Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-14 / 215. szám
Megöregedtem?! Megöregedcsem történetéről nem tudok olyan mélyen szántó. az egész emberiséget érintő gondolatokat közölni, mint üéry Tibor, vagy Illyés Gyula. A meglevő írói kvalitások alapvető különbségén túl ebben az is közrejátszik, hogy az én megöregedésem percek alatt történt, A megöregedés színhelye az egri Népkert árnyas fasora, az időpontja pedig tegnapelőtt, azaz szerdán, szeptember 12-én. délután volt, amikor valóságos nép- vándorlás indult meg a stadion felé, ahol a Magyar- országon világhírű Ómega egutiites adott koncertet. Már akkor feltűnt, hogy nem stimmel valami szerény személyem és a világ dolgai között, amikor virgonc ifjak sokasága gázolt át. kereszttll-kasut a liget oly gyönyörűen rendben tartott i'irágányai. gyenri, bokrai, ültetvényei között. Később még értetleneb- btll figyeltem, ahogy néhányon a teniszpálya kerítésének támaszkodva méla egykedvűséggel hánytak. Egy kis tisztáson hosszú hajú egyed — szándékosan nem használom a fiú vagy leány megnevezést, ezt ugyanis nem lehetett eldönteni, egyrészt a cafatokra szakadt farmer és térdig érő pulóver, valamint a szintén térdig érő haj és a koszréteg miatt — görnyedt egy Ómega-zászló fölé és gépiesen, sírva ismételte, hogy „jaj, anyukám, jaj anyukám, jaj anyukám." Egy sövény mögött viszont nagyon csendes kis társaságra bukkantam, m.elynek tagjai szívták a magyar kábítószert. Az a társaság már nem volt ilyen szolid, amelyik, ki tudja miért, ordítva kér- j dezgette kórusban, hogy j „ki a jobb?” és maguknak harsányan rábömböltek: „magyarok". A sörkert előtti gyepen két teljesen ájult alak hevert — nemre való tekintet nélkül —, míg fölöttük a harmadik sörrel öntözte őket és váltig azt bizonygatta. hogy „marha jó a buli". Otthon magamba roskad- va ültem az asztal fölött és rádöbbentem, hogy megöregedtem, végem van, mindenre alkalmatlan vagyok, mert nem értem meg a fiatalságot, ., — SzyA — Nóta is volt a borban! Hét ágra sütött a nap, mintha meg akarta volna ha- zudtol.nl a naptárt. Vagy azoknak az idős asszonyoknak, férfiaknak szeretett volna kedveskedni, akik a maguk csendes mozgásával igyekeztek a művelődési házba? Nem csoda, ha bent, a nagyteremben sem volt hűvöse« a hőmérséklet. A terem hosszában, több sorban húzódó asztalokat szorgos kezek már hamarabb megterítették. Akik korábban érkeztek, már jó előre kinézték maguknak a legkényelmesebb helyet. Leültek és várták a régi ismerősöket, cimborákat, komaasszonyokat. — ide gyere, Julis, legalább beszélgetünk — hangzott a felszólítás az ablak mellől. Fejkendős néni intett a kezével. Egy délceg termetű, gondosan fésült hajú, élénk tekintetű asszony mosolygott rá vissza. — Lesz-e mulatság is, elnök elvtárs? — legénykedett a kék Inges, nagyapa korú férfi. — Mert ha nem, akkor már itt sem vagyok. — Hallod-e Matyi? — incselkedett egy apró virág- mintás. selyemblúzos, őszes hajú asszony —, azt mondta az elnök elvtárs, táncolniuk is kell ám a férfiaknak. Az asztal túlsó oldalán ülő nyugdíjas elnézően legyintett. A termet betöltötte az állandó zsongás. Amikor szétnyílt a színpad függönye és a kis óvodások műsora elkezdődött, akkor is akadtak még, akik a szomszédjukhoz intézett szavaikat nem akarták félbeszakítani. A kicsinyek mosolyogtak, pergették a versek strófáit, énekeltek, játszottak, nagyon de nagyon igyekeztek. A nagymamák, és nagypapák pedig felintegettek nekik a színpadra. Aztán az iskolások szavaltak, szép népdalokat szólaltattak meg, kórusban is, kettesben is és mindközött annak a kék nyakkendős kislánynak a szólója tetszett, aki valamilyen meglepően szép hangon, nagy ráérzéssel és kiváló készséggel szólaltatta meg a hajlékony dallamokat, Amikor a függöny legördült, felállt a tsz elnöke, lludas Sándor, és köszöntötte az abasári szövetkezet nyugdíjasait. Kedves szavak sorakoztak egymás mögé, de nem maradt el az elszámolás sem: az idén ezt és ezt csináltuk, így állunk, ezt várjuk. Így volt ez rendjén. Hadd érezzék azok, akik már a megérdemelt pihenésüket töltik, hogy a tsz mást is gazdaként figyel rájuk, törődik a véleményükkel, ad a szavukra, várja a tanácsaikat Is. Számok is elhangzottak, de csak mértéktartóan. A szövetkezet vagyona száznegy- venmlllló forint értékű. Például ez. Hányán hökkentek meg ekkora összeg hallatán? Vagy már egészen természetes, hogy Ilyen gazdagok a,z abaiárlak? A mai napon másfél százezer forintot kaptak kézhez a nyugdíjasok és járadékosok, ezt is bejelentette az elnök. Mert úgy Illik, hogy a szövetkezet továbbra is rajta tartsa a figyelmét azokon, akik annak idején kezdték. Hiszen azok, akik már el- • érték a kort, több mint hat- százan vannak Abasáron. Ök nyugdíjat kapnak. Közülük a legidősebb Kutas János, aki a 94. évében van és Bagi Jánosné, aki csak egy évvel számlál nála kevesebbet. Megérdemelték, hogy a szociális bizottság elnöke, özv. Misi László- né külön köszöntse őket egy- egy cserép, vérvörös szinű virággal. Kapott virágot az elnök is. Sztupka Gyuláné szegfűcsokorral kedveskedett neki, rajta keresztül a vezetőség minden tagjának. Nemcsak a mai napért, hanem úgy általában mindenért, ami a szövetkezet mindennapjaihoz is hozzátartozik. De hát úgy igaz, hogy kenyérrel is él az ember. A gőzölgő, illatozó gulyást hatalmas tálakban szolgálták fel a tsz-ben dolgozó, különböző beosztású férfiak is. a flatalabbja is, a derékhadhoz tartozók is. Foszlós, szivacsos bélű kenyér jutott hozzá, majd csattanban feszes bogyojú szőlő és omlóan friss sült tészta zárta a sort. Az innivaló mór kezdettől fogva ott várta az asztalon a vendégeket. Nem csoda az sem, ha nóta is volt a borban: — Elnök elvtárs, van-e bor a pincéjében? így kezdődött a strófa, amire az asszonyok zendítet- tek rá. Aztán úgy folytatódott, hogy akkor megisszák estére, és ha elgyengülnek tőle, vegye az elnök a két karjára és úgy fektesse a díványra... Bizony! Egyszóval: nagyon jól érezték magukat mindany- nyian ott, a nagyteremben is. G. Molnár Ferenc Lassan tovatűnik a nyár, itt vannak az embérhóbajíiók; A természet még tartja magát, akárcsak a beteg, aki mindenáron gyógyulni akar, ám múlnak a napok, és a reggelek hűvösebbek. A napnak még ereje van, de mindenki tudja, nincs messze a hideg, aztán már csak a fagy hiányzik, és akkor levetkőzik az erdő. — Kár, kááár! — kiáltják a varjak, mert ők tudjákj hogy az ősztől úgysem lehet már várni mást, mint esőt, hí-« deg esőt és szelet. Vén, revés tuskó mellett szalonnát pirít egy ember. Ne-’ kitérdel, kissé előrehajiik és belenéz a tűzbe. Osmozdulat ez, amit tökéletesen eljátszani nem tud a színész, lefesteni a piktor. Az időtől cserzett tenyérben akkurátusán fordul a nyárs, a tűz hevétől sercegve csöpög a kenyérre a zsír. — Ősz van, bátyó! Nagyot harap a kenyérbe, mivel neki most éppenséggel nem a beszéd, hanem az evés a fontosabb, annál is inkább; hogy az erdei ember kapkodni nem szeret. Az evéshez fogott, és most eszik! Mégis, hogy sértődés ne essék, félre Int a fejével és helyet mutatva, odébb húzódik a rönkön. AmH kor végez, becsappintja a bicskát. , — fgy van ez rendjén. — Színesedik az erdő, — toldom meg a ezót, inkább csak magamnak. Borral kínál, majd alaposan meghúzza az üveget. A hegy túlsó oldalán elbőgi magát egy szarvasbika, az-' tán innen is, onnan is válaszolnak neki a vetélytársak. Valahol messze fent sas kering, majd úgy tűnik, megáll egy ponton és a földre figyel. A róka fél szemmel a sast. másik szemével a rétet lesi. Arra gondol, jól jönne most egy sebzett fácán, vagy egy baktató nyúl, letudná velük a vacsoráját. De egyelőre semmi! Még a sas is megáll a levegőben, mintha üzenné a rókának! Nincs itt, pajtás, keresnivaló! Olyan üres az erdő, mint a kisöpört kamra. A róka elindulj Alig tesz néhány lépést, a rigó máris jelzi, a mátyás pedig megkiáltja az erdőnek a hírt: Vigyázzatok! A róka éhes! Az öreg gallyat dob a tűzre. A füst kesernyés illata megüli a völgyet. — Egy esztendővel megint öregebb lettem, — mondja,1 és botjával két heles számot kapar a hamuba. Észre sein veszi, hogy kalapjára, mint leheletkönnyű aranypénzek, hűl-; lanak a sárguló falevelek. Az erdőkben napról napra nő az avar, és álmos ködöt sóhajt hajnalonta a levegő. A levélpénzek szállingóznak, az-i tán millió testvérük fölé borulnak és ellepik a cserkészd utakat. Ha leül valaki egy fatönkre, behunyja a szemét és hall-! gat, úgy tűnik, mintha az ősz ritmusokat dobolna a széles határban éppen úgy, mint amikor az ember álmatlan éjsza-- kúkon a szíve dobbanását hallgatja... Szalay István Jobb feltételek — jobb műsorok TÁRSADALMI VEZETŐSÉG A HEVESI JÁRÁSI MŰVELŐDÉSI KÖZPONTBAN Régi kívánsága, elképzelése a hevesi járási művelődési központ vezetőinek és a járási hivatal művelődési osztályának, hogy tovább kell fejleszteni a helyi közművelődési tevékenységet és szélesíteni az irányítás demokratizmusát. A terv most a megvalósulás első lépcsőfokához érkezett: a járásinagyközségi művelődési központ irányítására 21 tagú társadalmi vezetőséget hoztak létre — egyelőre öt évre szóló megbízatással. A most megalakult társadalmi vezetőségben nyolc hevesi üzem. vállalatok, szövetkezetek és más társadal1979. szeptember II. péntek mi szervek képviselői vesznek részt. Hogy pedig munkájukat, új megbízatásukat mennyire komolyan veszik, azt mutatja, hogy saját területéről ki-ki mar a jövő hónapban „szállítja” a dolgozóknak a művelődési központtal szembeni kívánságait, elvárásait. A kívánságok teljesítéséhez viszont a korábbinál lényegesen jobb személyi és anyagi feltételeket biztosít a társadalmi vezetőség megalakulása, hiszen ez előrelépés a közös fenntartás megvalósításához vezető úton is. A társadalmi vezetőség megválasztotta tisztségviselőit is. Ennek alapján az elnöki funkciót Kerek László, a járási hivatal művelődési osztályvezetője, a titkári tisztét pedig Czakó József, a művelődési központ igazgatója tölti be. 8. Vagy talán még akkor, júniusban, amikor elrendelték az érthetetlen visszavonulást; amikor csüggedten gyalogoltak valahol Zólyom és Losonc között. Akkor a győzelmek egyszerre mintha vereséggé változtak volna bennük. Bár most, éppen most, még ilyesmiken sem gondolkozott. A felderítő felderít. Katona volt; a hosszú esztendők alatt minden ízében katonává vált. Most meg, ha lehet, még komolyabban vette ezt a felderítő feladatot, mert erre önként jelentkezett Oly. annyira Önként, hogy addig talán nem is jutott eszükbe senkit sem kiküldeni. Ám Kis András, éppen mert ő oly sokat töprengett a világforradalom ügyén, meg a hadihelyzeten, s különösen ezen a mostani támadáson — és főképp, mióta a támadás szemlátomást „lyukra szaladt”, az ellenség elfutott —. szóval, igen: Kis András nem várta, hogy iesz-e hát ilyen parancs, vagy sem, hanem önként jelentkezett. hogy ő kimenne járőrbe, felderíteni, A századparancsnok, Stammler Frici — dicséretére legyen mondva — nem tartotta vissza. Hanem parancsot adott, hogy jó, menjen. S irtenjen akkor vele még kettő, önként jelentkező. S jelentkezett is Czauner József temesvári géplakatos és Dvorcsák János rozsnyói kőműves. Mert ez az ő szakaszuk csak úgy volt nemzetközi ebben a nemzetközi dandárban, hogy a megszállt nemzetiségi vidékekről valók szolgáltak benne, nemzetiségre való tekintet nélkül. így tehát az idő tájt, amikor a két Aranka elvált a rozsdásbajúszostól, ez a felderítő járőr, ez a három katona éppen izzadtan, kigombolt zubbonynyakkal baktatott egy széle® dűlőúton. Jól látták már akkor a tiszaigari tornyot. Mért toronyiránt mentek, nagyjából toronyiránt. Annyira közeledett is akkor már az a torony, hogy Dvorcsák János megkérdezte: — Meddig megyünk még, András? — Meddig menjünk? — Hét azért a világból ne menjünk ki! — Nemigen hiszem, hogy~ ők már a világból kimentek volna. — Meg akarod találni őket? — Hát miért jöttünk? Ha nem azért, akkor miért? Hát jó, ha ezért jöttek, mentek. Mentek még egy da. rabig szótalanul. Később K ■ András még megjegyezte: — Egyek felől is, Szőlős felől is lehet néha valami lövöldözést hallani. Akkor meg erre is csak vannak valahol. — Mit tudjuk mi, kik lőnek? Éppen pukkanthatunk mi is vagy egypárat, s akkor arra majd azt hiszi valahol egy járőr, hogy mi meg itt találkoztunk az ellenséggel. Pukkantsak? S le is vette a válláról a puskát, s elszánt képpel birizgálni kezdte a závárzatot, — Nyughass, Dvorcsák! — szólt rá akkor Czauner. Ügy mentek, egy előre figyelt, a másik kettő meg jobbra meg balra. — Mondom, hogy nyug- ha.ss, Dvorcsák! — Czauner balra előremutatott. Igen nagy álla volt, s mintha az állával mutatott volna. Porfelhő gomolygott fel egy párhuzamos dűlőn; gyorsan gördülő porfelhő, Igar felől. Lekushadtak. — Szekér? — kérdezte Dvorcsák János. A porfelhő begördült egy kis akácerdőcskébe. — Szekér volt, — Jóska? Ám Czauner Jóska* nemigen szólalt meg feleslegesen. — Tudjátok mit? — mondta András. — Érjük csak el azt a kukoricást, mire kijön- '"■k emerről! De azzal már szökkelt is e! őre. Egy futt.ukban érték el a tengeritábla szélét, bár Dvorcsák János égy kicsit kocog gósan. — Mozogj már, te! Mégj láthatnak. Az erdőcske innenső óldíu Ián már éppen meg Is csillantak a napban a pikákj András úgy találta, hogy lehetnek vagy húszán. — Lovasok, az anyjuk isg tenit! — csóválta a fejét Dvorcsák. — Van vagy egy szakasz. Akkora, náluk egy) felderítő járőr, mint minág lünk egy önálló harcászati! egység. A lovasok könnyedén üget: tek, a felvert por hosszan nyúlt utánuk, felszállt magasra, mint a füst, s csak: lassacskán Ült le, valahol messze mögöttük. Az er. dőcskét is mintha köd lepte volna be, egy darabig nem is látszott a porfelhő alatt. A lovasok fényes pikái le-fel ringtak, ahogy mind köze. lebb s oldalról látták őket hosszú vonulatban. — Lőjünk közibük?! — kérdezte Dvorcsák. A keze már megint ott birizgált a závárzaton. — Ne bomolj csak! — inj tette András. — Leszedhetnénk belőlü’cj Talán még mindet is. Nemi Jóska?! Hallod-e Jóska?! — Ne agitáld! — szólt r| higgadtan András. Megedzei- te már magát arra, hogy még ekkora ostabaságra iá ingerültség nélkül tudjőrtf szólni. Nem döntjük el szag va zással. — Középkor... — mondta Czauner. — Tiszta középkori Dvorcsák már készült iá megsértődni. Azt hitte, hogy, Czauner az ő szellemi kéj pességeire tesz megjegyzést} mert szokott néha. De mikor látta, hogy nagy állával a lovasok felé mutat, rájött,' hogy a pikákról van szó. — Barátom! — mondta megenyhülve. — Egy ilyennel átszűr, s másfél rőrnyi kijön a hátadon! (Folytatjuk.)
