Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

Svájci textilek Svájci textilekből mutat be gazdag kollekciót a Néprajzi Múzeum. Képün­kön: Roth Streiff Lilli: Az idő mozgásában. Rendkívüli aranyleletek nyomában Az elmúlt esztendőben kö­zős szovjet—afgán régészeti expedíció kutatott Afganisz- tanban. Az Amu-Darja partján fekvő hatalmas ki­terjedésű terület, amely je­lenleg magában foglalja Üz- begisztánt, Tádzsikisztánt és Észak-Afganisztánt, egyko­ron a Baktria nevet viselte. Az ie V. századig az Óper­zsa Birodalom volt az úr ebben a térségben. I. e. 329_ ben Nagy Sándor kebelezte be a hatalmas földdarabot. Nagy Sándor halála után az itt kialakuló királyság kele­ti és görög kulturális ala­pokon fejlődik tovább. Ez az állam kb. 100 évig állt fenn és történelmét viszony­lag jól ismerik a tudósok. A királyság bukása utáni időket meglehetős homály fedi. Ezen a területen kutatott a közös szovjet—afgán ex­pedíció és november 15-én fantasztikus látványban volt részük: egy halom arany dísztárgy, melyet szinte tel­jes épségében megőrzött az idő. A kutatókat a további­akban sem hagyta el a ré­gész-szerencse. További öt, arannyal dúsan megrakott sírt fedtek fel. Ebben a 6 sírban található mintegy 20 ezer (!) arany dísztárgy, a térség történetének ama bi­zonyos sötét korszakában készült. Már az első pillanatban szembeötlő volt, hogy el­lentétben a megszokottal, a sírok kívülről rendkívül egy­szerűnek látszottak. Erre a tényre a szakértők csak egyetlenegy magyarázatot tudtak eddig adni: a sírok készítőinek valószínűleg az is volt a célja, hogy minél észrevétlenebbek maradja­nak. A sírokban található fantasztikus gazdagságból pedig azt a következtetést vonták le, hogy királyi sar- jakat temethettek ide. Minden' egyes sír feltárá­sa külön-külön másfél hó­napi munkába került. A sí_ rokban egyenként 2500—3000 darab arany dísztárgyat ta­láltak a kutatók. Első rá­nézésre ezek kaotikus ösz- szevisszaságban hevertek. Minden egyes arany dísz­tárgyat külön-külön meg kellett mérni, le kellett fényképezni és „adatlapjá­nak” kiállítása után gondo­san el kellett csomagolni. Sokáig lehetne sorolni mi­lyen csodálatos drágaköve­ket és dísztárgyakat találtak a sírokban. Volt köztük gyé­mántokkal díszített kard, aranyból készült koronák, és vastag arany karkötők. A különböző állatokat, embe­reket és istenségeket ábrá­zoló aranyövek értékét épp­úgy nem lehet meghatározni, mint a majd félkilós tömör aranyból készült női nyak­ék értékét sem. A világra szóló felfedezés eredménye az expedíció ösz- szes résztvevőjének köszön­hető, de külön ki kell emel­ni az Ashabadból származó Terkes Hodzsaniazov régész munkáját. Ö irányította az ásatásokat, a sírok feltárá­sát és részletesen feltérké­pezte mind a hat sírban ta­lálható leleteket. A leletek teljes és részle­tes tudományos, valamint művészeti elemzése még a jövő feladata. Amikor az expedíciónak már csak néhány napja volt hátra az esős évszak bekö­szöntél g, akkor fedezték fel az újabb, hetedik sírt. En­nek megvizsgálására azon­ban már nem maradt idő, ezért a kutatók ezt a sírt konzerválták a következő esztendőben folytatódó mun­kálatokig. Uj könyvek Gazdag életút adatott Dénes Zsófiának. Ady közelségé^ tői, Balázs Béla, Gábor Andor barátságától kezdve, Pesttől Párizsig, végigélte századunk politikai, művészeti forradal­mait. A forradalmak éveinek a Gyalog a bal oldalon cí­mű kötetében állított emléket. E kötetnek mintegy foly­tatása a most megjelent Szivárvány Pesttől Párizsig című memoárja. A Tanácsköztársaság bukása után az emigráció első állomása Bécs volt. Üj kötetének legérdekesebb da­rabjai éppen e korszakból valók. Élvezetes stílusban írja le Reinitz Bélával, Uitz-cal, Korda Sándorral, Kassákkal való találkozásait, nemcsak a személyiségüket ismerhetjük meg közelebbről, hanem akkori nézeteiket, küzdelmeiket és terveiket is. Hatvány, aki akkoriban Bécsben élt, nem feledkezett meg azokról, akiknek támogatására, vagy egy­szerűen a jó szóra volt szükségük. Itt kapta azt, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű levelet Csinszkától, melyben az alig háromhónapos özvegy, Ady szerzői jogainak át­ruházását kéri. Fura kérés volt. Különösen, mikor híre ment, hogy Csinszka férjhez megy Márffy Ödönhöz, a festőhöz. Ady régebben csak azt kötötte ki Hatványnál,1 hogy ha már az Ady-művek teljes kiadási joga az övé is,' gondoljon mindig anyjára, illő részt juttatva neki a jöve­delemből. „Nem, ezt magam sem felejtem el. Legyen hát a jog Csinszkáé. Én úgysem akarok Adyn keresni. De gon­dom lesz rá... ” válaszolt a mecénás, de a befejezetlen mondat sok keserűséget, áldatlan perlekedést hozott az Ady-szülőkre. Felvillan Moholy-Nagy prtréja is, aki ez idő tájt a weimari Bauhaus egyik vezéralakja volt. Dénes Zsó­fia emlékeiben felidéződnek a kor, elsősorban a két világ-- háború közti európai szellemi élet nagy képviselői: Anatolé France, Chagall, Rouault, Sigmund Freud, Apollinaire, Si­mone de Beauvoir, Matisse —, akikkel személyes kapcso­latba került vagy a nyomukban járt. A nemrégiben hirtelen elhunyt, neves műfordító, publi-' cista és lapszerkesztő Gera György válogatott novelláit ad-; ta ki a Magvető Kiadó Megtorlás címen. Gera hősei hét­köznapi emberek, akik nem visznek végbe nagy cseleke­deteket; tetteik, megnyilatkozásaik mégis emlékezésre mél­tóak. Nem lázadók, inkább emlékezők, akikben kitöröl he- tetlenü él a múlt. Mint abban a bokszolóban is, aki vélet­lenül találkozik egykori parancsnokával. A vézna, nyá­pic üthette őt, de visszaadni nem volt mód — most egy kávéházi asztalnál beszélnek erről. Mi lehet a megtorlás? Lehoczky úgy érzi, le kell vernie rajta az évek megalázó pofonjait. Mégsem teszi meg. Gefát az emberi kapcsolatok! érdeklik. Elsősorban arra kíváncsi: egyenrangúak és nem egyenrangúak hogyan tudják elviselni a nyomasztó körül­ményeket-, akár a háború forgatagában, akár a személyi kultusz nyomasztó éveiben. Nagy sikerű, több kiadást megért regénye után, új olda­láról mutatkozik be Ember Mária Aktavers és egyéb törté­netek című novelláskötetében. A címadó írás dokumentum egy borzalmas korról. Sütő Illést rendőri felügyelet alá helyezik, mert a zsidó gyűjtőtáborból egy aranynak látszó,1 de megállapítás szerint rézből készült karikagyűrűt átvett, hogy azt valakinek továbbítsa. A rövid írás, melyet Ember Mária joggal versnek mond, figyelmeztetés a borzalmak elfeledhetetlenségére. Ember Mária írása tiszta emberi in­dulataival, mélységes humánumával tűnt ki az utóbbi évek prózaterméséből. Tragédiákat vázol fel, jószerivel néhány mondattal a Bölcsészballadában, a Mire jó a műveltség? című, ötvenes évek elejét érzékeltető írásában. É s akkor Lacó anyja úgy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle. Még enni. meg aludni sem bírt az isten..; S^nyi elhallgat, s felnéz rám; Két szeme két aranyfekete nap­raforgótányér, de most a vád mag- vai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebe- gi becsapottan. — De bizony figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lackó anyja? — Mert odaadták a fiát a sár­kánynak három évre, hogy mes­terséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visz- szakapja. Ha nem, akkor a sárká­nyé marad... Hálával gondolok az egykori néprajz-studiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világrend. A mese valahogy mégis kiröppenhetett gyapjas kis buksijából, mert tár­gyilagosan megkérdi? — Holnap mikor jössz kezelés­re? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbú­csúzni — fénytelenedik el a fa­héjbarna arcocska. — Mert en­gem . már reggel hazavisznek, azt mondták. — A mama jön értem autóval — teszi még hozza, ^ la­pos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamának. Otthon a konyhában van a telefonunk az asztalon. Pi­ros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim telefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó” csóvál- gatná a fejét Sanyi másik patró- nusa, a szép szőke Ilka nővér, ám szerencsére csak egymás között vagyunk. így Sanyi töri meg ismét a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Élvihetem a könyveidet? — Hát persze hogy elviheted, Kulcsár János; Sanyi meg a sárkány hiszen neked hoztam őket. í • Fur­csán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. B etyárfészek inkább az ötve­nes, mintsem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem vál­hat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők” egy­két napon belül a műtőbe kocsiz­nak, onnan meg szolidabb tájékra gurítják őket tapintatos kezek. Fo­gadásokat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd az ürge a műtőasz­talon, a cuccáért melyik nővér iparkodik be hozzánk a másik fo­lyosóról. s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfigyeléseinket, s ha szó­vá tenné a kedves betegek modor- talanságát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Tár­sasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősítőt, amelyet a legmód­szeresebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstölni, bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyele­tes orrokat. Meghúzzuk az üveget fickósan, de gondosan ügyelve arra, hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. Aztán ki- öklendez bennünket a szoba a tá­gas folyosóra, ahol már ki-ki csak a saját leleményességére bízhatja magát aznapi első cigarettájának a védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát. hogy már az aj­tóban felkattintsam az öngyújtó lángocskáját. Szélfogó ujjaim ré­sén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szerencsét- lenkedik, az új betegek esengő bi­zonytalanságával, melyen ott pú- posodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. — Hát téged hogy hívnak? ' — Orsós Sándornak — felel el­szántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak —• mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szal­makazalról. és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Ott­hon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér... Úgy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa; épp csak népszavazást nem rendezünk. Tol­lászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó, aztán olyan módszeresen veszi birtokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna ki­szállni belőle. L átogatási nap volt a mai. ám a Csontbrigád törzs­szállásán valahogy most ez is ba­lul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a leg­utolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba vezető aj­tót, elkezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, né­ma düh az egészséges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy-egy utálatos, rosszul célzott szellemesség a levegőben. Fellé- legzünk, amikor a lázmérőket, osztja az ügyeletes nővér, de hát ez sem tart sokáig. Később undor­ral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végeérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennye­zet sárgás mozivásznán egészen lámpaoltásig. Az Öregé nagyon egyhangú lehet, s túlontúl sokszor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizs­gáztatni az egyszeregyből. A kö­lyök beszédhibás, mind riadtab- ban kuporog az ágy fejénél, alat­tomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénység­nek; fertály órán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálkozom, de valahogy nincs erőm. hogy a védelmére kel­jek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágynemű-kupac mélyéről. Szeren­csére belép a nővér, jóéjszakát kí­ván, és lekattintja a villanyt. Csak az ajtó feletti halvány, zöld lám- pácska marad égve. Megnyikordul az ajtónk, s a be­vágódó fénypászma borzalmas je­lenésre esik. Mezítelen váz-férfi imbolyog a küszöbön, arcát ször­nyű hegek torzítják felismerhe- tetlenné, szeme felfelé fordul, csak villogó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vizelettel teli edényt lóbál... Az agysérüléses az őrszobából megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül jparadt. A rém a gyerek ágyához közele­dik, Sanyiból kiszakad a kétség- beesett sikoltás. Kezemet nyúj­tom feléje; olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőröm­be vágnak Pillanatokig tart az egész, rohannak a nővérek, elve­zetik az agysérülésest, de a gye­rek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb öt­letem, mesélni kezdek neki. Sanyi manó történeteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről, Huhu Varászlóról. Mire annak a mesének is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Üstfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbölyödve, édes- deden alszik, de álmában sem ereszti el a kezemet. R eggel, útban a dohányzáshoz biztonságot ígérő ablakmé­lyedés felé, Sanyi hozzám szegő­dik. — Sanyi manő cigány volt? — érdeklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — le­pődöm meg. — Egészen közönsé­ges, réti manó volt, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szil­vát. . ? — Ö bizony. De jóvá is tette a hibáját. A manó meg én imigyen pol­gárjogot nyertünk Sanyi világá­ban, s már árad is rám a kiérde­melt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszé­lünk. Magyarul csak akkor tanul­tam meg, amikor iskolába kerül­tem. — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jólértesültet. Behúzza a nyakát, s bizonytalanul mondja: — Hát... nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. Létrejön az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg vi­szonzásul számol velem, s meg­próbálunk együtt leszokni arról a csúnya selypítésről, amely igazán nem illik a férfinéphez Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony be­leizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megro­pogtatja a „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyel­ni rá. Először én költözöm haza a kór­házból, s már csak a folyosón ta- lálkozhatom kis barátommal na­ponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg más­na*, hogy a gyerek szipogva bú­csúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentőko­csiba, pedig különösen rajong az autózásért... A barátságos sárkányra gon­dolok, aki megérintette le­heletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fész­kéből. Sanyi előbb-utóbb elindul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom, hogy akkor is ráismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bo­csátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a va­rázsigét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents