Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

Színház — három hullámban

A szovjet dráma ünnepe

IMMÁR TÖBB MINT HARMINC ESZTENDEJE,

hogy a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai.

Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945. után a felszabadult magyar színnáz miért fordult olyan érdeidő- i déssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz; példa , és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon.

A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek: részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogo- gyin Arisztokratákja jelentett.

Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről). Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban

—, Arbuzov Irkutszki törté- neté-nek új változata volt. (A szerző maga dolgozta át. s most Egy szerelem története címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémium-ban és a Visszajelzés-ben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagy hatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartás-zavarokhoz vezethet.

FOLYTATÓDIK a háborús drámák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátországban. Folytatódik a szovjet klasszikusok színpadra állításának sora; a

A történelmi emlékezet ** néha megbocsáthatatlan hibákat követhet el szereplőivel szemben. Feledésbe burkolhat olyan személyeket, akik tetteikkel, s tragikusabb esetben életük feláldozásával írták be nevüket a történelem egy-egy viharos korszakába. Aki ilyen feledések oszlatására vállalkozik, nemcsak a szakmai gyarapodás és a történelmi múlt gazdagabb megismeréséhez nyújthat fontos adalékokat, hanem jogos történelmi jóvátételt is teljesíthet. Az Egerben élő és dolgozó Pásztor Emil Kazinczy Lajos 48-as honvéd- ezredesről írott könyve méltó példázata lehet mindkét elvárásnak.

Kazinczy Lajos, Kazinczy Ferencnek, a nagy nyelvújítónak és irodalomszervezőnek a fia, 1849 októberében még alig múlt 29 éves, amikor az aradi várban kivégezték. A forradalmi hadseregben való részvétele előtt, ugyanúgy, mint számtalan tiszttársa, ő is a császári hadseregben szolgált, ahonnét a főhadnagyi kinevezőA tizenötödik aradi vértanú

Pásztor Emil könyvéről

se után nemsokára kivált. A forradalom viharos napjai azonban őt is végleges cselekvésre szólítják. Inkább szervezési feladatokat kell ellátnia, de részt részt vesz a szeptemberi ütközetben és Buda ostromában is. 49 májusában az ország kormányzó elnökének egyetértésével ezredessé nevezik ki, s megbízzák az ország északkeleti megyéinek katonai parancsnokává. Munkács és Huszt térségében kell szervezési feladatokat teljesítenie, ak- . kor, amikor Miklós cár seregei már útban vannak a magyar forradalom letiprá- sára. A legfelsőbb katonai vezetés Erdélybe szólítja, ahol igen szorongatott helyzetben csők jóval a világosi fegyverletétel után kapitulál mága is. Az orosz hadvezetés kiszolgáltatja őt is az osztrák katonai hatóságoknak, akik fölötte is kimondják a halálos ítéletet.

Pásztor Emil könyve többre vállalkozott, mint a puszta, személyes életút bemutatására. Hőséből nem akar mindenáron olyan katonai stratégát formálni, aki erejét és lehetőségeit meghaladó tetteket hajt végre, de ugyanakkor eredményesen

szembeszáll azokkal a korabeli megalapozatlan elmarasztalásokkal is, amelyekkel olykor a kortársi szemlélő illette Kazinczy Lajost. A szerző nagyon jól tudja, a személyes életút, még inkább, ha az katonai erőtérben mozog, sohasem választható el az általános katonapolitikai helyzettől. Ezért helyes a szerzőnek az

az igyekvése, hogy mindvégig törekszik az általános katonai helyzet felvázolására, nyomon követve azokat a döntő hadmozdulatokat is, melyekkel a forradalmi magyar hadsereg végigharcolta a szabadságharcot. Ebben a harcban Kazinczynak is tevékeny szerep jut, melyeket jelentékeny katonai tudással, s nem kis bátorsággal, mindvégig sikeresen megszolgál. Családi tradíció, személyes neveltetése is arra ösztönzik, hogy nem maradhat tétlen ezekben a sorsfordító forradalmi napokban. A döntést azonban mégis magának kell megtennie, de ez az elhatározás Kazinczynál sem érthető meg a családi és nemzeti háttér nélkül.

Pásztor Emil könyvének műfaji keretéül a „dokumentuméletrajz” megjelölést adta. A szerző, ezzel a nem nagyon gyakori tudományos műfaji kerettel sikeresen birkózott meg. Igaz, - hőse iránti érzését egy gyengéd, de tudományos elemzésijén is elfogadható érzelmi feszültség hatja át, ez azonban a feldolgozásban nem kezdi

ki a tudományosság objektív hitelét. Valószínű ugyanakkor az is, hogy egy több éves és kitartó kutatómunka előzte meg a könyv publiká- ■ lását. Nem kerülte el a szerző figyelmét az sem, hogy Kazinczy életének utórezgéseit és a hamis interpretálásokat is kritikai elemzés tárgyává tegye.

A magyar történelmi emlékezetben ugyanis sajátos jelenség, hogy személyeket és történelmi tetteket nem valóságos történelmi szituációban értelmezünk, hanem a nemzedéki emlékezet hamisító tükrében. Ha Pásztor Emil könyve csupán annyi eredménynyel zárulna, hogy objektiven tisztázna egy méltatlanul elfelejtett életutat, ez már önmagában is figyelemre méltó eredmény lenne. S ha hozzátesszük, hogy könyvében mindezek mellett még egy jelenkori „hasznosítással” is kamatoztatható történelmi arcéi született, a vállalkozás eredményességét kétszeresnek könyvelhetjük el.

Szőke Domonkos

hatvanas évek Majakovsz3

fcij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bulgakov Reneszánszát hozta. (Ebberi az ünnepi évadban a budapesti Thália Színház készül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatására.)

Még a hatvanas évek második hulláma hozta- a magyar színpadokra Rozooot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben igyekezett cet- tenérni az ember j fejlődés, változás sohasem feszültség-, mentes pillanatait. Most az új darabokban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjében, Vampilov Vadkacsava- dászat-ában már olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája sláj akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt va: y, rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén.

A legérdekesebb újdonság —, éppen ez utóbbi két darab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűen szovjet drámák kerülnek a magyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a mi színpadjainkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad Hátralevő részében még Efrtsz és Tabakov.

Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi törekvéseknek a jelenléte, amelyek a húszas években gyökereznek, éppen ebben a mostani rendezőjárásban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Ljubimov vagy' Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvén, a maguk gondolataival a ma nézőjéhez szólni.'

A MAGYAR SZÍNHÁZI ELET, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének / aktuális vonásait vizsgálhat- ,,fc ja ebben az érdekesen in-”*, dúló, bizonyára még sok meglepetést tartogató, ünnepi évadban.

Bernáth László

ARTYOM VESZJOUfc

Gyönyörök kertje

Egy elhagyott, fűvel benőtt mellékutca egyik megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy elaggott tisztviselő, Kázi- mir Sztanyiszlavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálata után. Az élet gondjai-bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kapcsolatot.

A félhomályos konyhában húzták meg magukat; a napfényes nappalit, de a fikusszal, szárazvirággal teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályúk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödje- nek a madarak. Kalickák voltak az ablak alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony,

négyszögletes meg kör alakú kalickák, magasak, kupola alakú tetővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülőrudacskákkal;, ritkás vászonnal meg olajos papírral bevont kalickák; kalickák az előtérben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz.

A madarak — kivéve, amikor hullott a tollúk — már hajnalok hajnalán vidám csivitelésbe kezdtek.

Először Röppenő, a csengő hangú rigó zendített rá, vagy Varázsló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt — szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Berzenkedve, torkát köszörülve hangolt Petyka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon keresztül betűztek az első sugarak a

szobába. A kendericék, kékcinegék és isten többi jámbor teremtménye a maguk módján köszöntötték az új napot. A madarak ébresztették az öregeket.

Kazimir Sztanyiszlavovics csupasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett folt hátán folt hivatalnokköpönyegben álmosan pislogva járta be birodalmát; közben mosolygott és évődve dörmögött. A kékcinegék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az

egyik ülőrúdról lökdöste le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kalickákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot kerestek a repedésekben.

Kazimir Sztanyiszlavovics gyorsan megmosdott, majd csoszogó ■ lépteit szaporázva, kiment a konyhába reggelizni.

— Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Ba- jánnak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm?

Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint hallgatott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta:

— Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hete is hogy énekelt. Istenem... Igazi tehetség. .. Nem kéne vászonnal behu- zatni a kalickáját? Talán maga akar maradni?

— Nem tartok én szövődét, apus. Honnét szerezzek vásznat? Nincs

egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem.

— De bökös vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is. — Mondta az öreg ragyogva, és megkönnyebbülten hehe- részett.

— Na, jól van, te sátán — hagyta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasszony.

Gazdájuk hívó füttyére hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinatoltak.

Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt:

— Drótozni, főt ózni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok!

Az meg aztán végképp istencsapása volt, ha vándorkovács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Sztanyiszlavovicsnak ráncba szaladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását.

— Sztyepan Perfiljev az, vagy a

Gorbil... Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olim- piáduska, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. :

Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombozó, snúrozó gyerekeket is elzavarta a ház elöl. |

Még egy korty híg kávé, és vége a reggelinek. i

Az Uracs rigó felrebben gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az ujjára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsát. Kazimir Sztanyiszlavovics

gyengéden megcsippenti Uracs lábát, és átviszi a szobába.

Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek.

Az öreg táplálta, fürdette a madarakat, lenyírta töredezett, elvadult karmukat, pucolta a kalická- kat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojáshéjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és hajkurászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit.

Egyszer Olimpiáda Vasziljevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról.

— Apuskám, kedves... Hadat üzentek a németek!

— Ugyan, hagyd már, te mindig

ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem, idefigyelj: Szvetlánának

görcsbe áll a lábit, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka.. . Húzd be posztóval az ülörudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot, vagy pincebogarat; ez jó a szorulásra.

— Már hogy fognék! Nem vagyok én veréb.

— Akkor vegyél mandulaolajat! Lisztkukacot teszek bele, és azzal etetem meg. Vagy talán...

— Jól van, jól van, sátán...

Vas léptekkel átvonult a háború,

kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kíazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szomorkodott. Elmaradt a nyugdija. Azt is egykedvűen fogadta. Néha gyengéden mosolyogva párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott:

— Ugyan, Olimpiáduska, minek

neked a menyasszonyi'ruhád? Hisz

nem ■mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. Nálam jobbat úgysem találsz. —r És ősz bajszával pajkosan megcsiklandózta az öregasszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporozó szemét... Záporozó... Ó, hogy tudott énekelni... Hogy csattogott, micsoda trillák... Istenem!... — Nagyot sóhajtott, egy nehéz könnycseppet törölt le az arcából. .. Nincs több olyan csalogány, nem is lesz... Minek neked a nagykendö? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a székek? Megvagyunk nélkülük.

Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskásoknak. Valahogy eléldegéltek, rongyokon aludtak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a ka- lickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap.

Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost.

Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott.

— Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a konyhaablakon.

— Az eszed tokja, sátán... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak.

— Kik? Miféle ágyúzás?

— Hát te aztán... — legyintett Olimpiáda Vasziljevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak.

Kazimir Sztanyiszlavovics a kertben kapálgatott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a porfelhő méhében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángba borult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház...

(Bratka László fordítása)