Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

Színház — három hullámban A szovjet dráma ünnepe IMMÁR TÖBB MINT HARMINC ESZTENDEJE, hogy a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el en­nek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos krono­lógiában, mert időbeli átfe­dések is előfordultak. A har­madik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai. Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945. után a felszabadult magyar színnáz miért fordult olyan érdeidő- i déssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml to­ronyórájában, vagy a Viha­ros alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszély­tudatában élő, bizonytalan­kodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igaz­ságokat megfogalmazó mat­rózokhoz és munkásokhoz; példa , és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának er­kölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon. A második hullám a hat­vanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drá­mái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek: részben a termelés emberi drámái kerültek elő­térbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogo- gyin Arisztokratákja jelen­tett. Ez a harmadik, mostaná­ban hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről). Az idei magyar színházi évad részben a szov­jet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki törté- neté-nek új változata volt. (A szerző maga dolgozta át. s most Egy szerelem törté­nete címmel játsszák.) A ter­melési és egyéni konfliktu­sok metszéspontját kereste már a negyvenes évek vé­gén ez a dráma, s erre a na­gyon jellegzetes új ellent­mondásra talált rá Gelman a Prémium-ban és a Vissza­jelzés-ben. Az érdekviszo­nyok új felfogásának példá­ja ez a két nagy hatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hoz­za harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konf­liktusokhoz, magatartás-za­varokhoz vezethet. FOLYTATÓDIK a hábo­rús drámák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátországban. Folytatódik a szovjet klasszikusok szín­padra állításának sora; a A történelmi emlékezet ** néha megbocsátha­tatlan hibákat követhet el szereplőivel szemben. Fele­désbe burkolhat olyan sze­mélyeket, akik tetteikkel, s tragikusabb esetben életük feláldozásával írták be ne­vüket a történelem egy-egy viharos korszakába. Aki ilyen feledések oszlatására vállalkozik, nemcsak a szak­mai gyarapodás és a törté­nelmi múlt gazdagabb meg­ismeréséhez nyújthat fon­tos adalékokat, hanem jogos történelmi jóvátételt is tel­jesíthet. Az Egerben élő és dolgozó Pásztor Emil Ka­zinczy Lajos 48-as honvéd- ezredesről írott könyve mél­tó példázata lehet mindkét elvárásnak. Kazinczy Lajos, Kazinczy Ferencnek, a nagy nyelvújí­tónak és irodalomszervező­nek a fia, 1849 októberében még alig múlt 29 éves, ami­kor az aradi várban kivé­gezték. A forradalmi hadse­regben való részvétele előtt, ugyanúgy, mint számtalan tiszttársa, ő is a császári hadseregben szolgált, ahon­nét a főhadnagyi kinevező­A tizenötödik aradi vértanú Pásztor Emil könyvéről se után nemsokára kivált. A forradalom viharos napjai azonban őt is végleges cse­lekvésre szólítják. Inkább szervezési feladatokat kell ellátnia, de részt részt vesz a szeptemberi ütközetben és Buda ostromában is. 49 má­jusában az ország kormány­zó elnökének egyetértésével ezredessé nevezik ki, s meg­bízzák az ország északkeleti megyéinek katonai parancs­nokává. Munkács és Huszt térségében kell szervezési feladatokat teljesítenie, ak- . kor, amikor Miklós cár se­regei már útban vannak a magyar forradalom letiprá- sára. A legfelsőbb katonai vezetés Erdélybe szólítja, ahol igen szorongatott hely­zetben csők jóval a világosi fegyverletétel után kapitu­lál mága is. Az orosz had­vezetés kiszolgáltatja őt is az osztrák katonai hatósá­goknak, akik fölötte is ki­mondják a halálos ítéletet. Pásztor Emil könyve több­re vállalkozott, mint a pusz­ta, személyes életút bemuta­tására. Hőséből nem akar mindenáron olyan katonai stratégát formálni, aki ere­jét és lehetőségeit meghala­dó tetteket hajt végre, de ugyanakkor eredményesen szembeszáll azokkal a kora­beli megalapozatlan elma­rasztalásokkal is, amelyek­kel olykor a kortársi szem­lélő illette Kazinczy Lajost. A szerző nagyon jól tudja, a személyes életút, még in­kább, ha az katonai erőtér­ben mozog, sohasem vá­lasztható el az általános ka­tonapolitikai helyzettől. Ezért helyes a szerzőnek az az igyekvése, hogy mindvé­gig törekszik az általános katonai helyzet felvázolásá­ra, nyomon követve azokat a döntő hadmozdulatokat is, melyekkel a forradalmi ma­gyar hadsereg végigharcolta a szabadságharcot. Ebben a harcban Kazinczynak is te­vékeny szerep jut, melyeket jelentékeny katonai tudással, s nem kis bátorsággal, mind­végig sikeresen megszolgál. Családi tradíció, személyes neveltetése is arra ösztönzik, hogy nem maradhat tétlen ezekben a sorsfordító forra­dalmi napokban. A döntést azonban mégis magának kell megtennie, de ez az elhatá­rozás Kazinczynál sem ért­hető meg a családi és nem­zeti háttér nélkül. Pásztor Emil könyvének műfaji keretéül a „doku­mentuméletrajz” megjelölést adta. A szerző, ezzel a nem nagyon gyakori tudományos műfaji kerettel sikeresen birkózott meg. Igaz, - hőse iránti érzését egy gyengéd, de tudományos elemzésijén is elfogadható érzelmi fe­szültség hatja át, ez azonban a feldolgozásban nem kezdi ki a tudományosság objektív hitelét. Valószínű ugyanak­kor az is, hogy egy több éves és kitartó kutatómunka előzte meg a könyv publiká- ■ lását. Nem kerülte el a szerző figyelmét az sem, hogy Kazinczy életének utó­rezgéseit és a hamis inter­pretálásokat is kritikai elem­zés tárgyává tegye. A magyar történelmi emlékezetben ugyan­is sajátos jelenség, hogy sze­mélyeket és történelmi tet­teket nem valóságos törté­nelmi szituációban értelme­zünk, hanem a nemzedéki emlékezet hamisító tükré­ben. Ha Pásztor Emil köny­ve csupán annyi eredmény­nyel zárulna, hogy objekti­ven tisztázna egy méltatla­nul elfelejtett életutat, ez már önmagában is figye­lemre méltó eredmény len­ne. S ha hozzátesszük, hogy könyvében mindezek mel­lett még egy jelenkori „hasznosítással” is kama­toztatható történelmi arcéi született, a vállalkozás ered­ményességét kétszeresnek könyvelhetjük el. Szőke Domonkos hatvanas évek Majakovsz3 fcij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bulgakov Rene­szánszát hozta. (Ebberi az ünnepi évadban a budapesti Thália Színház készül leghí­resebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változa­tának bemutatására.) Még a hatvanas évek má­sodik hulláma hozta- a ma­gyar színpadokra Rozooot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben igyekezett cet- tenérni az ember j fejlődés, változás sohasem feszültség-, mentes pillanatait. Most az új darabokban mintha el­mélyült volna a szovjet szer­zők hangja. Trifonov Szol­nokon bemutatott Cseréjé­ben, Vampilov Vadkacsava- dászat-ában már olyan hő­sök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája sláj akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt va: y, rejtett repedések keletkez­nek személyiségük egészén. A legérdekesebb újdonság —, éppen ez utóbbi két da­rab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűen szov­jet drámák kerülnek a ma­gyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a mi szín­padjainkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad Hát­ralevő részében még Efrtsz és Tabakov. Azoknak a színpadot meg­újító szovjet színházi törek­véseknek a jelenléte, ame­lyek a húszas években gyö­kereznek, éppen ebben a mostani rendezőjárásban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Ljubimov vagy' Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta el­telt évtizedek minden for­mát bontó, formát megújító törekvésének birtokában kí­vánnak a maguk kifejező­nyelvén, a maguk gondola­taival a ma nézőjéhez szólni.' A MAGYAR SZÍNHÁZI ELET, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta né­zőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének / aktuális vonásait vizsgálhat- ,,fc ja ebben az érdekesen in-”*, dúló, bizonyára még sok meglepetést tartogató, ünne­pi évadban. Bernáth László ARTYOM VESZJOUfc Gyönyörök kertje Egy elhagyott, fűvel benőtt mel­lékutca egyik megroggyant, ot­romba faházában élte le egész éle­tét egy elaggott tisztviselő, Kázi- mir Sztanyiszlavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hi­vatalnál töltött negyvenévi szolgá­lata után. Az élet gondjai-bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvi­lággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kap­csolatot. A félhomályos konyhában húzták meg magukat; a napfényes nappa­lit, de a fikusszal, szárazvirággal teli másik két szobát is átenged­ték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályúk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödje- nek a madarak. Kalickák voltak az ablak alatt, a falakon, de a pla­fonról is azok lógtak: alacsony, négyszögletes meg kör alakú ka­lickák, magasak, kupola alakú te­tővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülőrudacskákkal;, ritkás vá­szonnal meg olajos papírral be­vont kalickák; kalickák az előtér­ben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve, amikor hullott a tollúk — már hajnalok hajnalán vidám csivitelésbe kezd­tek. Először Röppenő, a csengő han­gú rigó zendített rá, vagy Varázs­ló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt — szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Berzenkedve, torkát köszörülve hangolt Petyka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon ke­resztül betűztek az első sugarak a szobába. A kendericék, kékcine­gék és isten többi jámbor teremt­ménye a maguk módján köszön­tötték az új napot. A madarak éb­resztették az öregeket. Kazimir Sztanyiszlavovics csu­pasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett folt hátán folt hi­vatalnokköpönyegben álmosan pis­logva járta be birodalmát; közben mosolygott és évődve dörmögött. A kékcinegék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik ülőrúdról lökdöste le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kalickákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot ke­restek a repedésekben. Kazimir Sztanyiszlavovics gyor­san megmosdott, majd csoszogó ■ lépteit szaporázva, kiment a kony­hába reggelizni. — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Ba- jánnak még egy rudacskát beten­ni? Vagy így több helye van? Hm? Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint hallga­tott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hete is hogy énekelt. Istenem... Igazi tehet­ség. .. Nem kéne vászonnal behu- zatni a kalickáját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Honnét szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. — De bökös vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Sza­kítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is... Minek ne­kem az ujja, megvagyok én anél­kül is. — Mondta az öreg ragyog­va, és megkönnyebbülten hehe- részett. — Na, jól van, te sátán — hagy­ta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasszony. Gazdájuk hívó füttyére hozzá­röppentek a pirókok, cinkék, kék­cinegék; karjára, vállára, fejére te­lepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinatoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt: — Drótozni, főt ózni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok! Az meg aztán végképp istencsa­pása volt, ha vándorkovács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Sztanyiszlavovicsnak ráncba sza­ladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sér­tette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil... Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olim- piáduska, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. : Olimpiáda Vasziljevna isten hí­rével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombozó, snúrozó gyereke­ket is elzavarta a ház elöl. | Még egy korty híg kávé, és vége a reggelinek. i Az Uracs rigó felrebben gazdá­ja válláról, de aztán megint neki­bátorodik, az ujjára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a mor­zsát. Kazimir Sztanyiszlavovics gyengéden megcsippenti Uracs lá­bát, és átviszi a szobába. Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek. Az öreg táplálta, fürdette a ma­darakat, lenyírta töredezett, elva­dult karmukat, pucolta a kalická- kat, csőrükhöz tartott toliról tojás­sárgájával, zúzott tojáshéjjal, tej­ben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és hajkurászta a kertben a macská­kat, a madarak megátalkodott el­lenségeit. Egyszer Olimpiáda Vasziljevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem, idefigyelj: Szvetlánának görcsbe áll a lábit, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka.. . Húzd be posztóval az ülörudat... A fe­keterigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot, vagy pincebogarat; ez jó a szorulásra. — Már hogy fognék! Nem va­gyok én veréb. — Akkor vegyél mandulaolajat! Lisztkukacot teszek bele, és azzal etetem meg. Vagy talán... — Jól van, jól van, sátán... Vas léptekkel átvonult a háború, kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hata­lom. Kíazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyö­nyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bána­tukkal szomorkodott. Elmaradt a nyugdija. Azt is egykedvűen fo­gadta. Néha gyengéden mosolyog­va párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska, minek neked a menyasszonyi'ruhád? Hisz nem ■mész férjhez, ha kinyújtózta­tom a lábam. Nálam jobbat úgy­sem találsz. —r És ősz bajszával pajkosan megcsiklandózta az öreg­asszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljá­ra palacsinta, amikor Perun félté­kenységből kikaparta Záporozó szemét... Záporozó... Ó, hogy tu­dott énekelni... Hogy csattogott, micsoda trillák... Istenem!... — Nagyot sóhajtott, egy nehéz könnycseppet törölt le az arcá­ból. .. Nincs több olyan csalogány, nem is lesz... Minek neked a nagykendö? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a szé­kek? Megvagyunk nélkülük. Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskásoknak. Vala­hogy eléldegéltek, rongyokon alud­tak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a ka- lickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyo­gott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta kö­rül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. — Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a konyhaab­lakon. — Az eszed tokja, sátán... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán... — legyintett Olimpiáda Vasziljevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak. Kazimir Sztanyiszlavovics a kert­ben kapálgatott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a porfelhő méhében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángba borult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház... (Bratka László fordítása)

Next

/
Thumbnails
Contents