Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
i A nevesincs sport Nem vagyok aktív sportoló. Nem vagyok, sőt nem ! is voltam sportvezető sem. Sőt: még sportpolitikával j sem foglalkoztam soha. így aztán minden alapom meg- t van ahhoz, hogy egy nevesincs sportról elmélkedjem, sokkal kevésbé a nevesincs sport megnevezése hiányá- 1 nak okán, mint inkább az egészséges mozgás ürügyén, j Igen, a tömegsportról van szó, amely nincs, mert szí- vemre lett kézzel állíthatom — a megnevezés kiélezhető lebecsülő jellegű jelzőjétől függetlenül is —, hogy Magyarországon nincs tömegsport. Minthogy a „tömegek” i egyáltalán nem sportolnak, legfeljebb egy-egy sörmeccs, sok pénzen rendezett üzemi spartakiád veszi el a kedvét törés, zúzódás és izomláz okán az elszántnak is, hogy valaha még egyszer is alaposan megmozgassa minden izmát. Lakossági testedzés tehát? Talán ez a kifejezés valamivel közelebb araszolna bennünket ahhoz, amiről szó esik majd. és itt é sorok keretében. Tehát ez a kifejezés sem adja a dolgok lényegét. És még nyúgodtan kereshetnénk, kutathatnánk tovább más és új kifejezések, fogalmak után. egyelőre legalábbis aligha találnánk erre' igazán kifejezőt. Arra, amit mi ok nélkül, majdhogynem jog nélkül tömegsportnak nevezünk. A tömegek sportjánák. Azoknak a „tömegeknek”, amelyek nem sportolnak. Sőt, amelyek nem is akarnak sportolni. Már e szótól is megriadnak, bár jó részüket egészséges mozgásra bírni voltaképpen nem is lenne megoldhatatlan feladat. De kérem, hát az nem a tömegek sportja, hogy például van erdei tornapálya? — vélem hallani a megjegyzést. Milliókat költöttünk erre! Mint a spartakiádokra is. Bizony: milliókat. És még tízen sem használják e pályákat. Mert minek is menne ki az ember az erdőbe tornázni. Mert ha kimegy, akkor már inkább egy nagyot sétál, az maga is jó és egészséges mozgás. Az erdei tornászástól különben is kimelegszik az ember, megizzad. s aztán mehet haza autóbusszal, vonattal, autóval, vagy gyalog — az átizzadt, nyirkos ruhájában lemosdani. Az erdei tornapálya mozgalom — mert már mozgalom volt és lett egy időben — csak a pénzt vitte el. ám a lakosság szélesebb rétegeinek megmozgatását, főleg a rendszeres megmozgatását aligha érte el. Azám, de a. televízió, amely a milliókhoz szól, minden este tévétornát sugároz. Ha azt valaki végigcsinálja becsülettel és megizzad, otthon zuhanyozhat kedvére az egészséges testmozgás után. Aligha lehet ennél szélesebb körű „tömegsportot” szervezni egy egész ország számára, és ráadásul ilyen olcsón, az állam és a tele- vízióe'.őfizetők közös költségén. A baj azonban ott van — anélkül, hogy a tévétornát lebecsülném, hasznát megkérdőjelezném, sőt... —, hogy ezek az esténként ötperces „tornák”, mégha rendszeresen is csinálják azok, akik elkötelezték magukat az egészséget, frisseséget nyújtó, köndicionáló testmozgással, nos, még azok számára is csupán több a semminél. Bár már ez is a valami! Állításom igazolására legyen szabad egy kis számolást végeztetni. Megeszünk egyetlen túrós rétest. Finom falat, pihekönnyű a tészta, a túró, a mazsola, a csipetnyi cukor, — alig 200 kalória az egész. És az ötperces tévétorna „ledolgoztat” belőle mindössze 50 kalóriát. Egyszerű e számtani művelet: egy túrósrétes húszpercnyi torna, testmozgás. És ekkor még csak a rétessel „birkóztunk” meg. szó sincs kondicionálásról, az izmok ió megmozgatásáról, a tüdő. a szív kellő dolgoztatásáról. Mert a mozgás senkinek sem árt, ha az valóban mozgás is. Ha a mozgástól megnő a pulzusszám, kipirul az arc, mélyebbé ás szaporábbá válik a lélegzés. A szakemberek szerint akkor van értelme a testmozgásnak. ha a pulzusszám lgp. mínusz az életkor — legalább. Világosabban: ha egy ötvenéves ember valóban meg kívánja mozgatni a testét, akkor úgv kell azt tennie, hogy a pulziusszáma legalább a percenkénti- 130- al elérje. A futás, az úszás, a torna, vagy akár a súlyzózás következtében. A 30 éves pulzusszáma érje el a 150-el. s akkor volt értelme a dolognak. Világos, hogy a televízió előtti „tömegsport” erre képtelen. És képtelen kimozdítani hazulról, az otthon közvetlen körn vekéről á nyitott tornaterem, vagy a sportpálya is. különösebben az idősebbjét. A tömegeket. Nem szólva arról, hogy a sok szónak ugyan van már közvéleményt alakító — nagyon nehezen észrevehetően alakító — hatása, de mégis ki szereti felnőtt korban, ha bolondnak nézik, mert végigfut a városon, mert elfoglalja a fiatalok helyét a salakon? Senki. A sportolás helyett a rendszeres testmozgás — a fogalmi megkülönböztetésnek nemcsak árnyalatbeli. de visszatartó, vagy mozgósító hatása is van. Nem egyszerűen valamiféle új keletű hobbi a bélyeg- és lemez- B.vűi'és, a kaktusznevelés, vagy az aranyhörcsög- tenyésztés mellett, vagy helyett. A rendszeres testmozgás — hang.súlv a rendszeresen van egy egész nép egészségének jelenét és jövőjét, á társadalom holnapját jelenti. Az állandó emésztési zavarokkal, szívtáji panaszokkal. meghűléssel, fejfájással bajlódó, a későbbi betegségeknek még csak előfutárjai jelzéseit szakadatlanul figye'ő emberek —. befelé fordulnak, önmaguk bajával küszködnek, zárkózott világot teremtenek maguk körül, kevésbé lesznek érzékenyek és fogékonyak a társadalom legkülönbözőbb jelenségeivel szemben. Egyértelmű tehát: a nevesincs sport nem egyszerűen a testnevelő tanárok, meg még néhány megszállott ember dolga. Ez rendkívül fontos társadalmi" ügy. Olyan fontos, hogy a lakótelepek építésénél, a házak tervezésénél takarékossági megfontolásokból erre nem gondolni — komoly mulasztás. Az erdei tornapályák helyett, az udvarokon felöntött jégpályákat fillérekért, alagsorban kialakított edzőhelyiségeket egyetlen zuhanyozóval. ahol akár pingpongozni is lehet, kis bitumenes pályákat, ahol az apuka a kisfiával, s az apukák egymással is focizhatlak! Egyszóval: odavinni a testedzés lehetőségeit, ahol élnek és laknak az emberek. Hogv valóban mozogjanak is. Hogy legyen szaporább a pulzusuk. Hogy érezzék a testedzés, a mozgás ősi és örök gyönyörűségét. A sportot hagyjuk meg a sportolóknak. Mi. a lakosság. töMsük meg akár a régi hévvel is., vagy név nélkül is élettel a nevesincs sportot — egészséges testmozgással. „Sashordozó szél lemeztelenítette a dombokat Lemeztelenítette a vágyakat egész a csontig.’’ (Odysszeász Elitisz) Búcsú a gyermekévtől? C sak a gyerekeket ne láttam volna! De láttam. Láttam őket Kambodzsában, amikor életükben először ettek melek ételt. Láttam a szemüket, ahogy a titok redőnyzárai felpattantak, s tekintetük kisugározta a félelmet, ami négy esztendő alatt beléjük ivódott, sejtjeik legkisebb zugába is behatolt. Nem Pol Pót Hitlerinél is kegyetlenebb börtönei, nem is a tömegsírok csontmezői, nem a felgyújtott otthonok kiégett gerendái, hanem a gyerekszemek nem eresztenek. Fogva tartanak, visszahúznak a pálmafák földjére, vissza a Mekong mellé, visz- sza a bambuszkunyhókhoz, vissza Phnom Penhbe, visz- sza-vissza Délkelet-Ázsiába. vissza Kambodzsába, ahol szívem egy “darabja maradt, ahol először láttam meztelen-e vetkőzni a huszadik századot. A szemem mindaddig európai volt, az eszem európai volt. az érzelmeim európaiak voltak. Most már nem azok. Nem csupán azok. Most értem csak meg Európa igazi felelősségét, a fejlett világ felelősségét az úgynevezett harmadik világgal szemben. Hányszor leírtam már jómagam is ezt a kifejezést, hányszor használtam beszélgetés közben: harmadik világ. Most tudom csak valójában, hogy menynyire mások a mértékek, gondok ebben a világban.' Nem kisebbek, nem egyszerűen kisébbek. vagy nagyobbak; hanem mások. Nincs kellő összehasonlítási alapunk. Más dimenziók, más beidegződések szerint élünk. Nekünk a huszadik század utólsó harmada a Holdra szállást, a képzőművészet forradalmát, a filmművészet megújulását, a társadalom- tudományok kibontakozását, a közgazdasági szemlélet újrarendezését, az elméleti fizika hallatlan fejlődését, a biológia tudományának nagy ugrását jelentette. Mit jelenthetett annak a most tizenöt esztendős khmer fiúnak, aki möst tanul írni és olvasni? Aki négy esztendőn keresztül egyszer sem lakhatott jól. Mit jelenthetett annak a szépséges khmer nőnek, akinek a szeme előtt vágták el a férje nyakát? Mit jelenthetett és mit jelent azoknak a gyerekeknek, akiknek végig kellett nézniük szüleik legyilkolását? Mit jelent azoknak, akik ma is ott állnak Kambodzsa földjén, é* le kell győzni magukat, el kell vetni és ném szabad megenni a kiosztott rizst? Milyen felnőttek válnak azokból a gyerekekből, akik eddig nem láttak mást az életből, csak a fegyverek minőén érvet és értelmet elsöprő hatalmát, akik eddig csak azt látták, hogy az erőszak az egyetlen célravezető magatartásforma, akik együtt keltek és együtt feküdtek a félelemmel? Milyen lesz a világról alkotott képük? Milyen felnőttek válnak ezekből a gyerekekből? Mit jelent nekik a huszadik század? És melyik az igazi huszadik század? Amit ők élnek meg és ők látnak, vagy amit mi élünk és mi látunk mindennapjainkban. Munkába járunk, utazunk, pihenünk, nyaralunk, jól összeillesztett precíz fogaskerekekként kapcsolódnak életünk különböző fázisai a munkahelyhez, a megszervezett tömegközlekedéshez, vagy a magánjárművekhez. az uszodákhoz, a sportpályákhoz, az üzleték pultjaihoz. a szórakozóhelyekhez, az otthon kényelméhez, a ruhák viseléséhez, az étkezés fel setn tűnő aktusaihoz. Hányszor eszünk naponta? Ki tudia? Ahányszor megéhezünk. ahányszor eszünkbe jut. Az ételt az élet természetes velejárójának tartjuk. A világ bruttó termelésének 90 százalékát az úgynevezett fejlett világ — az égész földgolyó népességének mintegy tíz százaléknyi — lakossága fogyasztja el. A fogyasztási javak tíz százaléka megmarad a harmadik vi’ág — az ös«znépesség 90 százaléka — lakosainak számára. Néha bepillantunk ebbe a harmadik világba a filnKász- non keresztül, vagy otthon vacsora közben a televízión keresztül. Egy mozdulattal átválathatunk másik csatornára, ha éppen nem vagyunk Olyan hangulatban, hogy mghézzük a másik huszadik Századot, amely itt él velünk egyszerre, de nem tudjuk i hegsejtjeinkkel közvetlenül érzékelni, mert körbevesz bennünket a civili-záeió steril burka. Amikor Phhom Penh repülőterén várakoztam az indulásra, igyekeztem még egyszer úgy körülnézni, hogy Söhá ne lehessen kimosni emlékezetemből az arcokat, a sorsokat, egy nép útkeresésének torokszorító élményét. És az arcok velem jöttek.. Végigkísértek a felhők felett a sugárhajtású repülőgépek utasfülkéiben, velem vannak itthon, rám néznek álmaimban és nappalaimban. Visszaköszönnek az utcák fordulóin. Nem akarom elfelejteni őket. Segíteni szeretnék a magam ügyefogyott módján, tollal a kezemben, írott szóval. De a szó gyenge, a celluloidszalag túlságosan kemény, a tévé képernyőjén felderengő kép múlékonv. Beszélni szeretnék, megállítani az embereket az utcán és elmondani nekik a világ szégyenét, a felpuffadt hasú gyerekeket, az ujjnyi vastag (vékony) karokat, a szemeket, amelyek életük végéig hordozzák a rettenetét, el szeretném mondani, hogy a gyermekévnek nem lehet vége. Hogy nem egyetlen esztendőt kellene a gyermekek évének szánni, hanem egy egész évtizedet, az elkövetkezendő századot, egész életünket. Egy évet a gyermekek esztendejének nyilvánítottunk. Még szándéknak is kevés. Nem kezeljük-e mostohagyermekként a gyermekek ügyét? Felmértük-e annak a súlyát, hogy megosztott gyerekvilágból csak megosztott jövő születhet? Hogy a gyerekvilág árnyai, kísérletei való életre kelhetnek? Nézegetem az aláírásokat a Phnom Penh-i árvaház naplójában. Fakeda úr Tokyóból, Eve Cárié az UNICEF-től, a nemzetközi gvermekalaptól, Lydie Tarantova újságíró Prágából, az USA kongresz- szusi küldöttségének tagjai. A bejegyzések tanúsítják; mind úgy mentek el innen, hogy segíteni akarnak, hogy segíteni fognak. Csak ne merevedjen adminisztrációs intézkedéssé, ne lelketlenüljön szokvány szervezési feladattá ez a segítség. Riportot írni küldtek Kambodzsába. Tanulóként tartózkodtam ott. Tanulóként figyeltem a khmereket. Azt az asszonyt, aki egyetlen üzr lethelyiségben lakott anyjával és két nővérével, de még oda fogadott két gyereket, akiknek szülei elvesztek, minden bizonnyal örökre Pol Pót börtöneiben. Ez az asz- szony nem tudott a nemzetközi gyermekévről, csak azt tudta, hogy aki éhes, annak enni kell adni, még akkor is, ha abból a nagyon kevésből még kevesebb marad saját magának, és a gyerekeket fél kell nevelni. Tanulóként figyeltem agt a gyereket, aki két idős nőt etetett meg mindennap a saját adagjából, mert ők már dolgozni nem tudtak, hozzátartozóik. rokonaik pedig nem maradtak életben. • Tanultam a kambodzsai néptől. A khmerektől, akikét gépies precízséggel, módszeresen irtottak. Akiket megkínoztak. akiket letaszítottak az élet szintje alatti mél.ysé- ° gekbe. de nem tudták kiölni belőlük az emberséget, az egymás iránti érzelmekét. Akikből ~a megpróbáltatások a legnemesebb fényű értékeket csiholták lángra. őrizgetem, féltem ezt « lángot. Szeretném tovább adni, szeretném felgyújtani, ha műhelycsarnokok szolidaritási gyűlésein gondosan fó- galmazott, pontos szöveget olvas fel az előre felkért előadó az útikönyvekből, vagy éppen lexikonokból kimásolt adatokkal. Szeretném visszaadni az érzelmek hitelét, rangját és értékét. Szeretném, ha tudnánk, hogy ma is szükség van hitre. Hogy a humanizmus szóhoz, ha hozzátesszük a szocialista jelzőt, az valóban többet is jelent, gazdagítja a klasszikus fogalmat.' És cselekvő hitünk, egy szo- cialisztikusabb jövőbe vetett hitünk, a reménység hídját jelenti, jelentheti népeknek, ’ eljövendő, felnövekvő generációknak. Hidat jelenthet, amelyen utat lehet találni egy másik huszadik századból a mába és a holnapba. Hidat, amely átível az élet szakadékai felett, amelyen átkelve az emberiség teljes jogú tagjává válhatnak azok a gyerekek is, akik eddig árvaságra, éhségre, börtönre születtek. Akikből felnőtt korra céltábla vált a fegyverek fonálkeresztjén. Fohászkodom hozzád, huszonegyedig század, hogy álld meg a gyerekeket. A feketéket, a fehéreket, a sárgákat, a szőkéket és barnákat. A pulóvereseket, a ruha nélkülieket, a tál ételre csodaként révedőket És segíts rajtunk. Azokon, akik elfelejtették, hogy milyen évekig éhesnek lenni, azokon, akik csak kötelességből, akik csak a megszokás rabságával tudnak másoknak segítséget ajánlani. Bízom benned, huszonegyedik, hogy felnőtté érleled a torzsaik odó. a gyilkos háborúkat játszó, az egymás életét megkeresítő gyerek-emberiséget. Szigelhy András 4
