Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
0 A papír két oldala ...mert természetesen a papírnak is van két oldala. Éppen úgy, mint az éremnek. És éppen úgy nem a papír ama valós, reális, kitapintható és elolvasható másik oldaláról lesz most szó, mint ahogyan az érem másik oldala említésekor sem gondol senki, hogy valóban mi van az érem másik oldalán. Fogalommá váltak ezek a mondások: kifejező erejűek. Hogy mennyire azok, és. hogy mit fejeznek ki —, erről ejtek most néhány szót: leírva Ülök a zárszámadó közgyűlésen, hallgatom a gazdálkodásról szóló jelentést a tagsággal együtt. A felét sem értem. Magyarul mondják pedig, de mégsem értem. Szakkifejezések, számszaki meghatározások, közgazdasági kategóriák repkednek, mint bágyadt darazsak a levegőben, hogy az embernek elhessegetni sincs kedve. Nézem az arcokat körülöttem, többségükre ugyanazt írta rá az értetlenség tolla, mint az enyémre: csak vége lenne már egyszer. De addig nincs vége, míg vége nincs, mert megköveteli a szövetkezeti demokrácia, hogy a papír a tagság színe előtt felolvastassék. Termelési tanácskozás az üzemben Ülök a tanácskozók között, akiknek jó hányada kétkezi munkás. A jövő évi tervekről esik szó. Kiegészítő szó. Mert a tanácskozás résztvevői előtt már ott a vaskos stencilköteg számokkal, adatokkal, tényekkel, hogy gazdasági szakember legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. És még a szó is, a kiegészítő szó is, az is milyen? Olyan, hogy magyarul mondják, de a felét sem érteni. De papírt oda kellett adni, tenni, a kiegészítőt fel kell olvasni, mert ezt követeli meg az üzemi demokrácia. Vastag köteg jelentés előttem az asztalon. Kilóra mérhető. Aki ezt becsülettel végigolvassa, annak néhány napig még az újság sem juthat a kezébe, vagy pedig csak a jelentések címeit olvassa el. aztán félretolja, de két kézzel, mert fél kézzel a súlya miatt aligha sikerülne. A testületi demokrácia megköveteli, hogy a testület tagjai alapos, részletes mindenről és a mindenről sokoldalúan —, hogy ne mondjam: bonyolultan — tájékoztatást kapjanak a papírok alkotta jelentések jóvoltából. Nem arról akarok én most szót ejteni, hogy drága-e. vagy olcsó-e a papír nálunk. Ostoba ember az, aki minden papírra, jelentésre fogat vicsorít. Egy szervezett társadalom nem lehet meg az okos jelentések, tájékoztatók, a precíz és szükséges kimutatások nélkül. Sőt: még a jelentések kilója, a felolvasott tájékoztatók percei, órái sem lehetnek önmagukban a hasznosság, legfeljebb csak a súly és idő kritériumai. És ki vitathatná éppen egy szocialista társadalomban, hogy a dolgozók bevonása, jó tájékoztatása, egyszóval a szocialista demokrácia fejlesztése egész társadalmi életünk, jövőnk alapja? Ügy vélem, senki sincs olyan, aki józan ésszel ezt vitatná. Csakhogy... .. .csakhogy, nem elég ám a jogot deklarálni Biztosítani kell gyakorlásának, a vele való élésnek a lehetőségét is. Az utóbbi nélkül ugyanis az előbbi, a lelkesen hangoztatott, a kodifikált jog csak üres fikció marad. Az üzemi, a szövetkezeti, a testületi demokrácia nem attól demokrácia, hogy mint jóg ez kinyilatkoztatott, alapszabályba rögzítettetett, s hogy ez a papírók „egyik oldalának” a segítségével ország-világ előtt láthatóvá, sőt hallhatóvá lett. Ez még csak a forrrta, amely önmagában formalizmussá válik. A lényeg: a lényegről úgy és oly módon szólni, írni papírost, jelentést, hogy az azok számára is érthetővé váljék, akiknek a jog mellett a lehetőségét is rheg kívánjuk teremteni annak, hogy beleszóljanak a vállalat, a szövetkezet, a testület, egyszóval a társadalom életébe. Hogy formálhassák azt!1 „Földön járó” nyelven és szellembíró mennyiségben kell a tényeket, adatokat, az információt eljuttatni azoknak, akiknek szántuk, mert ellenkező esetben nemhogy segítenénk, de sorvasszuk inkább azt a bizonyos szocialista demokráciát. Hát ez lenne — és még mi minden! — a papír egyik oldalán. Hogy mi van a másikon? Rengeteg munka. Rengeteg felesleges munka is. Értéktelen és céltalan munka. Túlórák is Felduzzasztott, adminisztráció, elpocsékolt energia, amelyet gyümölcsözően lehetne használni az élet más területein — házon belül, vagy azon kívül is akár. Mert az igaz, hogy egy- egy jelentés kilónyi súlyából még nem lehet arra következtetni, hogy benne a kilók aranyát mérik-e gondolatoknak, vagy csak ólomát a szürkeségnek. Ám az már kétségtelen, hogy a kilóra mért gondolat még akkor is megfeszített munkát követel az összeállítóktól, ha utóbb ki is derül: csak á gond maradt meg a gondolatból. Gond volt elolvasni, összeállítani, legépelni, stencilezni. És a munka akkor válik igazán és kétségbeejtően feleslegessé, amikor az értekezlet résztvevője riadtan tolja el maga elől a terjedelmes, vagy érthetetlenül, a tényeket megkerülően, vagy felületesen összeállított „anyagot”. Mert nem tud vele mit kezdeni. Mert semmit sem tud vele kezdeni. És abban a mozdulatban, ahogyan félretolja, nos, abban a mozdulatban akaratlanul ott van az is, amint egyúttal osztályok, szervek, szervezetek, osztályvezetők és gépírónők napi, vagy heti, sőt több heti munkáját söpri el, mint feleslegest maga elől. És ez a papír másik oldala. Még szerencse, hogy eme bizonyos papírnak nincs harmadik oldala. Uram ég, mi kerülne még arra is rá... ^ (7^ Itt a szeptember, újra be- népesülnek az iskolák. A tanévkezdés ma is sok gondot, gyakran megoldhatatlannak látszó problémát jelent. A sok felmérés, központi és helyi kezdeményezés ellenére újra csak előjön az immár krónikussá váló tanteremhiány. Sok helyen új iskola is kellene, aztán jobb felszerelés, tornaterem, úttörőszoba, szakköri műhelyek és a végén, de egyáltalán nem utolsó sorban sok-sok új pedagógus, különösen a vidéki iskolákban. Emlékeim között kutatva ilyenkor szeptemberben mindig felbukkan egy régi tanévkezdés közvetlenül a háború utáni időkből, amikor kezdő tanítóként elindultam „megváltani” a világot. 1948-ban, amikor képesítővizsgára jelentkeztem a né- rsi taru'tókéozőben. osztálytársaim egy részéről —. akikét leventeként hurcoltak p1 —. nem tudtuk, hol vannak, mások nedig konotfas. kato- nsmundérhői áta'akított holmiban. bakancsban álltak a vizsgáztató bizottság elé. A névsorban én voltam az utolsó. Kénesített általános iskolai tanítóként léntem ki az öreg, rozoga, mindössze öt fanterombői és egy szertárból álló iskolánk kapuján. Állást azonban eív ideig nem tudtam szerezni, mert az iskolák nagv többsére akkor még az egyház kezén volt. o+t pedig mindenütt kötelezően előírták a kista- nítónak. hogv helyettesítenie kell a kántort, vasárnao ne- die el kell kísérni“ a gyerekeket a misére. Ebhez ne_ dir nem fűlt a fogam Végül is ecv iiionnan létesült nusztai iskolában. Vése_Mer_ ke.nusztán. egv mindentől távol eső kis somogyi te'“- nüléson kezdtem tanítói munkámat. — Hol az iskola? — kérdeztem, amikor ötven kilométeres keréknárózás után leszálltam a bicikliről. — Hát iskola.»kérem az még nincs, de ha elsmnia magát valaki, hogy idejön hozzánk tanítónak, mi egy hét alatt összehozzuk az iskolát. — Akkor csak rajta — mondtam —, mert az az. elszánt ember itt áll maguk előtt... Borosán Vendel, alacsony, kopaszodó, nagy bainszú ember. örömében átölelt, és jobbról balról megcsókolta az arcomat. — Isten hozta!.; Isten hozta! A tanyai kisianííé va olvasott. A háború alatt a volt uraság a hadihelyzetre hivatkozva megszüntette az iskolakötelesek beszállítását a pusztáról 12 kilométerre eső vései iskolába. Így adután, amikor két hét múlva megnyitottuk az iskolát, volt olyan diákom, aki tizenöt éves fejjel kezdte újra tanulni az egyszeregyet, meg az ábécét, a második osztályban Húsz-egynéhány diákot tanítottam osztatlan módszerrel, nyolc osztályban. Az iskolát az intéző ebédlőjében alakítottuk ki. Borosán Vendel, az iskolaszervezés „kiagyalója” és lelkes apostola, mindent „megszervezett”. Deszkát, s'zeget, festéket szerzett, befogta a sze_ kervéhez, fűrészhez értő embereket, és alig egy hét alatt elkészültek a padok, a tábla. a dobogó. Még számológépét és harmóniumot is kerített. Tankönyv alig volt, a régi, háborús könyvekből vései kollégámtól kantam néhányat, ezeket úgy-ahogy lehetett használni. A kístanító azonban — nem kapott fizetést. Kezdő tanítóként százhúsz forint lett volna a fizetésem, mivel azonban az államsegély engedélyezése egyre késett, végül abban egyeztünk meg, hogy minden szülő önkéntesen felajánnl egy bizonyos összeget, azonkívül pedig „sorkoszton” tartanak. A pénz dolgában nem jártam valami jól, mert csekélyke fizetésemet sem kaptam meg maradéktalanul, viszont a sorkosztolás bőséges volt. Ha töltött káposztát hoztak legalább tíz gombóccal: az étkezéshez bor is járt. egy egész demizsonnal; a reggeli tejet másfél literes köcsögben hozták, a rétes pedig legalább egy tepsire való volt. Vése-Merke-pusztán a felnőttek zöme legfeljebb a nevét tudta leírni, és a kalendáriumban is csak akadozKis szobám és az iskola tanterme mindig és mindenki számára nyitva állt. Egy idő után az esti beszélgetések rendszeressé váltak nálam. illetve az iskolában, és már tudatosan készültem az estékre, jegyzeteltem, előadásokat tartottam. A vései pártszervezettől brosúrákat kértem, amelyeket először még nekem is meg kellett értenem, hogy aztán elmondhassam a figyelmes és fogékony hallgatóságnak. Szombaton előkerültek a ei- terák, félretoltuk a padokat, és a kis tanterem rögtönzött bálteremmé alakult. Megtanultam citerázni, egy jóhallású legény, Takács Jani pedig először csak egy Zalaszentmihályon egy régi, tapasztalt tantestületbe kellett beilleszkednem. Nem volt könnyű. Kollégáim négyen ötfelé húztak, kialakult kaocsolatkörük volt a faluban. Rajongtunk a futballért, én is, mások is, hamarosan futballcsapatot szerveztünk. Lelkesedésben nem volt hiány. A cipészek vállalták, hogy ingyen elkészítik a „stonlis csukákat”, a kereskedők a mezeket, illetve a nadráganyagot szállították, a szabók pedig megvarrták. A tejcsarnokos a kalóriáról gondoskodott. Ha utazni kellett, a soros beosztás szerint szekéren szállítottak bennünket a szomszédos községekbe: Pölöskére, Hahótra, Bakra, Pacsára...’ Később tagja lettem a pö_ löskei pártbizottságnak. Kaptam brosúrát, könyveket, s ami a legfontosabb: tanácsot és magyarázatot. Először Zalaszentmihályon neveztük szemináriumnak. Ezeket a késő estébe nyúló Szerdahelyi Sándor: Vásár ujjal, később már egész ügyesen kezdett pötyögtetni a harmóniumon. Amikor betanultuk az első színdarabot, amelyben magam is szerepet vállaltam, Takács Jani kísért a harmóniumon Az államsegély egyre késett. Érdeklődésemre azt közölték, hogy a szűkös anyagi keretek miatt az engedély kiadása egy évig is eltarthat. A pusztai szülők küldöttsége kétszer is bement Kaposvárra, de a helyzet mit sem változott. így, amikor megtudtam, hogy Zalaszentmihályon megüresedett egy „kistanítói” állás, megpályáztam. Az iskolát a község tartotta fenn, a községi iskolaszék irányította, így könnyen megegyeztünk. Zalaszentmihályon akkor már elég erős volt a Magyar Kommunista Párt szervezete, jól együtt dolgozott a szociáldemokratákkal, sőt az erősen baloldali Nemzeti Parasztpárttal is. Azt mondták: örülnek, hogy kapnak egy fiatal, agilis tanítót, és egyhangúan mellettem döntöttek. A Merke-pusztán eltöltött fél év sok okos tanulságot hozott az életembe Megismertem, milyen volt a somogyi uradalmi cselédek fel. szabadulás előtti nyomorúságos élete, nincstelensége, kiszolgáltatottsága. Később, amikor megkezdtük a termelőszövetkezetek szervezését, nagy haszdát vettem ezeknek a tapasztalatoknak. Azóta is őrzöm szívemben a merkiek — Takácsék. Pető- ék, Borosánék — emlékét, és bár én voltam az ő gyerekeik tanítója, én sokkalta többet tanultam tőlük, mint amennyit nyújthattam nekik. beszélgetéseket, aztán hivatalosan is az lett. Izsán Jóska barátommal a szomszéd községbe is eljártunk szemináriumot vezetni, pártnapot tartani. Az iskolához ebben az időben érkezett meg Szávai Nándor levele, amelyben az úttörőmozgalom megszervezését javasolta. A mi csapatunk alakult meg elsőnek a pacsai járásban. Hetente rendszeresen tartottunk foglalkozásokat. Minden őrsnek volt faliújságja, megszerveztük a tanulmányi versenyt, kirándulni mentünk és számháborúztunk, kézimunkáztunk, sokat sportoltunk. Eljött 1948. tavasza, és egyre több szó esett az iskolák államosításáról. Azokban a hetekben éjfél előtt nem kerültem ágyba. Az esték a szülőkkel folytatott vitákban teltek el, de elég sokat kellett vitázni a kollégákkal is, különösen a szomszédos községekben. A kis iskolákban ugyanis a vezető tanító egyben a kántor is volt, s féltette az illetményföldet, a borát, hiszen nem titkoltuk, hogy állami tanító nem szolgálhat egyszerre két „urat”... Soha nem felejtem él: Ne- mesrádon vasárnapra tűzték ki az államosítási gyűlést. Kultúrházuk pontosan a templommal szemben épült egy magaslaton, a a két épü. let, mint két szomszéd vár, nézett farkasszemet egymással. A vasárnapi rtagy- mise délelőtt kilenckor kezdődött. Belopóztam a templomba, kíváncsi voltam, hogy miről prédikál a község plébánosa. Szidta a kommunistákat, kitagadással fenyegette azt, aki megszavazza az államosítást. Egy „kiskaput” azonban nyitva hagyott, mondván, hogy az államosítás határozat: minek éhhez a szavazás? A szülőket, akik a mise után a templomból érkeztek a kultúrházba, a község párttitkárával vártuk közösen Miután elhelyezkedtek a teremben, elmondtam nekik, hogy mi a szülők jóváhagyásával és a segítségével akarjuk államosítani az iskolákat, nem pedig hatalmi szóval. Nem írtam le előre a beszédet, különben sém sokra mehettem volna vele, miután a hallgatóság rendre közbeszólt. Ellenkeztek, kérdéseket tettek fel, amelyekre azon nyomban illet és kellett válaszolni. Szerencsére győztük érvekkel, végül is a többség megszavazta az államosítást. Eldőlt a „nagy per”, amely a felszabadulás, a földosztás, és az üzemek államosítása mellett népünk nagy vívmányai közé tartozik. Vasvári Ferenc
