Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-02 / 257. szám

Kovács Margit kiállítása Szentendrén Szentendrén megnyitották Kovács Margit keramikus­művész állandó, nemrég ki­bővített, gyűjteményes kiál­lítását. Az ú,j múzeum há­rom teremmel és száz alko­tással gyarapodott. Ezentúl a tárlatlátogatók háromszáz kerámiaalkotással ismerked­hetnek meg. Képünkön: az ..Öregek csöndes lakomája". (MTI főtt — Pólya Zoltán jelv. — KS) f Szinte teljesen más világ­ba érkezünk, amikor benyi­tunk a vetítőterembe. A gé­pek monoton zúgása vala­miféle furcsa ' méltóságot kölcsönöz a helyiségnek. Egyórás ottlétünk alatt né­ha az az érzésünk támad, hogy megállt az idő. A köz­napi ember számára szokat­lan, mégis hétköznapi mun­ka ez. Legalábbis erről igyekszik meggyőzni ben­nünket Kundrák Andor, az egri Vörös Csillag Filmszín­ház fögépésze. — Jelenleg ezzel a két ha­talmas Dresden-típusú vetí­tőgéppel1 dolgozunk — kez­di „birodalmának” bemuta­tásét — a fényerőt pedig két és fél kilowatt teljesítményű Xenon-lámpákkal biztosít­juk. Természetesen a két gép ném egyszerre, hanem húszpercenként felváltva ve­tít. A váltás teljesen auto­matikus, és szinte észreve­hetetlen. De figyeljék csak meg, mindjárt az követke­zik! Valóban, egy pillanat mű­ve az egész, a néző nem is érzékeli a változást. Ponto­san olyan, mint, amikor új jelenetre tér át a film. Per­sze, amíg a film megjelenik a vásznon, a gépésznek szá­mos feladata van. — Amikor bejövünk, elő­ször is ellenőrzést tartunk-— sorolja a tennivalókat Kund­rák Andor. — Megvizsgál­juk és megtisztítjuk a gépe­ket, utána pedig az újonnan érkezett filmet orsózzuk át, s javítjuk ki az esetleges szakadásokat, egyéb sérülé­seket. Ezt követi a filmbe- i'űzés. majd a próbavetítés, s máris kezdődhet az elő­adás. — Sokan úgy tartják: leg­jobb a mozigépésznek, ö ugyanis minden filmet lát­hat, .ahányszor csak akarja... >— A kollégáim többségét valóban a film szeretete vonzza ebbe a szakmába, én azonban inkább a techniká­ban találom meg a szépsé­gét. Egyébként a filmeket ál­talában az első vetítéskor nézzük, meg. a többi alka­lommal már csak azt figyeljük, nincs-e valami probléma. Mostanában, saj­nos. elég sok a hosszú, de tartalmatlan műsor, főleg a bűnügyi történetekből van ©JiinwM 1979. november 2„ péntek több, mint kéne. Ezeket leg­többször egyszer sein érde­mes megtekinteni. Én első­sorban a természetfilmeket, az irodalmi és történelmi feldolgozásokat, a tartalmas vígjátékokat kedvelem, s be­lőlük bizony egyre kevesebb készül. — Valóban olyan könnyű foglalkozás ez, mint azt so­kan gondolják? — Csak annak látszik. A gépek kezelése mellett el kell sajátítani a hang- és vetítéstechnika és az elekt­roakusztika alapvető elmé­leti ismereteit, de kell hoz­zá jó kézügyesség is. Emel­lett, annak ellenére, hogy nem végzünk különlegesen nehéz munkát, biíony fizi­kailag és idegileg' egyaránt fárasztó. Amíg az előadás tart, állandóan oda kell fi­gyelnünk, szünetekben pe­dig a következő programot készítjük elő. Tehát folyton ide vagyunk kötve, bezárva ebbe a terembe. Különösen akkor fárasztó ez, ha egy napon öt előadás van. No, nem panaszkodni akarok ..., de úgy érzem, ehhez a munkához bizonyos fokú fa­natizmusra is szükség van. Máskülönben ném érdemes csinálni. Az elmondottakat igazolja, hogy Kundrák Andor már több mint két évtizede dol­gozik mozigépészként. Elő­ször csak másodállásban, mintegy hobbiként, később — 1967-től — főfoglalko­zásban, a Vörös Csillag Filmszínházban. Munkája el­ismeréséül eddig két alka­lommal kapta meg a Kiváló Dolgozó kitüntetést. Talán épp ezért is fogadja kicsit érzékenyen a következő kér­dést. ' — Gyakran panaszkodnak a nézők, hogy képkockák, jelenetek hiányoznak egyes filmekből. A legtöbbször a vetítőt okolják érte, mond­ván, hogy kivág belőle. Mi ebből az igazság? — Erről szó sincs. Annál is inkább, mivel ezért bün­tetés jár. Az viszont előfor­dul, hogy a sok ■ sugárzás miatt jelentősen károsodik a film. A legrosszabb a sza­kadás, ugyanis ilyenkor ki- sebb-nagyobb rész kiesik. A másik gyakori sérülés az úgynevezett esőkarc, amikor függőleges csíkok jelennek meg a vásznon. Ezek a hibák leginkább a vetítőgép állan­dó tisztításával előzhetők még, épp ezért mi naponta többször végigtöröljük az VILÁGNÉZETÜNK ALAPJAI Új középiskolai tanári szak Üj középiskolai tanári szak létesítése mellett foglalt ál­lást legutóbbi ülésén az Or­szágos Oktatási Tanács. A középiskolai tanárok várha­tóan a jövő év szeptemberé­től harmadik szakjukként választják a „világnézetünk alapjai” tanári szakot, s az oklevelet hároméves esti vagy levelező képzés után szerezhetik meg. A tervek szerint az új szak az Eötvös Loránd, a József Attila és a Kossuth Lajos Tudomány- egyetemen indul, mindenek­előtt a tantárgyat a közép­iskolákban már ma is okta­tó pedagógusok számára. Középiskoláinkban — a IV. osztályokban — immár egy évtizede vált általánossá a „világnézetünk alapjai” tárgy tanítása, s a diákok oktatására az elméletileg legképzettebb, és a világné­zet kérdései Iránt különösen érdeklődő nevelők vállalkoz­tak. Az új középiskolai tan­tervek a tanulóifjúság ma­gasabb szintű világnézeti­politikai nevelését írják elő. Erőteljesebben érvényesül valamennyi tantárgy oktatá­sánál a világnézeti megala­pozottság, s ily módon a IV. osztályban a „világnézetünk alapjai” mintegy összegezi alkatrészeket. ’ Ennek volt köszönhető például, hogy az Egri csillagok című film szá­zon felüli vetítésnél is jó minőségű maradt. Befejezéséhez közeledik a fél hatos előadás. Gyorsan elbúcsúzunk, hiszen a gé­pészeknek már újabb fel­adat következik: előkészíte­ni a 8 órakor kezdődő műsor teljes anyagát — valameny- nyiünk szórakozásának szol­gálatában. Kzala.v Zoltán és teljesebbé teszi a tanulók világnézeti-politikai isrrtere- teit. A növekvő követelmé­nyek indokolták a tantárgyat oktató pedagógusok egyetemi szintű szakképzésének meg­oldását. Formálódik már az új egyetemi szak tananyaga, amely a marxizmus három alkotórészén alapul, és szo­rosan kapcsolódik a társa­dalomfejlődés. mai problé­máihoz. A szakon külön tan­tárgyként — klasszikus mű­vek alapján — tanítják majd a marxizmus—leninizmus tör­ténetét és széles körű etikai és esztétikai ismeretekre is szert tesznek. NOVEMBER 10-IG: Szovjet hanglcmezhetek Csütörtökön a Vörösmarty téri hanglemez-szalonban ,a világ legnagyobb hanglemez­cége, a szovjet Melódia hanglemezgyár kiállításának megnyitó ünnepségével meg­kezdődött a szovjet hangle­mezhetek ez évi rendez­vénysorozata. A szovjet mű­vészlemezek hagyományos seregszemléjén ezúttal is szá­mos újdonság között válo­gathatnak a komolyzene kedvelői — jelentették be a kiállítás megnyitását követő saj tótájékoztatón. A nagy múltú szovjet hanglemezgyártás több mint félszáz termékét felvonulta­tó kiállítás vásárlásra csábí­tó újdonságai között — ere­deti Melódia-címkékkel és — tasakokban — először lát­ható Boccherini gordonkára és continuóra írt szonátái­nak hanglemeze, a Sosztako- vics III. VI. szimfóniáját, Chopin h-moll szonátáját, valamint Prokofjev desz-dúr zongoraversenyét és Hacsa- turján „Spartacus” illetve „Gajane” című balettszvit­jeinek felvételét tartalmazó hanglemez. (MTI) Elromlott a tv Van ilyen! Elromlott a tv, és olyan hibája volt, hogy hosszabb időbe telt a megjavítása. Egy kerek hétbe! Ez aa egy hét azonban számomra jó ideig emlékezetes marad. — Szidja a szervizt? — Eszem ágában sincs! — Annyira hiányzott? — Sőt! — Bírálja a,műsorpolitikát? — Hogy is mondjam? Ezúttal nem..4 — Akkor? « { Estefelé hazamentem, és csend volt a lakásban. Ez meg­hökkentett. Mindjárt eszembe jutott, hogy nincs tv, és ez a tudat máris hozta a következő gondolatot: — Mit csinálunk ma este tv nélkül? önkéntelenül is a könyvszekrényhez indultam és bön­gészni kezdtem ott, hogy is mondjam, a bizony-bizony már rég forgatott könyvek között. — Ezt még tavaly" kaptam névnapomra valakitől, dé. — Ma este olvasok! — határoztam el, és felgyújtottam a kislámpát, majd legalább másfél óráig nyugodtan olvastam, mind'addig, amíg nem csöngettek. : Rokonok érkeztek, régen látott kedves hozzátartozók. — Végre titeket is lehet látni! Már másfél órája beszélgettünk, csipegettünk, iszogat­tunk, amikor a kisfiú megkérdezte: — Itt nincs tv? —i- Van, de most éppen rossz. Javítják. Szerencsére! A rokonok megdöbbenésemre szinte hálásan néztek ránk’’ és Elza néni még meg is jegyezte: — Milyen jó! Legalább nyugodtan tudunk beszélgetni. És mi beszélgettünk békésen, nyugodtan, nem folyton az órát pislogva fél szemmel, hogy mikor kezdődik már a „Le­het egy »kérdéssel több?”, vagy a Tv-híradó. Szóba kerültek a régi idők, a letűnt évtizedek, a családi kis történetek, amelyek természetesen ebben a csendes házi nyugalomban valamennyiünket érdekeltek. A rokon kisfiúnak előszedtük a játékokat és ő — állítólag odahaza kibírhatat­lanul rossz gyerek — mint az angyal, nyugodtan, elmerülve játszott. Ügy adódott, hogy vacsorára is maradtak és bizisten, jólesett csupán egymásnak élve vacsorázni. Természetesen előfordul, hogy máskor is érkezik vacsoravendég, de ilyen­kor jön az idegesség, a kapkodás: — Kész lesz a vacsora a Tv-híradóig? — Jó! Majd gyorsan megesszük, mert jön a folytatásos krimi... Ha rossz napja van az embernek, akkor — természe­tesen — jön a szóváltás is: — Ejnye, fiám! Miért nem iparkodtál jobban azzal a vacsorával, hiszen jól tudod, hogy az esti meccset nézni szeretnénk ? Ezúttal nem! Szépen, kényelmesen, minden falatot jól megízlelve eszegettünk, kortyolgattunk. — Milyen nyugodalmas itt nálatok — jegyezte meg egyszer a rokon —, mire majdnem elnevettem magam, de gondoltam, legyen neki igaza. — Igen! Mi ilyen nyugodtan, idegeskedés nélkül élünk,’ kérlek szépen. — Nálunk az „Egymillió fontos hangjegy” után vannak megőrülve és e körül forog a világ — jegyezte meg a rokon­asszony, aki szemmel láthatóan szintén kellemesen érezte magát. Már elmúlt tíz óra, amikor elmentek, és mi olyan, de olyan jól éreztük magunk^ tv nélkül! És hogy mit álmodtam? Láttam egy óriási monoszkópot,' és egy ideges családot, tagjai semmi egyébbel nem t.V^üdve,' folyton csak a képernyőre szegezték a tekintetüket... Szalay István 50. Levágod tak. — Ne lőj, te hülye! — or­dított a kis fekete. —' Tar­togasd az ellenségnek! — Hát ti kik vagytok? — dugta fel a fejét két katona. — Én vagyok Klemenszó, ő meg Vilzon! — Na fene, azt hittük, hogy már csak a románok jönnek. Felkapaszkodtak a kis bok­ros dombocskán. — Hát miutánunk aztán már igencsak. Ugrott rögtön néhány ka­tona; elvették tőlük a hord- ágyat. — Na,'szuszogjátok ki ma­gatokat ! De nemigen volt kedvük szuszogni; András legelső­sorban is tájékozódni szere­tett volna. — Hol van valami pa­rancsnok? — kérdezte. — Jó kérdés. — Elég fur­csán vigyorogtak rá. — Mit hülyéskedsz, hol van már itt parancsnok? — Talán még akad... — morgott András egy kicsit bizalmatlanul, s végigfür­készte őket. — Akkor csak keress, ke­ress szorgalmasan! Uporniczkv jutóit eszébe; bizony, akadt itt a dandár­nál is az utóbbi időben jó néhány ilyen tiszt. Ezeket az elesettek ‘helyébe küldték. Meg egyáltalán, hogy fel­használják a szakértelmü­ket. Hát szakértelmük az­tán. .. szó se róla. Ebben a helyzetben is igencsak része van a szakértelmüknek. Odafordult a katonákhoz: — Azt tudjátok, hogy itt küszködött jó ideig egy gép­puska? Talán, vagy egy ki­lóméterre. .. Két legénység pusztult el mellette. — Igen — mondta egy re­kedt hang. — Hallottuk, amíg kelepeltek; figyeltük... Egy piásik hozzáfűzte: — Éppen azért hittük, hogy már csak a románok jöhetnek, mert a géppuská­sok elhallgattak. Erre Andrásnak kedve lett volna azt mondani, hogy ép­pen nem okvetlenül kellett volna megvárniuk, amíg azok elpusztulnak; odamehettek volna segíteni. Na, de hát ezek is... Nem szólt. — No, mindegy... — mondta egy kis ártatlan ké­pű fiatal katona. — ÍVJi meg majd itt fogunk elpusztulni. — Aztán még hetykén hoz­zátette: — Bár ezt előbb még megetetjük velük. Két láda kézigránátjuk volt, azt mutatta olyan büsz­kén. — Na, gyertek! — szólt rájuk egy idősebb, konya- bajszú. — Leviszünk a parT tig. S a két ember, aki elvet­te tőlük a hordágyat, már el is indult, Úgy kellett utánuk rúgtatni. Az a rekedt hang még utá­nuk szólt: — Amarra menjetek, te! Egyenesen a komphoz! A se­besültekkel majdcsak átvi­szik. .. — Jár a komp? — szólt még vissza András. Szerette volna, hogy még egyszer hallja, s erősítsék meg a re­ménykedését. — Reméljük. Csak igye­kezzetek ! Furcsa társaság. Senki sem kérdezte, hogy mit keres itt egy asszony egy csecsemővel. Míg velük beszéltek, addig sem hagyták abba a mun­kát: hordták össze az eldo­bott fegyvereket, tartalék tá­rakat töltöttek meg, szép rendbe raktak le mindent maguk mellé. Készültek a románok "fogadására. András még egyszer visz- sza kellett hogy nézzen. Megszámolta: nyolcán vol­tak. A két ember, aki felvette a hordágyat, elég nehezen boldogult; bakancsuk nagyo­kat cuppogott a tocsogók­ban; gyakorlatlanok is vol­tak, de ezen a terepen már elég nehéz is volt mozogni. — Fogjuk négyen — java­solta a kis fekete. Így már sokkal könnyebb lett, mindenkinek csak egy- egy rudat kellett fogni; még ha bukdácsoltak is, nem bil­lent akkorákat. Bár arról szó sem lehetett, hogy vala­mennyire is összeigazítsák a lépésüket. Már látták a vizet nem volt messze a part. Hanem ez az egész ártér egyáltalán nem olyan képet mutatott, mintha itt zászlóaljak szer­veződnének újjá, vagy vala­milyen védhető hídfő kiépí­tése akár csak el is kezdő­dött volna. Sebesültek ván­szorogtak egyedül meg cso­portosan a part felé. Szét­vert egységek maradék kis csoportjai ténferegtek hatá­rozott cél híján, összevissza, egymással néha ellentétes irányban. Bár egy raj, körülbelül egy raj, tőlük húszméternyire ha­ladt el, lőszeresládákat ci­pelve, láthatóan valamilyen határozott cél irányában. Hát ilyen is csak van — gondolta András —, msg kellene tőlük kérdezni, hogy hova mennek, ki a parancs­nokuk, és egyáltalán. De hát megállni mégsem akart, örült, hogy a part felé ha­ladnak, hogy mindjárt itt a Part, kiabálni meg semmi ér­telme, a román ágyúk most már minden más zajt el­nyomtak, a kézifegyverek ropogása csak halvány kí­séret volt az ágyúdörgés alá. Foglalkozása: örök moziba járó

Next

/
Thumbnails
Contents