Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
Sírfák, gombos fák, kopjafák Napirendem van a temetők, a temetkezés kérdése. Irodalmi hetilapunkban vitáznak róla, városaink építészekkel terveztetnek új temetőket, minden kolumbá- rium egy-egy kísérlet a jobb megoldásra. Könyvek jelennek meg régi temetkezési szokásokról, tej fákról, s közben szaporodnak a sírok, fogynak a hazánk református, evangélikus, unitárius temetőire oly jellemző, Európában egyedülálló ritkaságok: a fejfák. Múzeumokba vándorol, amelyiket még fej nem tüzeltek, vagy át nem jutott a határon, hogy drága pénzen kerüljön műgyűjtők kezébe. Szakemberek sokat p elmélkednek róla, hogy honnan származnak ezek a hol emberalakra, hol csónakra emlékeztető fejfák, fejefák, fejes fák, cifrafejfák, főtül való fák, gombos fák, gombfák, sírták, epitafák, vagy éppen kopját tartó emlékükre utalva: a főleg erdélyi kopjafák? Nábrádi és szafmáreseUci fejfa Karéliai csónakos, fejfás temetkezés a századfordulón (Németh lngeborg rajzai) A néprajz tudósai felvetették s részben bizonyították a különösen Tiszántúl (Száttnárcseke, Hajdúböszörmény) bonos csónak alakú fajfák finnugor eredetét. Egyáltalán hogyan és honnan kerülhetek hozzánk ezek a különös alakú fejfák, melyek nemcsak falvanként mások, de a népi teremtő képzeletnek, szobrászat) látásnak is páratlan emlékei? Van, aki török eredetűnek tartja, pedig a török turbá- nos sírkövek alig hasonlítanak fejfáinkhoz. Amíg fel nem dolgozzuk északi rokonaink, s a szibériai népek temetkezési szokásait, s mindazokét, melyekkel évezredek során érintkeztünk, végső feleletet nem találhatunk. Ügy látom azonban, hogy az ember alakú ún. antropomörf és csónak alakú fejfának közös eredete van, csak más kialakulási útja. A közelmúltban átnézhettem a finn Nemzeti Múzeum dokumentációs tárának fejfa anyagát. Karjalai fejfák százai azonosak, közvetlen rokonai a mi fejfáinknak. Századfordulón élt még ott a csónakos temetkezés szokása is. Nemcsak a halottat helyezték csónakba, de a csónakját ráborították sírjára, s azt a bábut, amit felöltöztetve úgy tiszteltek, mintha maga a halott lenne, sírjelként állították. A norvégek is temetkeztek hajóba, földdel fedve a holtat. A karja- laiak nemcsak a sírra borítottak koporsót, de házacskát is építettek fából, hogy legyen a holt lelkének hová költöznie, s erre tették a holtra emlékeztető bábot. A mohamedán kunoknak is voltak ilyen kömpöceik, s a kirgizeknek is. A románok Corhanának (korhány) nevezték a sajátjukat. Egv bizonyos: azoknál a primitív népeknél, melyek hittek abban, hogy a lélek továb él az ember holta után, S mocsaras, lápos, vízparti tájon éltek, a temetkezési szokások is hasonlóak lettek. Afrikai, madagaszkári példák épp úgy tanúsítják, mint a mi vidékeinken fennmaradt fejfák. A török nem nézhette a keresztet, de megtűrte az ősi hagyományokból átörökített fejfát. Ügy maradtak fenn ezek nép "nk emlékezetében, mint a bájolások, sirató énekek. pogány km- ruzslások, gyógyfüvek ismerete. S ha Bornemissza Péter a XVI. század végén még felsorolja a pogány „ördögi kísérteteket”, miér.t ne maradtak volna élőek tárgyi emlékeink, ha egyszer a keresztény hitre tért Karjaiéban is folyamatosan fennmaradtak szinte napjainkig? Kirgiz, kalmük, tatár rokon jelenségek csak bizonyítanak, nem cáfolnak. De mire megyürtk vele, túl a tudomány belső gondjain? Azon a nagy ívű körön belül, melyhez finnugorok is tartoztak a túlvilágról alkotott képükkel, a képzeletvilágunk, teremtő, térformáló készségünk közös volt. Vagyis: olyan sírjelet állítottunk mi 'is a tizenhatodik század óta,' mint északi rokonaink folyamatosan a huszadik századig, s erre Kar- jalar a Kalevala földje eleven példa. Ez a hagyomány pusztulóban van. Bár megváltozott a túlvilágról formált gondolkodásunk, mások temetkezési szokásaink, de ez nem indokolja, hogy giccses, hivalkodó műkövek, habarcsból lett csókolódzó galambok, tört angyalszárnyak, drótból, bádogból kalapált s kovácsolt vasnak álcázott lámpások hirdessék, hazudják halálunkon túl embervoltunkat. Ha a humanitást írjuk zászlainkra, tartozunk azzal az embernek, hogy anyagban és megformálásban is méltán emlékezzünk meg róla. A temető ne legyen operett, a sírjel legyen méltó ahhoz, akiért állítottuk. A fejfák, gpmbos fák, kopjafák méltóak voltak eleinkhez. Népek alkotó képzeletének remekművei. A mai sírjelek nem korszerűek, hanem: hamisak. Mások boldogok lennének, ha ilyen még napjainkban is élő hagyományuk volna, mint a fejfáink voltak. Mi akadálya van, hogy ezt a hagyományt felélesszük? Azok a tétpva kísérletek — melyeknek a Farkasréti Temetőben, s másutt is tanúi vagyunk, — jelzik, hogy igényeljük ezt az igazabb, tisztesebb sírje- let. ■** Koczogh Ákos Humorszolgálat — Legyen szíves, teljesen rövidre vágja le a’hajam! — mondja a hölgyvendég a fodrásznak. — Miért? — Mert nem akarok úgy kinézni, mint egy férfi! A házasságot megelőző tanácsadáson megkérdezik a fiatal lányt: — Es hol van a vőlegénye? — Otthon kellett marad, nia a gyerekkel... — Meg tudnád nekem mondani, hogy mit jelent az, ha valaki képmutató? — kérdezi a tanár a tanulótól, aki hosszabb gondolkodás után így válaszol: — Az olyan fiú, aki mosolyogva jön az iskolába. A fiatal pincér megbotlik és a sört a vendég hátára önti, de nem jön zavarba, hanem megkérdezi a vendégtől: — Óhajt még egy sört? ★ — John, a farmer hazatér Chicagóból, és ezt meséli a szomszédjának: — Nem is hinnéd el, a szállodában a szobában van egy gomb, és ha azt megnyomod, bejön a szobába egy szép nő, és megkérdezi tőled, hogy mit akarsz. — Miért nem hoztad haza azt a gombot? — kérdezi a szomszéd. — Papa, mi az a sziszifuszi munka? — Majd megtudod, fiam. ha elkezdesz borotválkozni. — Oltsd el a villanyt, drágám, — mondja az ifjú feleség a nászéjszakán. — Rögtön, szerelmem, csak előbb beveszem az altatómat. ★ — Majd meglátod, egy-* szer te is úgy jársz, mint a szomszéd, — korholja a féleség a férjei. — Ha nem' lett volna részeg,- nem esett volna a folyóba, és nem fulladt i’oina bele! — És még élt, amikor beleesett a vízbe? — Persze. — Hát, látod, akkor nem az alkohol pusztította el, hanem a víz! VERBÖCZY ANTAL: ORSOVAI EMIL; Hiányzó évszak Vitazáró Kontyba tűzte a tarlót a nyár, maszatos száján túlérett gyümölcsök nedve, magára kapott egy hársfa illatot, s hitte, találkozhat vele. 3 A móló kőfalán illünk. Távolabb riadt fák feleselnek a készülő téllel. Gyapjú pulóver mellén ezüst bross, rajtam prémes nagykabát remeg. Katinak hívták. Október volt. Nyolcas blende nyitás. 4 Karácsony éjjelén a néptelenséget megunva, arra gondolt a főútvonal; ö egy fenyőfa s a mellékutcák a gallyai. Szégyellte magát, mikor arra jött valaki. Kivel felesel az ember? saját tükörképével, mások bánatával, esillaghomállyal, belső csenddel, végigmegy az ember az cg sárga dallama alá kiöntött friss úton. szavai göröngyök, valaki vállára tett szerelemmel lep át árnyékán az ember, s/.ineninescn grafitrajznak érzi múltját, süketté borzolödik a pasztell jelenben fél is, de meghátrálni nem mer, csak igazítja magán az időt és szinte elviselhetetlen türelemmel álmodozik nagy kék léggömbökről — aztán csontjaival földbe írja nevét az ember. Szép álmokat (Fotó: Zeit im Bild) Leültem hát az asztalkához, előszedtem ■a novellámat, és olvasni kezdtem. De alig ejtettem ki néhány szót, a monoklis fiatalember szörnyűt ásított: — Oá! Oá! Nem is ásítás volt az voltaképpen, hanem keményén tagolt, könyörtelen elutasítás. Mintha azt mondta volna: El ezzel itt! Meg kell adni, hogy a közönségnél nagy sikere volt, nagyobb, mint amilyenre én a magam humoros előadásával számíthattam volna. Mindenki kacagott, és a monoklis tekintetét körül-’ jártatva, elégülten zsebelte be a sikert. Majd elsüllyedtem szégyenemben; elvörösödve néztem rá, és a pillantásom némán könyörgött hozzá: — No, ne bolondozz, pajtás!... Hiszen nem a magam passziójára vagyok itt ... Tudod. .. az asz- szony vár a vendéglőben. .. a vacsoráról van szó!,... Újból belekezdtem a fölolvasásba, de a monoklis néhány szó után újból merev arccal rákezdte: — Oá! Oá! — És most még nagyobb sikere volt vele, mint az előbb: vannak produkciók, amelyeknek sikere az ismétléssel növekszik. Nagyot keringett velem a világ, egyszerre elöntött az a bizonyos EZEN NEVETTÜNK. .. NAGY ENDRE: A kabaré regénye virtustermő hevület, amely annyiszor be- szakasztotta már a fejemet. Hát hiszen magam 'is gyerekember voltam még, ha volt is feleségem és kisfiam. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Ugocsában született, és Biharban j ogászkodott. Ugocsa non coronat! Eb ura fakó! Hát ha már a megalázkodott könyörgésem nem használt, gyerünk azzal a másik beszéddel. Kikaptam mellényzsebemből a monoklimat, és a szemembe vágtam, mert akkoriban j óravaló fiatalembernek nem mindig volt a zsebében egy koronája, de monoklija mindig volt. Odaléptem a színpad peremére, és egye- nést a monoklis arcába mondtam: — Hát jó, elhagyom a novellát! Ahelyett egy kis mesét mondok el a vadszamárról. A monoklis újból oázni kezdett, de most már nem volt sikere. vele. A közönség egyhangúlag lehurrogta : — Halljuk a vadszamarat! Végzetes jószerencsém juttatta eszembe épp e pillanatban ezt a mesét. Egy királyról szólt ez a mese, aki büszke volt arra, hogy az övé a világ legtökéletesebb állatkertje. De egy német tudós figyelmeztette, hogy mégse tökéletes ez az állatkert, hiányzik belőle a vadszamár. Nosza kiadta a parancsot a király az udvari embereinek, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő neki egy vadszamarat, akár a föld alól is. Nagy volt a megrökönyödés az udvari emberek között, mert fogalmuk se volt róla, hogy ilyen rövid idő alatt honnan szerezhetnének vadszamarat. Végre is a tudós állott elő a mentő ötletével: — Én tudok egy módszertt amivel huszonnégy óra alatt is elő lehet állítani egy teljesen kifejlett vad- szamarat. Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, és ültessétek a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul. A közönség tapsolt. A monoklis próbált oázni megint, de lehurrogták: — Aha! Ordít már megint a vadszamár! Most már akadálytalanul elmondhatom a mondókámat, amikor kitámolyogtam utána, Bródy István, a kabaré társ- igazgatója gratulált, és biztosított róla, hogy nugy sikerem volt. Illem nagy ügy Ma már szinte nyelvi közhelynek számít a címül idézett mondat. Használati értéke és jelentése szerint a szövegösszefüggésben nem kezdünk vele mandatsort, csak lezárunk általa sajátos tartalmú mondanivalót. A benne szereplő ügy szó sem illeszthető bele ebbe a rokon értelmű szósorba: eset, esemény, tennivaló, elintézendő dolog, helyzet, igyekezet, erőfeszítés stb. Beszéd helyzetbeli szerepe sem illik bele az alábbi mondatok, szólásformák sorába: Az ügy el van intézve, jól áll az ügye, veszett ügye van, zavaros ügy ez, keze ügyébe esik, jut, kerül, ügyet sem vet rá, nem csináltak belőle nagy ügyet stb. Hogy ma annyira gyakori használati értéke kialakulhatott, abban ludas kénye- , lemszeretetünk is: nem válogatunk a rokon értelmű mondatok változatos példatárából. Figyeljük meg ezt a hírlapi közlést: „Apró kis ügy, szót sem érdemel" (Népújság, 1979. okt. 5.). Gyakran hallhatjuk ezt a kijelentést is: Nem nagy ügy ez, ne is beszéljünk róla. Ilyen szövegkörnyezetben nyerte el új szelepét a nem nagy ügy nyelvi forma. A gyakori és felesleges használata miatt egyre rit- f kábban halljuk ugyanis ezeket a nyelvi formákat: szót sem érdemel, ne törődj vele. figyelemre sem méltó, ügyet se vess rá, szó se essék róla, egy szót se róla, ne beszéljünk róla, egy szót se többet, kár róla beszélni, ne hozzuk szóba se stb, stb. Ebből a példatárból ax is kitűnhet, hogy miért szóltunk erről a divatossá vált mondatformóról. A nyelvi , elszürkülés folyamatában is szerepe van: jó magyar kifejezések mondatok szorulnak ki nyelvhasználatunkból miatta. Ugyanakkor a gondolkodásbeli renyheség s olykor tunyaság is tetten érhető akkor, amikor aikunkra vagy toliunkra vesszük. Ma még az írásos közleményekben ritkábban jelentkezik. Cikkünknek azt a feladatot is szántuk, hogy e lassan ként közhellyé szürkülő mondat ne is jusson el egyetlen értelmes írásos közlésbe sajátos szerepkörében. Mint tagodé ténymegállapítást kifejező képlet természetesen bizonyos beszédhelyzetekben kulcsmondatként is jelentkezhet. dr. Bakos József r i
