Népújság, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
Gondolatok Falu kocsmája A költő szobra jobbra, az öreg kocsma felé néz (Bojtár Ottó felvétele) Petőfi írta e verssorokat: „Itt a honnan messze kell utazni, mig az ember hegyet láthat, itt a szép Alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom, Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros... Áldja meg az isten mind a két kezével!’’ De hol is volt a „falu kocsmája”, ahol 1845-ben leírta e sorokat az ifjú ember, de már pályája csúcsát közelítő költő, aki mégis éppen ekkor rá volt utalva arra, hogy legyen szállása ott, legyen ennia-innia ingyen, s hogy sose legyen annál jobb gondviselése?! A jó öreg kocsmáros Pesttől Baja felé 64 kilométerre, a Dunától meg vagy 6 kilométerre, átellenben Dunaújvárossal fekszik a falu: Szalkszentmárton, amelynek beszálló csárdáját bérelte, jobban mondva, amelynek albérlője volt 1844 novemberétől 1846 áprilisának végéig a „jó öreg kocsmáros”, Petrovics István. Nála, apjánál és anyjánál időzött a költő 1845 nyarán, őszén és telén kisebb-na- gyobb megszakításokkal, Pestre ruccanásokkal, s több mint száz verset írt ét faluban. Szám szerint a legtöbb közülük 1845. augusztusának végén s szeptemberének elején, valamint főképpen a következő február utolsó és március első harmadában született (közöttük a bevezetőben idézett A jó öreg kocsmáros című). S szinte látjuk, amint Petőfi éppen egyedül ebédel a kocsmában, vagy amint a pitvarajtóból kacsingat a szomszéd leányra. És persze azt is, amikor Rég elhúzták az esteli Harangot. Ki az a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot,' de az Elkerül". S nemcsak a falut járja, hanem a környékét is látogatja. A rónát. A pusztán a csárda romjait. A folyót. Élménye az ősz s a felhők is, amelyekhez borongós hangulatai hasonlítottak... Zóki Szent Márton . Maga a falu ősi település. Már a XIV. századi pápai tizedjegyzékekben is szerepel. A legrégibb pecsétnyomója egyébként 1624-ből maradt fenn, s azon Zóki Szent Márton olvasható. Abban a században az Amadé család volt a földesura,' később a Balassák. Szalkszentmárton kiterjedt község csaknem három és fél ezer lakossal ma. Szállásokból alakult ki területének szelíd földhátain, halmain. Közülük három „hegy”-en — már ahogy elnevezték e buckás vonulatokat — homoki szőlő zöldell. Kortsma Ház A híres vendéglő a falu közepén, a templom közelében van: felé néz a költő szobra. Az épület múltját részletes régi leírások őrzik. Az Amadé családtól 1790-ben Festetich György vette meg az L alakú, hatoszlopos tor- nácos épületet is, amelyről ekt írták akkor: ..„Vagyon a Helységben az Uraságnak egy Vendégfogadója, vagyis Kortsma Háza, melly is vá- logból épült Szalufákra, Léczre náddal födött. Vagyon rajta egy nagyobb és egy kisebb szoba, felső végében egy kamora, a két szoba között pedig egy közönséges konyha is köményes, egy Tűzhellyel sütő kemencze nélkül... ” S külön leírást kapunk a kocs- márosnak olyannyira fontos pincéről imigyen: „Az Ház alatt vagyon 19 grádits mélységű Bolt hajtás alatt való pincze, mely három részre osztatott, a leg - alsó gráditsnál bal kézrül nyillik egy kis rekesztés, mellyben fér mint egy három nyolez akós hordó”. Ezek borából bizony még Petőfi Sándor is kimért jó néhány iccével, meszejjel, segítve apjának. Az ő nyomain járhatjuk be a helyiségekét az emlékházban. Németh Ferenc Ahol a titok kezdődik, ott véget ér az igazságosság. (Edward Burke) A tapasztalatokat úgy gyűjtjük, mint a gombát: egyen- ként és azzal az érzéssel, hogy nem lehetünk bennük teljesen biztosak. (Erskine Caldwell) A boldogtalanságnak nem lehet örülni, de bizonyos kikapcsolódást jelent. (Stendhal) Az erdőbe nemcsak egy út vezet. (Heywood) Ha kételkedsz abban, amit láttál, hogy hihetsz abban, amit mondanak? (Keleti mondás) A nő mindent meg tud bocsátani, csak azt nem, ha nem ébreszt vágyat. (Rousseau) Két dolgot nehéz egyszerre csinálni: szeretni egy nőt, és ugyanakkor cselekedni valami értelmeset. (L. N. Tolsztoj) Az embernek nem kell mindent elhív 2, amit hall, de azért továbbadhatja másoknak. (Krokogyil) A beosztott ereje: a főnök gyengesége. (Krokogyil) Szpilki Az utak valóban találkoznak, de csak a kereszteződésekben. ★ Hány nappal előbb lehet he. lyet foglaltatni a Parnasz- szusra? 'k A nagy változásokat mindig jobban fogadják, mint az apró javításokat. ★ Nem veszélyes dolog-e az emberevők lakomáján még egyszer kérni? Alagutak a hóban Farkas Árpád verskötete „örvendjünk, mert költő érkezett” — írja Féja Géza Farkas Árpádot bemutató írásában. Megállapításán csak azok csodálkozhatnak, akik nem ismerik a romániai magyar költő verseit, eddigi köteteit, a Másnapos éneket és a Jegenyekört. Farkas költészetét a kortárs romániai költészet nagyjai, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor mellett is megkülönböztetett hely illeti. Versei az egyetemes magyar költészet értékei közé tartoznak. A magyar költészeti hagyományokból táplálkozó, de mégis egyéni hang, s a közösségi feladatvállalás, a romániai magyarság léthelyzetével való azonosulás jellemzi műveit. Űj kötetének verseit a szelíd, dúdoló hang fogja össze. „Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra, földre szálló, / vigasztaló — nagy csöndes ének / lélegzete a min- denségnek” — írja a oo dúdolóban. A kötet zárásakor visz- szatér ez a vers (Dúdoló oc), csak a versszakok rendje változik meg, jelezvén az időtlenül továbblengő ének állandóságát. A két vers között a hó jelentésköre újabb, s újabb rétegekkel gazdagszik, s a csendes dúdolás is súlyos gondokkal terhes hanggal vegyül. Farkas nyolc év verseit egyetlen motívum, a hó köré rendezi, „Mennek a szekerek, égnek, ó, jól van! / Vagyok, im lassúdan betakarodóban.” — értelmezi a motívumot. A hó egyszerre jelenti nála a „rejtelmeinket rejtegető” fehérséget, a leszorítottságban élőkhöz lecsapó „veszély és tisztaság szaga”-1, s ez válik a közösség tagjait összefogó monumentális kép alapjává is. (Alagutak a hóban) Nem a költő tartása, indulata, csak a versek képanyai ga változik az előző kötetekhez viszonyítva. Mélyebb a kapj csolat a régi nagy vers, az Avaron erejével, mint azt a hangvételből gondolhatnánk. „Avarban derékig Héttörpe-Én, / tűnik, hogy lengek a mesék tején. / Lehet, csak valaki játszik velem, / lehet, nem ősz ez, csak történelem.” — utal a költő is a kapcsolatra. Változás, ha van, az csak az élet válságából, a történelem megsemmisítéssel fenyegető szigorából következhet. A közösségével élő költő konok eltökéltsége szól verseiből. Versei már-már a kinyilatkoztatás erejével hatnak. Pedig a költő küzd, birkózik a szóért. Csak ha megszólal, akkor válik hangja véglegessé, megrázó erejűvé. Farkas Árpád magára vállalja népe gondját, figyeli a nemzetiségi sors változásait. A példaadók — Bolyai János, Petőfi, Ady. Kós Károly, Sütő András, Nagy László. Kányádi Sándor — idézése mellett a jelen gondjára, a feloldódás veszélyeire figyelmeztet. Adyra emlékeztető nagy versében önmaga birkózik a „szent tartalmak”, „az ezeréves barlangfényű szók”, „a megtartó, illő igék” szivárgásával. A küzdelemből a költő feladatokat vállalva kerül ki. Jelenti a versek sorában érlelődő csodát: i „fogyunk — növünk fogyunk — növünk de vagyunk! részt veszünk e lakomán, s jelöljék májfoltok bér testem: — lélegzünk! élünk! im Csodák Csodáját újra és újra megjelentem.” (A szivárgásban) Hihetnénk, a költőnek a vers kevés, a versen túl is sikerrel birkózik a „csonttörő” gonddal. Farkas Árpád erejét, világbíró hatalmát mégis versei adják. A költő harmadik kötetében is megőrizte költészetének jellemzőit, sajátos képanyagát, dacos keménységét és szelíd játékosságát. Farkas Árpádot ma is a magyar költészet ama templomépitöi között látjuk... (Kriterion Könyvkiadó, 1979) Fűzi László RÁKOSI VIKTOR: Ái öntudatlan csörgőkígyó A z Üristen, aki — mint biztos forrásból értesülök — mindnyájunkat teremtett, nagyon mostohán bánt velem. Egy domináló nagy tulajdonságot oltott belém, melynek abszolúte semmi hasznát nem veszem, sőt csak kárát látom. Miért kellett neki úgy sietnie Shakespeare-rel? Nem várhatott Volna még kétszáz évet s nem önthette volna belém a nagy drámaíró tehetségét? Nem teremthetett volna engem nagy szobrásszá, nagy festővé, nagy föltalálóvá? Igenis teremthetett volna és nem tette, Nyugodtan kell néznem, hogy mások szobrot faragjanak, fessenek és föltaláljanak. De én mindezért nem elégedetlenkedem. Ha mások szidják 4 teremtésemet, és csak mosolygok és hallgatok: nem árulom el, hogy mennyire igazuk van. Amiért elégedetlen vagyok, az, hogy a föntebb említett domináló tulajdonságot belém oltotta. Mi ez? Ez nem egyéb, mint a vadállatok szeretete és a háziállatok gyűlölete. Különös, de tény, hogy rendkívül boldog vagyok és meg vagyok hatva, ha egy oroszlánt látok. (Természetes, hogy ilyenkor vagy nekem, vagy az oroszlánnak egy biztos ketrecben kell lenni. Mind a ketten szabadok vagy mind a ketten a ketrecben nem lehetünk, mert akkor ő a boldog, én nem.) Erősebb érzelem-hullámzások támadnak keblemben az elefánt láttára is. Odaadó rajongással tekintek a vaddisznóra. Gyöngéd tisztelettel veszem körül a fókát. Zajos ovációkban részesítem a medvét s ünnepet ülök, ha a véletlen egy zsiráfot vezet elém. M i következik ebből? Az, hogy én minden pénzemet arra költőm, hogy a vadállatokban gyönyörködjem. Vagyis minden pénzemet az állatkertre költőm. Gazdag, de becsületes családból származtam, s teljesen elszegényedtem. Nem a jegyek tettek koldussá, hisz ezek olcsók, de én az állatokat etettem is. A majmoknak zsemlét, az elefántoknak és a medvéknek kenyeret, sőt az oroszlánoknak és tigriseknek húst is vittem. Hogy az állatok színvonalát emeljem, megtettem néha, hogy a kenyérre vajat kentem, gondosan megsóztam és úgy nyújtottam át. Eleinte a fejemhez vagdalták, de aztán megették. Az a remény kecsegtetett, hogy lassanként a sörözésre s a főzelékek és paprikás ételek fogyasztására is rá fogom őket kapatni. Önzetlen kísérleteim eredménye az volt, hogy egypár majom megdöglött, a medve gyomorhurutot kapott, az elefánt pedig a tömérdek vajas kenyér meg nem emésztése következtében annyira elbu- tult, hogy az ormányát nem tudta- a farkától megkülönböztetni. Aminek a gyászos következménye az lett, hogy amikor inni adtak neki, mindig a farkát mártotta a vízbe. És megdöglött szomjan. Ez a nagy csapás rám zúdította az állatkerti körök haragját. Eddig tiszteltek, mint nagy állatbarátot, de most azt jelentették Serák igazgatónak, hogy ha én továbbra is táplálom az állatokat, kipusztul az egész kert. Kiadta a rendeletet, hogy ezentúl az állatokat etetnem nem szabad, és az őrök már a kapuban kikutattak, hogy nincs-e nálam valami ennivaló. D ühöngtem és bosszút forraltam. Ügy tettem, mintha belenyugodnám az intézkedében. Bár keblemben viharok dühöngtek, látszóla- golagos nyugalommal sétáltam kedveltjeim közt, kik közül a medve karlszbádi kúrát használt. Azt vettem észre, hogy Serék állatkerti igazgató minden délután két és három óra közt egy óriási csörgőkígyóval sétál a fák alatt. Elül ment Serák, és utána vígan csörgedezett a kígyó. Elámultam és megdöbbentem. Krieschtől Mihálkán keresztül Papp Jánosig minden állattanban úgy tanultam, hogy a csörgőkígyó a legveszedelmesebb állat, melynek csípése föltétlenül halálos. Hogy sétálhat vele egy ember, még ha állatkerti igazgató is? Vagy talán Serák hindu kígyóbűvölő volna? Mikor Serák észrevette félelmemet barátságosan odaintett. — Ön bámul, ugye? — szólt nyájasan. — Hogy az ördögbe ne! — Pedig a dolog igen egyszerű. — Hogyhogy? Serák füttyentett, a kígyó fölemelte a fejét és rászegezte a tekintetét. — Guttman! — kiáltott a kígyóra — eredj a bokrok közé bogarat fogni. A kígyó igent intett és eltűnt a bokrok közt, amerre Serák mutatott. — un a kígyóját Guttmannak nevezi? — Igen. — Miért? — Egy ravasz éllatkereskedöről, aki már többször rászedett. Nos, tehát — folytató suttogva —, hallja a titkot. .. — De miért suttog? — Hogy Guttman meg ne hallja. Bizonyosan tudni fogja, hogy a kígyók hallása nem terjed mesz- szebbre nyolc lépésnél. Az én kígyóm pedig tíz lépés hosszú... — Nem értem. — Mindjárt meg fogja érteni. Figyeljen ide: az én kígyóm a fülétől a farkáig tizenkét láb. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a boldogtalan állat nem hallja a csörgést, mert a farkának a legvége csörög... — Hát aztán? — I Hát aztán ? Ejnye de nehéz fejű ember az úr... A szerencsétlen állat tehát nem tudja, hogy ő csörgőkígyó. .. — És minek tartja magát? — Minek? Talán vidéki színésznek vagy lovassági karabélynak tartsa magát? Jól tudja ő, hogy kígyó, de ártatlan kígyónak hiszi magát... azt hiszi a szamár, hogy gyík... E s Serák tele torokkal nevetett. En is vele. E pillanatban megjelent Guttman: egész szemtelenül a szeme közé vigyorogtam, mire ő — gyíksága tudatában — szégyenkezve lesütötte a szemét. Serák füttyentett és tovább sétáltak. Én is tovább sétáltam, de ellenkező irányban. Egy félóra múlva mégis rájuk bukkantam. Serák egy pádon ült és aludt. Guttman a lábainál hevert és szintén szundikált. Pokoli gondolat villant meg a fejemben. Itt az alkalom, hogy bosszút álljak Serákon. Lábujjhegyen odalopóztam és a kígyót fölzavartam álmodozásából. Intettem neki, hogy kövessen. Utánam jött. Körülnéztem: egy lélek sem volt az igazgatón kívül az állatkertben. A füléhez hajoltam. — Guttman úr — mondám —, egy nagy dologról kell önt fölvilágosítanom. — Miről? — Tudja-e, hogy ön egy elrabolt grófi gyerek, aki cigányok közt él és azt hiszi, hogy maga is cigány? Zavart mosoly jelent meg Guttman úr arcán. — Intelligenciám nem múlja fölül a kígyók átlagos intelligenciáját, s ezért kérem, legyen szíves velem egyszerűbb stílusban beszélgetni. — Guttman úr — mondám, erősen a szeme közé nézve —, önt félrevezették, önt megcsalták. Tud- ja-e, hogy ön csörgőkígyó? Guttman elsápadt. — Igazán? — Becsületszavamra. Fenyegetőleg emelte föl a fejét és irtóztatóan megcsörgette a farkát. — Nem hallok semmit — mon- dá csüggedten. Megragadtam a farkát és az orra előtt hatalmasan megcsörgettem. I szonyú jelenet következett • ekkor. A kígyó szeme tüzes karikákat hányt. Szája sziszegett és tajtékzott... Kibontakozott előttem a csörkőkígyó egész félelmetes nagyságában. Reszkettem. Serákra mutattam. Guttman dühvei rávetette magát és megcsípte. Elfutottam, de meg voltam bosz- szűlva. Mily nyugtalan vagyok azóta! Alig várom Serák nyilatkozatát, melyben kijelenti, hogy az egész ! •a.-tp.-.pt sült hazugság. |
