Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-09 / 6. szám

Mihez mérjük...? A MOSTANI TÉLI hóna­pokat szokatlanul élénk, pezs­gő politikai élet jellemzi. A párt XII. kongresszusára ké­szülve beszámoló ibaggyűlé- sek vitatják a politikai élet helyi tapasztalatait. Megje- I lentek a Központi Bizottság kongresszusi irányelvei, ame­lyeket minden bizonnyal az egész párttagság gondosan fog tanulmányozni és vitat­ni a janwári taggyűléseken, majd a pártértekezleteken. Ezzel egyidóben választják meg a pártszervezetek veze­tőségeit, a pártbizottságok tagjait. A kongresszusi fel­készülés pezsgő politikai éle­te magával ragadja a széle­sebb közvéleményt is. Ez ki­fejezésre jut a munka ver­seny-mozgalomban részt ve­vők tömegakcióiban, és nem utolsósorban az irányelvek tanulmányozásában, az1 azok­kal kapcsolatos vélemény­nyilvánításban, javaslatok­ban stb. A pártonkívüliek nagy figyelemmel és érdeklő­déssel kísérik a párt tiszt­ségviselők újraválasztását; jól tudják, számukra sem kö­zömbös, hogy az elkövetkező évek nem könnyű feladatai­nak megoldásánál személy szerint is kik állnak majd a pártszervezetek élén. ' Ha mindehhez hozzávesszük az év eleji terv- és feladatmeg­beszéléseket, amelyeknek sok szempontból új, megváltozott körülményekkel és feltéte­lekkel kell számolniuk, még teljesebb a kép folyó politi­kai életünkről. Ebben az igencsak meg­élénkült politikai párbeszéd­ben, egyaránt helyet kap a számvetés az eredményekről és az előretekintés elvégzen­dő dolgainkról. Mérleget ké­szítünk és programot csiná­lunk. összevetjük mai hely­zetünket tegnapi önmagunk­kal, és mérlegeljük részvéte­li lehetőségeinket nagy, or­szágos céljaink megvalósítá­sában. E tevékenységünk fo­lyamatában hol az elégedett­ség, a megnyugvás, hol pedig az elégedetlenség, a türelmet­lenség különböző fokozatai jutnak kifejezésre. Nem rit­ka, hogy olykor ugyanazt a jelenséget illeti teljesen el­lentétes értékítélet. S való­ban nézőpont kérdése, mihez mérjük mai helyzetünket, ki­alakult tevékenységi szintűn- v két. HA A JELENLEGI állapo­tokat a tegnapi önmagunk­hoz, korábbi teljesítménye­inkhez viszonyítjuk, kevés kivétellel jelentős eredmé­nyekről adhatunk számot. Jóleső érzéssel nyugtázhat­juk szorgalmunkat, fárado­zásainkat. Az ilyen fajta összehasonlításnak is van létjogosultsága. A megtett úttól semmiképpen sem le­het elvonatkoztatni mai ál­lapotunkat. Ezért ezt az összehasonlítást is e] kell vé­geznünk, s kellő módon kell értékelnünk. A mai és a ko­rábbi állapotnak ez az ösz- szevetése azonban — mutas­son is az bármilyen nagy po­zitív különbséget — nem szoríthatja háttérbe azt a fajta összehasonlítást, ami a saját tevékenységünk és a leghaladóbb, az élenjáró, ha úgy tetszik a világszínvonal között van. Ezt a szembesí­tést semmiképpen sem kerül­hetjük meg, mert munkánk társadalmi értékítéletének alapvetően ez a meghatáro­zója. Bármilyen nagyok is az előrehaladás mutatói, egy pillanatra sem homályosit- hatja el azt a másik típusú összehasonlítást. Ennek ma, a mi exportorientáltságú gaz­daságunk viszonyai között döntő jelentősége van. A szembesítésnek ez utób­bi változatánál rendszerint már korántsem olyan kedve­ző a kép. A kétségtelenül meglevő élenjáró eredménye­ink mellett általánosabbak még a lemaradások, a behoz- nivalók. Ennek sokféle oka lehet, döntően olyan objektív tényezők, amelyek egész tör­ténelmi fejlődésünkkel, sajá­tos természeti-földrajzi kö­rülményeinkkel, gazdálkodá­sunknak általánosabb nem­zetközi feltételeivel függnek össze. Minden bizonnyal sok rajtunk múló tényezőt is fel lehet sorolni. Lehet ezen so­pánkodni, bűnbakokat keres­ni, de egy dolgot minden­képpen kötelező tenni; a le­hetőségek maximális kimerí­tésével a különbségek meg­szüntetését megcélozni és ennek gyakorlati megvalósí­tásáért nagyobb erőfeszíté­seket tenni. AMIKOR TEVÉKENYSÉ­GÜNK politikai mérlegét ké­szítjük, ettől sem tekintünk el. Kellő — a kettős össze­hasonlításban megméretett — önkritikával kell megítélnünk munkánk mai színvonalát, és ebben az összefüggésben vizs­gálni reális lehetőségeinket, meglevő és még feltárható erőforrásainkat, tartalékain­kat. Lehet — sőt minden bi­zonnyal — az ily módon ki­alakult kép kevésbé rózsás színezetű, s több benne a sö- tétebb tónus, az azonban kétségtelen, hogy ez áll kö­zelebb a valósághoz és ez tárja fel munkánk, felada­taink igazi távlatait. Leg­alapvetőbb érdekeink mind­nyájunkat erre a megoldás­ra szorítanak. A magunk vá­lasztotta út mindenképpen nagy erőfeszítéseket követel anyagiakban, szellemiekben egyaránt, és az is bizonyos, hogy valamiféle „huszárro­hammal” végigjárni nem le­het. Csak pontosan, szépen, erőnk és lehetőségeink opti­mális kihasználásával. R. I. Leállt az üzem: Nagyjavítás Selypen A Cement- és Mészművek selyp! gyára AC nyomócső üzemének dolgozói már de­cember 19-én teljesítették az éves tervüket. Bauer György gyárigazgató elmondotta, hogy az évi 1280 kilométer különböző átmérőjű eternit cső gyártására tervezett üzemben 1470 kilométer ké­szült el a múlt évben. A ta­valyihoz képest, így korábban kezdhettek hozzá a szokásos nagyjavításhoz, melynek mi­előbbi befejezésében 200 dol­gozó szorgoskodik. A dara­bokra szétszedett gépeket a szakemberek átvizsgálják, s ahol jónak látják, elvégzik rajtuk az esetleges cserét, vagy kisebb hibák kijavítá­sát, hogy január 17-ére meg­bízható gépekkel kezdjenek hozzá az elkövetkezendő éves tervük teljesítéséhez. Felvé­teleink a nagyjavítás pilla­natait örökítették meg. Fenti képen: a cementipari gépjavító dolgozói is részt vesznek a munkában. Középen: Fenyő László és társai a Réka csődaraboló görgősorát javítják. Lent: Murányi Gábor munka­vezető az elkövetkezendő feladatokat ismerteti szak­társainak. (Szabó Sándor képriportja) Hó alatta vetések A tavalyihoz képest jobban megerősödve kerültek a tél­be az őszi vetések. Az idei kenyérnekvalót, valamint a takarmánynak való árpát hóréteg borítja. Így egyelőre védve vannak a nagyobb hi­degtől. Tavaly ilyenkor a keményebb tél jelentős fagy­károkat okozott az őszi ve­tésekben, miután nem volt egyenletes hótakaró, amely védte volna a földeket. Heves megyében jelenleg a szántókon levő hóréteg vastagsága 2—10 centi között változik. Az alföldi részen, ahol nagyobb a szél járás, .ott vékonyabb, a hegyvidéken viszont vastagabb a fehér lepel. Amennyiben ez tartós marad, nem fenyegeti na­gyobb fagyveszély az elvetett gabonaféléket akkor sem, ha az eddigieknél nagyobb lesz a lehűlés. Az egercsehi szénbánya régi urai és proletárjai 2. AZ EGER C. ÜJSAG ri­portere felkereste Istenmeze­jét. ahonnan sokan jártak dolgozni a csehi bányába. A községre „a szegénység és nyomorúság nehéz ítélete sú- lyosodik rá, sivár és szűk ha­tárára, amely nem tudja el­tartani a szaporodó lakossá­got, nadrágszíj vékonyságú földsávjaira, melyeket kínnal munkálnak s mégsem adják meg az elegendő kenyeret. Embereire is rányomta bé­lyegét ez az örökké ismétlő­dő, mind nehezebbé váló küzdelem...” „Elbocsátott bányászok után megyünk... Bemegyünk az egyik apró házba, ahol lakik valaki, volt vájár, most munkanélküli. Az ablak és ajtó rései rongyokkal tömöt­tek, hogy a fagyos téli hideg ne találjon befelé utat, mert nincs tüzelő. A szűk. földes szobában hatan laknak. Mé­cses ég az asztalon, olajos mécses, aminőt városi ember már csak* múzeumban lát. Gyatra világossága imbolyog és a nehéz füstszaggal tele van a ház.” „13 év után tette le a szer­számot. Majdnem másfél év­tizedet bujkált kegyetlenül vizes aknákban ás tépte csá­kányával a mindennapi ke­nyeret. A bánya gyilkos le­vegőié fakóra marta az ar­cát és csontjaiban is elhe­lyezte emlékeztetőit. Azt gondolta, hogy biztos kezé­ben ez a darab kenyér, amit olyan nehezen csikart ki mostoha életéből, s még ma is csak álomnak hiszi, hogy nincs tovább. 3 pengőt ho­zott haza 1932. január 15-én, amikor a mindenható buda­pesti urak ukáza kidobta a bányából. Hatan voltak a 3 pengőre. Egy hétig éltek ke­nyéren, krumplin és néha, vasárnap szalonnán. Aztán elfogyott a pénz és megkez­dődött a kálvária. .. Most még a szomszédoktól kért liszt, só és krumpli tartja bennük a lelket. De egyszer ez az irgalomforrás is el­apad, talán már holnap, vagy holnapután..., akkor mi lesz? Ez az irtózatos kérdőjel vi­lágít a család előtt nappal és nem hagyja szomorú vacku­kon nyugodni éjszaka sem.” AZ EGRI ÚJSÁGÍRÓ ké­résére 8 bányász gyűlik ösz- sze a kis parasztviskóban, hogy valljon szomorú életé­ről, sorsáról. „Mindegyik arcán ott van a kérdés: mi lesz? És olyan áradattal indul meg a pa­nasz, az elképesztő nyomo­rúság nagy seregszemléje, hogy elszorul az ember tor­ka, s a két tenyere ököllé kínálkozik. Nincs kenyér, nincs tüzelő, nincs házbér, nincs munka és ezer nincs, ezer „nem lehet” masírozott egymásután.” „Itt van például egy csa­ládos ember. A kolónián la­kik feleségével és kétéves kisfiával. Ä második gyere­ket most várják. A Beniczky- aknában dolgozik, amelyik az ország legvizesebb, legko. miszabb munkahelyei közé tartozik. A bánya ad neki egy szoba-konyhés lakást. Bútorra már nem telik, mind" össze két ágy, ócska pokró­cokkal leterítve, s egy ru­háskosár a berendezés. Fi­zetnek a lakásért havonta „vezetékfenntartással” együtt 3 pengőt. Ez nem olyan kis összeg, mint első pillanatra látszik, ha tekintetbe vesz- szük, hogy a királdi bányá­nál például 10 fillérért lakik havonta egy-egy kolonista, s ebben a 10 fillérben már a vezetékfenntartás is benne van, amin a villanyvilágítás értendő. A különbség tehát 2 pengő 90 fillér. Szép összeg, ha a kolónián lakó összes bányászok lakbéreit összead­ják. Ez az ember 1931. de­cemberében 79 pengő és 97 fillért keresett — volna. A levonásokra, ámint a mun­kajegyzék tanúsítja, elment 61 pengő 94 fillér, kapott te­hát 18 pengő 3 fillért.” „Vannak itt még egyéb érdekességek is. A csille­áraknál például. A nagyobb teljesítményű emberek ha­vonta 150—200 csille szenet is megraknak a tárnában. A csilléket egészen tele kell pakolni, s ilyen módon kb. fi mázsa szén fér egy-egy csil­lébe. Kapnak tehát ezért csillénként 1 pengőt, tehát megkereshetnének ilyenfor­mán 150—200 pengőt is. Ha nem volna közben valami meglepetést szerző intézke­dés. A bányász megrakja a maga 150—200 csille szenét és boldog, hogy keresett; ha­vonta 150—200 pengőt. Fize­téskor aztán kisül, hogy 150 csilléből csak 80 érvényes. A többi nem volit teli. Annyi, mintha üres lett volna. Ez pedig úgy eshetik meg, hogy a szegény ember lelkiismere­tesen telerakja ugyan a „ku­tyát”, s az elindul felfelé. Közben rázkódik, lehull a szén, vagy rázás következté­ben összéébb hullanak a széndarabok, s mire az el­lenőrzéshez ér, már nincsen tele.” Tizenöten gyűltek össze az Egerből Egerbocsra érkezett riporter köré, hogy elmesél­jék. bemutassák tragikus sor­sukat. „Fáradt emberek, kopottak, éhesek, csüggedtek és re­ménytelenek. Mintha testvé­rek volnának valamennyien, olyan egyforma az arcuk. A szegénység falanszterében nincs egyéni vonás, külön ember, csak egy hang lehet valaki a nagy kórusban, amely kenyeret kér. Egyet­len fegyelem tartja őket vissza a sírástól, a felnőttek szégyenérzete. A panaszkodás is lassan indul. Félnek. Még mindig félnek a bánya urai­tól. Az igazságokat is nehe­zen mondják ki, a százszor becsapott emberek tartózko­dásával. De amit hallunk, az is elég. Üres kamrák, fútet- len szobák, kenyértelen asz­talok vonulnak elő a félig elharapott mondatokból. AZ EGYIK — MÉG 193Í. decemberében küldték el — csak harmadmagával él. Fe­lesége és 70 esztendős anyja van otthon. Az öregasszony 6 év óta ágyban fekszik, le­döntötték a nyavalyák, ami­ket egész életében összesze­dett, vagy tán a fáradtság verte le, hiszen gyerekkora óta batyuzott, kapált, mar­kot szedett, szült, gyürkőzött a szegény emberek örök dol­gaival. Most már az utolsó pihenés előtt némi stációt tart. Ezt kellene eltartani. De nincs kenyér. Másik ember, másik nyo­morúság. Ötödmagával él, ő is egy hónapja munka nél­kül. Míg dolgozott is keveset keresett, 25—26 pengős levo­násokkal, el nem fogadott műszakkal vergődött hónap­ról hónapra, lerongyolódva. Bérelt házban lakik, talán nemsokára az utcán, mert a 20 pengős lakbért nem tudja előteremteni. Kerese­téből éppen hogy mindenna­pi kenyérre telt, szűkösen. Mást már az sincs. Bakancsa spárgával van a lábára kö- tözvfe. Három gyermeke kö­zül kettő mezítláb jár. s mindegyik atyja elrongyolt rongyaiban. Hétszámra ki se jöhetnek a házból, mert megvenné őket az Isten hi­dege. „.. .Az elbocsátásoknál úgy válogatták ki az embereket, hogy lehetőleg egyszersmin- denkorra megszabaduljanak tőlük. Olyanok vannak kö­zöttük, akik már néhány hó nap múlva jogosultak lettek volna némi nyugdíjra! Nem sok az a nyugbér, nyugodni egyáltalában nem lehet be­lőle. de ebben az irtóztató szegénységben legalább ke­nyérre telne. így persze nem kapnak egy fillért sem. Pe dig havonta hol 3 pengőt, hol többet levontak tőlük nyugdíjalapra. Ez a pénz né­melyiknél 8—9 éves bánya­munka után belehull a sem­mibe. Tenni nem lehet elle­ne semmit, ez így van! tgy is marad! Ki járt itt jól, és ki veszített.” „Jogállamban élünk, pa­ragrafusok bástyázzák körül az élet minden mozdulását, de erre nincs paragrafus. Csak az emberi gondolkodás és egy igen csekély szociális érzék kormányozza ezen a vonalon a munkaadót. S ahol ez sincs, ott hasztalan min­den beszéd. Ahogy mi lát­juk. s ahogy a csehi bánya fő-fő vezetői tettekei bizo­nyították, náluk hasztalan keresnénk ezt a szociális gondolkodást. Ki fog belenyúlni ebbe a dzsungelbe? Ki lesz: itt hang­erősítő, akinek beszéde any- nyira meg tudja sokszorozni az elrágódott emberek pa­naszát, hogy a legfőbb inté­zőkörök is felfigyeljenek rá?” ir SZÜKSÉGES, HOGY időn­ként felidézzük a letűnt ko­rok szellemét. Elengedhetet­lenül szükséges ez a fiatalok­nak, hogy szemtől szembe megismerjék a letűnt ember­öltők urait és kisemmizett proletárjait, hogy tudják ér­tékelni, becsülni a jelént. De hasznos ez a történeti szel­lemidézés az öregeknek is, hogy ne. egyetlen pillanatra se feledjék el fiatalkoruk kínjait, keserveit, munkás­kezük, erejük és szorgalmuk kiszipolyozóit. melynek meg­döntött. egykor mindenható­nak vélt hatalmán épült fel« jelenünk. (VÉGE) Sugár István Néwiráűiíi 1980. január 9., kfd;] A

Next

/
Thumbnails
Contents