Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
Detlef Hermann:Szerelmespár . Klaus Staps: ADominguez család (Fotó: Hauer Lajos felv. — KS) II Hevesi Szemle hét éve Rövidesen nyolcadik évfolyamát kezdi Heves megye közművelődési folyóirata, a Hevesi Szemle. Lapalapítási kísérletek történtek már a Szemle indulása előtt is. Ezek sikertelensége után elmondható: a Szemle legfőbb célkitűzése. hogy végre irodalmi, művészeti folyóirata legyen Egernek is, megvalósult. Sikerült munkatársi gárdát toboroznia — ezt megtette már a kísérletinek tűnő első számban is —. s sikerült magát elfogadtatnia nemcsak Heves megye, de az ország kulturális közvéleményével is. Az 1973-ban indult lap nyugodtan, viharoktól mentesen végezhette munkáját., Szerkesztői gárdája ma is ugyanaz, mint az induláskor. A lap kereteit képező rovatok is hamar állandósultak. Irodalom-művészet, Jelenünk, Múltunk jelene, Tudományos műhely rovatok figyelhetők meg a Szemle mostani számait lapozva. Köny- nyű felfedezni a folyamatosságot a megelőzőekkel: Irodalom-művészet, Jele' nünk. Hagyományok élete, Hagyaték, Tudományos műhely. S ezek is visszanyúlnak az első szám hármas tagolódására: Irodalom. Népek világa, Figyelő. Nem a váltó, zások, az állandóság jellemzi a lapot. Ez az állandóság a lap céljaira is vonatkoztatható. „Heves megye fejlődő, gyarapodó társadalmához, a tájhoz kötődve, az itt élő, dolgozó, alkotni akaró és tudó emberek fóruma kíván e szemle lenni” — írták a Beköszöntőben a láp ' szerkesztői, s aligha fogalmaznának meg más célokat a nyolcadik évfolyamhoz érkezve. Az induláskor kitűzött célhoz mérve a Hevesi Szemle elmúlt hét évét, két kérdésre kell választ keresni. Mit mutatott meg a lap hevesi hagyományokból, a táj mai életéből, s mire figyelt a tá- gabb világ változásaiból? Ez egyszersmind a vidéki folyóiratok mércéje is. Hisz a „vi- dékiség” leküzdését nem a kötöttségek nélkül élés, s -netn».4sCa .bezárkózás elfogadása; hanem a táj múltjával, jelenével való azonosulás, a helyi színezet megmutatása, s a tágabb környezet törekvéseire való figyelés jelentheti. A provincia ezáltal válhat értéket jelentő hátországgá, ahogyan azt, Németh László írja: „A provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is; hogy az embernek provinciája, tartománya van”. A vidéknek tájhazaként való elfogadása eredményezheti a lap célkitűzéseinek megvalósulását is. Művészettel. irodalommal foglalkozó folyóirat indulása e tekintetben bizonyos kockázattal is jár. Ezért is értékelhető a Hevesi Szemle erő. feszítése, hogy saját munkatársi gárdát kíván foglalkoztatni, s nem másutt élő írókat, költőket igyekszik a táp számára megnyerni. Ennek az erőfeszítésnek az eredménye éppen az irodalmi rovatban figyelhető meg. A lap elmondhatja magáról, hogy sikerült néhány fiatal költő, Szokolay Zoltán, Cseh Károly indulását támogatnia. Farkas András versei, irodalmi tanulmányai is formálták a lapot. Az egyenetlenség mégis itt, az irodalmi rovatban érződik leginkább. Ennek felszámolását fiatal tehetségek támogatásával, megtartásával érhetnék el. Ezt bizonyítják a lap tudományos közleményei is. A Szemle a hagyományok ápolásánál leginkább a főiskola és más tudományos intézmé. nyék munkatársaira támaszkodhat. Ez a lap legtöbb színvonalas írást felvonultató területe. A hatvani műveltség emlékeitől, tehát a terület történetének korai időszakától egészen a közelmúlt történelméig terjed a tanulmányok témája. Az írások közül nem egy, úgy tűnik, inkább szakfolyóiratba kívánkozott volna. Ugyanakkor látható ‘ az is; hogy a Szemle egyik feladata éppen a megye területén élő kutatók számára a fórum biztosítása. A tanulmányok külön vonulata foglalkozik a megye irodalmi hagyományaival. Bitskey István, Lökös István írásai a régi magyar irodalmi, felvilágosodás korabeli hagyományokkal foglalkoznak. Az újabb irodalmi korszakokból, lévén szoros kapcsolatuk Egerrel, Hevessel, Bródy Sándor. Remenyik Zsigmond munkásságát elemzik a lap tanulmányai. E vonulat összefoglalójának tű. nik Lökös István sorozata: Megyénk irodalmi kistükre. Lökös a középkor emlékeitől a reneszánszon és a felvilágosodáson át vezeti ismertetőjét. Külön érdeme, hogy az írók, költők, vagy éppenséggel művek egri, hevesd kötődéseire figyelve, egész portrékat képes felrajzolni. Más vonatkozásban is érdemes megemlíteni Lökös István írásait. Ö igyekszik a lapban az irodalomtörténeti, hely- történeti írásokon túl a szülőföld örökségének, s a tágabb haza, Kelet-Európa elvárásainak megfelelni. Példa erre a Felnémet sorsán való töprengés összekapcsolása Krleza, Veljko Petrovic, Vladimir Mindc műveinek elem. zésével. A szaktudományon való túllépésben tűnnek rokonnak Lökös írásaival Cs. Varga István tanulmányai. Ö a határokon túl — főképpen a Szlovákiában — élő magyarság nagyjainak, Gyö~ ry Dezsőnek, Fábry Zoltánnak az örökségét tudatosította. S Németh Lászlóét, aki az elsők közt figyelmeztetett — éppen Krleza műve kapcsán — a Kelet-Európábán élő népek testvérségére. Itt kell megemlíteni Bakos József írásait is. melyekben a nyelvészet és az irodalom határ- ' területeit veszi vizsgálat alá. A történeti tárgyú írásokat szemlélve érdemes figyelni a lap törekvéseire, ugyanakkor nehézségeire is. Nyilvánvaló: a Szemle a múltat feltáró helytörténeti kutatásnak a hagyományok tudatosításáért biztosít helyet, Ugyanakkor pedig álta- lánosíthatónak érezzük Kiss Gyula aggodalmát, amit Mo- csáry Lajos és Andornaktá- lya kapcsolatáról ír: „Akad, aki magánszorgalomból érdeklődik a község múltjának e darabja iránt, a köztudatból azonban mindez hiányzik”. A hagyományok tudatosítását azonban nem adatokkal zsúfolt, s nemegyszer részletkérdésekkel foglalkozó írásokkal kellene elvégezni, hanem a történeti örökség lényeges kérdéseinek megragadásával, napirenden tartásával. Ezért fontosak Pásztor Emil tanulmánya Kazinczy Lajosról, s Kávássy Sándor tanulmányokkal felérő könyvismertetései, melyek mindig a történeti tudat egészét érintő könyvekre hívták fel a figyelmet. A történeti, irodalomtörténeti tanulmányok túlsúlya jellemzi a Hevesi Szemlét. Az egymás melletti tanulmányok sorával pedig nehéz alakítani, formálni a hevesi közvéleményt. Főképpen akkor, ha nem társulnak melléjük a táj, az ország jelenét kutató írások. Szerencsés az átmenetet jelenti műfaj: az itt élő írókat, költőket, képzőművészeket bemutató rövid jegyzetek, vagy hosszabb tanulmányok. Csak Heves mai arculatának feltárása hiányzik. Pedig történtek biztató kezdeményezések. Ezek közé tartozik a Bükk- szenterzsébetről készült tanulmány, s érdekesnek bizonyult a bejáró munkások műveltségéről és művelődéséről szóló beszámoló is. De az itt élők emberi gondjainak megragadására kevés a kísérlet. A statisztikák, számoszlopok, a felmérésekről készült beszámolók soha nem helyettesíthetik az írói törekvéseket. Régtől ismert: a lényeglátás, az általános megrajzolása egyedi történetekből többet mondhat a tudósi elemzésnél is. Itt Gyúr- kó Géza törvényszerűségekre figyelő töprengései, s Mészáros György — gyűjtéseit is rendszeresen közűi a Szemle — cigánykérdéssel kapcsolatos, a cigányság gondjaira, tragédiáira figyelő, szociográfiához közelítő írásai emelkednek ki. Ugyanakkor kísérletezésnek tűnik az is, ahogy a hetvenes évek Magyarországának irodalmi, képzőművészeti, szellemi mozgalmaihoz kíván kötődni a Hevesi Szemle. Rokonszenvesek ezek a törekvések. Elemzések készültek a magyar (és az egri) festészet jelenéről, s az irodalmi rovat is igyekszik tágabb körben tájékozódni. Rendszeresen olvashattunk tanulmányokat irodalmunk egyik legnagyobb összegzőjéről es iránymutató, járói: Németh Lászlóról. S az időszak irodalmának kiemelkedő alkotóiról, Nagy Lászlóról és Sütő Andrásról... Mindezek viszont nem illeszkednek a lap arculatának egészéhez. Ennek legfőbb mutatója: a Szemle alig reflektál a magyar szellemi köztudatot foglalkoztató vitákra, s nem vállalkozik a szellemi élet különböző áramlatainak, törekvéseinek bemutatására. Talán csak Bari Károly költészetének megvédése, s a nemzetvita ismertetése jelent kivételt. A létét eddig is értékekkel bizonyító Hevesi Szemle az említett egyoldalúságok leküzdésével léphet előbbre az újabb évfolyamokban! Fűzi László * Sz. Erdene: A Kovahegy ura A z esős évszak vége felé a Hentej elhagyatott vad sziklái között meredő Kovahegy irányába tódultak mindenfelől az emberek, a közeli és távoli szálláshelyekről. Zömmel ismeretlen betegségekben szenvedő rozoga öregek, no meg asszonyok, egy Csomó rlyűgös kisgyerekkel. Az égvilágon senki sem tudta, ki kezdte híresz- telni a Kovahegy csodatevő erejét, de százak és százak siették oda, abban a reményben, hogy sikerül legyőzniük az öregséget, betegséget. A hegy lábánál húzódó, békáktól hemzsegő bűzös mocsarakról az a hír járta, hogy még a belső bajokra is gyógyulást hoznak. Gyalog és lóháton, süppedékes ösvényeken és ingoványokon keresztül érkeztek az emberek, végsőkig elcsigázva, az ígéretes helyre. A hegy lábánál hamarosan egész tábor kerekedett; hevenyészett lombsátrak, foltozott jurták, pony- vaernyős szekerek egymás hegyén- hátán. Ismerte a Kovahegyet Dzsamba is, aki a közelben őrizte a jószágot Unalmában be-benézett a környékbeli településekre, és mesélt a hegy delejes erejéről: hogy visszaadta egy öregember egészségét, hogy egy meddő asszony teherbe esett, miután egy hetet üldögélt a köveken, meg ehhez hasonlókat. Persze kevesen hittek Dzsamba történeteiben, de azért továbbadták egymásnak a hallottakat. Aztán egyszer eljött a nap, amikor visz- szajutottak Dzsambához ugyanazok a históriák, amelyeket ő bocsátott szárnyra. Amikor ezt mások szájából hallotta, bármilyen furcsa, maga is hinni kezdett a Kovahegy varázserejében, és elhatározta, hogy odamegy, talán sikerül megfiatalodnia. F edett kordén vágott neki, amely elé két jól táplált ló volt fogva. Vidáman indult útnak, ám az éjszakai félelmektől teljesen elgyötörtén, rovaroktól hólyagosra csípve érkezett a Kovahegyhez. Késő este volt, a lejtőkön tüzek füstje gomolygott. Dzsamba körüljárta a tábort, hogy helyet keressen magának; egy kövér fiatal- asszony szekere mellett állapodott meg. Egész éjszaka rosszul aludt, mert a szomszédja hangosan horkolt hajnalig. Reggelre kelve elindult szétnézni, hogy miként gyógyítják magukat az emberek. Né- hányan meztelenül elnyúlva feküdtek a köveken, mások a sziklák hasadékai közé dugták kezüket, lábukat, s voltak, akik nyakig betemették magukat a kövek között felgyülemlett fehér homokba. Dzsamba segített beásni kövér szomszédnőjét, aztán maga is levetkőzött és egy sima kőlapra he- veredett. Nemsokára azonban ráunt a fekvésre, mászkálni kezdett a betegek között, és fülelt, hogy miről folyik a szó. Egy férfi nagy tudálékosan azt magyarázgatta a körülállóknak, hogy milyen hatással van a mágnesség az egészségre. Amikor már eleget hallott, Dzsamba felkapaszkodott a hegytetőre, szerfölött elégedetten, hogy most. már lesz mit mesélnie a szomszédoknak. A csúcson egy magányos fa nőtt. ágait teljesen elborították az áldozati selyemkendők, a gyökereinél pedig papírbankók és pénzdarabok hevertek, amelyeket a hívők hoztak ajándékba a hegy szellemének Dzsamba a köpenye alá rejtette a pénzt, és sietős léptekkel tért vissza szekeréhez. KJ éhány nap elmúltával • ^ Dzsamba töviről hegyire megismerte környezetét, tudta mindenkiről, kiféle-miféle. Most már egy tüzet rakott kövér szomszéd- asszonyával, és két személyre főzték az ételt. Egy este, amint a vacsorára várakozott, elhatározta, hogy itt az ideje munkához látni. A nő szeme láttára porrá tört egy fehér kődarabot, amelyet a csúcsról hozott, és úgy tett, mintha lenyelné. Az asszonynak a csodálkozástól tátva maradt a szája: — Mi az, maga követ eszik? — Persze. Érkezésemtől fogva háromszor naponta. Ügy nézem, használ. Azelőtt folyton a hasammal kínlódtam. — Én is megpróbálom — mondta az asszony, és lenyelte a maradék port. Attól a naptól kezdve sokan kezdték gyógyítani a gyomrukat az őrölt fehér kő porával. Egy napon a szomszédasszony sí- rós hangon elpanaszolta Dzsambá- nak, hogy szaggatnak a csontjai, és fáj a dereka. — Értek én a va.iákossághoz is — vetette oda csak úgy foghegyről Dzsamba. — Segítsen rajtam — rimán- kodott, az asszony. Dzsambának éppen ez kellett. Hát hogy is ne: néni kis gyönyörűség meglapogatni egy fiatalasz- szony hájas lapockáit! Táborszerte híre szaladt, hogy milyen kitűnő gyógyász Dzsamba. Népszerűség^ óráról órára nőtt. A kételkedőket hamar letorkolták Dzsamba hívei: „Hát nem ő gyógyította meg azt a lányt, aki most vele él? Megnézhetik a hátát a saját szemükkel! Vajon nem tudja a csontokból kiállítani a fájást, vagy elmagyarázni a mágnesség hasznát?! Egy kis fizetségért, potom két-három tugrikért mindenkit meggyógyít. Bizony szent ember az, valóságos Élő Buddha”. Az Élő Buddha pedig éjjelenként egy rejtekhelyre dugta a kuruzs- lással szerzett pénzt. Elutazását is egyre halogatta, hiszen kitűnően élt a táborban — tejbor, aludttej, hús, amennyi csak kell. Szép summa pénze gyűlt össze: meghaladta már az ezer tugrikot is. A hideg beálltával még többen érkeztek gyógyulást keresni. De bárki bárhonnan jött is, amint megpillantotta a fiatalasszony erőtől duzzadó hátát, rögtön áthatotta a Dzsamba tudományába vetett hit. J“\ zsamba egy nagy, fehér, négyfalú jurtába költözött. A fiatalasszony segítségével megszerezte a hatalmat a tábor lakói felett, úgy tartották számon, mint a hegy urát.. Elég volt, hogy a Kovahegy felett megjelenjen egy tarka szivárvány, az egész táborban szertefutottak Dzsamba szavai: „Égi jel ez, hogy a hívők imádkozzanak és ajándékot vigyenek a csúcsra a hegy szellemének: pénzt, lisztet, húst, kinek miié van. És akkor örökre elmúlnak a szenvedések, mindenki gyógyírt lel bajára!” Aztán az utolsó fillérig összeszedett mindent, amit. a hegy szellemének áldoztak. Telt-múlt az idő, Dzsamba tovább „dolgozott", továbbra is kicsalogatta a szenvedő szegények keserves munkával szerzett garasait, és szerelmi játékot űzött hájas hátú barátnőjével. Egy sötét 'éjjel, amikor szokás szerint felballagott a hegytetőre, hogy összeszedje a zsákmányt, a mécses halovány fényénél sokáig kellett keresgélnie a földön. Hosz- szú időbe telt, míg kitapogatta a bankókat és az ércpénzeket, de égy vasat sem akart otthagyni. Mielőtt elrejtette volna, mindig összeszámolta a pénzt. Ezúttal is letelepedett, megszokott helyére, a szakadék fölé kiugró sziklapárkányra Rosszul látott a sötétben, ezért maga mellé állította a mécsest. Hozzáfogott a pénz szétválogatásához: a bankókat kötegbe rendezte, az ércpénzt meg egy oszlopba rakta. „Ö, ég! Isten lettem. Hát igen, a szenvedőknek nyújtott vigaszért megillet a jutalom. Mennyi pénz !... Igaz, verejtékszaguk van, de milyen kedvesen zizegnek és csörögnek a kezemben. Nyomorúságos papírdarabok, mégis az egész világ imádja őket..’. Dzsamba, te vagy a hegy ura, a hegy szelleme. A pénz hatalmat ad, isten vagy.... Ö, micsoda szép új ropogós bankó! Hehehe, éppen huszonöt ilyen van... Ez a gyűrött meg de sok kézen mehetett keresztül ---- Jövőre is el kell ide j önni. Dzsamba isten újra idejön. Lapockákat lapogat, sok beteget meggyógyít, és sok-sok pénzecskét kap érte...” Mintha megzavarodott volna, úgy beszélgetett magában Dzsamba. Félrerakta a köteget, és az ércpénzhez fogott. „Eljövök, feltétlenül eljövök. Kettesben ...” Hirtelen heves szél támadt. Egy gyors szélroham felkapta a ban- kóköteget., és elröpítette a szakadék felé. — Ó. én szerencsétlen! — ordította Dzsamba eltorzult hangon és megfeledkezve arról, hogy csat- földi halandó- és nem szent szellem. talpra ugrott és a pénz után kapott. \f ad üvöltés rázta meg az ’ éjszakai erdőt. Néhány másodperc múlva azonban már csak a párkányról aláhulló kövek tompa puffanása hallatszott. Mongolból fordította. Zahemszky László
