Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

Egy kődarab a mélyből „Akkor kezdjük?” — Kiss K. István a rakodógépnél — Na, megmondtuk előre, igaz.e? — Megmondtátok. Nem is felejtettük el, azért vagyunk itt. — Akkor majd ott lenn kezet fogunk! Molnár Lászlóval, a Bá­nyászati Aknamélyítő Vál­lalat recski körzetének mes­tervájárával, brigádvezető- vel öt hónapja találkoztunk utoljára. Akkor csak ígérni tudtak, ő és társai; szemé­lyes érvekkel is megerősí­teni, hogy amit vállaltak, teljesítik. Leszálltunk a kö­rülbelül 800 méternél tartó Il-es akna „talpára” és — no, őszintén meg kell mon­dani — úgy éreztük magun­kat, mintha a pokol kapu­jában lettünk volna, A kő, amibe belekapaszkodsz, me­leget áraszt, gázolsz a lan­gyos vízben, amely bugybo­rékol a mérges gázoktól, fölülről, oldalról zuhog rád a szénsavas-csípős, meleg eső. Sokan összejöttünk az esemény hírére, riporterek, operatőrök, hogy megörökít­sük azt, ami ma, augusztus 31-én délelőtt a mélyben történni fog. Kérdések özöne mindenkihez, akit csak elér ez a gárda; Simon Sándor, a körzet vezetője két inter­jú közt kávékat oszt, telex­kezelőnek ad utasításokat, s közben rendelkezik, hogy ott is minden rendben menjen majd. Öltözünk. A széles derék­szíjra, amely a lámpa ak- kummulátorát tartja, gyorsan kell fúrni még egy lyukat. — A bányászok úgy mondják, száz kilónál kez­dődik az ember — jegyzik meg tréfásan a segítőim. Kapca, csizma, kobak, mentőkészülék, rövid okta­tás a használatáról, s már imbolyog is velünk a bődön az akna párát lehelő ezer­kétszáz méter mély torka fölött. Recsk környékén még tel­jesen fel sem tárt óriási ércvagyon húzódik meg a mélyben. A régi bánya a felszín közelében, hegyol­dalban dolgozik és kimerü­lőben van, de hatszáz és ezerkétszáz méter között sokat ígér a vulkáni tömb. Ezt azonban fölhozni- hosz- szú időbe, még több pénzbe kerül. 1970. április 1-én kezdték meg az I-es számú, vagy más szóval kutatóakna építési munkáit és 1974-ben, a bányásznapra értek talpat 1202,2 méter mélységben. A II-es számú, vagy légakna fúrása 1975-ben vette kez­detét, a gépesített mélyítést 1977. júniusától számítják. Idén augusztus 31-ig érték el itt a 946 méteres mély­séget, amely természetesen még nem a végleges: a talp itt is körülbelül 1200 mé­ternél lesz majd. Közben rekordteljesítmények és vál­ságos időszakok követték egymást; betört a víz, nagy mennyiségben jelent meg a vágatokban a kénhidrogén. A két akna akkor lesz már valóban használható bánya­üzem, ha összekötik legalább egy vágattal, megkönnyítve a szellőzést, az esetleges mentés munkáit, jobb kö­rülményeket teremtve a lent dolgozóknak. Ez az össze­kötés ahogy az első akna kész lett, nyomban megkez­dődött, 1980 méterről „vet­ték célba” egy gerincvágat­tal a II.-es aknát. Nagy Károly aknamélyító szocialista brigádja fúrt le­felé, Molnár Lászlóék pedig haladtak feléjük vízszintes irányban. „Bányásznapra ta­lálkozunk” — ígérték öt hónapja. „Gyertek el, meg­látjátok!” méter víz tört elő némelyik repedésből, 80 atmoszféra nyomással. Legyőztük: két­száz atmoszférával nyomtuk vele szemben a híg betont. Aztán megjelent a kénhid­rogén, a biztonsági előírá­sok miatt csökkenteni kel­lett a lent dolgozók létszá­mát. Kevesebb ember száll­hatott le, a többieket más munkahelyre kellett helyez­nünk. Ekkor jött a két bri­gád vállalása; hamarabb durkolnak, vagy más szóval összelyukasztanak, összekö­tik a két aknát egy hónap­pal határidő előtt. Rendkí­vüli erőfeszítés kellett eh­hez, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk a következő száz métereken. Sokan nem is bíztak benne, de tette mindenki a magáét. Most, hát menjünk, hogy megnézzük, sikerül-e a kéz­fogás. .. Csizmáinkkal majd fél méteres vízben gázolunk, előttünk a fal. Az akna két oldalához szorulunk, hogy előrenyomakodjunk a rako­dógép, a követ szállító va­gon mellett. A robbantás már megvolt, a jókora tör­melékhalmot kell eltakarí­tani, ha igaz, a fal mögött ott lesz a másik brigád. Nyerges Andor főaknász, bányamérő lézeres beméré­sekkel irányította eddig egy­más felé a vágatokat. — Mi lesz, ha most „mel­létalálunk”? — csobban mel­lém a csizmájával, s én az izgalomtól nem tudom, tré­fál-e vagy komolyan mond­ja. — Tényleg, mi lesz? — kérdezem vissza. — Hót, ha nem sikerülne, akkor én örökre elmehet­„Kívánok neked, jószerencsét!” Kezet szorít a két brigádvezető nék innen — mondja —, de most már nyugodt vagyok. A meglazult kő azt jelenti, a célhoz értünk. ■. Hátrább terelik a társa­ságot, aztán egy vezényszó: — Add a levegőt! Kiss K. István gépkezelő fölpattan a rakodó oldalá­ra, s a szűk vágatban föl­erősödik a sistergés, csikor­gás, dübörgés. Az önjáró rakodó nagyokat harap az előtte álló falból, dübörög­ve vágja maga mögé a ra­kodóra a kőtörmeléket. Na még, na még egyet! Aztán szünet. Hárman is feszítővasat „ kapnak, hogy elgörgessék a nagyobb kő­darabokat, de még nem elég, még kell a gép ereje. A brigádvezető Molnár László ezt már nem hagyja a kezelőnek; komor türel­Nehéz a levegő, a mele­get nem nagyon enyhíti a méteres átmérőjű csövek­ben befújt levegő. A bá­nyászkabátot levetjük, fel­gyűrt ingben indulunk a gerincvágatba, teljes me­netfelszereléssel. Pásztor Gyula főmérnök igyekszik élénkíteni a nehéz túra mi­att lankadó kíváncsiságun­kat. — Ebben a vágatban elő­ször a vízbetörések akadá­lyozták az előrehaladást, percenként két és fél köb­Az arcokon még feszült figyelem: Simon Sándor a körzet vezetője és Nyerges András főaknász metlenséggel ugrik a gépre, s az csikorogva engedel­meskedik hatalmas kezei­nek. Azt hisszük, ezt a zajt kinn a felszínen is hallják, de a II-es aknában várako­zók biztos. — Elég! Ott fönn, mintha maguk­tól kezdenének mozogni a kövek. A rakodó megáll, egymást lökdösve tódulunk előre. Nyílás támad a falon, s mintegy jelkép, a bányá­szok ősi szerszáma jelenik meg először: egy csákány. Még nem látjuk kinek a kezében van, de már csak pár pillanat, s csúszik is át Nagy Károly csapatvezető, a Szocialista Munka Hőse címmel kitüntetett bányász, akit mi nem tudunk más­képp, csak Karcsinak szólí­tani. Nyomában ott a többi­ek: Pitlik János, aknafő­mérnök, Seres József üzem­vezető, Juhász István har­madvezető, Várvölgyi János vájár, Bakos János vájár, Gyurkó István aknász. Ju­hász Pált, a markológép kezelőjét hagyták csak oda­át. Molnár László inge alól előbújt a pezsgősüveg. Első­nek ugrik a Nagy Karcsi elé, akinek arcán csorog a víz, s a szemei most mintha még vörösebbek lennének. Összeölelkeznek. — Kívánok neked jósze­rencsét! A fogadók, Kiss D. vájár, Laczkó István aknász, Ko- csa János szakvezető vájár, Veres Lajos vájár, Kormos Gyula vájár, Kiss K, István csillés, Fábián József laka­tos kezet ráznak a „jövevé­nyekkel”, az évtizedek óta együtt dolgozó bányásztár­sakkal. Tíz óra tíz perc. Sikerült. A bányászerő most is dia­dalmaskodott, megtörtént a beruházás történetében for­dulatot hozó esemény. Az öltözőben a holmimat rakosgatva egy kődarab akad a kezembe. Már el is feled­keztem róla: ez a szürke, apró pontokon csillogó kő­darab nyomta ki lötyögő nadrágom zsebét Akkor vettem föl, amikor átbújt a vágatba az első bányász, az ő csizmája rúgta elém. Egy követ hoztam a mély­ből. A helytállás tanújaként. Hekeli Sándor Az első csengetés Harmincnégy esztendő múltával is emlékszem első tanítónőmre, s arra az első napra, amikor riadozva nyi­tottam be a leendő osztály­terembe. Akkoriban háborús sebeiből gyógyult az ország, az időben senki sem emleget­te a korszerű, az audiovizu­ális szemléltető eszközöket, a betűvetés elsajátításához elég volt a palatábla, — a mai kisdiákok legfeljebb csak hírből hallottak erről — az íróvessző. A többi hiányát sokszorosan pótolta a neve­lő lelkesedése, minden nehéz­ségen úrrálévő akarata. Cso­dákra volt képes, mert hitt abban, amit csinált. Azóta jónéhány első csen­getés felkeltette a várakozás, az újraszomjúhozás izgalmát bennem, de ezt a régi nyi­tányt nem felejtem el, s ilyenkor szeptember elején mindig felidézem. Majdan így látják azok is, akik most kezdik iskolai tanulmányai­kat, akik épp annyira tarta­nak a számuka szokatlannak tűnő környezettől, a szigo­rúbb követelményektől, akik mégis remélik a megértő, a biztató szót, mint én valaha. Meg is kapják akár e so­rok írója. Azzal a különbö­zettél, hogy az adottságok je­lenleg sokkal kedvezőbbek, mint bármikor. Űj oktatási intézmények nyitják kapui­kat szőkébb pátriánkban is. A régiek egy részét bővítet­ték, s mindenütt festettek, tataroztak. Arról is hallottam már, hogy a nevelés-oktatás módszerei folyvást csiszolód­nak, mind hatékonyabbá vál­nak. Olyannyira, hogy a kis­fiúk és kislányok majdhogy játszva, az alkotás örömét érezve gyarapíthatják az óvodákban, és az iskolaelő­készítőkön szerzett ismerei- ket. Nem csalódnak a nagyob­bak sem, hiszen folytatódik az új tantervek bevezetése. Valamennyi azért született meg, hogy a .tanulóknak mind kevesebb : gondjuk adódjék, önállóbban igazod­janak el a tudományok út­vesztőiben. Űj szémléletmód alakul ki bennük,- fogéko­nyabbak lesznek a valóság iránt. Mennyi segítséget kapnak ehhez! . . .. Egyre általánosabbá válnak a szaktantervek: az itteni kí­sérletek során — a fizikára, a kémiára gondolok — ma­guk győződhetnek meg egy- egy törvény igazságáról. Az iskolai könyvtárak, a szellem pallérozásának szerves ré­szeivé lettek: természettudományos * és humánórákat tartanak itt, a fiatalokba plántálva az ösz- szefüggések felfedezésének -ágyát. ® Sorolnám tovább, ám még­is azt a harmincnégy év előt­ti tanítónőt emlegetem — ma már nyugdíjas, — akit nem zavart a palatábla, aki írás- 'vetítő, zártláncú tévérendszer nélkül is hitt abban, hogy a hivatásérzet csodákra képes. Akkor is, ha nincsenek szem­léltetőeszközök, akkor is, ha helytállásáról nem születnek hősköltemények. (pécsi) Ezek már az öröm pillanatai; együtt a két raapat . _______ (Perl MárÜn felvételei) H azaérkezett a Csebokszáriban járt f delegáció Szombaton, a kora délutá­ni órákban érkezett haza Va­sas Joachimnak, a városi pártbizottság titkárának ve­zetésével a Csebokszáriban, Eger testvérvárosában járt delegáció. Mint ismeretes, a háromtagú küldöttség — melynek tagjai voltak: Kal­már Péter, a városi tanács általános elnökhelyettese és Nagy János, a megyei tanács titkáraikénak vezetője — látogatásának célja a két testvérví ros kapcsolatának további ápolása, az idei ered­mények értékelése és a kö-' vetkező évi feladatok kidol­gozása volt. A delegáció tagjait Schmidt Rezső, az MSZMP Eger váro­si Bizottságának első titkára fogadta a Ferihegyi repülő­téren. 4 1979. szeptember 2., vasárnál

Next

/
Thumbnails
Contents