Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

Iß

Az egri kenyér

r '„'Nem kell ahhoz suszterénak lenni, hogy tudjuk, hot Sszorít a csizma”. Ezzel a filozofikus hegeli mondattal (léptem be az egri kenyér- agyárba, mintegy magamat ^biztatva, hogy bármennyire “nem is értek a kenyérgyár- > táshoz, azt azért meg tudom /állapítani, ha a kenyér rossz.

Rossz-e az egri kenyér?

— Van rá panasz — mondja a Szarvas téri élelem i szer üzlet vezetője és utána |elkezdi sorolni, hogy régen fcsak a környéken volt há- irom kitűnő pékség és az ottani kenyér az igazán príma •volt. Rolicsek, Svéda és Pá- vel szállította a boltba a ke- ínyeret az ötvenes évek elején. Hát akkor nem volt panasz.

— Lehet-e nagyipari módszerrel jó kenyeret sütni?

Kiss Imre gyárvezető megsimítja elegánsan őszülő halántékát, mint aki rendkívül fontos diplomáciai válasz előtt áll, majd rövid kér- dezz-felelek játék után megállapodunk abban, hogy a kérdés nem ennyire egyszerű.

Ugyanis a folyamatos tésztakészítő üzemmel működő kenyérgyárban minden a gépi technológiára épül. A modern iparban nemcsak az emberek nem pihenhetnek, hanem a tészta sem. A kovászt és a lisztet gépi úton keverik tésztává, a tésztát úgynevezett kamrás osztógép vágja, tömöríti kenyéregység nagyságúvá. Ebbe a szakaszba — mondja a gyárvezető —, már belépnek a gépi rendszer úgynevezett rontó tényezői. A kamrás osztógép ugyanis megrongálja, elvágja a sikérszálakat, a tésztából kiszorítja a levegő nagy részét, így a kenyér bélszerkezete már merőben másképp alakul, mint a hagyományos pékségben. További probléma, hogy a páternosz- terhez hasonlítható kelesztő- ben, ahol a már kenyérformájú tészta halad a felvonóban, nincs elegendő idő a pihenésre.

A gyárvezetővel végigsétálunk a gépsoron, ahol csak visszajelző lámpák, műszerek, hőfokmérők igazolják, hogy bent a zárt rendszerben valahol kenyér sül.

A gyárban két kenyérvonal van. Mindegyik vonalhoz egy-egy kemence tartozik. Az első kenyeret az esti műszak süti ki tizenegy órára. Ezt a sütést hajnali ötkor szállítják ki, amikor a reggeli műszak kezd. Az ő kenyerük nyolcra kerül ki az üzletekbe. Az éjjeli műszakban két kemence dolgozik, a reggeliben egy. Egy műszak termelése négyfőnyi »zemélyzettel nyolcvan mázsa kenyér. A kenyerek a kemence végén — a kemence egyébként mindenhez hasonlít, csak kemencéhez nem, egy hosszú zárt műszerekkel ellátott acélalagút — lassan haladnak a szalagon, ahol egy ember, még valamit őrizve a múltból, péklapáttal szedi le a kilós, ropogós vekniket

— ön személy szerint milyennek tartja a gyárban sütött kenyeret?

— Elfogadhatónak.

A próbaüzem 1974. júniu- . sában indult az egri kenyérgyárban. A Sütőipari Kutató Intézet kísérletei alapján az . akkori legkorszerűbb technikával és technológiával. A pékségek, a vetőlapátok, a mormogó kis kemencék világát felváltotta az FTK, azaz a folyamatos tésztakészítő rendszer. A mindennapit többé nem vetették be a kemencébe, nem sütötték, hanem gyártották. A kenyérgyártás folyamán egyszer j érinti emberi kéz a cipót Amikor leveszik a szalagról. I A kor szellemének megfele- ' lő módon nagyipari módszerekkel. Az egri kenyérgyárban ma naponta 260 mázsa / kenyeret és 130 ezer kiflit, zsemlét készítenek. Ez az üzem nemcsak a megyeszékhelyet látja el, hanem még I 21 községbe is szállít sütő- M ipari terméket, Nagyvisnyó- tól Demjénig.

Zakar Lászióné, a laboratórium vezetője azt mondja, hogy amikor az üzletbe bemegy vásárolni, sokszor nem hisz a szemének, hogy ugyanazt a kenyeret látja viszont, mint amit ő is megvizsgált sütés után a gyárban.

— Már bevezettük azt, hogy műanyag rekeszekben szállítjuk ki a kenyeret. Most legújabban a konténeres szállítást alkalmazzuk. Ennek az a lényege, hogy a szalagról levett kenyér görgőkön guruló pultrendszerre kerül, amit aztán csak betolnak a teherautóba. Így nem törődik az egymástól elválasztva szállított kenyér. Csakhogy mindez hiába, ha az üzletekben hármas vagy esetleg négyes sorokban rakják fel egymás tetejére, a zsömléket pedig úgy öntik ki, hogy a héja lepereg, ösz- szetöredezik. A szabvány azt is előírja, hogy sütőipari árut csak négyórás pihentetés után szabad szállítani. Ha ezt betartanánk, soha nem kerülne igazi friss kifli vagy zsemle a vásárlókhoz.

Van azonban még nagyobb kifogás egy másik szabvány ellen.

— A liszt szabványáról van szó — kesereg a gyárvezető. — A szabvány szerint nekünk a lisztet akkor kell átvenni, ha annak a színe és nedvességtartalma megfelelő. Ez mindig megfelelő. Erre vigyáznak a malmok. De hogy milyen a liszt sütőipari értéke, azzal már nem törődik a szabvány. Nincs benne a szabványban, hogy megfelelőnek kell lennie a liszt sikértartalmának, terülékenysé- gi mutatójának, nyújtható- ságának, gázmegtartó- és

vízfelvevő-képességének. Ezek a sütőipari értékek, és ha ezek megvolnának mindig, akkor a gépi rendszeren is sokkalta jobb kenyeret lehetne sütni. Én még emlékszem arra az időre, amikor minőségi bizonylattal küldték a lisztet.

Bede Jenő csoportvezető benyit a laboratóriumba, és ezt mondja: nem fejlődik a tészta.

— Hát ez az — néz rám Andrássy Ida laboráns. — Hiába volt meg például ennek a lisztnek a sikértartalma, de nincs gázvisszatartóképessége. Kicsi lesz a zsemle. Majd mindjárt csinálunk valamit.

De mielőtt még a laboratóriumi munkához fogna, elmondja, hogy a zsemlének 182 köbcentiméteres térfogat a szabványa. Az elmúlt héten azonban olyan lisztet dolgoztak föl, amelyből 255 köbcentiméteres zsemlék sültek, a legkisebb is 210 köbcentin felül volt. Pedig ugyanazok az emberek sütötték, ugyanazzal a géppel. A dolgozóknak egyébként zsebbe vágó érdek, hogy jó kenyér, kifli és zsemle kerüljön ki a gyárból. Minden jó minőség után napi prémium jár, de ha valamelyik üzletből reklamáció érkezik, akkor az egész heti jutalmat elvonják.

A jövő héten Egerben megjelenik a csemege kenyér. Ezt a burgonyás kenyér helyett hozzák forgalomba, azt ugyanis nem tudták tovább gyártani, mivel az előállításhoz szükséges burgonyapelyhet nem kapja meg a vállalat

A csemege kenyér kilogrammja nyolc forintos áron kapható majd az üzletekben.

— Csak nehogy úgy járjunk vele — mondja az egyik élelmiszerbolt helyettes vezetője, Bakné — mint ahogy a burgonyás kenyérrel jártunk. Az első héten kitűnő volt, aztán ugyanolyan lett, mint a másik.

Kiss Imre gyárvezető:

— Az augusztus elsejével bevezetett személyre lebontott minőségi prémiumnak az a célja, hogy pontosan tartsák be a dolgozók a technológiai utasításokat, nehogy gyorsítsanak a gépen, nehogy a mennyiségi szemlélet fölébe kerüljön a minőségnek. A minőséget a labor, a műszakvezető és a raktár együttesen állapítja meg. Ügy alakítottuk ki a feltételeket, hogy mindenkinek a jobb kenyér kiadása legyen az érdeke.

Szigethy András

Termékváltás

A jól ismert „Alfa" falazóblokk helyett az idén a keresettebb födémbéléseket készítik az Észak-magyarországi Tégla. és Cserépipari Vállalat mátraderecskei gyárában. Az új vázkerámiával jelenleg még sok a gond. Az üzem dolgozói azonban versenyvállalásban ígérik, hogy hozzáigazodnak a szokatlan feladathoz is, s az év végéig jelentősen csökkentve se- lejtjüket, behozzák az eddigi termelési lemaradást.

(Fotó: Szabó Sándor)

Egy írás utóélete

Mi kerül a víz alá

O

O

O

TÖRTÉNIK-E VALAMI?

A BECSÜLET MUNDÉRJA ZOKON VETT KÖVETKEZTETÉSEK

Sajátos jószág egy újságcikk. Szerzője úgyszólván teljhatalmú ura, úgy bánik vele, ahogy akar; megszelídíthető, megvadítható — kinek milyen a vérmérséklete. A megjelenésig. Mert amint elszabadul az újságba tördelve, önálló pályára lép, s az újságírónak csak ritkán van módja követni írása utóéletét.

Pedig az anyaggyűjtésnél, a megírás, a megjelenés harcainál sokkal fontosabb, hogy az a riport vagy elemző publicisztika tényleg új életre kel-e az olvasókon keresztül. ahogy mondani szokták, „történik-e valami”. A dicsérő, elismerő cikkeknél ezt nehezebb lemérni. A bírálóknál annál könnyebb. A sértett — vigyázat, nem a bírált — futkos fűhöz fához, telefonálgat, ugrasztja a befolyásos ismerősöket, keresi (nem az igazságát) a bírálat visszavonásának módját. A kitanultabbak már inkább hallgatnak, s várják, hogy majd elalszik az ügy.

S hogy a példánál maradjunk: különös utóéletet él a Népúiság egyik írása, amely a Tisza II. víztározójában hagyott erdő veszélyeiről, az ott végzett felelőtlen, hanyag munkáról, a pazarlásról és pusztításról, valamint a felelősök titokzatos eltűnéséről szól, akik felszívódtak a bürokrácia papírrengetegében.

A cikk megjelenését követően számtalan telefon érkezett a Tisza mentén járó horgászoktól, helybéliektől, a kérdés avatott és avatatlan szakembereitől.

Némelyek újabb adalékokkal szolgáltak a témához.

... csak éppen az írás valódi címzettjei hallgattak.

A végén azután már kezdett úgy festeni a dolog, hogy a kivülállók felemelték a szavukat a tároló környékén uralkodó állapotok ellen, akik viszont bármilyen kapcsolatban állhatták az erdőirtással és egyáltalán az ott végzett pusztítással, azok vagy a téma jelentőségét próbálták csökkenteni, vagy azt bizonygatták. hogy nekik semmi közük az egészhez.

Mígnem egy szolnoki tanácskozáson napirendre került a kérdés. Ezen az ülésen — bár hívatlanul — magam is részt vettem, s igen megtisztelve éreztem lapomat, amikor az egyik szakelőadó, az Országos Vízügyi Hivatal főosztályvezetője előhúzta a Népújság, illetve az említett cikk fotómásolatát. Az ezután következő megállapítások, vélemények azonban már nemcsak az írás következtetéseit vonták kétségbe- hanem olykor már-mór sértő ellenérvekkel próbálták cáfolni azokat.

Ezen a tanácskozáson hangzottak el a következő mondatok is: „Az újság elferdített tényeket, félremagyarázott, eltúlzottt dolgokat_ közölt ... és különben majd a korszerű vizsgálatok választ adnak arra, hogy valóban mocsarasodik-e a terület és hogy a vízbe került (egyébként nem titkoltan ruCgy mennyiségű szerves anyag milyen hatással van az élővilágra.” Persze a résztvevők leginkább a cikk végkövetkeztetéseit vették zokon, neveztesen- hogy eltűntek a felelősök, s „csak jó pénzzel megfizetett munkájuk dicstelen eredményét őrzi a Tisza.”

A fenti megállapításokat

TELJESEN érthető a druk. kerek szenvedélyes háborgása, amikor valaki bizonyított teljesítmény nélkül kap helyet a sportág válogatott csapatában, s emiatt az elért eredmény messze elmarad a jogosan várt teljesítménytől. De ugyanilyen szenvedéllyel tüzelünk-e, ha egy egészen más válogatottban, a dolgozók kollektívájában tohonya lusták, a munkát elkerülő ügyeskedők fogják vissza a lendületet? Pedig a tét nagyobb. A „gólokat” az egész közösség kapja.

Mit tegyünk?

Van, akiknek vállrándító birkatürelmük van, és azt mondják: a szocializmusban kizárólag meggyőzéssel érhetünk el eredményt, szaporítsuk tehát a felvilágosító szavakat. Eljön az idő, amikorra mindannyiunkban kialakul a magas fokú öntudat s mindenki belső undorral fordul el a dologta- lanságtól, a tunyaságtól, a cselekvés halogatásától.

Mások nagyokat kiáltanak és Nyugat felé mutogatnak: lám, a kapitalizmus megtalálta a fegyelmezés receptjét. Aki rosszul dolgozik, azt elbocsátják. Legyen nálunk is munkanélküliség, az majd felébreszti az öntudatot, bonthatatlanná teszi a fegyelmet. Egyszóval, elő az adminisztratív eszközökkel, azoknak van igazán az emberre hatásuk.

Válogatott keretben?

Egyformán vitatkozni kell a türelmetlen akarnokokkal és a szócséplő moralizálók- kal. Már az sem igaz, hogy a kapitalizmus csak a rosz- szul dolgozókat bocsátja el: a tőkés társadalom kétszázéves történelmét szakadatlanul kísérő tömeges munka- nélküliségnek nem ilyen „igazgságosztó” oka van. Egészen más: a társadalom gyógyíthatatlan, oldhatatlan válsága. Másrészt a munka- nélküli állapot nem erősíti az emberi karaktert, hanem ellenkezőleg, a tétlenség torzítja, összeroppantja a jellemet, megaláz és embertelenné tesz. De nem sokra megyünk a szüntelen szóbeli intéssel sem, mert a kifejezések kongani kezdenek az ürességtől, amennyiben ma. guk a körülmények nem olyanok, hogy az embert jó munkára, alkotó cselekvésre késztessék. A valóság és a hangoztatott tízparancsolat gyorsan és kínosan szembekerül egymással, s törvényszerűen a valóság szava lesz a hatalmasabb.

CSELEKVÉSRE késztetni? Nem szóval és nem is adminisztratív kényszerrel ? Hogyan hát? Alapkérdése ez szocialista világunknak, s

egyre hangsúlyosabbá, válnak e kérdés betűi, egyre jobban sürgetik a választ. A miniszter és a filozófus, a mérnök és a költő, az esztergályos és a pedagógus válaszát, amire valamennyien kíváncsiak vagyunk. De vajon lehetséges-e minden helyzetet pontosan fedő, minden emberre érvényes választ fogalmazni?

Annyi már bizonyos, hogy korunknak, a szocialista építés intenzív szakaszának alkotó emberekre van szüksége, a tudósok és földművesek körében egyaránt, akik többé nem cselekszenek a rutin élettelenségével, hanem munkakörüknek megfelelően újra és jobbra törekszenek.

Az is bizonyos, hogy az ilyen ember nem születik a rózsabokorban és önmagától nem válik újításra képes alkotóvá. Csak az okosan együtt haladó anyagi és erkölcsi, gazdasági és kulturális, pénzügyi és tudati szabályozók teremthetnek olyan körülményeket, amelyek közepette nem is lehet másként felnőni, élni és dolgozni.

Azt is mondhatjuk: az ösztönzők kényszerpályára lökik az embert, cselekvésre kényszerítik.

Ennek az ösztönzésnek, szabályozásnak egyre jobban kell uralnia az egész társadalmat,, a társadalom minden tartományát, minden tartományának valamennyi zúgát, hogy a humanitást terjesztő alkotást kiváltó serkentés mindenhatóvá váljék.

A kapitalizmus azt hiszi és szüntelenül azt hangoztatja, hogy a szocialista országok társadalom- és gazdaságirányítási kezdeményezéseit kizárólagosan a nehezebb és szövevényesebb világgazdasági körülmények inspirálják. Ez alapvető tévedés: a fő mozgató rúgó az építés intenzív, magasabb szintű, nagyobb követelményű szakaszának eljötté. Egy új minőségű szocialista világ ma még haloványan látható kör. vonalainak kibontakozása.

AMENNYIBEN a kapitalizmusnak lenne igaza, akkor társadalmunknak csupán ügyes közgazdászokra, üzletemberekre lenne szüksége. Ennél sokkal többre tartunk igényt: olyan alkotó emberekre, akik nemesen nyugtalanok, mert szüntelenül azt érzik környezetükben, körülményeik körében, hogy teremteniük, cselekedniük lehet és kell.

Soltész István

pedig azok után még inkább zavartan hallgattuk, amikor kiosztották azt az anyagot, amit maga az OVH főosztályvezetője állított össze. Hisz abban írja: ,>A Tisza szerves eredetű rendkívüli szennyezéseinek leküzdésében hat, egymástól jól elkülöníthető vízminőségű területre osztható fel.” És most egy hosszabb idézet:

,.A Kis-Tisza vonalának a Tisza-torkolattól a Poroszló előtti hídig terjedő szakaszán a víz minősége rosszabb a Tiszáénál, nagy nátriumtartalma miatt öntözésre kedvezőtlen. *■

... A sarudi rét területén mocsári növényzet fejlődött ki nagyobb területeken^ ezért a víz minősége a vegetációnak megfelelően változó, erősen eutróf jellegű.

A Poroszló—Tiszafüred között lévő műút feletti terület a tároló legkedvezőtlenebb adottságú része vízminőségi szempontból.”

Ha valaki mindezt, a tőr- képen követi, annak világos, hogy a tó nagyobbik, Heves megyei részén még öntözésre sem alkalmas a víz. Kíváncsiak lennénk ezek után, hogy a részt vevő szakemberek hogyan tarthatták mégis a víz minőségét megfelelőnek. amikor még azt is elismerik, hogy az ezzel kapcsolatos vizsgálatok nemrég indultak. Azt már kérdezni se merjük, hogy még az építést, a tervezést megelőzően nem ezzel kellett volna-e kezdeni!

Ugye bonyolult? Nos, a nyakatokért logikán eligazodni valóban nem könnyű. Érvelnek és ellenérveinek, írásban cáfolják, amit elmondanak szóban. Korábban már jelentéktelennek ítélték annak a többezer hektáros erdőnek a szakszerűtlen kiirtását is. amelynek fája részben ottmaradt a mederben, a duzzasztás után. Azt a fatömeget, ami ma már a sarjadékkal együtt elvonja az oxigént a víz élővilágától, amit végső kétségbeesésükben az illetékesek a néphadsereg katonáival akartak kihozatni, s amit. érthető módon még ők sem vállaltak.

De egyébként lapunk megállapításait erősítette meg az a közelmúltban megrendezett kiskörei környezetvédelmi tanácskozás is,

A szavak tehát forognak, vélemények és ellenvélemények vívnak harcot, csak éppen az érintettek közt nem akad egy sem, aki elismerné, hogy a Tisza II. tárolójánál bizony évek óta meglehetősen nagy a fejetlenség, a szervezetlenség, a kapkodás — annak minden látható és zavaros vízzel fedett következményével. Az ezért felelősök nem látják, nem akarják látni és főleg láttatni. (!) hogy pusztul a víz, annak élővilága, s az olykor kezdeményezett mentőakciók csak megszámlálhatatlanul sok pénzt, visznek el — végül is eredménytelenül.

Egyébként ezzel kapcsolatban a szolnoki tanácskozás illetékes résztvevői, az OVH szakemberei egy hivatalos válaszlevelet ígértek. Két hónapja hiába várjuk...

Cziráki Péter :

íNWMMi'0

1979. szeptember 16., vasárnap