Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

Á Prado kincseinek védelme

15 millió dollár értékű légkondicionáló és biztonsági berendezést építenek be a Prado múzeumba, hogy értékes műkincseit megvédjék a légszennyeződéstől és a tolvajoktól. Az elegáns neoklasszicista épület alá kerül a föld alatti irányító-vezérlő szoba, ahonnan a levegő hőmérsékletét és páratartalmát fogják szabályozni. Az átalakítási munkálatokat jövő nyárra fejezik be, s annak keretében a múzeum egy konferenciatermet, egy

könyvtárat, egy kutatás céljaira szolgáló helyiséget és egy kávézót is kap.

A festményeknek a levegőszennyeződéstől megóvása rendkívül fontossá vált, tekintve a spanyol főváros súlyos, ilyen természeti gondjaira, amelyeknek fő okai az ipari létesítmények és a szüntelenül növekvő forgalom. Alfonso Perez San- chez, a múzeum igazgatóhelyettese azt állítja, hogy több kárt okozott a festményeknek az elmúlt tizenöt évben a levegő szennyezettsége, mint az egész elmúlt század. És amikor a festmények között olyan alkotások szerepelnek, amelyek a legnagyszerűbb Goya-, Velaz- quez-, El Greco-gyűjteményt alkotják, érthetővé válik, milyen nagy fontosságú a kincsek megóvása.

A spanyolországi műkincs- lopások elszaporodása pedig a múzeumot sürgősen arra késztette, hogy korszerű biztonsági berendezésekkel lássa . el az épületet.

A múzeum rövidesen olyan zárt rendszerű televízióhálózattal és infravörös rendszerrel fog rendelkezni, amely azonnal riaszt, ha valaki hozzáér a festményhez — mondja Jósé Manuel Pita Andrade, a múzeum új igazgatója. Nyomatékosan hozzáteszi, hogy bár jelenleg látszólag alig van biztonság, most is számos rejtett eszköz gondoskodik a képek védelméről. A múzeum illetékesei szerint a Pradóban megalakulása — 1819 — óta viszonylag kevésszer fordult elő kisebb lopás és képrombolás, ellentétben a világ sok más képtárával.

Legutóbb 1968-ban rongált meg egy képet komolyabban egy huszonkét éves spanyol fiatalember, aki lyukat hasított az egyik holland képbe és enyhén megrongált négy másik festményt.

Nem vitás azonban, hogy az utóbbi időben elharapóztak Spanyolországban a képrablások, és ez a múzeumot annál is inkább érinti, mert az elmúlt 100 évben összesen 2000 képet adott ki kölcsönbe a különböző spanyol városokban levő képtáraknak és székesegyházaknak.

Különösen a segoviai rablás után léptek fel erélyesen a spanyol kormány illetékesei amellett, hogy a múzeumok léptessenek életbe hatékony biztonsági rendszabályokat, kiváltképp, amikor látták, hogy néhány épületnél az ablakokon még vas- rácsozat sem volt.

A legkomolyabb gondot a Pradónak bizonyos „hiányzó” 100 kép jelenti. A múzeum illetékese finomabban fogalmaz: „Nem beszélhetünk eltűnt; képekről, szívesebben nevezném ezeket a képeket ellenőrzésünk alól kikerült képeknek”. Arról van szó, hogy az elmúlt században a múzeumok és más intézmények képeket cseréltek egymás között, amiről nem értesítették a Pradót. Most tehát azt szeretnénk kitalálni, hogy egyáltalán hol vannak ezek a képek. A kormány erre a célra külön összeget is folyósít és felajánlotta az igazságszolgáltatási szervek segítségét is. .

Liliomos kürtök

Gál Sándor riportkönyve

írókról, értelmiségekről szólva igaz a megállapítást negyven év körül derül ki, hogy valakinek milyen a tehetsége és mekkora az ügye. Gál Sándor, a szlovákiai magyar irodalom ismert írója negyvenedik életéve körül újabb deleidre- a pálya eddigi csúcsára érkezett. Hat verseskönyv, egy kötet gyermekvers (Csikótánc) és három elbeszéléskötet után jelentkezett riportkötettel. Címe: Liliomos kürtök. Az egyes műfajok nála nem jelentenek hierarchiát, külsődleges rangsort. Egy vállaló és valló lélek megnyilatkozási formái csupán. Prózában az Elsöosztályú magány, lírában a Folyó című kötet jelzi a csúcspontot. A hiánypótló szándék íratta vele a Kassai Thália-színpadon bemutatott mesejátékot. A szürke ló címűt.

Riportkönyve három fejezetre tagolódik. Az elsőben néprajzi jellegű írások találhatók. Kivétel a Hat mogyorófa története. amely Anten Janouseknek, a Szlovák Tanácsköztársaság egykori elnökének rövid élettörténetét beszéli el a hat mogyoróbotra vésett ékírásos szöveg kapcsán. Magyar vöröskatona tisztelgése az ékírásos életajz a hajdani szlovák harcostárs emléke előtt. Forradalmi hit, a népek ég nemzetek, nemzetiségek alkotó együttélésének vágya, igénye fejeződik ki a jelképes gesztusban. A kötetcímadó Liliomos kürtök a változó- vajúdó parasztvilág, a kihaló pásztordinasztiák örökségét, tárgyi emlékeit szemlézi, a nép múltjából elveszettnek hitt szépségekre vet villanásnyi fényt. A Görgői lakodalom, Este a fonóban< Mintha mess szólna mind a riporterutak kormegörökítö szándékából született, mozgósítva az emlékezet gyerekkorig nyúló ág- bogait, hajszálgyökereit. Gál Sándor meggyőzően bizonyítja* hogy a szlovákiai magyar irodalom sem a feledés, hanem a megőrző emlékezet bővizű forrásaiból táplálkozik. Érzi, éli a bodrogközi betlehemjárás bátorító, útrahívó mondatát: „Mi ha megyünk, csak siessünk.”,

A jelenkorról a kortársaknak szól a Smink nélkül fejezet. A szlovákiai magyar színjátszás időszerű problémáit veti fel szelíd tudakozódó szándékkal. Nem a kulisszatitkok, inkább az eredmények mögött rejlő erőfeszítések, gondok, a szó legnemesebb értelmében küldetést teljesítő színészek és színházi szakemberek — akiknek nagy része az ön- művelő heroizmus révén jutott a lehetőségek magasának közelébe — áldozatos munkájának vallatása a riportsorozat. Nem évjárat, nem generációs összetartozás, hanem a fejekben meglévő vállalás közös eszméje hozza együvé .a színház önzetlen szerelmeseit, hogy élő kapcsolatot alakítsanak ki falvakat és városokat járva, lelkes közönségükkel.

A kötet legszebb írása, a Volt egyszer egy osztály személyes líraisággal. mély felelősségtudattól áthatott nemzedéki körkép. Az egykori mezőgazdasági szakközépiskola osztályának tagjait, diáktársait keresi fel az író egy esős, hidegre fordult őszelőn. Nedves, nyirkos időben kanyarog az útja a Garam völgyében. Nyitrán a Zobor alatt, a Csallóköz falvaiban. Ütja a virti temető mellett visz, ahol Baráti Szabó Dávid sírja emelkedik az ismeretlenség szigetmagányából. Komárom, a diákévek színhelye Csokonai-. Jó- kai-emlékeket ébreszt, Várbástyái legtovább védték és őrizték a szabadságharc eszméit. Az 1865-ös dunai árvíz szomorú képei kitörölhetetlenek a tudatból: „A nagy szerencsétlenségek döbbentenek rá bennünket a nagy hiányokra.” A tudd a dolgod és tedd jelmondat igénye életre szóló etikai parancsot tartalmaz. Diáktársak sorát, életútját kutatva szociológiai érvényű tények sorjáznak. A riporter-író előtt a jelen síkján a közelmúlt is megelevenedik. A társadalom szinte minden rétege megtalálható az egykori osztálytársak közt az állat- és növénytermesztőtől a világhírű genetikus tudósig. A magyar anyanyelv mellé a szlovák cseh nyelv és nem ritkán a nagy világnyelvek ismerete is szükséges. Az értelmiség hivatása, jelenléte döntő egy nemzeti kisebbség életében. Két vagy több kultúra részeseivé válnak a próbát kiállók, a felnőttként is szüntelenül vizsgázó ,.örök diákok”. (Madách, 1979.)

Cs. Varga István

Szalqi Csaba:

Megtérés

E

gy átszállás alkalmával történt. Nyáron. S történt azért is, mert plüssdíványokra, ruganyos bársonyokra sohasem váltok az ülés nyugalmáért jegyet. Az ülés nyugalmát a süppedő párnásban nem szenvedhetem, a párnásban, mint a pézsmakacsa, néma az első osztályú utastársadalom. Csak a véletlen hökkenti sínre a kisiklott beszélgetést, amely nem megy tovább két udvarias bakkantásnál, ha az egyáltalán útjára indul. Tehát (ha már utaznom kell) a fapados. dohányfüstös kupé az én igazi megváltott és megváltó helyem.

Nos, ahogy az lenni szokott, mellém is letelepedett valaki. Egy cickányszemű emberke, aki szíjjal átkötött bőröndjét feje fölé szusza- kolta. s céltalanul nézegetett kifelé. Gyors, motozó tekintetével engem is figyelmébe vett, de egyelőre hagytam, hadd ölje az unalom. Ez a jó összeösmerkedés bevált receptje — vonaton.

Újságba temetkeztem. A papírlepedőn mohó tekintettel húztam a rángatod zó sorokat egyenesre. .,Mene tekel...” — ragadt meg a szemem a kövér címen. Olvasmánya fainivalónak ígérkezett, s az sem idegesített — amely mi tagadás máskor feldühít —, hogy tolvaj csippentgetéssel az emberke is szemezgeti az írást. No ugyan — sandítottam rá —, mit szálazol ki a nagy tekintélyű szerző szellemi abrakjából? De ő csak a címet bámulta. Rá is bökött:

— Aztán tudja-e. mi van a három pont mögött, hogy mi maradt le a címből?

A „Megmérettél s híjával találtattál” örökveretű Károli- fordítást, mint leckét mondtam föl. Még Dániel prófétára, az oroszlánokra s a falon felvillant jövendölésre is emlékeztem, de az emberke túltett rajtam.' Erős kis tenyerét maga elé téve. mint valami könyvből felolvasta:

— „Mene tekel ufarsain” — majd az ő saját fordításának eredeti tökélyét vitte vásárra — esetleges csipkelődéseim elé. Szerényen kioktatott a zsidó pénznemek értékéről, amelyek a bibliai mondást megaranyozták. Elképedtem: az a kék overall itt-ott megöltve. megfoltozva, s ez a bibliamagyarázó tenyeres-talpas apró ember zavarba ejtett. Nyilvánvaló tudásával. Már csak azért drukkoltam: folytassa.1 Közben találgattam, ki lehet? Kőműves? A malterosládát meg tudja fogni, „malacoktól” duzzad a kabátujj.

— Azt nézi, ki vagyok?. Ki lehetnék? —kapta föl a fejét, mert arcomon cirkálhatott a gondolat, hogy ki akarom találni: kiféle-mj_ féle, kivel hozott össze az átszállás Füzesabonyban. — A maguk újságja úgy írja: ingázó. Hetente ingázom Kőbányáról a Nyírségbe, egy nagyvállalatnál keresem a kenyerem Budapesten. Festő és mázoló vagyok.

A meglepetés, hogy ő tudja: kivel is beszél, letaglózott, hiszen erre a fordulatra nem számíthattam; de egy arcvonás nem sok, annyi sem árulta el. hogy parazsat. fogott érdeklődésem.

— De elmondok magának egy hasznavehető történetet, s föladnék

egy kérdést. Már végére jártunk a festésnek. Ismeri a tízkilós dobozt? Nyolc vagy tíz úgy maradt belőle, ahogy a gyárból kijött, bontatlan. Megtakarította a brigád. Miért? Hogy meglovasítsák. El is osztották szépen, mint csomagot a katonák. Az én két dobozom is egymásra volt állítva, s mire vége lett a hétnek, csak az a kettő árválkodott a fürdőszobában. A lomok között. A „magukét” (húsz kiló szép súly. majd leszakadt a kezük) rég fülön csípték. Még nevettem is: hogy bírják! Aztán csak néznek rám, mikor kapom fel én is a magamét. Nézhették. Lehordták, ilyen meg olyan csavargónak, aki a közösből nem veszi ki a részét, s hiába no. megpofoztak. Meg ám, hogy tudjam mi a becsület.

— És hagyta? — nyeltem egyet kiszáradt torokkal.

— Mit?

— A pofonokat.

— Mi erőszakkal nem válaszolunk.

— Mi?

— Jól hallotta a többes számot. De ne feledkezzünk meg arról sem. amit kérdezni akarok — cickány- szemével futkározott az arcomon. Mit tart maga arról az emberről, akinek a kamrája teli, és mégis zsíros kenyérrel kínálja a vendégét?

— Hát — erősködtem — arról a vendégről is tudnom kéne valamit.

— Egy éhes idegen. Nos? — pattant föl hangján a csapdát állítok öröme.

— Bizony az rongyember — hajtottam meg a fejem a legyőzöttek méltóságával, hogy még vitatkozhatnánk másról is. És a vita nem is váratott magára, s hogy a végsőkig tartson (kiszállásig), csupán arra törekedtem, hadállásaimat, a dialektikus materializmus fedezékében víva, lépésről lépésre hátrálva adjam föl. És mintha Voltaire Candide-jának doktora költözött volna be a kupéba fordított filozófiával; a csetepatékból az a tanulság derült ki, hogy minden úgy rossz, ahogy van. Egyetlen szóért is kár lett volna beszüntetni ezt a furcsa társalgást, amely — meg kell hogy mondjam — félti ditett, s minden gyarló (tettető) színészi képességem próbára tette. S azt. is meg kell hagynom, ittam a festő nyírségi archaizimusát. „Elkülönböztek egymástól” — mondta egy ízben, hogy szinte a toll után kaptam. Gyönyörű beszéd dőlt ebből az emberből, de olykor megriasztott vaskos népiségével. .,A kutya is visszatér saját okádéká- hoz” — példálózott, amikor állhatatosságáról faggattam.

— Ebben a bőrben, amiben most van az ember, még tökéletlen — kezdte el fejtegetéseit a világról- s egyre szárnyalt, mivel egyre inkább hallgatósággá alakultam át, itt-ott igenlő vagy tagadó fejbólintással. — Tökéletesnek kell lennünk, nincs ennél cél nagyobb! De senki bűnös emberfiára nem szabad gorom. bán ráolvasni vétkeit, mert akkor nem hajol meg az. írás szavának sem. Csökönyös lesz, mint az ökör a pocsolya előtt. Nagy bűn büntetlen úgy sem marad — figyelmeztetett ,a szobafestő s mázoló, olyan éréi ly el, hogy kénytelen voltam ellenkezni:

— A papok ugyanezt prédikálják — legyintettem.

— A pap ma már csak prédikál. Temetéskor nemcsak azt mondja- hogy az ember mennybe jut. A mennybe egyébként is csak száznegyvennégyezren jutnak be. De. hogy mikor lesz az utolsó nap. azt nem tudja senki, csak ez a nap közel van! Ezt a jelenetekből tudjuk. A földrengéseket, a nagy éhségeket követi az igazság hirdetése, és akkor nagy nyomorúság lesz. Ha isten meg nem rövidíti a napokat. De ő már 1914-ben odafönn a mennyek országában megmérkőzött az ördöggel, s lehajította onnan. És ezzel még nincs vége. Lejön utána ide a földre is. és megbirkóznak, talán 1980-ban. Az mar nincs messze! — hajolt közelébb az emberke súgva és reménykedően, s ismét földerült az arcára vont sötétség.

T T gy éreztem, megkedvelt az

V én oktatóm s bőven ontott még szót a szeretet programjairól, amely fényes menyegzőhöz hasonlatos, ahol hangszerek és énekek világosítják meg igazán az írás azon sorát, amiben is az áll: „hívtalak s te nem hallgattál meg, süket volt a te füled ...”

Megtörtem s bevallottam (még a leszállás előtt), hogy rám is sugároz a gonosz egy sötét bokorból, amely akkora mint hét stráfszekér szénaboglya, csiaik hát nincs ilyen tudásom, s főleg nincsenek könyveim. amiből ezt a szörnyű szép tehetséget meríthetném.

Attól ne félj — tegezett. — Megkeresünk, testvérem — búcsúztatott még a lépcsőn is. — Ez a mi kötelességünk — dobta utánam az utolsó mondatot.

A vakmelegben iaz ingemet gom- bolgattam.

p ltelt egy év.

— Te. egy fura alak keres — ugrasztott ki a szobából feleségem — négyszemközt óhajt veled "beszélni.

— Biztosan az, aki a hernyókat permetezi — ásítottam, amikor kopogva besettent. s hipp-hopp leült az én emberem. Semmit sem változott. bá.r megint sikerült meglepnie.

Mivel a könyveket, nem hozta, megsértődtem, nekem állt feljebb. Nagyon kíméletlen voltam. És a végsőkig udvarias.