Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

i

„TANÍTVA SZÓRAKOZTATNI, SZÓRAKOZTATVA TANÍTANIA

Még innét a harminc esztendőn a miskolci—egri színház új művészeti vezetője. De mondhatnám így is: már huszonkilenc éves! Hiszen néhány évvel ezelőtt Peter Hacks Amphitryon című művének színpadra állításával hívta fel magára a figyelmet. Akkor ismerkedtünk a nevével, egymástól kérdeztük: ki ez az „f. h.”, aki ilyen újszerűén rendezte Hacks komédiáját. — Majortanítvány — mondták. A következő évadban ismét jelen volt az egri színházban: Brecht Kaukázusi krétakör című játékának rendezésével igazolta tehetségét és szerzett diplomát. Vérbő reneszánsz komédia következett ezután, Ruzanje műve, a Csapodár madárka, majd egy ringlispilre „hangszerelt” vásári komédia, A mi Moli- ere-ünk címmel. Ily módon Csiszár Imre már évek óta jelen van a miskolci—egri színházban, ahová egy sikeres szolnoki kitérő után most művészeti vezetőként tért vissza.

Ezekben a napokban új színházi évadot jeleznek a felfénylő reflektorok, új bemutatókra nyit a függöny, a közönség pedig megújuló érdeklődéssel várja az élményt, a színházi varázslatot. Mit ígér az 1979/80-as évad, s milyen tervek, gondok foglalkoztatják a színház művészeti vezetőjét? — erről beszélgettünk.

— Ezúttal ne legyünk formabontók, kezdjük az elején. Az évadnyitó tár9(3 sulati ülésen tisztelettel beszélt mesteréről. Major Tamásról, aki mint mondotta: nemcsak tanított,

hanem szemeket nyitott fel. Milyen újszerűséget tapasztalt Major színházában, módszereiben az egykori tanítvány?

— Sokat tudnék erről beszélni — hiszen Major Tamás művészetének feltétlen tiszteletét hoztam magammal —. de megpróbálom rövidre fogni. Arról van szó, hogy Majort, mint a színházi újítók egyikét tartja számon hazai kritikai életünk. Így van ez és nemcsak országos szinten. Miből származik ez az újítás? Semmi másból, mint az idézőjelbe tett „réginek” egy újfajta megfogalmazásából. Major ugyanis azt mondja: minden színielőadás — legyen az klasszikus vagy modern, zenés vagy prózai — szembesítendő aznapi közönségével. Ezzel a nézetével Major nem áll egyedül, hiszen hasonló elveket vall Brecht, Brook, Ljubimov, Wajda és mindazok, akik a színházat változó, formálódó, mindig megújuló jelenségként kezelik.

— Manapság, ha egy színháznak megromlik kapcsolata közönségével, gyakran idézik Brecht mondását, miszerint a közönséget nem lehet leváltani. Egy Major-tanítvány bizonyára szereti Brechtet

— ismét érte nyúl, Szecsuá- ni jólélek című művét állítja színpadra —, de hogyan vélekedik mint művészeti vezető a színház és a közönség kapcsolatáról?

— Maradjunk még Brechtnél, akit természetesen lehet szeretni, avagy nem szeretni. Nem ez a kérdés, inkább az. hogy műveinek bemutatásával mai gondolatokat fejezzen ki a rendező. Ami ] pedig az író publicisztikáit,

&Mwim

1979. október 7., vasárnap

*

Elő, mához szóló gondolatokat vár a közönség

Beszélgetés Csiszár Imrével, a miskolci—egri színház művészeti vezetőjével

Orvos iényNépezegépiiel

mondásait illeti, nos. azokban bőven akad megszívlelendő. A közönséget nem lehet leváltani — ez így igaz ugyan, ám sietek hozzátenni azt is. hogy „a tapsért min- den"-s zerű színházvezetés nem kenyerem. Abban hiszek, hogy a szórakoztatás mellett a szocialista színház elsődleges feladata a tanítás, a nevelés. Félreértés ne essék, nem valamiféle iskolaszerű oktatásra gondolok, de olyan színházra, amely —, s most én is Brechtet idézem —: tanítva szórakoztat és szórakoztatva tanít.

Meggyőződésem, hogy lehet tanítva jó szórakozást nyújtani egy Shakespeare-, vagy egy Brecht-művel és tanul a közönség, miközben kacagva néz egy Shaw-elő- adást, vagy egy reneszánsz komédiát. Mindennek elsődleges feltétele, hogy élő, mához szóló gondolatok hangozzanak el a színpadról, vagyis: ne múzeumba invitáljuk a nézőket.

A színházvezetés dolgát persze igencsak megnehezíti az a körülmény, hogy egészen más összetételű közönség várja az előadásokat Egerben, Miskolcon és a borsodi tájakon. Így bizony nem mondhatunk le az eklektikus műsorpolitikáról, amely- lyel minél szélesebb közönségigényt igyekszünk kielégíteni. A heterogén közönségízlés ' tudomásulvétele persze nem koncepció, olyan helyzetkép inkább, amellyel feltétlenül számolnunk kell. Major Tamástól tanultam azt is, hogy az igazán tehetséges. népszerű, vagy mondjuk így: „népszínház", nem száll le egy szélesebb közönségréteghez, hanem elfogadtat egy magasabb ízlés- szintet. Ez a folyamat ment végbe Kaposvárott, ezt tapasztaltam Szolnokon is.

— Most pedig a miskolci-egri társulaton a sor, hogy színházi életünk átrendeződése során kilépjen a középszerűségből és felzárkózzék a legjobbak mögé. Vajon mennyi időt várat magára ez az ígéretes megújulás?

— Nem megy egyik napról a másikra, az bizonyos. Tulajdonképpen átmeneti évadnak .tekintjük a most megkezdett színházi évet. Szeretnénk kihasználni az évadot arra, hogy a legszélesebb tömegeket nyerjük meg a színház számára. Igyekeztünk összehangolni a realitásokat és az igényeket, s olyan műsortervet alakítottunk ki, amely nem a már említett közönségízlés kiszolgálását, hanem annak deter- minálását és emelését célozza meg. PÍem kívánjuk egy év alatt megváltam a világot, a színházat sem. De bízom benne, hogy lesz két-három kiemelkedő előadásunk, valamint olyan bemutatókat láthat a közönség, amelyek a következő évek műsorpoli- tikájának alapjait is jelentik és emellett társulatszervező erejűek lehetnek.

Ami a konkrét kérdést illeti: véleményem szerint legalább három év kell ahhoz, hogy kialakuljon égy szilárd rendezőgárda, egy stabil színészcsapat. amely széles körű érdeklődést keltve oz ország egyik jelentős színházává emelheti a két megyét ellátó társulatot.

— Ebben az évadban főleg vendégrendezőkkel dolgozik a színház. Ezt is átmenetinek kell tekinteni? — Is-is — legszívesebben így válaszolnék. Természetesen kényszer szülte az idei helyzetet, hiszen csak egy rendező maradt a társulatnál. A vendégek azonban jeles művészek, akik már sokszor bizonyították tehetségüket. Major Tamás állítja színpadra Moliere Tartuffe- jét, Szőke István a Sarkadi- drámát. Bodrogi Gyula egy musicalt rendez, a Sam Smoll csodálatos élete címűt, amelynek Egerben lesz a.z ősbemutatója, Sándor Pál filmrendező pedig E. A. Poe fantasztikus novelláiból írt egy játékot, amelynek rendezését is vállalta. A szovjet drámák ünnepi hetére készülve pedig már próbáljuk a litván Saltenis Sicc, halál, sicc című költői ihletésű színművét, a litván Iréné Bucsénye irányításával.

Hosszú távon persze nem lehet vendégrendezőkkel megoldani egy színház sorsát. Mi is szeretnénk minél előbb ' megtalálni azokat a szellemi-eszmei rokonokat, akikkel erősíteni lehetne a társulatot. Persze nem köny- nyű meghatározó egyéniségeket találni. Ezért n’em kívánunk teljesen lemondani a mindig újat akaró vendégrendezőkről, de a tehetséges főiskolásokról sem. A színészekre is vonatkozik ez, hiszen az egész társulatnak szüksége van az egészsége* vérátömlesztésre.

— Ilyen körülmények között azt hiszem felesleges szóba hozni azt a sarkalatos vitatémát, amely a színész-, illetve a rendező- centrikus színházról gyü- rűdzik.

— Beszélni azért lehet róla, noha meglehetősen mondvacsináltnak érzem az említett vitát. Többek között azért is, mert köztudott, hogy már régen volt a világon színészet, amikor rendezőnek még híre-hamva sem volt. Tulajdonképpen Hevesi Sándor megfogalmazása áll legközelebb hozzám: „Míg a színész a szerepét játssza, a rendező a darabot.” A különböző játékstílusokat egységes mederbe terelő, egy dráma több felfogása közül a korunkban legaktuálisabbat kiválasztó rendező szerepét, jelentőségét, úgy hiszem, senki sem vitatja. Én azonban olyan színházban hiszek, amelynek legmegbecsültebb tagja a komédiás, akire a mindenkori színház alapul.

— Biztatónak, vonzónak ígérkezik az idei műsor. Érdeklődéssel várjuk a Sarkadi-bemutatót, az igényes zenés műveket, nem kevésbé a klasszikusokat, Moliere-t, G. B. Shaw-t, Brechtet és más szerzők műveit is. Ugyanakkor sajnáljuk, hogy a magyar klasszikusok ebben az évben is hiányoznak a programból. Az iskolavárosnak nevezett Egerben 1974-ben játszották utoljára a Csongor és Tündét. 71-ben a Bánk bánt. még régebben a Tragédiát. Eddig még nem kapott színpadot Szigligeti, Csiky Gergely, Kisfaludy, s már évek óta Móricz Zsi gmond sem. Hogyan vélekedik erről?

— Jogos ugyan a kérdés — és az igény is! — ám egyetlen évadban nem tudunk minden adósságot rendezni. Klasszikusainkat, nemzeti értékeinket persze be kell mutatni. Madách művét, Az ember tragédiáját például jó lenne a már említett három éven belül eljátszani, sőt hosszabb ideig műsoron is tartani. Ügy gondolom: ha kialakul a színház saját rendezőgárdája, akkor már a darabválasztás szempontjából is előnyösebb helyzetben leszünk.

— Reméljük, így lesz. Köszönöm a beszélgetést.

Márkusz László

A tarnazsadányiak már megszokták, hogy körzeti orvosuk bárhová megy, mindig magával viszi fényképezőgépét. Tudják, hogy dr. Kovács Istvánnak szenvedélye a fotózás, s nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy lencsevégre kapja az élet sajátos pillanatait. Ha csak teheti, megörökíti a táj szépségeit, s portrékat készít a sorsuk utolsó állomásához közelítő nyolcvan-kilencven esztendős emberekről. akik nemes méltósággal, bölcs beletörődéssel barátkoznak az elmúlás gondolatával. Alföldi születésű lévén sok szállal kötődik a lassan eltűnő tanyavilághoz.

Hobbija nem régi keletű, mindössze négy éve annak, hogy megajándékozták egy fényképezőgéppel. Kezdte az alapoknál, s úgy fejlődött fokozatosan. Soha nem pályázott a szakmabeliek elismerésére, mindig az idejüket hasznosan eltölteni kívánó amatőrök közé sorolta magát.

Alkotásai azonban arról tanúskodnak, hogy szemlé létmódja egyéni. s igaz humánum hatja át. Szakmája, hivatása ismertette meg mások szenvedésével, az élet árnyas oldalával, azzal az orozva közelítő magánnyal, amelytől annyi időskorú retteg nap mint nap. Gyógyírt csak a test bajaira adhatott, a lélek fájdalmait legfeljebb enyhítette, mert -a könyörtelen elsuhanó idővel mindenki maga vívja meg egyre reménytelenebbé váló harcát.

Az együttérzés mégis enyhíti a keserűséget. Valamennyi képét ez a tisztes indulat szülte. Alakjaival’együtt bor- zong meg az elkerülhetetlen vég tudatától. Ezer barázdával szabdalt arcú, szinte matuzsálemi korú cigányásszo- nya tágranyílt szemekkel néz a fénybe, a tavaszba, megcsodálva a Szépet, emlékezve a tőle régen messze- szökött örömre. Észreveszi a padokon üldögélő nyugdíjasokat, akik csak fizikailag vannak közel egymáshoz. Erdőrészletei, égbenyúló csu-i. pasz fái hasonló hangulat tot sugallnak. Jászsági pa-} rasztjai a múlttól, egy hajé danvolt létformától búcsúzé nak.

Olykor felbukkan egy-egy

vidám arc, a gyerekeké, minket követőké, s pillanatokra feledjük a szomorú színeket, a diadalmaskodó sötét árnyalatokat. S aztán újból övéké a főszerep.

Nézzük a figyelmet érdemé lő műveket. A technikai tűé dást, a lankadatlan szorgaé lom szülte, s a hajdani kezdő tisztes szintre érkézett. Az, amit csinál, már jóval több az egyéni kedvtelésnél, méltó arra, hogy mások is megismerjék. Alkotójuk eddig csak községe művelődési házában mutatkozott be. Ideje annak, hogy a nagyobb nyilvánosság is felfedezze fotóit, amelyek nemcsak fel- készültségről, hanem az egyéni hangvétellel társult emberségről is tanúskodnak ...

Pécsi István

28.

S hát látta is rajta, mert hiszen látszott. Meg is törülte a homlokát, mert a homlokán igazi verejték gyöngyözött; s a nyögés, amire nem is számított, ami csak úgy felszakadt belőle, az is egészen igazi volt.

— Jól van, nagyon jól van, kislányom. Na látod, ügyes vagy te. nagyon ügyes vagy, éppen így 'kell. Minden a legjobban fog menni.

Érdekes, hogy biztat, mindig biztat Minek kell engem biztatni? Hiszen én nem félek, elviselem a fájást, nem sikoltozom el az erőmet. Én aztán igazán mindent, ahogy csak kell...

De most a vártnál hamarabb jött az új, fájdalma* lökés, görcsösebben, mint eddig; s ő most az akaratlanul

feltörő kínos nyöszörgését vágta ketté egy elszánt nagy lélegzettel: teleszívta a tüdejét gyorsan, egy kicsit kapkodva, s a mélyből jött fájdalomnak, a tudattalan, öntörvényű erőnek utánasietett a maga, mellkasból indított, okos erőlködésével. Nem azért, mert megfeledkezett Andrásról; nem feledkezett meg arról, hogy meg akarja várni. De a szándékok és a törvényeknek való engedelmességek közül most mégis, ösztönösen a fontosabbat választotta ki. És erejét megfeszítve, a rászakadó verítékben megvo- nagló testtel viaskodott, mígnem a medencéjéből az agyáig hasító kíntól elkábulva nyöszörögve el nem ernve'’

Minden erő. kifutót* ’ ’ ie. Egyelőre; remélte, csak egyelőre. A tüdeje is.

mintha ' egészen elölről kellett volna kezdenie a munkát, egészen kis, apró pihe- gésekkel indult meg újra, s akkora csendben, mint amekkora talán csak a világ teremtése előtt lehetett. A falak most már várfalak voltak, sziklafalak, semmi neszt be nem bocsátottak.

Szája, szájpadlása, torka kiszikkadt. A tea jutott eszébe, amiből valamikor néhány kortyot kapott; valamikor, az idők kezdete előtt. Kérni akart, de nem tudott megszólalni. Ám a bába így is megértette, s nemet intett. Nem bizony, nem lehet, most már ezt sem lehet, egy kanálka teát sem.

Bele kellett törődnie. S -hogy ebbe beletörődve meg- vugodott, úgy engedett las- an a süket csend, és engedett a tüdeje merevsége is,

és nemsokára lélegezni is már majdnem rendesen lélegzett

És akkor a neszekből, olyan neszekből, melyeket pedig nem tudott a valóság semmiféle neszeivel azonosítani, megérezte, hogy ott kint, e kínok páráival telt szoba és a messzire tágult kinti világ között, a parasztház konyhájában már ott van András.

— Jöjjön be! — akarta mondani a bábának határozottan. De most sem jött ki valóságos hang a torkán, csak torz suttogás. Ám a szeme is beszélt, és azt a bába megértette.

És engedelmesen felállt, és kiment a konyhába, hogy megszegve a szigorú szabályokat, és megszegve az évezredes népi törvényt, beengedje a szülő nő párját a szülőszobába.

András majdnem túlszaladt a házon.

A kiskapuról ismerte meg: a szemöldökfa felett a korhadó, elvetemedett zsindelyt teljesen belepte a vékony, keserűzöld moha. Nem is vette pedig észre, hogy ezt ő valamikor megjegyezte volna; hiszen este már sötéttel jött, reggel elmentében még talán nem is né zett vissza; s ilyen moha lehet akármelyik ház kapuján. Ez most mégis olyan ismerős volt; megtorpant, visz- szalépett.

Azért még tétován nyomta le a fekete kilincset, nyitotta az ajtót, s csak akkor tárta tovább bátrabban, amikor a kutyát is megpillantotta. Az most is ott őrködött az eperfa alatt, feszülő lánccal, éppen a kapura figyelve, mozdulatlanul.

Benyitott hát, belépett az udvarra. A kicsi Aranka kint állt a tornáclépcsőn. A kutya odafordította a fejét, a kislány csak intett neki szótlanul, hogy maradjon csendben.

András önkéntelenül halkra fogta a lépteit, szinte osonve ért el a tornácig. Aranka az ajkára tette az ujját, és ellépett előle; vagy lehet, hogy inkább csak azért lépett arrább, hogy ő maga hajtsa ki a verőceajtót, hogy egy cseppet se nyikorogjon, mert ő tudta, hor gyan kell hozzányúlni.

A kutya engedelmes moz, dulatlansága, a kislány aggódó figyelme, saját osonó, nesztelen léptei — mindez olyan ^furcsán és meghatóan ismerőssé, otthonossá tette *zt az idegen házat.

(Folytatjuk.) J