Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
V ásárhelyi műltely A rangos tárlatairól ismert Hatvani Galéria másodszor rendezi meg — élvezve a városi, a megyei szervek, a Magyar Képző., és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköz társaság Művészeti Alapjának támogatását — Arcok és sorsok címmel meghirdetett pályázati kiállításé;. az országos portrébí- ennálét. Az első bemutató óta eltelt .két esztendő során a képzőművészek körében nőtt az érdeklődés a műfaj iránt. Ezt jelzi az is. hogy sokasodtak a munkákkal jelentkezők, r- az idősebb mesterek mellé mind több ifjú festő, szobrász és grafikus társult. Szombaton délután öt órai kezdettel a városi Művelődési Központban képzőművészeti kisfilmbemutatót rendeztek. Az ezt követő vitát dr. Losonci Miklós, az Iparművészeti Főiskola főtitkára vezette. Ma délelőtt fél 12-kor nyitják meg a nevezetes tárlatot. Énnek jelentőségét Bessenyei Ferenc Kossuth- díjas kiváló művész méltatja. majd Angeli József városi tanácselnök átadia a kitüntető diplomákat és a díjakat. Az alábbi képriportban izereplő művészek sok szgl- ’al kötődnek a galériához, hiszen nem egy alkalommal értékes alkotásaikkal jelentkeztek. A száza l elején Tornyai János és festőtársai teremtettek pezsgő művészeti életet Hódmezővásárhelyen. Magvetésük máig is gyümölcsöző. A képzőművészeti életet kibontakoztató nagy festő emlékét a görögkatolikus templom szomszédságában felállított bronzportré: Gyenes Tamás műve idézi a ma emberének. Az utódok közül többen vívtak ki országos hírt, rangot maguknak, szereztek megbecsülést a vásárhelyi műhelynek. Valamennyien kiállítottak már megyénk több településén, mint a felvételünkön szereplő Fodor József is, aki egyik díjnyertese volt a Hatvani Galéria 2. tájfestészeti biennáléjának. €1 imim, 1819. november 25. vasárnap j óih Valéria' akit mintáz' | közben örökítettünk m; műtermében, két esz! ,lej arany diplomát nyert egyik portréjával. (Szabó Sándor képriportja) Amikor életre kélnek a bábok Egy este a Hariekinnél Egy szoba a legkülönlegesebb figurákkal, egy szövet- maradékbolt fonalas-gombos rövidáruval kombinálva, egy barkács-szaküzlet, a legspeciálisabb igényekre felkészülve, ahol lemezek, könyvek, sót iratfélék is találhatók. És mindez ezerszínűen és mindent fellelhető rendben. . . és jó ha 15 négyzet- méteren. Nos, valahogy így fest az a szoba az egri Há- mán Kató Üttörőházban, amely évek óta a híres Harlekin együttes tanyája. A bábcsoporlé, amelynek tagjai hetente háromszor itt gyűlnek össze legalább tizenöten, amennyiben leszámítjuk a barátokat, rokonokat és üzletfeleket — amiből az is kiderül, hogy sok jó ember... De abból is, «ahogy a vendéget fogadják. Afféle angolos udvariassággal, hogy parancsolj, tedd amihez kedved van. mi is folytatjuk a dolgunkat. Mert dolog most van bőven, hiszen 15 esztendős jubileumát ünnepli e napokban a csoport, hogyan is másként, mint munkával, előadásokkal. — Azok közül a számok közül válogatunk, amelyek a legjobban tetszettek a közönségnek, a legkedvesebbek nekünk is. • Felelevenítjük mostanában A három kismalacot, a Cini Samu kalandjait, a Háryt — mondja sietősen a Harlekin vezetője, Demeter Zsuzsa, aki mint mindig, legszívesebben most is a konkrét feladatokról beszél. Persze így hét óra tájt, rendszerint nincs is sok ideje mesélni. Sürög, forog a kis csapat, van aki az új báb zsinórzatát próbálgatja, van aki a színpadot építi nagy buzgalommal, más díszleteket rendez, s mindig van a figurákon is mit igazítani. Hiába, szűk a raktár, hamar kopik a szoknya, a festék. Persze a rongálódást már csak azért sem lehet csodálni, mert a leggyakrabban. használt figurák akár hat- vanszor is utaznak egy esztendőben. Kicsomagolják őket óvodákban, iskolákban, könyvtárakban, kultúrházak- ban, s amint hazaérnek, már ott egy újabb meghívólevél. — Hogy mennyi munka van mindebben... -r csodálom meg Lovasy László gondosan kidolgozott bábterveit, amelyen hajszálvékony vonalakkal meg vannak jelölve A kánkán. a lehetséges mozgások, s persze a színek is. — Ez a része inkább csak passzió — feleli a füzet készítője, Lovasy László. A neheze az előkészületek idejére jut, amik « fel kell eleveníteni a legkülönbözőbb művészeti. ágakban szerzett ismereteket ahhoz, hogy egységes stílusiÉ darabot tudjunk teremteni. Na és persze a kivitelezésnél, amikor aprólékos barkácsolással az elkép- zelteket meg kell valósítani. Néha — persze közben mással is foglalkozunk — akár egy esztendeig is eltart egy új mese feldolgozása, s csak utána kezdődik sz öröm. Vagyis az, hogy a pódiumra a gyerekek felé lehet állni. Az izgő-mozgó, csivitelö gyereksereg, az előírásosan mindig csillogó szemek, az izgatott kiabálások és szurkolások és sóhajtások és nevetések és aztán a lelkes taps... ahogyan beszélgetünk mind tisztábban látszik, hogy ez az, ami miatt a legtöbb harlekines oly sok energiával és szenvedéllyel bábozik munkája mellett. Hiszen akik valaha diákként kezdtek, már valamennyien dolgoznak. Ki dekoratőr lett, ki faszobrász, akad asszisztens és építészmérnök. Sőt a 15 esztendő alatt a csoportban megfordult csaknem száz ember közt nemrégiben felbukkant egy óvónő is. (Fotó: Szántó György) Pál Ilonkát, — aki most néhány percre otthagyja társait — barátnője Kunná Tóth Erzsébet csábította ide, talán ma már mindketten sajnálják, hogy nem korábban. Legalábbis Ilona szavaiból ez derült ki. — Azt hiszem Zsuzsán kívül én tudorp legjobban hasznosítani a bábozást a szakmámban is. Amióta idejárok, s megtanultam a gyakorlatban is azt, amiből a képzőben készültünk, nagyon sokat könnyebbedett a munkám. Az óvodában is elkezdtem bábokat készíteni, meglehetős sikerrel. A kollégáknak és a gyerekeknek is jobban tetszenek ezek az egyszerűbb házifigurák az unalomig ismert gyáriaknál. De a kicsik szórakoztatásán túl is... A bábozás segítségével könnyebben tudok velük kapcsolatot teremteni, alaposan megismerem őket, s így jobban tudok nevelni —, foglalja össze elgondolkod- , tatóan egy esztendő eredményeit a fiatal óvónő. Azon ugyanis érdemes eltöprengeni, hogy a megyében alig 40-en használják ki azt, hogy a sokszorosan díjazott Harlekin művészeti együttes egyben módszertani központként is dolgozik. Pedig a lehetőség adott, hiszen indítottak tanfolyamot is és készek bármilyen gyakorlati segítségre. — Talán az a baj, hogy Magyarországon ellentétben a környező országokkal, de például a távoli Kínával is. ennek a művészeti ágnak nincsenek nagy hagyományai — mondja Demeter Zsuzsa. — Hozzánk német nyelvterületről elég későn jött át a vásári bábjáték, s csak népszórakoztatásként. Amikor a felszabadulás után megpróbálták a hagyományokat feléleszteni, terjeszteni, elsősorban pedagógusokat bíztak meg vele. így nálunk mindmáig a bábozást amolyan gyerekdolognak tartják, s körülbelül ennek megfelelő a rangja is. Valószínűleg emiatt van csak egyetlen hivatásos bábszínháza az országnak, s oly kevés előadásokat rendszeresen tartó nívós amatőr csoport. így igazi erőpróbákra elsősorban nemzetközi fesztiválokon • van mindannyiunknak lehetősége. Mindez talán jelez valamit az utánpótlásgondjainkból is. Igaz, nálunk Boí- dogné Studt Zsuzsa, Lénárt András és Demeter Ágnes is vezet úttörőcsoportot, de ez nagyon kevés... Elérkezünk a vágyakhoz, tervekhez, amelyek ha most nagynak tűnnek is, egyszer talán megvalósíthatók lesznek. Elérkezünk ahhoz, hogy sok bábos gyerekcsoport kellene, akikből kiválasztódhatnának a jó felnőttművészek. És a felnőtteknek kellene egy épület előadásokra is alkalmas, ahol az együttes több munkacsoportja is dolgozhatna, amatőrként, félhivatásosként, vagy egészen függetlenítetten. És akkor eleget lehetne tenni annak a rengetek meghívásnak, ami nap, mint nap érkezik és a gyerekek nemcsak alkalmanként láthatnának bábszínházát. És akkor már sorozatban jöhetnének a felnőttműsorok is. A csapat lelkes és nagy tudású magja már együtt áll. Elkészülték a bábok, kész a pódium. Demeter Zsuzsa tapsol. Véget ér az eddigi lármás jövés-menés. Indul a magnó. Hatan színpadra lépnek a fodros ruhás, frakkos bábukkal, felcsendül égy keringő, életrekelnek a marionett fiúk, lányok. Aztán taps, megállító, ismételni kell. Hozzászólások és újra magnó. Nyolc óra, fél kilenc, kilenc. Ismét röppennek a bábuk ruhái, készül a produkció: Táncoljunk! Németi Zsuzsa MUSZTAJ KAKIM: Hosszúhosszú gyermekkor' — részlet — (Gr eskovics László illusztrációja) 1. Az én idősebb édesanyámat mindenki bábaasz- szonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig-alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel benne. Finomabbnál finomabb lolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is megcsör- ren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!) Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb. Lám csak. most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack guruit a marsomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is a számban ‘ártom, és estig fogom szo- 'oantnh A másikat pedig az j. ma An/öl' felvett narl- / ■<’n bnskir író '' órát i ; *zo eibes/.psz. ;i <'?./.<> i' iisn.ik iu> világba vezeti az olva- ót, ahol él még u nemzetiségi hagyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvilág. A teljes mű a Szovjet Irodalom 11. számában jelent meg. rágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskáim és öcsikém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik bűvös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak!’' — szokta volt mondani idősebb édesanyám. Odaértünk Kara Jomago- lék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett' a házba. Nekem most már magamnak kell magamról » gondoskodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A kemény- kötésű, köpcös kis Kara Jo- magol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy , kérleli idősebb édesanyámat: — Legyen fiú. nagyon kérlek. édesanyám, hiszen elsőszülött! Sose fogom neked elfelejteni. Idősebb édesanyám, futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben. — Jól van na! Ha választani kell. a fiút választom. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskóra, és — ameny- nyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. Apróságokkal nem bíbelődöm. a felnőtteknek nem csetlédezem a lába -alatt. Kedvemre való helj’et keresek. és türelmes vagyok. Ezért, aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!”, hanem nevemen szólítanak. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. ..— Mii fonsz? — vetem oda néki. — Pányvát. Ha az ember fon. gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon csak fon. 1 Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Ügy kell kilapátolni belőle a szót!”. de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette: — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy menrtyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökken- ve hallgatok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet: — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérre], akár öt napig is fonhatok. (Folytatjuk)
