Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)
1979-08-09 / 185. szám
Beszélgetés a szakemberrel Hogyan mentsük meg népi műemlékeinket? A címben jelzett témakörről az idei egri nyári egyetem hallgatói sokoldalú tájékoztatást kaptak. A kérdés azonban nemcsak egy szűk csoportot érint, hanem közérdekű, hiszen meglehetősen sok ilyen épület található az országban. Épp ezért beszélgetett munkatársunk dr. Barcza Gézával, az Országos Műemléki ' Felügyelőség osztályvezetőjével, e sajátos terület alapos ismerőjével, akit arra kért, hogy összegezze az eddig elért eredményeket. A huszonnegyedik őr eb in — Mikor fogtak hozzá ehhez a felelősségteljes és nagy körültekintést igénylő munkához? — Túlzás nélkül állíthatom, hogy a huszonnegyedik órában. A felszabadulást követő, fokozatos, majd egyre lendületesebb gazdasági fejlődés, az életszínvonal ütemes- emelkedése ugyanis, arra késztette a lakástulajdonosokat, hogy az apáiktól, nagyapáiktól örökölt öreg, omladozó otthonokat lebontsák, s helyükbe egy. vagy kétszintes újakat emeljenek. Arra nem is gondoltak, hogy az egyébként egészséges folyamat egyetlen árnyoldala az, hogy elvész, elpusztul az elődök építészeti hagyatéka. Nyugodtan mondhatom: a mentőakció — ebbe az ÖMF az elsők között bekapcsolódott — a legjobbkor indult meg. 1958-ban az Építésügyi Minisztérium egész hazánkra kiterjedő tervszerű vizsgálódásba kezdett. Erre a legjobb szakembereket kérte fel, akik évente általában 2—300 települést jártak be, s feltérképezték — akkor ez volt a legfontosabb tennivaló — azt, ami óvásra méltó. Mi ezt az anyagot tekintettük át — új szempontok érvényesítésével is — 1971 után. Természetesen eddig sem tétlenkedtünk, hiszen már 1961-től az foglalkoztatott bennünket, hogy a legértékesebb anyagot miként varázsolhatnánk újjá. A tervdokumentációkat népi csoportunk tagjai tették az asztalra, s ezek nyomán építésvezetőségeink szorgosan tevékenykedtek. Ezt igazolja az is, hogy 1970-ig ötvenöt népi épületet állítottak helyre. Arra törekedtünk, hogy egységes elveket érvényesítsünk. Épp ezért egyezséget kötöttünk a Néprajzi Múzeummal, más szóval, kialakítottuk az azonos elképzeléseket. Elhatároztuk, hogy amit a helyszínen meg lehet menteni, annak fenntartását ott kell biztosítani. A többi közű) a legjelentékenyebbeket a szabadtéri gyűjteményekbe szántuk. Tudtuk: óriási feladat vár ránk, méghozzá'lényeges anyagi fedezet nélkül. Emiatt a már kész jegyzéket ismételten átnéztük, s csak azoknak jósoltunk jövőt, amelyek arra érdemesek voltak. Segítsék a >ulajdonosokrak 1 — Nemcsak régebben, hanem most is sokat beszélünk a hasznosítás kérdéséről. Ezzel kapcsolatban milyen javaslatokat dolgoztak ki, s miképp sikerült ezeket megvalósítani? — Az ügyben tárgyaltunk az Építési és Városfejlesztési Minisztérium illetékeseivel,s velük egyetértésben olyan munkabizottságot hoztunk létre, amely a műemléktémák mellett jogi, közgazdaí sági és pénzügyi összefüggésekkel is foglalkozott. Az ál- I Janii és a szövetkezeti tulaj- i donban levő népi emlékek j jelentették a legkisebb gon- | dót, hiszen ezekkel a kezelő í szerveknek kellett törődni- I ük. Terrríészetesen úgy. hogy ! messzemenően figyelmbe vet" ték a mi meglátásainkat. Az I egyének által birtokoltak [ azonban sajátos nehézségeket okoztak. Ezért határozi V»VJ. augusztus 9- csütörtök tunk úgy — karöltve az érintett minisztériumokkal —, hogy anyagi támogatást biztosítunk számukra. Az ennek részleteit szabályozó rendeletet 1971-ben adta ki az építési és városfejlesztési miniszter. Visszatérítési kötelezettség nélkül folyósítottuk az éves fenntartási átalányt és az esetenkénti segélyt. Ennek összege többszöröse lett az előbbinek. Az emberek először bizalmatlanul, idegenkedve fogadták ezt, de később — s ebben segített a sajtó, a rádió, s a televízió is — megértették, hogy nem csorbítjuk meg tulajdonosi mivoltukat, hanepi olyan alkut ajánlunk, amelynek révén ők is jól járnak. Rendszeresen ellenőriztettük viszont azt, hogy eleget tesznek-e a szerződésben foglaltaknak, Később a díjtételek felső határát is emeltük, s ezzel még népszerűbbé vált az ügy. Új utakon — Tudomásunk szerint a következő lépést ismét az Országos Műemléki Felügyelőség tette meg. Miért volt erre szükség? — így igaz. hiszen 1974- ben újabb akciót indítottunk a személyi tulajdonú épületek megóvásáért. Az általunk kidolgozott anyag alapján az építési és városfejlesztési miniszter előterjesztést nyújtott be a Minisztertanácshoz. Ezt elfogadták, s határozatban rendelkeztek az állami kezelésbe vétel és a hasznosítás előírásairól. Felhívták erre az országos hatáskörű szervek vezetőinek figyelmét, felkérték a fővárosi és a megyei tanácsok elnökeit, a társadalmi szervezeteket, hogy lehetőségeikhez képest segítsék elő a népi műemlékek — különösképp az együttesek — megőrzését é.s közcélú, elsősorban közművelődési, múzeumi, idegenforgalmi, vendéglátóipari, kereskedelmi, természeti árási jellegű felhasználását. Mindez — s ezt örömmel mondhatom — nem volt hiába — kibontakozott egy folyvást terebélyesedő mozgalom, amely égyre rangosabb eredményeket produkált. Mi sem fukarkodtunk, hiszen 1974— 1978 között 92 épület megvételéhez mintegy 13 millió forint támogatást nyújtottunk. Természetesen a folya, mát nem fejeződött be, s reméljük, hogy idővel még kiemelkedőbb sikerekkel büszkélkedhetünk majd. Elismerés Heves megyének — Szűkebb pátriánkban, a Heves megyei Múzeumi Szervezet számos kezdeményezést valósított meg. Miként értékeli ezeket? — A dr. Bakó Ferenc által indított vállalkozás — régi parasztházakat vettek meg, segítségükkel múzeumokká, kiállítóhelyekké alakították át — úttörő jellegű volt. A neves néprajzos, a ma már nyugdíjas múzeumigazgató, próbálkozásával példát mutatott arra, hogy milyen sokat tehetünk a népi kultúra és építészet legjelentősebb értékeinek óvásáért, népszerűsítéséért. Épp ezért nem véletlen, hogy az egri nyári egyetem ezt a kérdéskört választotta az idén témául, hiszen az elvi megállapítások gyakorlati tényekkel igazolhatók. Az összevetés azt jelzi, hogy érdemes a nemes cél érdekében munkálkodni, mert az elkövetkező nemzedékek csak így alkothatnak képet elődeik szorgos életéről, vágyairól, örömeiről... Pécsi István Tankönyvek j a nyomdában A Kossuth Nyomdában befejezéséhez közeledik tizenhétféle tankönyv nyomása. Eddig négyszázötven tonnányi tankönyvet készítettek a következő tanévre. A képen: az utolsó műveleteket végzik, kötésre készítik elő az általános iskola 4. osztályos tankönyveit a nyomda Bécsi úti telepén. (MTI fotó — E. Várkonyi Péter felvétele — KS) B€ihaszn«elatlan lehetőségek llpcon Meleg nyári délelőtt. Jóleső hűvösség fogad az apci művelődési otthon folyosóján. Az egyik szobából beszélgetés szűrődik ki. Bekopogok. — A vezetőt keresném. Nyugdíjas nénike válaszol bizonytalanul: — Most én lennék. Tudja, az igazgató már több mint két hónapja nincs itt. — A könyvtáros? — Gyesen van. — És a gondnok? — ö is. Itt van tehát ez a szép és nagy épület, amelyet a régi földesúr, Szentiványi Farkas kastélyából alakítottak ki, s egy idős nénike vigyázza. Nagy Béláné több mint harminc éve lakik a „kastély” mellett. — Voltam már itt én gondnok, két évig a büfét is vezettem, nem újdonság ez nekem — mondja. — Persze, nincs meg a végzettségem, és csak ideiglenesen vállaltam ezt a munkát. Jobb híján, mert az igazgató május elsejétől szabadságon van, meg úgy hallom, beteg is lett. Fiatal fiú, ő, 21 éves. Érettségizett és egyetemre akar menni Debrecenbe, hisz odavaló. Egy éve vette át a vezetést, de szervezett előadás, táncest, vagy diszkó alig-alig akadt. Vasárnaponként néhány nyugdíjas bányász ül össze kártyázni, a gyermekklub rendez valamilyen kis műsort, s ezzel tudloj;xm fP sort, s ezzel tulajdonképpen kész is. Nincs, aki szervezzen. Én csak a gondnokot helyettesítem. Nyitom-csu- kom az épületet, vigyázok a rendre. A községi tanács elnöke, Pete Pál így fogalmaz: — Rátermett vezető kéne. Aki szervez, sürgölődik, s foglalkozik a fiatalokkal, hiszen azok igénylik a jó programokat. Természetesen DÉKÁNY KÁLMÁN : / K. 2. — El is hiszem — mondta a szolgálatos. — Nem irigylem a bejárókat. Rengeteg idő rámegy a vonatozásra. No meg a hajnali fölkelések. Brrr! — Szeretsz aludni, mi? — a szemüveg cinkosan villant. — Lustálkodni az ágyban. — Hajaj! — így van ez — mondta az öregember. — Pedig az már haszontalan dolog, kérlek, a szervezetnek nincs rá szüksége. Sex horas dormi- re... A későket mindig szigorúan büntettem. Hangot váltott az öreg? — Nem szaladnál el hozzájuk,.fiam? Hátha beteg, vagy elfelejtette, hogy órája van. Az apja feledékeny diák volt. A fiú begombolta a zakóját. — Máris indulok tanár úr. Bringával vagyok, hamar megjárom. — Elhozhatnád a vázon vagy a csomagtartón. Ügy gyorsabban itt lesz. Elbóbiskolt az öreg. A visszaérkező szolgálatos ne- szezésére riadt föl újra. — Nincs otthon — jelentette a fiú kissé fújtatva a gyors hajtástól. — Hazulról elment Ha itt nincs, nem tudják hova ment , Nagy gyöngeség nehezedett az öreg tanárra. De nem , fájt semmije. — Mit mondtak, mikor jön? — Nem jön. Ha eddig nem jött, ne tessék tovább várni. A múmiafej megemelkedett. — Nézd meg újra. talán közben hazament. Jöjjön, nem számít, hogy elmúlt a rendes idő. Az óra nem maradhat el. Minden leckére szüksége van. A fiú megvakarta az arcát, aztán engedelmeskedett. A különórás fiú csakugyan otthon volt. A futár megpróbált a lelkére beszélni, de az nem állt kötélnek. Mindenféle kifogással előhozakodott. A futár tehetetlenül lógatta a karját, pedig igazán szeretett volna az öreg kedvére tenni. — Beteg — próbálkozott újra. — A csoport vállalta a gondozását, fölváltva járunk hozzá. — Sajnálom — mondta a különórás vigyorogva. — Nekem is jólesik egy kis bliccelés. De ne mondd meg neki, hogy itthon találtál. Megígéred ? A futár bólintott, a* erednek megjelentette, hogy tanítványa még nem érkezett haza. — Keresd meg akkor... A légszomjas hápogó hangot a fiú nem értette tisztán: föléje hajolt. — Kit keressek meg, tanár úr? — Az újvárosban, a gyógyszerészt. Könnyű megtalálni csak egy patika van az újvárosban. — Orvosságot hozzak? — Nem kell, fiam. A tanítványom volt az a gyógyszerész, de gyönge latinos. A szemüveglencse föllobbantot- ta az öreg tekintetét, most megint tisztán, folyékonyan beszélt. — A fia is 'gyógyszerésznek készül, egyszer, amikor náluk jártam, kikérdeztem Bizony ő sem külömb latinos az apjánál. Hozd el őt, mondd meg, jöjjön bátran, szívességből teszem. A futár csüggedten taposta a pedált a rázós, város széli makadámon. A sárhá- nyók zörögtek. A köpcös patikus a fejét csóválta. — Az öreg félrebeszél — mondta válaszul az üzenetre. — Az orvosa jó barátom. Végelgvengülés, a végelgyengülés klasszikus esete. Igazán sajnálom. Kitűnő tanár volt. Szigorú, de tudott tanítani. A futár leroggvantott térddel állt az orvosságszagú pult előtt. Megcserélte a lábát, és azt kérdezte: — Mit mondjak neki? A patikus a feje búbját vakarsatta. — Te mit gondolsz, fiacskám? — Zárva van a patika — felelte egyből a futár. — Szünnap. — Bravó! — mondta elismerően a patikus. — Neked aztán gyorsan vált az eszed. — Az üvegvitrinből kivett egy kis műanyag fiolát. a futár markába tette. — KaSu. Biztosan szereted. — Köszönöm — mondta a fiú. Az utcán, a gyógyszertár előtt a tenyerébe rázott néhány szem kasut, onnan meg fölnyalta A mentol aromáia szinte hasította a lélegzetét. Az öreg megint a fiút nézte, egyre csak nézte. A szemüveglencsében megnőtt a szeme, egyre nagyobb lett. Rimánkodó, esdeklő tekintet, a fiút szinte megijesztette. Unta a küldözgetést, az összevissza fukosást, hazu- dozást. Biztosan mgint el akarja küldeni • valakiért, azért néz így rá. Kiszáradt a torka, hangosan kortyogva nyelt. Elkeseredetten megszólalt: — Hát majd én. Ha megfelelek a tanár úrnak, tessék leadni az órát. Az öreg rövidet sóhajtott, remegő ujjal helyreigazította orrán az elbillent szemüveget, aztán kissé gurgulázó hangon így szólt: — Kérlek, hozd közelebb azt a széket. A fiú sorsába beletörődve közelebb vitte a széket ' az ágyhoz, leült karba fűzte a kezét, akár az iskolapadban. A tanár beszélt: — Az első órán mindig el szoktam mondani, kérem bevezetőül, hogy a latin nyelv az emberi géniusz értékes szellemi kincseit őrzi az utókor számára. Költők, történetírók, bölcselők művei íródtak ezen a nyelven. Ama nyelven, amely a művelt Európa szellemi emelője lett. Az egységes ábécét is ez a nyelv adta. A múmiaarc egyre sárgább lett; szempillái akadozva verdestek ki-kihagyott az öreg lélegzete. A fiút szorongás fogta el Mit kell csinálni, amikor meghal egy ember? Itt hal meg előtte. Füzetet, írják kérem, a — A latinok, kérem... A fiú most már igazán megrémült, görcs állt az ádámcsutkájába. Az öreg a nem létező tanítványokhoz beszél, félrehord az esze. De csak beszéljen, akárhogyan is — hajtogatta magában! — Addig legalább él, amíg beszélni tud. Jaj, csak abba ne hagyja! ~ írjátok? — szólt gyöngülő hangon az öreg tanár. — A füzetbe írjátok? I-igen — hebegett a szolgálatos meggörnyedve, a kínlódás verejtékcsöppjei- vel a homlokán. Hát már mindenki helyett neki kell tartania a hátát! Mindenki helyett9 — írjuk, tanár úr, kérem — mondta. — Mindenki a füzetbe írja. (VÉGE) nekik is kellene segíteniük,' az igazgatót sem szabad magára hagyni. Ügy hiszem, a művelődési ház munkája azon a mélyponton van, amitől már csak jobb lehet. Pedig kívül szépen kitataroz- tattuk, itt a szép színházterem, több szakköri szoba, könyvtár, s a tizenévesek kedvence, a pinceklub. A hosszú helyiséget, ahol valamikor boroshordók álltak, a diákok társadalmi munkával hozták rendbe. Szeretnek is ide járni. Zenét hallgatnak, beszélgetnek. Mást alig-alig csinálnak, pedig évekkel ezelőtt volt itt irodalmi színe pad, énekkar is. A három és fél ezres léc .lekszámú község „kulturális központját” bármelyik falusi vagy városi népművelő megirigyelhetné. De ha A „kastélyban” kapott hec lyet a községi könyvtár, s az viszont igen jól működik. Pedig dr. Keszthelyi Ferencné, a jelenlegi könyvtáros is csak helyettesít. — Több mint másfél éve vagyok itt, s közben elvégeztem az alapfokú könyvtárosi tanfolyamot. Hétszáz állandó kölcsönzőnk van, s úgy tűnik, mind többen és többen érdeklődnek a könyvek iránt Persze ehhez szeretnénk mi is különféle programokkal hozzájárulni, így például rövid ismertetőket tartunk az új kiadványokról, de a gyermekeknek szervezünk vetélkedőket, rajzversenyeket is. Alsó tagozatos diákok részére klubot indítottunk. És a művelődési házban tulajdonképpen ez az egyetlen (!) aktív kiscsoport. Az épület külső felújítása mintegy 300 ezer forintba került, s a községi tanács még ebben az évben befejezi a belső tatarozást is. Ez körülbelül 200 ezer forintos beruházást igényel. Tehát összesen félmillió forintot fordítanak erre a célra. De minden költség csak akkor „kamatozik”, ha a művelődési ház valóban a község közművelődési centrumaként is dolgozik. Szervezett előadásokkal, műsorokkal együtt. — Erre most már lesz alkalom — mondja a gyöngyösi járási hivatal művelődésügyi osztályának munkatársa, Záprel Tamás. — A debreceni fiatalembert felvették az egyetemre, s így augusztus 1-vel lejárt a felmondása. A községi tanács elnökével együtt felvettük a kapcsolatot két képesített népművelővel. Válasz ugyan még nem érkezett tőlük, de mivel szolgálati lakással is várjuk, úgy gondoljuk, az apci művelődési ház végre a községhez, s magához a szép épülethez méltó vezetőt kap. Május elsejétől azonban három hónap telt el. Igaz ugyan, hogy nyár van, úgymond a közművelődés „uborkaszezonja”, de azért a fiatalok szívesen eljárnának koncertekre, előadásokra, különféle programokra. Számukra ez az egy év — s főleg az utóbbi néhány hónap — nyilván nem tanulság, hanem rossz emlék lesz. Józsa Péter
