Népújság, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

Roliái Gyirgy emlékmúzeuma Gyulán Fekvő nő Századunk magyar művé­szete jelentős eredményeket ért el nemcsak a zenében és irodalomban, hanem a kép­zőművészetben is. Ez a fo­lyamat tart ma is, értékek válnak maradandóvá. Köz- művelődésünk jóvoltából egyenletes országos elosztás­ban valósulnak meg az új gyűjtemények, emlékhelyek, melyek otthont adnak a klasszikus minőségnek. Gyu­lán a Kohán György Mú­zeumot tavaly nyáron avat­ták fel. Ezzel megint lénye­gesen gyarapodott az ország kulturális térképe. Hiszen a mostanában alapított múzeu­mok, gyűjemények: Zala­egerszegen Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Kapuvárott Pát- zay Pál, Szentendrén Heré­nyi Jenő, Verőcemaroson Gorka Géza, Badacsonyban Egry József, Zebegényben Szönyi István, máris népsze­rűek, kedveltek. Pécs az utóbbi években Csontváry- és Vasarely-gyűjteménye ré­vén sokmilliós vendégsere­get fogadott, s Szentendrén a Kovács Margit-gyűjtemény is régen meghaladta a mil­liós nézőszámot. Jellemző az intenzitásra, hogy az alig néhány hónapja nyílt gyulai Kohán Múzeumnak a ha­zaiak mellett máris sok a külföldi látogatója — szov­jet, román, lengyel, finn, kanadai, egyiptomi. japán bejegyzéseket olvashatunk a vendégkönyvben. Kohán György 1910-ben születeti Gyulaváriban — 1931-ben Párizsban folytatta tanulmányait. 1930-ban ren­dezte első önálló kiállítását, melyet vásárhelyi, budapesti, gyulai bemutatkozásai kö­vettek. 1959-ben a Műcsar­nokban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendez­ték meg. retrospektív tárla­tát. Kitüntették Tornyai- plakettel, kétszer is Mun- kácsy-díjjal és 1966-ban megkapta a Kossuth-díjat is. 1966. december 16-án abban a városban hunyt el, Gyu­lán, amelynek még 1965-ben felajánlotta életművét. Grandiózus anyag ez, '600 festmény, 3000 grafika. A hatalmas kollekciót most ka­talogizálják. S jelenleg 130 alkotás van kiállítva. Élő anyag ez, rendszeresen cse­rélhető, tíz év is kevés, hogy átlapozza a közönség. Kohán György drámai ere­je valóban lenyűgöző. Az Al­föld Derkovitsa ő. az egyet­len. aki egyéniségének csor­bítása nélkül méltó módon folytatta Nagy István és Tornyai János festői esz­ményeit. Nagy vállalkozás volt a gyulai Kohán Múzeum létre­hozása, jó hogy megvalósult. Ez a legfontosabb lépés ah­hoz, hogy művészete köz­kincs legyen. Ház előtt toson ci Miklós Földeák János 70 éves Az élő magyar Irodalom egyik legismertebb alakja. Legalábbis az irodalom vL lágában és elsősorban az írók között. János bácsi, ahogyan elnéz villogó, vas­tag üvegű szemüvege fölött, ahogyan pipáját kezébe véve megkérdezi, hogyan vagy — az a pénztelen magyar író számára a legbiztatóbb szi­tuáció. János bácsi ugyanis az állami mecénatúra veze­tője, az Irodalmi Alap he­lyettes főnöke, majd fő fő­nöke vagyis: a pénzszűkében leledző író mindenkori megmentője. Volt! Mert most már nyugdíjban van. Most már egyszerűen csak magyar író ö is. Mint a töb­biek. 1910. február 20-án szüle­tett munkáscsaládból. Könyv­kötőnek tanult, ez a szak­mája a felszabadulásig. De a munkásmozgalomnak már szinte gyerekkorában tagja. Első versei a húszas évek végén a pesterzsébeti újság­ban jelennek meg, és attól kezdve szinte a kor minden baloldali vagy tisztes polgá­ri újságja közli verseit. Per­sze élsősorban a Népszava az, mely írásainak teret ad, és azok a szocialista antoló­giák, amelyek a harmincas években és ' a negyvenes évek elején megjelennek. A szakszervezeti mozgalom vezető egyénisége a harmin­cas évek közepétől, a felsza­badulás után függetlenített szakszervezeti titkár, válla­lati igazgató, írószövetségi funkcionárius, rövid ideig az Űj Hang felelős szerkesztő­je, de mindig s elsősorban: iró. Rengeteg novella jelzi a versek mellett, hogy János bácsi a minden percet lekö­tő komoly irodalomszervező munka mellett mindig tu­dott időt szakítani magának — hogy hogyan csinálta, ez az ő titka — az alkotásra is. János bácsi 70 éues. Alko­tó világa egy végleg letűnt történelmi időszakban indult és a szocialista Magyaror­szág mai mindennapjaiig ér. Hatalmas híd az idő szakadékain át versekből, el­beszélésekből, regényekből. Lakatos Menyhért A hosszú éjszakák meséi A paramisák ivadékai t Lakatos Menyhért emlékezetesen szép könyvsikerrel lé­pett a mai magyar prózaírók sorába: a Füstös képek című műve talán az első teljes igényű, művészi híradás volt a cigányság életéről, hagyományairól és szokásairól a modern magyar irodalomban. Személyesen megélt valóságról szólt akkor, és egyértelműen bizonyította teremtő képzeletének gazdagságát. Űj könyve éppen ennek a teremtő fantáziának kiteljesedett megvalósulása, figyelemre méltó eredménye. Az újonnan választott műfaj még kedvezőbb közeget nyújt a látomásteremtő képzelet áradásának: a mese valóságot és irreálist elegyítő eljárásai könnyen magukkal ragadják az olvasó örök emberi képességét, a csodát és a mítoszt sze­mélyiségtudatába építő hajlandóságát. A mese jelképes je­lentésvilága, az objektivitástól könnyedebben elszakadó gondo­lati és érzelmi tartományai szabadabbak, tágabbak, és fezért az egyetemes igazság kimondására talán alkalmasabbak, mint a reális tér- és időközegben bonyolított regénycselek­mény megszerkesztett sorsképletei és szituációi. A felnőtt olvasó is szívesen kalandozza be a mesék birodalmát, szíve­sen hiszi el; hogy. a jóság és igazság mindig elnyeri méltó jutalmát. Többszörösen így igaz mindez, ha a csodákra vágyó ol­vasónak igazán értő kalauza van. Lakatos Menyhért jól is­meri a magateremtette birodalmat. Mesét mond. miként az élettapasztalatokból leszűrt bölcsességet mesékbe ágyazták keleti elődei, vagy hányódó ősei és sorstársai a hosszú. es­téken és éjszakákon. Egy királyról szól a mese ez alkalom­mal, a paramisák királyáról, akit a. Mindenható öreg korá­ban ajándékoz meg utóddal. Tőle reméli birodalma felvirá­goztatását a gonosz és kegyetlen tanácsadókkal körülvett uralkodó. A természet azonban nem adja könnyen ajándé­kát: a királyné egy rákkirályfit szül, aki gyorsan növekedve türelemre inti szüleit. Hétszer fordul majd termőre a ter­mészet, mire a gonoszok elnyerik büntetésüket, az elnyo­mott szegények pedig szabadságukat, A királyné kíváncs sága miatt azonban vándorlásra kényszerül a fiatal király*!, akit közben egy csodálatos szerelem végleg emberré emelt. Évek múlnak el. a vándorló királyfi gyermeke is felserdül, erőben és vitézségben felnőtté válik, majd anyjával apja ke- * reséséré indul. Elvarázsolt tájakon járnak, meg kell küzde­niük erőszakos hatalmakkal, de mindenütt győz a fiatal herceg ereje és jósága. Rátalálnak végül az időközben elva­rázsolt bujdosó fiatal királyra, és visszatérnek a paramisák birodalmába. A mesék törvénye szerint ,,aztán a hosszan tartó örömünnepek végtelen boldogságba folytak, mit nem­zedékek nemzedékek után örököltek, és a sors. mi egykot kegyetlenül meg vámolta boldogságát a paramisák ivadéka’■ nak, visszaadott minden jót, mert szívükből kiűzték a go­noszt, mi a boldogság megrontója volt.” Lakatos Menyhért leleményesen, merészen szárnyaló fantáziával bonyolítja a mese fonalát. Valóságos emberi ér­zéseket elegyít a csodák világával, de minden bölcs életta­pasztalatot sugárzó, költői emelkedettségű mondatán átsüt a szabadság ragyogó eszménye. Egy valóságos nép sorsa sej­lik fel a mesébe ágyazott küzdelmek és megpróbáltatások mögött, miközben egyetemessé nő a történet tanulsága. Lakatos Menyhért könyvének címe egy egész mesefűzért ígér. A paramisák ivadékai egy sorozat első darabjának tű­nik. hiszen a főcím (A hosszú éjszakák meséi) keleties me­sélőkedvet jelez. Ügy véljük, hogy van mondanivalója a vi­lágról, az emberi életről, s talán mesélőkedve is megmarad” Olvasók továbbra is lesznek, akik hisznek abban, hogy a csodák költészete megszépíti az életet. f.Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.) Szalontay Mihály E. NAGY SÁNDOR MÓZES LAJOS: A kérdőbiztos történőiéi K ívülről a ház nem különbö­zött a falu módosabb por­táitól. Ahogy a kutatásvezető mon- daná: parasztbarokk, a téesz-mel- léküzemágak első hőskorából. Manzárdtetős, erkélyes, ková­csoltvas kerítéses. Fehérre festett autógumik sora vezetett a kaputól a házig, benne begóniák darvadoz- tak. Sohasem tudtam megérteni, mi* élteti ezt a divatot, miért kell az autógumikat virágágyásként használni. Azért, hogy mindenki tudja, van autó a háznál, vagy pe­dig a különösség iránti vonzalom az ok? Volt időm ezen töprenge­ni,- mert kutya nem volt a látha­tárom. Egy kérdezőbiztos élete me­rő izgalom és esetlegesség mind­addig, míg a ház gazdájával be­szélni kezd. Nem úgy van, mint városon, a legtöbb ház kertkapu­ján’' nincs csengő. Ha van kutya: tiszta sor. Addig ugatja az embert, míg a ház gazdája elő nem kerül a ricsajra. Akkor elő lehet adni a mondókát: a televíziótól jöttem, egy rövid kis kérdőívre, ha ráér­ne a számunkra ... Fontos az utolsó szót többes számban mon­dani. Ahol a kutya nem a kapu -■ közelében ácsorog, ott bonyolódik a helyzet. Előbb meg kell rugdos­ni 'kicsinykét a kaput. Egyeneslel- kű kutya erre előrohan a ház mö- f gül, és csaholni kezd. De akadnak • sunyi kutyák is, akik bevárják, míg az ember felbátorodva a . csendtől, belép az udvarra, akkor . előrontanak, leszedni a nadrágot a hívatlan vendégről. H ogy semmi nem változott, beléptem a kertbe. A ka­put persze nyitva hagytam ma­gam mögött, ha mégis lesz kutya, és futni kell, ne akadályozzon, Ta- t\ pasztalatból ugyan tudtam, hogy V az utca felőli bejáratot a legrit­kább esetben használják a lakók, de láttam ott. egy csengögombot, gondoltam, nem árt, ha idegen létemre riasztom őket, hogy jö­vök. Megnyomtam jó erősen, és vár­tam. Nem hallottam, hogy csüng­ne, így aztán elindultam a hátsó bejárat felé. Á férfi szembejött velem, mint­ha a lezárt redőnyök mögül lesel­kedett volna eddig. Arcán több napos borosta sötétlett, barna ka­tonaing lógott rajta, sietősen kap­hatta föl magára. Elmondtam a mondókámat, mit akarok, honnan jöttem, közben figyeltük egymást. Nekem már rutinból is ment, mert több száz kérdőívet megcsi­náltam már. Ő meg inkább a kér­dőíveket bámulta a hónom alatt, olyan lehettem azzal a dossziéval, mint egy adóvégrehajtó. — A te­levíziótól? — kérdezte hitetlenked­ve, és elkezdte begombolni az in­gét, mert azért egy ilyen nagy cégnek kijár a rendes öltözet. — És mit akar tőlem a televízió? — kérdezte fájdalmas arccal. Az el­ső percekben csak kevesen értik meg, hogy nem riportot készíteni jöttem, hanem csak egy nyavalyás kérdőívvel házalok, ami eltart ti­zenöt-húsz percig, de aztán semmi gondunk sincs egymással. Nekem kifizetnek hatvan forintot a köz­pontban, ő pedig elmondhatja, hogy tetszett-e a „Hosszú, forró nyár”, vagy nem tetszett. — Olyan statisztikaféle ez — szabadkoztam, mert ez a szöveg eddig mindig bevált. — Pár egy­szerű kis kérdés. T étován bólintott, intett, hogy kövessem. A bejáratnál Moszkvics állt, de cefetül összetör­ve. A motorház felgyűrődött, mint a tangóharmonika. A báránybőr ülésen tyúk kotkodácsolt. Bent a házban erős szag volt. De annyira erős, hogy alig tudtam levegőt venni. Talán disznót tart a föld­szinten, gondoltam megilletődötten. Csak utána hallottam meg a sza­pora csipogást. Ügy, szóval csir­két keltet A szagot fenn, az emeleten is éreztem, de már elviselhetőbben, A szobában félhomály volt. Min­den redőny le volt eresztve, egyet­len napsugár sem hatolhatott be illetéktelenül. Műanyag virágcsok­rok csüngtek a falon, valószerűt­len színű rózsák, orgonák és tuli­pánok. A padlón pedig annyi üres borosüveg, mintha itt lenne a fa­lu üvegvisszaváltója. Egy kérdőbiztos igyekszik min­den helyzetben úgy viselkedni, mintha a lehető legtermészetesebő rendben volna minden. Nem kezd­heti azzal, hogy mi van magával, ember! Pedig legszívesebben meg­kérdezné. Kiteregeti a kérdőívet, cetlijeit, és vár. Az emberek több­sége szívesen beszél a bajairól. Ennek az embernek pedig lehetett egy egész falura való baja. — Iszik valamit? — kérdezte csendesen. Már majdnem rábólin­tottam. amikor folytatta: — Mert én sajnos nem ihatok, tele vaavok. gyógyszerrel — és elvett az asztal­ról egy Seduxenes csomagot, majd egyet csak úgy, víz nélkül, lenyelt. — Család? — kérdeztem óva­tosan. Lehajtotta a fejét. A ke­zével mutatta: elmentek, elment mind. az összes elment. A fotel­ben ültünk az asztal mellett. A kettős ágy fölött, a falon ott füg­gött az esküvői képük. Ä" férfi frakkban, és fehér kesztyűvel, ar­cán határozatlan, gyermeki mosoly. Mellette pedig egy olyan nő állt, mint amilyet nyugati magazinok­ban is ritkán látni, nagyon ará­nyos testű, fekete hajú, fekete szemű szépség. De nem is a szép­sége volt lenyűgöző, hanem az es­küvői maskara fölött is uralkodó kemény akarat. Ha én vagyok a fotós, megkérdezem a nőt, mit vétett neki ez az ember, hogy hagyja magát elvenni általa. Bó­logattunk csendesen. Műanyag kakukkos óra állt a sarokban. Fél­tizet mutatott. — Gyerekek? M utatta, kettő volt, elmentek azok is. Harangoztak. Néz­tük egymást. - Felkapcsolta a vil­lanyt, ezzel is jelezve, ne vegyem nagyon a szívemre, végezzem csak a dolgomat, amiért jöttem. Az ajtó fölötti berámázott, képen ők ölel­ték egymást, a Halászbástya kör­nyékén készült a fotó. Nem voltak díszesen felöltözve, de ugyanaz volt az alapállás, mint az esküvői képen. — Televíziója van? — kérdez­tem óvatosan. Elbiggyesztette a száját: — Mióta elment az asz- szony, nem nézem. És attól kezdve, bármit kérdez­tem. mindenre ez volt a válasz. Minden így kezdődött: „mióta el­ment az asszony, azóta ... ”, „két hónapja ment el, azóta .... ” Szerettem ezt a kérdőívet. Csak annyit akar megtudni, amennyit valóban megtudhatott. Mikor nézi, mennyit nézi, mi az. amiből töb­bet igényelne, mi az, amit sokall. Egyszerű, könnyen megválaszolha­tó kérdések, érezni möaöt+ük a ■ mérhetőség választékossáeAt. Mert vannak monstre kérdőívek is, amik nem néznek se istent, se em­bert, fapofával elrabolják a kér­dezett idejét, némelyiket négy-öt óra hosszat kell kérdezni, és olyan vastag, mint egy könyv. Kérdeztem is egyszer egy kollégá­mat-, mit tenne, ha valaki beállí­tana hozzá • egy ilyennel: — Ki­rágnám, hogy a lába sem érné a földet — mondta mosolyogva. P eregtek a kérdések, szorgal­masan írtam a férfi vála­szait, persze refrén nélkül. Közben. néztem a szobát, a vitrint. Jól berendezett életük lehetett volna. Porcelánfigurák, a Lúdas Matyi, a kardját méricskélő huszár, a fogfájós kutyus, a szárnyaló sirály. Egy kazalnvi budapesti emlék, mű-, anyagból, rézből, üvegből. Merev arccal válaszolgatott, a Seduxen megtette a magáét. Csak egyszer mosolyodott el, amikor kedvenc külföldi filmsorozatáról kérdeztem. — A „Hosszú, forró nyár” lett volna, ha az asszony nem aznap megy el, amikor ezt játszották — mondta szégyenlősen —, mert hát így nem láttam a végét. Pe azért beírtam neki azt is. Mert ha a kérdőív kibírta, hogy azt a bánatot ne örökítsem meg. akkor ezt a kegyes hazugságot is megérdemli. A faluban mindenki­nek a ..Hosszú, forró nyár” tetszett a leginkább az utóbbi idők termé­séből, hát ne legyen ő sem mos­tohagyerek. Hogy végeztünk a kérdőívvel, felálltam. Összepakoltam, ismét hasonlítani kezdtem egy adóvégre­hajtóhoz. Lekísért a kapuig. Hu­nyorgott a napfényben, mint egy bagoly. Mondtam neki, hogy ki­találok, ne fáradjon miattam, de jött. Azt hittem, udvariasságból teszi. Amikor búcsúzlcodtunk a ka­punál, megszorította a kezemet, kicsit maga felé húzott. — Nehogy azt hidd. nem tud­tam végig, hogy tőle jöttél. Ö kül­dött — mondta, erősen nézett rám, szinte gyűlölettel, szemeiben is­meretlen őrültségek fénylettek —. mondd meg neki, hogy mindent megbocsátottam és várom. B ólintottam, erre elengedte a kezemet. Mentem a falu fő­utcája felé, tűnődtem, milyen szerencsém van, hogy csak a vé­géé jött rá. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban diadalmas arckifejezéssel. { \ <1 j j I

Next

/
Thumbnails
Contents