Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

Kettős látás

Ne irigyeljék az újságírót, néki is kijut az értekezletekből: a saját „hivatali” és a hivatalosan sajátjának tekintendőkből egyaránt. Ám igazságtalan lennék, ha ezeket az értekezleteket egy kalapba gyömöszölvén szeretném kidobni ajtón, ablakon, mert egyiküke- másikuka. sőt többsége legfeljebb értekezlettől irtózó türelmemet teszi próbára, de haszna elvitathatatlan. Értéke még inkább. így kerültem a közelmúltban egy testületi megbeszélésre, tisztes megfigyelőként, tőkét próbálván kovácsolni újságírói magam számára, és a köz hasznára. A téma, amiről ott többek ^ között szó esett, a maga módján és nemében leglehetősen szürke, a kívülálló, laikus szemében majdhogynem érdektelen volt. A termelőszövetkezetek szakember-ellátottságáról volt szó, s egy ilyen napirend nem különösebben szenzációs. Egyrészt a szakemberellátás gondjai szövetkezeti belső ügyek — vélhetnénk —, másrészt mi sem természetesebb annál, hogy szakember kelletik a mezőgazdálkodáshoz is.

S ha mindez természetes, természetes hát, hogy a megye egyik, vezető testületé — akár rutinfeladatként is — maga elé citálja az e téren tapasztalható gondokat. így voltam, idáig jutottam a töprengésben és szép kerek kis ábrákat rajzolgattam a jelentés szélére, miközben azéi't odafüleltem a vitára, hogy valami gondolatmorzsát, holmi szemtelen verébként, csak fel- felcsipegessek. Aztán letettem a tollat, majd megint felvettem és már dehogyis rajzolgattam én, hanem je- gyezgettem, de nagy szorgosan. Mert igaz ugyan, hogy a szövetkezetek szakember-ellátottságáról volt és esett szó, de ez csak a felszín volt, az ok, az ürügy, hogy a gondolatok sokkal mélyebbre hatoljanak, és sokkal tágabb horizontot nyissanak meg. mintsem erre ez a látszólag szürke napirend egymagában képes lett volna.

Már az sem igaz egyszerűen, hogy természetes, miszerint a mezőgazdaságban szakemberek dolgoznak. Nem történelmi távlat, mégha történelmi idők is választanak el attól a kortól, amelynek évtizedeknyi mélyében a parasztnak tökéletesen elég volt annyi ész — mármint urai szerint —, hogy eresz alá álljon, ha esik az eső. És az sem a nagyon régmúlt, hogy a falu arany-, vagy ezüstkalászos gazdája, vagy kalász nélküli, földhöz jól értő parasztja a tudása révén tekintélyt szerzett magának a közösség tagjai előtt. Mert aki a földdel bánik, a földből és a földnek él, az^min- dig is tudta, hogy szakma az, nem is akármilyen szakma, millió ága és még annál is több fortélya van.

Tíz évvel ezelőtt majd hétszáz felsőfokú végzettségű szakember léte a termelőszövetkezetekben az elragadtatás szféráiba ragadta volna a toliamat, meit lám, a paraszti munka, a földdel, a jószággal való bánás tudománya megkapta méltó helyét és rangját éppen a szövetkezeti mozgalom segítségével. Mert hogy ilyen képzettségű és ilyen létszámú hadserege — egy- egy területén e kis hazának soha azelőtt nem volt, hogy több legyen a búza, a hús, a tej, jobban éljen a falu és az ország. És lelkesednék ma is, ha ki nem derül az, ami egyébként nyilvánvaló — ha már kiderül! —, hogy ami tíz éve csodaszámba mehetett volna, az ma már csodapótlónak is sivár dolog. Hogy egy évtized alatt az, ami újjongásra késztethetett, keserű panasszá silányul, mert oly tempójú az élet. úgy növekednek a követelmények — a mezőgazdaságban is.

Más szóval: aki hátrafelé tekintget, az orra bukik, előre kell nézni, a holnapi, holnaputáni szükségleteket kell figyelembe venni a mezőgazdaság szakember-ellátottságában is. Mert mi most a helyzet? Az, hogy ez a kereken hétszáz fő ma már önmagában is kevés — különösen közgazdászok hiányoznak! —, de mennyivel kevesebb a kevés, ha tudjuk, hogy túlnyomó többségük a jó, az erős szövetkezetekben él és dolgozik. A gyengékben alig, vagy egyáltalán nincs felsőfokú képzettségű szakember, többek között ezért is gyengék, s mert azok, nem is kívánkozik ide egyetlen fiatal agrárértelmiségi sem. Bűvös kör? Bűnös kör! És még mit vár a holnap, a következő évtized, az ezredforduló! Manapság már az alsó szintű vezetés is szakembert kíván, legalább középfokú képesítésűt — ha lénne elég. De nincs! Már a jelenhez képest is krónikus a hiány, a jövőhöz képest meg egyszerűen aggasztó. A magyar mezőgazdaság korszerű, iparszerű termelése egy évtized alatt alapjaiban megváltoztatta a gazdálkodásnak nemcsak a módját, de az egész szemléletét. És itt a lényeg. Illetőleg ott, hogy e szemlélet- változás korántsem következett be mindenütt, és olyan mértékben, ahogyan ezt a jövő megköveteli.

És az ügy itt válik általános érvényűvé, a gondok és a tennivalók, a szemléletváltás és frissítés feladatai itt lépik túl a mezőgazdálkodás kereteit, sőt egyáltalán a szakemberellátás problematikáját is. Egyfajta és sajátos bifokális látásmódra van és lesz *szük«ég: egyik szemünkkel rövid távra előre látni, a közvetlen feladatokra, a másikkal azonban évekkel előre: hogy tudjuk, merre és meddig tartunk. És ennek a „kettős látásnak” nem szabad zavarnia bennünket, magabiztosan kell tudnunk „közlekedni” feladataink sűrűjében, ha már egyszer arr£ adtuk a fejünket, hogy boldoggá, megelégedetté tesszük népünket.

Az. hogy ma hány szakember dolgozik és milyen fokú képesítéssel egy megye mezőgazdaságában, még lehet partikuláris érdek és feladat, de hogy akik felelősek a gazdaságért minden szférában, és minden szinten, azok tudják-e, látják-e, hogy a holnap hol és mi- lyén szintű szakemberellátást vár el — maradjunk csak ennél a példánál —, az már országos érdek és felelősség is egyben. Mindezt végiggondolni megtette a testület is, amelynek ülésén szerencsém volt részt venni. Mindezt végiggondoltatni, most megpróbált az újságíró, aki szerényen csak a meggondolkodtatás szakemberének vallja njiagát.

A falu és a város között — hirdettük, bár nehezen hitték — eltűnik a különbség. Ami a gondokat illeti, már régen eltűnt!

JfitfühMfii

lyasalji őrsre. De érkeztek az emberek is tízesével, százasával, hangtalanul, elszántan. Lent a laktanyában a foglyok előtt a tiszt.

— Miért vannak itt?

— Nem tudjuk ...

— Szabadok, indulás! Po- thornik, maga nyugtassa meg a tömeget!

Amikor a foglyok az utcára léptek, néma csend lett. így'indultak a Brenz alá a pályára. Ott álltak meg. Erő volt bennük, keménység, elszántság. Kiáltottak: „Jóska, beszélj!" „Beszélj, Pothornik!”

— íme, láthatjátok, milyen erő van az egységben — így a szónok.

Ekkor már érződött a munkások minden cselekedetében, hogy megérett az idő az erő felmutatására. A központi bizottság meghozta a döntését. Amikor beköszönt a hideg, álljanak le a bányászok, hogy kihűljenek a kandallók, de a gyárak kemencéi is. Budapesten, a szakszervezeti tanácskozáson kettészakadt a szakszervezet. Többségbe kerültek, akik ellenezték a sztrájkot. A nógrádi küldöttek úgy határoztak, hogy ennek ellenére a sztrájkot lefolytatják. Kérdi Istvánt indították útra, hogy adja hírül: a bányászok álljanak le.

Semmi látható külső jele nem volt, hogy mire készülnek a bányászok. Reggel leszálltak a föld alá, este feljöttek. Aztán csend lett. Csak az aknabiz’ottságok álltak készenlétben. Kátai Rezső a műhelyben dolgozott. Ö tudta, mire készülnek. Nem tudott a feszültségtől szabadulni. Türelem, türelem, nyugtatta magát. Aztán az egyik nap délelőttjén Guth László az izgalomtól felhevülten, bekiáltott a műhelybe.

— Leállni! Leállni!

— Leállni! Leállni... !

Megremegett Kátai Rezső

teste. Tehát elérkezett az erőpróba. Vajon mi történik? Leállnak? Mögötte földre zuhant egy kalapács. Valaki ledobta. Megkönnyebbült. Kinézett a kisvasútra. Akkor állottak meg a csillék, az utolsó nekikoccanva az elsőnek. Sietett a bánya bejárata elé. Egymás után érkeztek a bányászok. Kiléptek a föld alól és elfújták lámpáikat. majd elindultak, kiki hazafelé.

Csend lett, végtelen nagy csend a bánya területén. Kátainak úgy tűnt, nem csend ez, hanem kiáltás, hangos, mindennél hangosabb kiáltás. Indult ő is Katalina felé. Forró volt a teste, akár a könnycsepp, amely végig gördült az arcán.

Bobál Gyula

IS ALOMÉ JA NÉftIS:

HA A MEGGYFA VIRÁGZIK

’ Az idő — csupa ünnep: >Ha a meggyfa virágzik....' J j Sietünk, suhanás visz,

5 Örök-egyszeri tűnés.

í Csak örülj, ha örülhetsz!

! örök-egyszeri nap süt:

> Ha madárral a tér leng,

! Ha a meggyfa virágzik.

Tandori Dezső fordítása

! CSEH KAROLY:

KIVÁLTATOTT

; Csuklómon bilincs az óra | az idő foglya vagyok I csörgetem perceimet

Lecsatolod szíjam kinyitod bilincsem

> S én hunyorogva

> szinte lehunyt szémmél \ nézek a szabadulásba

| Mint aki tudja, hogy ! nem meg- csak kiváltátott.

! K AR ACSONDI ENDRE:

KOMPOZÍCIÓ

I Ó napfény ! ó nyári nap

’ tisztára mossad arcomat

i ó alkonyat

| vörös és sárga alkonyat J görbítsd a tájba váltamat

I ág legyek ! gyökér legyék a folyók a hegyek j lábamhoz lépegessenek

ó napfény ó nyári nap

ó alkonyat

vörös és sárga alkonyát görbítsd a tájba váltamat.

A

: hol- : nap

5 (F.: A. Liszkin)

ötven éve, 1929. november 2-án kezdődött a salgótarjáni medence bányászainak sztrájkja.

D

ötték szótlan a föld mélyéből. A szemük fénylett, meg a karbidlámpa hunyorgó lángja. Arcukat agyagos sár lepte, amelyre szénpor ragadt. De jöttek, ha hajlottan is és sorakoztak tízen, húszán, százan. Aztán érkeztek a külszíniek is. Megtelt a szabad ég alatti osztályozó. Jöttek a faluból is, hallani, mit döntenek a baglyasalji bányászok. És jöttek a csendőrök is. Tőlük alább, az út mentén sorakoztak, lábuknál puska, annak végén a szurony. De a bányászok nem rettentek. Valaki kiáltott: „Beszélj, Jóska!” Felmordult a sáros sereg: „Beszélj, Pothornik József...” A ledöntött csillére emeltek egy vékony embert. Iz- zott a szeme, kemény volt a hangja, amikor mondta, hogy a szovjet nép és a béke a munkások legfőbb támasza. Beszéde pillanatnyi szünetében hallatszott a bányászok izgalomtól feszült lélegzete. Megcsikordultak a fogak, forró lett a levegő az akna előtt, és akkor a sort álló csendőrök egyikének kezében eldördült a fegyver. A bányászsereg meglódult feléjük. A visszafojtott indulatok vad kiáltozásba csaptak. Valaki rázendített: „Fel, fel, ti rabjai...” Adorján István, a bányász az élre ugrott, közvetlen a csendőrök elé. Széttépte mellén a sártól ázott ingét. Verejtékező mellét a szuronyok elé tartotta. Szeme tágra nyílt, túlkiáltotta a zajt: „Ide lőjetek! ..."

Még napok múltán is hevesen vert a szíve, amikor újból és újból átélte a bányászgyűlést. Ott volt a külszíniekkel. Tudta, hogy tüntetésre készülnek, mert Ho- ván József már értesítette korábban, hogy a fővárosban a központi bizottság határozott: mozduljon meg

a munkásság és tüntessen az úrirend ellen. Tudta, hiszen a mozgalom embere volt. érezte is minden por- cikájában, hogy nincs más út, csak cselekedni ellenükre. Elégtételt venni a munkás vérért, amit a fehér terror ontott ki. Azért a két ■ emberért is, aki a Sára-ak- nába fulladt, mert semmi biztonságot nem nyújtottak nekik. Ä bátyjának leszakított kezéért. Elégtételt, elégtételt az éhezésért, a fázá- sért, a könnyekért... Lázongott, de ilyenkor mindig eszébe jutott Hován intelme.

— Vigyázz, Kátai Rezső, nem fej nélkül rohanunk a veszedelembe! Nem halottötven év múltán

Hajnal

Katalinén

ra, élő emberre van szüksége a mozgalomnak... —

hideg, számító 'nyugalom fogta el.

Aztán egy darabig ismét csend lett Baglyasalján. Kint a Brenzen forogtak az ürítők, halk kattogással érkeztek a föld alól a szénnel rakott csillék. Ügy tűnt, a Szá- nasin minden nyugovóra fordult, még a bányászok munka nélkül maradt tartalék serege is összeszorított fogakkal, zárt ajakkal hallgatott. De a föld alá kény- szerített kommunisták dolgoztak. Kátai Rezsőt, az egyik este ablakának halk kopogtatásával ébresztették. Éjszaka volt Katalinén. Akkor érkezett a fővárosból Kakuk József, a párt baglyasalji vezetője, akinek utasítására szóbeli felvilágosító munkára kellett indulnia Kátainak is, és mentek a többi ismeretlenek is. Mentek a tiszti sorról indulva, fentről, onnan Albertról indultak, Ka- rancsaljáról, Lapujtetőre, ki Etesre. fel egészen Rónáig.

Szívdobogtató, vért melengető utak voltak ezek. Látni az igazság felismerésétől megdöbbent arcokat, a haragtól ökölbe szorult kezeket, az elszántságot. Kátai vére átmelegedett. Erősnek érezte magát a munkások között. Az egyik nap délelőttjén, amikor gondolatban rendezte -a kapott feladatok . végrehajtását, Ivá- nyi Ferenc állott mögéje. Halk volt a hangja.

— Lefogták őket, a csend- őrségen tartják...

Tudta, kikről van szó, a mozgalom vezetőiről, Ka- kukról, Pothornikról, Epich- ről és a többiekről. A váratlan kapott hír hirtelen haragra gyújtotta, de parancsolt magának. Senki, csak a munkások tudják kiszabadítani őket. És akkor útra keltek az agitátorok. Hírül vitték, hogy a csendőrségen mozdulatlanságra ítélték a vezetőket. Éhezte- tik és családtagjaikat sem engedik a közélükbe. Eljutott a hír a bányák mélyére, a kolóniák rejtett szögébe, ki a mezőre, az erdőbe és mindenüvé. Üzenet érkezett a fővárosból: „Leállni a

munkával a fogva tartottak szabadon bocsátásáig!" Megbénultak .a bányák. Egy csendőrtiszt érkezett a bag-