Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

fiái, kápolna, Kompolt

Káramszor egy az egy

Ei Fiatalok falun @ Kihaló cigánytelep Eä Mi van a térképen?

Kereszteződés az ABC- áruháznál: az útjelző táblák balra Kápolnát, jobbra Kait, szemközt pedig Kompoltot mutatják.

Merre induljunk? Hol is kezdjük?

— Hogy miért éppen ide építkeztünk? Hát nem jó helynek látszik? Ez lesz a központ. Meg aztán menjünk be Hevesbe, blokklakásba? Itt legalább csönd van, a gyerekeknek is lesz hol ját- szaniok, és mégis a saját házunk. Én mondom, bolondok azok a fiatal házasok, akiknek, ha van autójuk, nem költöznek falura. Mert itt azért olcsóbb az élet, meg nyugodtabb is.

Katona Józsefék Kompol- ton, az új telepen építettek házat.' Errefelé még se utcatábla, se házszám. Pár évvel ezelőtt csak rét- és legelő volt e tájon, aztán elhozták a villanyt és megkezdték a parcellázást. Most egymást érik a szebbnél szebb házak Katonáéké még így is kiemelkedik a többi közül. Nemhiába építész a 27 éves férfi, beleadott mindent.

— Persze egyedül nem boldogultunk volna. Kezdetben feleségem idős nagymamája ajánlotta fel megtakarított pénzét, mi több, a házát is eladta, mondván: gyerekek, rátok bízom az életem hátralevő részét. Később mások is segítettek. Főleg apám, aki kőműves. Tulajdonképpen mi ketten húztuk fel a házat, négy és fél hónap alatt. Tavaly novemberben költöztünk be

Se gyalogos, se közúti átjáró nincs. A sínek között botladozva kelnek át Kál felé a reggeli gyorssal érkezők. A három község közül ez a legnagyobb mind kiterjedésre, mind lélekszámra. Több mint hatezer lakosa < van a falunak, ahol a Tanácsköztársaság idején először osztottak földet. A Károlyi-birtokot.

— Ez az esemény Kál büszkesége — mondja a postamester, Kelemen János, aki 1948 óta dolgozik itt. — Természetesen a másik két községben is van nevezetesség: Kápolnán ugye ott a szabadságharcos emlékmű, s Kompolton pedig, ha nem is történelmi, vagy kulturális látnivaló, de mai életünket igencsak befolyásoló „érdekesség”, a kísérleti kutató- intézet. Ám az is furcsa, ha például a Dunántúlon járok, s azt mondom, Kálból jöttem, nemigen tudják hová tenni ezt a nevet. De, ha úgy nevezem: Kál-Kápolna, akkor mindjárt világossá válik. Nem is csoda, ha így ismerik, hiszen a nemzetközi vasútvonal tette közismertté. No, de azért van itt más is: rengeteg dinnye,

Kompolton az új iskola, az épülő tanácsháza, vagy Kápolnán a dohánybeváltó, így válhat a három más-más adottságú község — eggyé.

De hogy címezzék a leveleket a jövőben?

lajdonképpen a házak már

összeérnek.

A tanácselnök íróasztala fölött hatalmas térkép. Rajta szinte egy Eger nagyságú terület látható.

— Itt az ABC-áruháznál lesz egy művelődési központ, egy óvoda, sporttelep, tanácsháza. Már a tervek is úgy készültek, hogy ez lesz a három község egységes Centruma majd, ígyhát előre kell gondolkodni. Ezen a részen alakul ki több új lakótelep is. Nagy gondunk, hogy jelenleg egy méter csa. tornánk sincs. Az új településekhez nem vezet járda, út. Ezek a beruházások igen költségesek, s úgy néz ki, hogy egyelőre még váratnak magukra.

A 3-as út Kápolnán keresztül vezet. Ügy volt, hogy az M3-as autópálya is itt húzódik majd valahol, de a nagy kiterjedésű visontai barnaszénlelőhely miatt errefelé egyelőre kétséges a korszerű, négysávos út iránya.

— Hogyan kezdődik ma a tanácselnök egy napja?

— Amikor kompolti lakásom ajtaján kilépek, már indul a munka. Mindig az adott és a legfrissebb építkezést, felújítást nézem meg először. Kismotorral megyek, s ha van valami probléma, megpróbálok rögtön intézkedni, ha nem megy, akkor bent, az irodámban. Most éppen a régi kompolti tanácsházából átalakított óvodánál folyó munkálatokat kísérem figyelemmel. Ismét bővíteni kell az épületet, mert — s ezt jó mondani — egyre több a gyerek.

Lengyelek Hevesben

Űj otthonra találva

— Nem lehet őket kiköltöztetni. Erőszakkal sem. A Krakó-telep Kál szégyene. Pedig csak a kápolnai cigányokat kell megnézni, hogyan élnek ők. Ott nincs putri, kosz, szemét, és a legtöbbjüknek állandó munkahelye is van.

Ilyen indulatosan magyarázza Aszódi András a káli cigánytelep gondjait. De ismeri is ő jól a problémákat, hiszen a „putri-várossal” szemben lakik, azonkívül cigány származású, s lakóhelyén a múlt évi időközi tanácstagi választáson őt szavazták meg.

Takaros családi házban la_ kik a 23-as körzet képviselője feleségével és anyósával. A 28 éves ács szakmunkás, a múlt évben fejezte be tanulmányait a hatvani ipa- ritanuló-intézetben. A Tarna- mente Ipari Szövetkezetnél dolgozik.

— Már négy éve, hogy eljöttünk a Krakóból. Jobban mondva elmenekültünk, mert az ott nem élet — mondja. — Kölcsön segítségével házat építettünk. Többen így tettek, s ma már a telepiek közül 83 család Kál belterületén él A nagyközség lakosainak egyébként több mint 12 százaléka cigány, de élet- felfogásban, R rendezet^ körülményekben, tisztaságban, munkában még sokan lemaradtak, mondjuk a kápolnaiak mögött. Azért is vállaltam a megbízatást, hogy én is segíthessek rajtuk.

— Azt még nem tudni — szabadkozik Farkas Pál, a nagyközségi tanács elnöke, akinek tulajdonképpen két falu gondjai is „nyomják a vállát”, — De a legfontosabb mégis az, hogy először a központ épüljön fel, utána ráérünk gondolkodni a néven. Mert — mondjuk ki nyugodtan —, a nem is olyan távoli elképzelés az, hogy a három község egyesül. TuIgaz, hogy nincs helyijáratú autóbusz, és annak, aki Kálból Kápolnára, vagy vissza akar menni, bizony az „apostolok lovát” kell választania. Esetleg a stopot.

És akkor naponta többször is elmegy az új ábécé áruház előtt, ahol az útjelzőtáblák háromfelé mutatnak. Balra Kápolnát, jobbra Kált, szemközt pedig Kompoltot.

Józsa Péter

Lengyel magyar két jóbarát. . . Ugyan ki ne tudná idézni akár lengyelül is a szólást, amely a két nép békében, s háborúban is tartós szövetségéről tesz tanúságot. A gyökerek messzire nyúlnak hiszen már az Árpád- házat és a Piasztok dinasztiát is érdekközösség kötötte össze. Zsigmond, Báthory. Ulászló. .

A vérzivataros történelem keményen megpróbálta mindkét népet. A legnagyobb próba előtt azonban a barátság talán akkor állt, amikor a fasisztáktól üldözötten lengyelek ezrei kértek, s kaptak befogad- tatást — ma éppen negyven éVe — Magyarországra . . ., sokan új otthonra is taiáltak.

— Ja, a lengyel Peter bácsihoz Igyekeznek — derül föl a gyöngyösi vasöntő kapujában egy munkásruhás fiatalember, amikor Bakiasz Péter után érdeklődöm. Itt kell lennie még valahol az öregnek, mert bár 68 esztendős, még mindig túl dolgozza a „munkaidejét”. Tudja, négyórásként egész évben bejár. De szívesen is látjuk. Örök tréfacsináló, színes mesemondó. A kézügyességét máig megcsodálják a srácok.

— Ismerik őt a kapun kívül is — teszi hozzá egy idősebb társa. — Annak idején mindig élenjárt a munkaversenyben és a soortmoz- galomban is. Az MHSZ-nek például nemcsak alapító tagja volt. de első felvirá- goztatója is...

Bakiasz Péter bácsit — aki lengyel menekültként az elsők közt lépte át a magyar határt, végül mégiscsak otthon találom. A beszélgetés azonban, amely a régmúlt idők fölidézésével kezdődik, érthető módon nélkülözi a derűs hangot.

— Lvovtól nem messzi, egy kis faluban nőttem föl, onnan is vonultam be. Biztosan ismeri a történelmet, alig néhány nap múlva megkezdtük a visszavonulást, a hátrálást a határig, s miután megkaptuk a menedékjogot, a határon is túlra ... Néhány napos pihenés következett, aztán újra a kétségek és gondok. Hiszen nyitva állt az út Nyugat felé. Sokan vállalták, . indultak Franciaországba. Engem több állomás után Gyöngyöspatára vetett a sors.

Meg-megdöccent az idős ember emlékezete, felesége segíti ki egy-egy szóval.

— Postás voltam akkoriban a faluban. Az uramat a gyönyörű írásáért írnokként is foglalkoztatták, így ismerkedtünk meg. A barátságból hafnarost szerelem lett, a szerelemből 43-ban házasság, így maradt itt a férjem.

— Tudja, házat, vagyont nem hagytam Lengyelországban, ezermester édesapám örökségét a kezemben hoztam. Ügy láttam jobbnak, ha itt teremtek otthont a családom szülőföldjén.

Örömtelivé válnak a pillanatok. kitüntetések, érmek kerülnek elő. a dolgos mindennapok emlékei, s persze a hozzátartozók fényképe is.

Katalin asszony sugárzik a büszkeségtől, ahogy a felnőtt gyerekekről beszél, akik mindketten édesapjuk szorgalmát, jókedélyét örökölték. A kisebbiknek itthon van nagy becsülete az autószerelő szakmában, a nagyobbik Éva pedig az NDK-ban — ott ment férjhez — szerzi immár a harmadik állami kitüntetést munkájával. És persze szépen cseperednek az unokák is.

Aztán ismét fordul a beszélgetés.

— Igaz. négyszer, ha voltunk Lengyelországban — folytatja Péter bácsi. — Szüleim korán meghaltak, a rokonok szétszóródtak és különben is nekem mindenem a munka, nem szívesen mentem szabadságra. Inkább azon igyekeztem, itt szerezzek minél több magyar barátot. . ismerőst, senki se érezzen idegennek!

★

Sok kedves cimborával, társsal Harasimiuk László is eldicsekedett. Hozzá, vagyis Lengyel Lászlóhoz már a tizedik utcából is mutatják az utat. S ez nem is csoda, hiszen ki ne ismerné azt a nagy, magas, jó hatvanas, fekete embert, aki húsz éven át lelke volt a helyi röplabdacsapatnak, s akinek ma is bárki bármikor szólhat, hogy lengyel egyesületekkel szeretnék felvenni az összeköttetést, ha tolmácsra yan szükség, vagy levélfordítóra. Jóval túl a nyugdíjkorhatáron őt is csak azért nem találom munkahelyén, mert éppen táppénzen van. A vendég kedvéért azonban az

Szalad, szalad a vonat: kettészeli a nagyközséget. Amott Kompolt, itt Kál. A vasútállomás neve pedig: Kál-Kápolna.

Ki érti ezt?

Hiszen Kápolnának külön megállója is van.

Mindenesetre amaz igen forgalmas csomópont. Átszálló az Alföld, Kunhegyes, Kisújszállás felé, valamint a Mátra, Recsk irányába.

Úi.kmUssi!

, 1979. szeptember 2., vasárnap

A darus

Sokan vagyunk, akik csak csodálni tudjuk a „magasság mérnökeit”, a darukezelőket. No, nem éppen „magas beosztásuk” miatt —, mert legtöbben nézni sem merünk abba a magasságba, ahol ők otthonosan mozognak —, inkább a bátorságukért.

Amikor Gyöngyösön, az épülő rózsadombi lakótelepen jártunk, erre gondoltunk az ott dolgozó toronydaru láttán. Az építők unszolására fotósunk vette magának a bátorságot, s felmászott a fülkébe. Ezalatt a biztonságosabb földön a Mátravidéki Építő- és Szakipari Szövetkezet dolgozói világosítottak fel:

— Ez még csak a kisebbekhez tartozik, mindössze 26 méter magas Tessék csak megnézni. A gémje — 33 méter — hosszabb, mint a magassága. Egyébként a János nagyon jó kezelő: precíz, mindent pontosan, kilengés ríSlkül szállít oda, ahová kell.

(Fotó: Szántó György)

Pólónkat János, a Cadillon daru kezelője pontban déli ti. zenkettőkor ereszkedett le az óriásgép 72 lépcsőfokán. Munkájáról a következőket mondta:

— Tizenkét esztendeje vagyok darukezelő, megszerettem a magasságot. Igaz, néha nagyon magányosnak érzem magam, de szerencsére a munka jobbára leköti a figyelmemet. Tulajdonképpen én irányítom az itt dolgozó embereket, hiszen fentrői mindent jobban látni. Nemcsak rájuk kell vigyázni, hanem az épületre is. Egy ilyen daru 20 tonnát is szállít, ha valami baj történik, annak beláthatatlanok a következményei. Hogy mi kell ahhoz, hogy valaki darukezelő lehessen? Azt hiszem, nagyfokú figyelem, összepontosítás és 1 nem kevés érzék. Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis tizen- I két év alatt sokat átéltem. Ott voltam a Gagarin Hőerőmű építésénél, ahol 90 méteres toronydarun dolgoztam. Utána pár esztendőt Budapesten töltöttem, majd idekerültem a szövetkezethez Nemcsak megszoktam ünnem meg is szerettem ezt a munkát!

Sz. Z.

asztalra hamarosan lengyel cukorka kerül, lengyel vodka, s még a háborúban megszokott magasodorta cigaretta.

— Soha nem tudtam elszakadni Lengyelországtól — magyarázza — bármennyire is megszerettem Gyöngyöst és a hevesi tájat. Amikof csak szerét ejthetem, keresem a kapcsolatokat, fölelevenítem a régi barátságokat, s újakat szerzek honfitársaimmal.

Míg kifordul házigazdás- kodva, felesége folytatja:

— Öt testvére odaveszett a partizán háborúban. Nekem kiterjedt rokonságom van. így talán pótolhatjuk az elveszített családot, de a szülőföldet nehezen lehet. Ha nem is mondja, én látom rajta.

Mintha csak válaszolna rá „Lengyel László”:

— Soha nem bántam meg, hogy maradtam, Hiszen ez alatt, a 40 év alatt enyémmé vált az ország múltja, kultúrája, megismertem szokásait.

Visszakapcsolódtunk a múlthoz. Az 1945-ös esküvőhöz, amikor a velük együtt bújkáló lengyel pap adta őket össze Mátrafüred egyik pincéjében. Aztán a hamarosan megszülető két gyerekhez, Vandához és Ágneshez érkezünk.

— Kettős állampolgárok, ez volt a kívánságom — mondja az apa. — Csak azt sajnálom — teszi hozzá, hogy nem beszélik tökéletesen a lengyelt.

Pedig nyelvérzéket igazán örökölhettek volna a németül. oroszul, szlovákul, magyarul is tolmácsoló szülőtől.

— Hiába, a sok munka, a sok társadalmi elfoglaltság ... Azért megállják a helyüket mind a ketten.

★

Közös sors, hasonló örömök, gondok, problémák ... A .tpmör összefoglalást a füzesabonyi Trojan Marian Jo- zef sok társáról mondja, s megalapozottan. Hiszen élete egyik fő céljának tartja a lengyel—magyar kapcsolatok ápolását. Ahol valamit tenni lehet az ügyért, mindenütt ott van. Munkásságáért méltán kapott nemrégiben magas kitüntetést.

— Nyolc és fél éves gyermekként éltem át a háborút. Akkor ismerkedtem meg azzal az érzéssel, milyen üldözöttnek lenni, s milyen, amikor egy család minden melegével befogad. Talán még a befogad szó sem elég közeli. Hiszen a bátyámat fiaként iskoláztatta az az asszony, akinek akkoriban még négy éves kislánya később a feleségem lett... Mindez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy — nevezzük így — társadalmi munkával, s a művészi munkával is igyekszem valahogy — nem is meghálálni, — hanem visszajuttatni.

Ez utóbbiról, a művészi munkáról talán nem is kell sokat szólni. Hiszen Trojan Marian Jozefet mint grafikust nemcsak megyénkben, de országszerte, s hazánk határain túl is jól ismerik. S azt a tevékenységet is, amellyel hazája, s a megye művészeti kapcsolatait építgeti.

A háború után visszakerültem Lengyelországba. Leérettségiztem, beiratkoztam a krakkói főiskolára. Szóval nem szakadtak el a szálak. Dönthettem. S én a magyar- országi letelepedés mellett döntöttem. Mert így talán többet tudok tenni.

A szekrényből tagsági, egyesületi könyvek kerülnek elő. Valamennyi ilyen, olyan módon a kötelékeket erősíti. Ám Trojan Marian ezt is kevesli.

— Tudja a megyében jó lenne a laza kapcsolatokat az eddigieknél sokkal szorosabbra venni. Szeretném megalakítani a helyi Bem- társulatot, amely a lengyel kultúrát lenne hivatva terjeszteni. Nem sokan, talán, ha húszán vagyuk Hevesben lengyelek. De azt hiszem, egyesítve erőinket, ennyien is tovább tudnánk lépni.

Németi Zsuzsa )