Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
Csepegő kincsünk — a víz Az Akadémiai Kiadó gondozásában napvilágot látott Kislexikon meghatározása szerint a víz (H30) kémiailag tiszta, (desztillált) állapotban színtelen, szagtalan, ízetlen folyadék, amelynek plusz 4 Celsius fok hőmérsékleten a legnagyobb a sűrűsége. A Földön leggyakoribb vegyület, a földfelszínnek kétharmad részét víz borítja. A lexikon megállapításaival Korántsincs kedvünk vitába szállni, a vízről alkotott képünk azonban hiányos, ha nem egészítjük ki azzal, hogy az idézett színtelen folyadék nélkül nem létezhet emberi élet, nem létezhet ipari és mezőgazdasági termelés. Ezért mondják igen gyakorta, hogy kincsünk a víz. De valóban kincsünk? Úgy bánunk-e vele, mint a kinccsel? Becsöngetek a lakótelep egyik házának ajtaján. Fiatal, harmincon aluli férfi nyit ajtót. — Ne haragudjon, hogy zavarom — mondom neki —, de fizet ön vízdíjat? Meghökkenve néz rám. — Vízdíjat? Nem is tudom. Nem, azt. hiszem, hogy nem fizetünk. — Havonta mennyi vizet használnak a háztartásban? — Nem tudom. — De mégis — erőltetem a témát — mondjuk ötszáz litert? Vagy ezerötszázat? Tanácstalanul tárja szét a karját. Heves megye vízigényeinek kielégítése alapvetően két regionális vízműre és a megyei vízmű vállalatra hárul. Jó néhány ipari üzem azonban saját maga számára biztosítja a termeléshez szükséges vizet. A vízmű vállalat víztermelése az elrmílt néhány év alatt 67 százalékkal növekedett, s már 1977- ben elérte a 16 millió köbmétert. Tavaly újabb ötszázezer köbméterrel emelkedett a fogyasztás. Dr. Kovács Sándortól, a vállalat igzgatójától aziránt érdeklődöm, hogy korlátlanok-e a megye vízkészletei? — Korántsem — válaszolja. — Most folynak a Barátréten, Eger közelében a feltáró munkák újabb vizle- lőhelyek után. A közeljövőben azonban tartós és nagyobb mennyiségű felszín ] alatti vízlelőhelyre nem lehet számítani a megyében. A megoldás: a tározók épí- ! tése. Ez pedig költséges. — Ilyen helyzetben taka- ( rékoskodnak-e a fogyasztók a vízzel? — Külön kell választanunk az ipari fogyasztókat és a lakosságot. Ipari fogyasztóink — előzetes egyeztetések alapján — minden évben meghatározott mennyiségű vizet kapnak. Ha többet használnak fel, akkor százalékos kulcsrendszer alapján, progresszív büntetést fizetnek. Éppen ezért arra törekszenek, hogy ne használjanak el többet a megengedettnél. — Az ipari fogyasztók 5 fórintért kapnak egy köbmé- tér vizet. És ehhez jön a csatornadíj. Ez több, mint a /íz átlagos önköltsége? — Igen, Tehát nem dotációval kapják a vizet. — S ez az ár olcsónak, vagy drágának mondható? Széttárja a karját. — Hát drágának semmiképpen nem drága. Ha viszont túlfogyasztás van, akkor, mint említettem büntetést kell fizetniük. Sza bő Józsefnéval, a Heves megyei Sütő- - és Édesipari Vállalat főkönyvelőjével és Bcrecz István energetikussal beszélgetünk. Az energetikus dossziét vesz elő, rajta a felirat: Energia I. Alatta kisebb betűkkel: Víz. — Tehát a víz is energia? — kérdezem. — Nem vízierőműről, hanem sütőipari üzemről lévén szó, nálunk a víz nem tartozik az energia kategóriájába — mosolyodik el. Csak egyre inkább úgy kell bánnunk vele. És a vízzel való takarékoskodás, mint sok más helyen, nálunk is az energetikus feladata. — Hány liter vizet használnak fel évente? — Minden mázsa kenyér előállításához negyven liter vizet használunk fel. Éves szinten a vállalat vízfelhasználása mintegy 67 ezer köbméter. — S mennyiért kapják ezt? — 450 ezer forint a víz díja — mondja a főkönyvelőnő. — A termelési érték? — Mintegy 210 millió forint a vállalat múlt évi termelési értéke. — Ehhez viszonyítva nem tűnik soknak a 450 ezer forint. . Rábólintanak, hogy nem. — Én a víz árát nem i! tartom soknak — vélekedik Berecz István — azt viszont hozzá kell tenni, hogy a többletfogyasztás után igen jelentős büntetést kell fizetni. Tarifatáblázatot vesz elő. — Nekünk most egy köbméter víz hat forint kilencven fillérbe kerül. Ha viszont a megengedettnél mondjuk tíz százalékkal többet használunk, akkor már a köbméterenkénti ár a tízszeresére, ha ötven százaléknál több vizet fogyasztunk, akkor huszonötszörösére emelkedik. Ezért vigyázunk az egyenlegre. — Ha a technológia szerint negyven liter víz kell egy mázsa kenyérhez, akkor nem lehet hozzá kevesebbet adni... — Persze, hogy nem. De vigyázunk, hogy a csőtöréseket gyorsan kijavítsuk, vigyázunk, hogy ne legyenek csöpögő csapok. Az üzemekben a vízórákat gyakran ellenőrizzük, s ha .túlfogyasztás van, akkor rögtön szólunk. Megszólítok egy idősebb nénit Egerben, a Hajdúhegy utcában. — Mennyi vízdíjat fizetnek havonta? — Hát az utóbbi két hó napra ■ negyven, vagy negyvenöt forintot fizettünk. — Hány köbméterért? — Honnan tudnám... csodálkozik. — Soknak tartja a néni a víz árát, vagy kevésnek? — Nem tudnék rá válaszolni. QtüwmM — A lakossági vízdíj olcsóbb az önköltségi árnál. Az ingatlankezelő vállalat pedig egy összegben fizeti be nekünk a vízdíjat — mondja dr. Kovács Sándor. Ez semmiképpen nem ösztönöz • a vízzel való takarékoskodásra. — Inkább a pazarlásra? — Ezt talán nem mondanám. Inkább úgy fogalmazok, hogy nálunk még nem alakult ki takarékos szemlélet az emberekben. Éppen ezért sok lakásban van csöpögő csap, néhányan félórákig zuhanyoznak, és sorolhatnám tovább. A takarékosságra való ösztönzés jegyében most adunk ki egy szórólapot. A'lapon ábrák illusztrálják, hogy a csepegő csapok milyen pazarlást okozhatnak. Ha például egy csapból egy éven át csupán egy tű vastagságú vízsugár folyik el, akkor is 300 köbméter víz megy kárba. Gondolja el, ha nem csupán egy tű vastagságúról van szó. Még hozzáteszi: — Érdekes, hogy a vízben gazdag országokban, mint például Finnországban, vagy Dániában mennyire ügyelnek a vízre. A kempingekben, vagy a strandokon pénzért lehet zuhanyozni. Bedob egy érmét valaki — és harminc másodpercig folyik rá a vízsugár. Csak harminc másodpercig! de még az ipari fogyasztói ár sem magas. A vízzel kapcsolatos költségek viszont egyre növekszenek. 1977-hez képest a víz biztosításához szükséges energia ára' 4,2 százalékkal magasabb az idén. De még inkább emelkedtek a víztisztítás költségei. Az elmúlt évben 14,7 százalékkal növekedett 1977- hez képest. Szennyvíztisztítás, szennyvízelvezetés? Külön téma. Csupán a gondok érzékeltetéséül: a szennyvízcsatorna-hálózat hossza jóval kevesebb, mint a vízvezetéké. Pedig a szennyvizet el kell vezetni — és nem is akárhová — továbbá meg kell tisztítani. Mert szükség van rá. És nem, kevésbé fontos a víz védelme is. Ismét csak egy érzékeltető példa: megyénkben a mez"gazdasági termelésben felhasznált vegy szerek következtében egyes helyeken a víz nitrát tartalma jóval magasabb a megengedetnél. És még más szennyező források is akadnak bőven. A vízre tehát — mint a kincsre, mint az energiára — vigyázni kell. Egy sajtó- tájékoztatón hangzott el, hogy a vízigények az országban évente hat-hét százalékkal növeksznek. Ezt a tempót nem lehet tartani. Ha nem sikerül felére csökkenteni a növekedést, az ezredfordulóra ' igen nehéz helyzet alakulhat ki. Az eltelt harminc évben az ipar vízfogyasztása nyolcszorosára növekedett, s az ipari víz közel fele az élővizekből származik. Ugyanakkor növekszik a szennyeződés (75 százalékban az ipar révén). Van olyan ország, ahol háromszor derített vizet isznak az emberek. Afrika és Közel-Kelet egyes részeiben más országokból hordókban szállítják a vizet. Nekünk még van. Csak nagyon vigyáznunk kell rá. Kaposi Levente Építőtáborban, a nagyberuházásnál A tavalyi kedvező tapasztalatok alapján — a KISZ, a tanintézetek és a nagyberuházásban érdekelt vállalatok — az idei nyárra is megszervezték Bélapátfalván az ifjúsági építőtábort. A gyerekek '— néhány hét óta — az új cementgyár legkülönbözőbb területein dolgoznak. S annyira komolyan veszik a dolgukat, hogy déltájban, amikor a szálláshelyükön keressük őket, terem, tett lelket sem találni pihenőn, vagy a „gyengélkedőben”. pressz velencei nyaralótelepére Szeretem a közösséget, az első hallásra kedvet kaptam az építőtáborhoz, noha tudtam, hogy itt nekünk aligha akadhat izgalmasabb feladat a tereprendezésnél, takarításnál. Az érdekesebb munkát a szakmunkástanulóknak adják. Busák László nevelőtanár még csak az imént osztotta szét a szerszámokat, a védőkesztyűket, a munkaruhákat pedig egyelőre ígérni sem tudja. Ám a srácok úgy nyü. zsögnek máris, mintha mindig itt lettek volna! — Sajnos, 'nem tudtunk annyian jönni, mint szerettük volna — mentegetőznek —, mert későn kaptuk az értesítést a táborról. Csoda, hogy ennyien is összejöttünk! Mindenesetre. ha kevesen is vagyunk, megpróbálunk any. nvit tenni, mintha többen lennénk — fogadkoznak! — Iparkodunk pótolni a távolmaradókat is! Az egyikük — Berecz János. harmadikos szakközép- iskolás: bélapátfalvi. Neki — gondolhatnék — kevésbé élTanácsi Építőipari Vállalat két harmadéves központifűtés-szerelője hagy doboz bilincset cipel társaihoz. — Szellőzőcsövek bevezetésével foglalkozunk már a múlt hét óta — beszéli Zoli, — ami tulajdonképpen a „vizesek” munkája lenne. Nem lehet azonban válogatni, mindent el kell végezni, ami jön. S szerencsére mi értünk ahhoz is, amit most csináltatnak velünk! — Jól érezzük magunkat — folytatja Karcsi: — rendes a szobánk, kitűnő a koszt. Ha idekinn végzünk, játék, sportvetélkedők között válogathatunk a táborban. A hét végén pedig még amolyan „országjárásra” is indulunk: szétnézünk Debrecenben és Hajdúszoboszlón, majd ift a környéken, Szilvásváradon ... A generálkivitelező 31. szá. mű Állami Építőipari Vállalat másik alvállalkozójánál, a „fémmunkás”-nál futunk össze Molnár József szakoktató „gyerekeivel”. A dpmjéni Pataki István és a nágyúti Salga István — az Üj gyár új kerítésén csúszik az ecset. Aki itt is bizonyítani.akar: Majoros István másodéves festőszakmunkás-tanuló — Kinn vannak valameny. nyien a „területen” — mond. ja a takarítónő —, szégyenné js magát, aki csak heve- részne! Hamar ráakadunk az első kis csoportra, jóllehet nem éppen könnyű megkülönböztetni másoktól, hiszen annyi már a fiatal az állandó munkások között is. Mint halljuk tőlük: egri diákok. — A Gárdonyi Géza Gimnáziumból, illetve a Gép. és Műszeripari Szakközépiskolából jöttünk — magyarázza a bemutatkozásnál a pétervá- sári illetőségű Kaszab Ervin. Jómagam már „törzstag” vagyok, itt voltam az előző heti'turnusban is, és maradnék a következőbe is, ha nem kellene készülnöm az ExMűszak után a táborban. (Balról jobbra) Fehér László’ Bálka Ái pád, Kozma Zoltán és Varga Sándor így feledi a napi fáradtságot (Szántó György felv.) meny a társakkal tartani. A fiú azonban rázza a fejét: tévedés, egy cseppet sem unalmas. Mint helybeli, már kötelességből is eljött. Másrészt pedig: itt azért játékok, kirándulások is vannak műszak után! Arrébb — az új gyár pernyetárolójánál — már szakmunkástanulókkal is találko. zunk. Mihály Károly és Sipos ZjolUm, a Heves megyei 7 1979. július 32., vasárnap A víz tehát kevés és egyelőre olcsó.. Sem a lakossági, Néha sikerült... Szelcszárdon, szőttessel Szeretném, ha jól megértené: mi nem népművészek vagyunk elsősorban, hanem dolgozó asszonyok, éppen úgy, mint olyan sokan mások. A munka, meg a csa- ' Iád mellett nem is igen jut a „művészkedésre”, idő, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan ezt sokan elképzelik. Azok, akik nem ismernek bennünket közelről, csak annyit tudnak, ameny- nyit hallanak vagy néha olvasnak rólunk az újságokban, hogy „ni csak, már Giziké is népművész lett!” Persze, ami igaz, igaz: két , évvel ezelőtt, a hetedik országos pályázaton, Szekszár- don nyertem el a népi iparművész címet. De ne gondolja ám, mintha az csak úgy lenne, hogy az ember megtudja, hogy lesz egy ilyen pályázat, és akkor hirtelen ünneplőbe vált át a hétköznapokból, és olyan szép szőt. teseket kezd készíteni, hogy párjukat ritkítják, és hogy aztán a zsűri tagjai csak úgy ájulnak a gyönyörűségtől... Hát nem. Ez az egész valahol sokkal messzebb kezdődik. Az én esetemben például úgy volt, hogy szerencsére édesanyámnak szép ké. ' zimunkái voltak, és sok szép munkát láttam már kiskoromban is. Milyen a leánygyerek? — maga is megpróbálja, aztán előbb-utóbb kialakul valami belőle. Jómagam így voltam, sok gyönyörűségemet leltem benne, így aztán úgy ért a hír, mint egy valóságos főnyeremény, hogy itt. Hevesen megalakul a háziipari szövetkezet, és engem hív Juliska néni, az elnök, hogy menjek oda dől-, gozni. Ez 1951-ben volt, ami akkoriban nem volt egyáltalán feltűnő, mert mindnyájan azok voltunk ... Annál többre számított, • ahogy Juliska néni — asszony nevén Tompa Béláné — megszerettette velünk ezt a munkát, pedig itt sokan a megmondhatói vagyunk: nehéz tornaszer a szövőszék, különösen a lábakat veszi nagyon igéüybe. Mi akkoriban ezzel nem sokat törődtünk, jártuk a szép népi hímzéseiről híres környező helyeket, Átányt, Bo- donyt, Mátraderecskét, gyűjtöttük a szép, régi mintákat, aztán mikor itthon újra a szövőszékhez ültünk, próbálgattuk, hogyan hozhatnánk össze ízlésesen a régi darabokat a modem világ igényeivel. Néha sikerült, néha nem. Ha sikerült, mutogattuk egymásnak, gyertek csak, nézzétek ...! — ha meg nem sikerült, tovább próbálkoztunk. Mármost így megy ez, ugye, lassan harminc .éve, és talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy elég jól beletanultunk, ami különösebben nem is nagy érdem, hiszen ez a munkánk, és ha valamit ezen túl akarunk kikísérletezni magunknak, ahhoz a mostani fiatal elnökünk, Báder Miklósné is megad minden segítséget. Ezt pedig a szó szoros értelmében kell érteni, mert nemcsak szövőszék, anyag és idő biztosításáról van szó, hanem arról is, hogy sokszor jön oda hozzánk, hogy lá- nyok, van egy ötletem, lehet, hogy jó lesz, ki kéne próbálni... Valahogy így jön aztán össze néhány igazán szép munka, hogy nem győz gyönyörködni bennük az ember, nem győzünk örülni neki, és ezekből a legkülönbek többnyire zsűri elé kerülnek. Mármost az az igazság, hogy itt jónéhány asszony — meg persze, sokat a fiatalab. bak közül is — megtanult szépen szőni, és néha valóban gyönyörű darabok kerül nek ki a kezünkből... Pon tosabban: többnyire inkább mások kezéből, azokéból, akik jelenleg is szőnek, hi vatásszerűen. Ezt magamról én nem mondhatom el, mert több éve raktárosként dolgozom, de mint említettem a lehetőségem mindig megvan rá, hogy magam is be leüljek a szövőszékbe, ha va lami elképzelésem támad vagy ha éppenséggel pályázatra készülök. Nemrégiben is így volt ez, a nyolcadik szekszárdi országos szőttespályázat előtt, ahol aztán végül két kolléganőm, Nagy Béláné tervező és Korsós Istvánná emlékplakettel és fődíjjal, Pülöp Pál- né harmadik, jómagam pedig egy első díjjal érkeztem haza. Hogy mivel érdemeltem ki? — jöjjön, szívesen megmutatom, tulajdonképpen egyszerű, csak ki kellett találrfi: egy 140X250-es kender száda függöny, csavart rozmaringos mintával... Ugye, milyen szép...? Elmondta: Kozma József- né, a Hevesi Háziipari és Népművészeti Szövetkezet dolgozója, népi iparművész. Lejegyezte: B. Kun Tibor egri KAEV leendő géplakatosai — éppen anyagelőkészítést végeznek a cement- csomágoló emeleti „teraszán”. A sarudi Varga Antal, a hevesi MEZŐGÉP hegesztőtanulója kicsit beljebb és magasabban ügyeskedik valami szerkezeti munkán. A hegesztő fiú — meséli —: először dolgozik állványon és sisakban, de eszébe sincs, hogy féljen. Persze, tudja, hogy itt jobban kell vigyázni, mint odahaza, óvatosabb is, mint máskor — ezt azonban a legkevésbé sem engedi észrevenni. Nehogy bárki is kinevesse! — Mi lesz a nyár későbbi programja? — kérdezzük tőle. — Egészében még nem tudom. Annyi azonban már most bizonyos, hogy feltétlenül időt szakítok az elektrotechnikára is, mert a tantárggyal, sajnos, nehézségeim vannak. S az új tanévben, immár az utolsóban, nem szeretnék kínlódni! Lányi Gyula szakoktató apró festőlegénykéi között is a legkisebb Majoros Pista. Alig éri fel a gyárkerítést, amit nagy buzgalommal éppen mázolnak. Teljesítményével azonban semmivel sem marad el a nagyobbak mögött, sőt, inkább talán meg is előzi őket! No, amazok sem igen hagyják magukat, így aztán állandó a verseny, s egy-egy műszakban olykor kétannyit is elvégeznek, mint várnák tőlük. Tardi a pöttöm emberke, Borsod megyei, de csak úgy vágja, hogy mi is készül itt, Hevesben, Bélapátfalván. Nagy Miklós, a több mint másfél száz lakót számáláló tábor turnusvezetője, mosolyog. Már hogyne tudná bármelyik gyerek is, hogy hóvá jöttek, hiszen a 212. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben az oktatók egyik nevelési célkitűzése volt év közben a nagyberuházás ismertetése. S diákjaik természetesen megtanulták ezt a „tananyagot” is. Késő délutánra jár, az eső is szemerkél, amikor búcsúzunk az építőtábortól. Nem sok lehet hátra a műszak végéig, de a gyerekek föl sem néznek a munkájukból. Pedig ma estére — mint hírlik — ismét izgalmas sportverseny van kilátásban! Gyóni Gyula j
