Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
er, A törvény szelleme: törvénytelen? Már az emlegetéstől is szellemmé kopottá törvény szelleme, annyiszor idézzük a bürokráciát ostorozó vagy a gyors és megértő ügyintézést méltató szeánszainkon. Az íróasztal-táncoltatás nyomán megjelenő törvény szelleme mindig jó alkalmat ad politikusnak, zsurnalisztának — nehogy megsértődjenek az előbbiek, mert egy kalap alatt emlegetem az utóbbiakkal —, hogy arra biztassa a biz- tatandót: ne csak a törvényt, de annak szellemét is! .Hát most essék néhány szó e szellemről, remélem, hogy mondandóm végére érvén nem tűnik majd hókusz- pókuszos szeánsznak mindaz, amit történet formájában megidézik, és az a konklúzió, amit a történet kapcsán következtetni akarok. A történet pontosabban az ügy, olyan világos, hogy nincs az a tanácsi, vagy nem tanácsi tisztségviselő és törvényt forgató, alkalmazó, aki ne le- gyintene: ugyan kérem, mi ebben az ügy, s minek ide a szellem? De menjünk sorjában. Adható-e olyan családnak szociális segély, amely családnak —, ha még nem is teljesen kész — három szobaösszkomforttal bíró háza van, és amely családnak havi jövedelme meghaladja a tízezer forintot? Még a kérdés is nevetséges, ugye? Hát még ha tudjuk, hogy a családban apa, anya rendezett életet él. hogy a gyerekek egészségesek, gondozottak és jól öltözöttek, táplálkozásuk sem hagy kívánnivalót, mégha éppen nem is dúskálkodnak a földi és asztali jókban. Adható-e szociális segély egy ilyen családnak, mit lehet mondani egy ilyen család képviseletében a tanácsnál megjelenő anyának, mit lehet tenni a környezettanulmány után. amely csak némileg módosít a fenti képen? Természetesen, hogy nem adható, hiszen bőven akad arra valóban rászorult, s csak azt lehet mondani, hogy „kedves asszonyom, ne nézze az államot fejőstehénnek”! Csak ezt lehet mondani. Illetőleg csak ezt lehetne mondani, ha a környezettanulmány —, mert a törvény értelmében és nem is a szellemében, ilyen környezettanulmányt több, mint illik megtennie az érintett tanácsi tisztségviselőnek —, nos, szóval, csak ezt lehetne mondani, ha a fenti képet az a bizonyos „némileg" nem módosította volna. S ez az a szó, az az egyszerű szavacska, amelynek hátán be kell lovagolnia a törvény szellemének a való életbe, de legalábbis nagyon elgondolkodtató, hogy a törvény szelleme törvénytelen lenne-e? Az említett családban ugyanis hét gyerek él. A mama a legkisebbel van éppen gyes-en, s ha kilencfelé elosztjuk azt a kerek tízezer forintos jövedelmet — az apa tisztes keresetét, a gyes-t és a családi pótlékot —, altkor bizony papíron is csak szűkösen jut ezer forintnál valamivel több egy-egy családtagra. S ha ehhez még hozzávesszük az építkezés költségeit, a havi részleteket, a hátralévő munkák újabb, terheit, — hát akkor nem is némiképpen, hanem nagyon is módosul a kép. Ez a család, saját erejéből vágott bele az otthon megteremtésébe, nem várva, nem kérve állami lakást; ez a család izmokat és idegeket feszítő erővel igyekszik emberi életet teremteni nem kis létszámú önmaga számára: ám ez a csalód tízezer forintot keres és saját családi házzal bír... Adni nékik íörvénytelenség-e? Nem adni, törvényes-e? Ha az apa mellékest is nem vállalva, ha az anya minden erejét szinte felőrlőn nem gondozva családját a helyszíni szemle egy széthulló kis közösséget talál a dül- Jedező putriban, éhesen és rongyosan. — akkor már járna a szociális segély? Akkor már rászorultak lennének? Végigmenve a logika nem mindig egyenes útján: azt kell-e segíteni, aki nem akar önmagán is segíteni, vagy azt erősíteni. akiben van akarat és képesség is, hogyha támogatást kap, hát önmaga lábára állva, képes hasznos tagja lenni a társadalomnak? A törvényt kell-e alkalmazni, vagy a törvény szellemét? Tudom jól, hogy az esetek nagy többségében mesterséges a szembeállítás, sőt a tudatos manipuláció szülöttei a törvény meg a szelleme: így, különválasztva. De tudom azt is jól, hogy a törvény a társadalom jogrendszerének általános folyamatait rögzíti, hogy a törvény nem szólhat minden egyes emoer külön kis igazságára, amely igazság más vetületben, más körülmények között, akár még igaznak sem bizonyulna. A bürokrácia eppen ott leli tápláló forrását, ahol a törvény általánosabb szintje alá kellene hatolnia, az egyéni, emberi sorsok mélyebb vizeibe. A bürokrata ott és akkor tárhatja szét a kezét mély meggyőződéssel, hogy helyesen teszi amit tesz, amikor — úgymond — a törvény értelmében jár el. Nem az aktatologató a bürokrata, az csak elcsapni való rossz szolgája az államnak, akit el is lehet és el is kell csapni. A bürokrata valójában az. aki a paragrafusokat bunkónak használja és nem mankónak, aki a törvény szellemében, az arra való hivatkozásban azonnal törvénytelenséget szimatol, ürügyet csak ahhoz, hogy kijátsszák az előírásokat — vele szemben. Hogyan végződik ez az ügy? — ma még nem tudom. De nem is ez az ügy az érdekes jelen soraim számára. Sokkal inkább az, s annak megértetése, hogy nemcsak a gazdasági élet szférájában van szükség a rugalmasságra, a merész kezdeményezőkészségre a törvények adta kereteken belül, azokkal élve és nem visszaélve, de a társadalom egyéb szféráiban is. A kultúrpolitikától a szociálpolitikáig bezárólag. Az élet nem a sémák összege, mégha a dolgok intézése és rendje meg is követeli, hogy bizonyos alapsémákat állítsunk fel a társadalom' működtetésére. Minden séma egy-egy ember, egy kisebb-nagyobb közösség élet- és mozgástemilete. Effajta séma — ugye? —, hogy llveh vagy olyan ingatlan, ennyi vagy annyi pénzjövedelem esetén szociális segély *iem adható! Az élet azonban végül is fütyül a sémákra és adott esetben is szétfeszíti az általánosra vonatkozó törvény ! kereteit. Szétfeszítené, ha nem lenne szelleme is a tör- ? vénynek. Nem megidézendő, de alkalmazandó szelleme! > í P\ érült az ég, de csípős őszi szél fújdogál. Rázza a fák ezernyi színben pompázó lombjait. Öreg barátommal fázósap húzzuk össze magunkon a kabátot. — Szegények vagyunk, de jól élünk ... — kacsint rám az öreg, ahogy elhaladunk az egyik alpesi tetejű nyaraló mellett. Több szintes építmény, Svájcban éppúgy elképzelhető, mint mondjuk Tirolban. — Figyeld csak a tetejét — figyelmeztet idős barátom — állítólag olyan a palája, mint a Hilton Szállóé. A rossznyelvek azt mondják, talán onnan is van. De hát ez inkább szóbeszéd. Én nem hiszek benne. Valóban tetszetős a nyaraló. Lehet benne vagy hathét szoba. Hatalmas üvegablakokon árad be a napfény. Körülötte pedig stílszerűen — hogy legyen benne egy kis ..magyaros” is, karámszerű kerítés, háncsuktól megfosztott tölgyekből. — Mennyi lehet egy ilyen épület? — kérdezem az öregtől. — Másfél, kétmillió. Tagadhatatlan, hogy a Zs-i patikusnak van ízlése. Nyaralója nem tartozik a legnagyobbak közé, de nagyon mutatós. Három, vagy négy szoba lehet benne, de az egész épületnek ötletes a beosztása. Az egvik szobában kandalló áraszthatja a téli hónapokban a meleget, most persze még nem fűtik. Az őszi napsütésben rsillog-vil- log az épület alját borító díszkő. A „szám” azonban mégsem a szemet gvönyörköd- tető épület, hanem az alatta húzódó pince. Testvérek között is lehet vagy harmincöt-negyven négyzetméter, egy vendéglátóioari vállalatnak se lenne miatta szégyenkeznivalója. A bejárata boltíves. vastag tölgvfa ajtóval — bizonvára jól érezhetik masukat benne a vendégek. Akik — a pince méretéből következtetve. nem kevesen lehetnek. Egy idős nénike áll meg mellettünk. — Jaj. nagyon ügyes a patikusné asszony. Ha látták volna! Saját maga festette le csónaklakkal azt a farészt ott a tető alatt — mutat fel a magasba a néniké. — Elfogyott a pénzük szegényeknek — teszi még hozzá. A tetőn A tenyérnyi presszóban kavargatjuk a kávét. A presszósnő arról beszél, hogy milyen kiváló erre a levegő. Vonzza is az embereket a szép táj, a gyönyörű kilátás. Csak hát nincs már telek vagy ami még van, az méregdrága. — Kik építkeznek errefelé? — kérdezem. — Az ország minden tájáról jönnek. Persze a legtöbben az Alföldről. Az alföldi ember számára különösen vonzó a hegyvidék. Épített itt már szegedi főorvos, debreceni mérnök, aztán tanárok, jogászok, hivatalnokok. Szóval mindenfajta foglalkozású ember. — S megéri valakinek, hogy a nyári, kétheti szabadságért ennyi pénzt belefektessen egy nyaralóba? — Hát nem csak ők jönnek, hanem a rokonok, barátok is. A legtöbb ház szinte egész évben foglalt. Az asztalunkhoz odatelepszik egy férfi. — Ne haragudjon. hogy ideültem, d?> hallottam, miről beszélgetnek. Hát nem csak a nyári szabadságáért építenek itt. az emberek. — Hanem? — nézünk rá. — Azért, mert valamibe bo,/» kell fektetni a pénzt. Világos, nem? Kétkedve csóváljuk a fejünket. — Figyeljen! — néz rám mereven. — Mondjuk van egv jól kereső valaki. Van neki egy családi háza. Aztán van egy autóia. Utána mire költse a pénzt? Épít egy nvaralót. — Hát éppenséggel másra is költheti — mondom. — Például utazhat, világot láthat.. — Nyugodjon meg, akiknek itt van nvaralóiuk, azoknak még arra is jut. — Azt hi°ze#n. egy kicsit eltúlozza a helyzetet. — Lehet — legyint egyet a kezével, aztán visszaül az asztalához. — A tiéd mennyibe került — kérdem az öreget. — Nézd csak! Itt Van alul egy garázs, szükség esetén szobának is átalakítható. Aztán az első emeleten itt van egy szoba. itt van egy társalgó, egy kis főzőfülke. A tetőtér még nincs beépítve, de eg.y szoba ott is lesz. Tehát három család kényelmesen elférhet benne. — Na és mennyibe került? — Ülj le! Majd szépen sorjában elmondom. Szóval, ezelőtt tizenkét évvel megszereztem a telket. Nem volt valami sok akkoriban. Még nem volt divat a nyaraló annyira, mint most. Illetvé csak a Balatonnál. Aztán hitelt szereztem, megvettem az anyag egy részét. Építettünk egy keveset Aztán újra vettem anyagot, megint építettünk egy kicsit. S ez így megy tizenkét éve. Látod, még most sincs befejezve az egész. — S mennyit költöttéi rá eddig? — Hát úgy kétszázezer forintot. — És mennyit ér az épület? — Hatszázezren alul nem adnám oda. Valóban, mulatós az öreg házikója. Házikó — a többiek mellett. Az öreg szomszédjáé]? is építenek. Hárman vannak, három férfi. Keverik a maltert, viszik a sódert, a követ. Nem es’k az eső, irvekeznek kihasználni a .ió időt. — Hová valósiak? — kérdem. — Alföldiek. Szereljük a jó levegőt, azért éoítünk jdé. — Nem drága itt építeni? — Nekünk megéri. Az egyikünk kőmíves, de mink is az építőiparban dolgozunk. — Állami? Hatalmasat nevetnek, mintha valami jó viccet mondtam volna. Amarrébb egy köpcös férfi irányítja a munkálatokat. Illetve ő csak a gazda, csak felügyel a munkálatokra. Két fiatalember az épület alját rakja ki kővel, másik kettő a tetőtérben levő szoba, vagy szobák ablakait festi zöldre. Az egész épület cirádás, kastélyra emlékeztető. . Amikor arrébb megyünk, megszólal öreg barátom. — Látod. Pénze van, de ízlése alig. Ilyen stílusban építkezni manapság... — Hatalmas egy épület.' — Az az, — bólogat az öreg — fizethet érte vagy tízezret. — Mennyit? — Annyit. Legalább tízezret, luxusadóként. Évente. — Sokan azért épitérték ide — vélekedik a másik szomszéd —, hogy ne lássák őket. Tudja, hogy van! Otthon feltűnőbb a dolog. De itt? Több száz kilométerre a lakóhelytől, már egészen más. Itt annyi vendéget fogadhat, amennyit akar. azt ehet, amit akar, azt iszik, amit szeret. — Miért? Olyan nagy vendégeskedések vannak? — Nem mondhatnám. De azért itt mindenki felszaba- dultabb. Szinte senki nem ismer senkit csak látásból, vagy futólag. Nem néz bele senki a mások fazekába, ahogy mondani szokták. De nehogy azt gondolja, hogy csak itt van ez így — folytatja. — Menne csak Csong- rádba, vagy Báes-Kiskunba. Ott meg a tanyákat vásárolják — persze, nem az oda- valósiak. hanem máshonrtét. A búboskemencéket rendezik be bárpultnak — neveti el magát. Piros kocsi kanyarodik fél az úton. Felnőttek, gyerekek, ülnek benne. A csomagtartón szerszámok, bizonyára akad még valami simítani- való a házon. Hét közepe van, ilyenkor viszonylag kicsi a forgalom Meg a nyár is elmúlt, a hűvösebb idő kévésbé alkalmas a kikapcsolódásra. Az öreg mintha megérezné, mire gondolok. — Van itt azért forgalom mindig. Télen sízni járnak, nyáron szabadságra jöttrtek, de azért tavasszal és ősszel is akadnak. Főként öregek. Nyáron, meg télen főként a házigazdák vannak itt, dé az átmeneti hónapokban az öregekre is sor kerül. Ballagunk lefelé az úton, az őszi napsütésben. — Az egyik orvos ismerősöm azt mondta — folytatja az öreg —, hogy ezt a levegőt konzervdobozba kellene zárni és exportálni. Olyan tiszta, olyan csodálatos. Igen. Ez a levegő minden pénzt megér. Kaposi Levente
