Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
Elidegenedés Nem tudom ki találta ki. vagy ki fordította le tükörmagyarra ezt a szót: elidegenedés. Mindenesetre a szociológiában. a társadalomtudományban, a pszichológiában, a politikában is népszerű és gyakran használt fogalom lett: elidegenedés. Kimondani is nehéz. Elidegenedünk miatta a kiejtésétől. Az imént azt írtam: népszerű fogalom. Helyesebb lett volna talán, ha a „divatos” szót használom, mert fogalmak mennek, fogalmak jönnek, — de a tartalom marad. Elidegenedett például egy lakótelep élete. Állítja a lakótelepiek egy része, állítják a településszociológusok, állítja a sajtó és állítja most még a feleségem is. Aki sem nem szociológus, sem nem politikus, csak lakótelepi. Lett! Kiskörén jártam a minap. Aki nem járt még a Tisza II. környékén, nem is gondolná, hogy a duzzasztott, szőke Tisza partján, már szinte az Alföld szívében, a Hortobágy szélén, évszázados faluvah és faluképpel ölelkezve, ím egy ízig-vérig városi lakótelep színük bele a tájba. Gondolom, amikor a telep megépült a maga néhány száz akkori lakójával, önmaga volt a. saját maga tökéletes ellentmondása, az elidegenedés fényképezhető példája! összkomfortos négyfalközöttiség. amelyet falakon kívül olyan világ fog körül, amelynek falusi tája, emberei egyaránt ismeretlenek és nem e világhoz valók. mértek, mert — múltat őrzők voltak. Ha bezárták az ajtót: város, a maga összkomfortjával. Ha kiléptek azon az ajtón: idegen, falusi világ, idegen, falusi emberekkel, frissen jött, de éppenúgy ismeretlen sorstársakkal. S mert ilyen volt az ellentét, hát még kiáltóbb volt. Mert lakni még nem minden, mert a lakás csak akkor lakályos, ha az a környezetbe olvasztja önmagát és önmagába a környezetet, annak lakóit, ha valami megfoghatatlan, megnevezhétetlen.' de kiérezhető és sajátos atmoszférát teremt a lakótelepen és köré. Kiskörén a tulajdonképpeni. falu és a „város” ma is jól elhatárolt, szemre két világ. Minden bizonnyal a „partok” összemosódása még javában tart és tartani is fog még egy jó ideig. Ám azt írni és mondani ma már, hogy ez a lakótelep, lakóival egyetemben egymástól és a falutól elidegenedve él, — az aligha lenne igaz. A lakótelep, ahol élek, ha akarom, lakótelep, mert akár még szociológiai vizsgálatokra is alkalmas e tekintetben, ha akarom, egy csendesebb, belváros széli utca, ahoi felhúztak néhány emeletes házat, kihasználván a tér adta lehetőséget egy kisebb közösségre való ember le- és összetelepítésére. Akik ideköltöztek, nemcsak a város, de a megye, sőt az ország számos más pontjáról verődtek össze, háztömbönként, emeletenként, emeletszár- nyanképt. Mindenkinek zárva volt az ajtaja, az erkélyre nyíló is, a közös függőfolyosóra nyíló aztán még inkább. És lehetőleg kulcsra zárva mind. Éltünk és élünk is ma még a saját kaptársejtjeinkben, csak viasz helyett betonnal elfalazva egymástól. Elidegenedtünk? A lakások mélyén titkos sóhajok, nosztalgikus visszaemlékezések a még oly fossz és lakhatatlan hajdan volt otthonok után. Mert ott volt szomszéd, évtizedes, mert ott, ha összevesztünk is, de tudtunk kivel. Mert ott lehetett, szólni, hogy üvölt a kölyök, sót és paprikát, sőt pénzt lehetett kölcsön kérni. Mert ott tudtuk, éreztük, hogy egymásra is vagyunk utalva. És az kimondatlanul és kimondhatatlanul is jó. volt és természetes volt. De itt?! A gyerekek mind haverok. Megelégedetten figyelem, hogy már verik is egymást. Az igazi gyerekbarátság a kiadós verekedéseken, a lelkes egymásra üvöltözéseken, a sírós panaszkodásokon, és az anyai, vagy az apai aggodalmakon keresztül kovácsolódik ki. A gyerekek üvöl- tenek, kergetik egymást, este napszálltáig felverik a csendes környéket, fütyülnek az elidegenedésre. Számukra ez az ismerős otthon. „Az” otthon. Voltaképpen ideszülettek, ha még nem is Itt, de itt cseperednek fel, ez az ő világuk: mindent és mindenkit ismernek már. Két éve itt még semmi sem volt, most lakótelep van és őslakók vannak már! Kétéves, négyéves, hatéves ősla- kó)c... Megyek haza, megyek el hazulról, akaratlanul is figyelve és nemcsak a jó időnek tudva be: mind több a megnyílt ajtó. Itt is, ott is tereferélő — isten ments, hogy pletykázót írjak — asszonyok, mert hogy az asz- szonynépnek mindig könnyebb egymással szót értenie. Már járja a só-kölcsönkérés, már az egyik szomszéd átugrik a másikhoz egy kis süteménykóstolóval. Még csak kinyúlva tapogatódznak a baráti kapcsolatokat kutató, az ismeretséget építeni akaró, közösséget formálni óhajtó csápjai a szíveknek. (Tudom, nem éppen szerencsés szó ez a: csáp. De nem találtam jobbat.) Ha van elidege- - nedés, akkor sokkal inkább van, s nemcsak azért mert könnyebb, irha több és érthetőbb, de van — megismerkedés. És, ha majd fél év múltán — vagy előbb, vagy később. csak idő kérdése — meghallom az első veszekedést is a függőfolyosón két szomszéd között, Nyugodtan sóhajtok majd fel: itt van már Kánaán. Megszűnt az elidegenedés! És sajnálni fogom a szegény településszociológusokat, mert ismét szedhetik a sátorfájukat, mehetnek máshová kérdőíves kutatást végezni, — „Elidegenedés egy új lakótelepen” címmel. A jó szerep meg a kíséretébe szegődött siker táplálja, élteti a színészt — mondják. De mi a jó szerep? Erről kédeztem az Agria Játékszín két művészét, Koltai Róbertét és • Kern Andrást. „Amit jói el tudok játszani” Koltai Róbert, a Nemzeti Színház tagja alakítja IV. Béla szerepét, Vámos Miklós, Háromszoros vivát című képtelen krónikájában. Egyenesen a konyhából, pontosabban Arnold Wes- ker A konyha című színművéből — amelyben Pault, a cukrászt játszotta — érkezett a trónra. Igaz, a nagyközönség inkább egy másik élményhez kapcsolja a színészt: a napokban ismét bemutatták a veszprémi fesztiválon fődíjat nyert tévé-drámát, a Dömölky János rendezte Ellentéteket, amelyben Koltai elvtársat, a járási párttitkárt alakította. — Vajon milyen érzés volt saját nevén szerepelnie? — Érdekes, izgalmas. A rendező tulajdonképpen a történet eredeti szereplőinek a nevét akarta használni de az nem ment, így mi színészek a nevünket is adtuk a játékhoz. Ezzel is hangsúlyozva az Ellentétek életszerűségét, művészi hitelét. Nagyon szerettük ezt a drámát, a szerepeit. — Milyen szerepet szeret a színész? — Gondolom: mindenki a jó szerepet szereti. — Egy szilveszteri körkérdésre válaszolva azt mondta, hogy soha nem volt szerepálma, örül minden „jó dolognak". Vagyis jó szerepnek. De vajon Koltai Róbert számára milyen a jó szerep? — Az biztos, hogy az a jó szerep, amiben én jó vagyok, amit jól el tudok játszani. Mert hiába mondom egy alkatomtól távoleső figurára, hogy az jó szerep, másnak talán igen, de nekem nem biztos. Én úgy gondolom, hogy számomra fontos ugyan, hogy jó legyek a szerepben, ám tu. dóm, hogy igazán jó csak akkor lehetek, ha minden összejön: ha jók a partnereim, a darab, a rendezés. Ez így alakult ki a mi csapatunkban Kaposvárott, ahol egyedül soha nem szerettem jó lenni. (Koltai Róbert eddig még csak egy évadot töltött a Nemzeti Színházban, előtte tizet a kaposvári társulatnál, érthető hát, hogy szeretettel beszél „azokról az évekről’ a „rendkívül jó” társulatról, a „nagyszerű csapatmunkáról”, a „remek szerepekről”. Több mint félszáz műben játszott, prózában és zenésben.) Beszélgetés Koltai Róberttel és Kern Andrással arról, hogy ■ r mi a jo szerep! Mintegy kiegészítésként hozzáteszi: — S a remek szerepeket kiváló rendezők irányításával és nagyon jó partnerekkel játszottam. S ez az igazi öröm. — A Nemzetiben is jól kezdett Ruzante Csapodár madárka című reneszánsz bohózatában az egyik főszerepet játszotta, illetve komédiázta nagy sikerrel — mondom. — Igen. Noha Kaposvárott sokkal kisebb zökkenőkkel tudtuk volna eljátszani ezt a darabot, mert a Nemzetiben összehozott „két társulat” között kialakult természetes feszültség miatt bizony nehezebben mentek a próbák. — Milyen filmben láthatjuk a közeljövőben? — Ezt bizony nem tudom. Az az igazság, hogy Kaposvárról könnyebben eljutottam a filmgyárba, mint a Nemzetiből, ahonnét már nehezebben lehet kimozdulni. Azt hiszem vigyáznak ránk, nehogy szétforgácsoljuk magunkat. „Fogalmam sincs” Ugorjuk át azt a bizonyos „csodagyerek” korszakot, a vígszínházi évtizedet is, maradjunk a most befejeződött évadnál — javaslom Kern Andrásnak, aki a Krónikás szerepét játssza az egri várban. — Elégedett-e szerepeivel, sikereivel? — Válasszuk ketté. a kérdést. A szerepeimmé! tulajdonképpen igen, hiszen olyan figurákat játszottam, amelyeket szerettem. A Shakespeare-da,rabbeli szerep végül is sikeres játék lett, A 22-es csapdáját, amelyet már évek óta szerettem volna megcsinálni, bemutattuk. És izgalmas főszerepet játszottam Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmjében is. Függetlenül attól, hogy jók, avagy nem jók egy bizonyos fajta szeretettel vannak teli ezek a szerepek. Az évaddal tehát elégedett vagyok. Ami viszont a sikert illeti; fogalmam sincs, hogy azzal elégedett lehetek-e, vagy sem. Nem az én dolgom ezt megítélni. (Bereménvi Géza Lénköbméter című művének főhősét a Kiskatonát is Kern András formálja meg, egyik szerzője és szereplője a Harmincéves vagyok című musicalnek, és hogy ki ne hagyjam a sorból, a századik előadáson rég túljutott Ken Kesey-regény Kakukkfészek című színpadi változatát, amelyben az egyik ápoltat Billyt játssza. Végül a korábbi évad egyik legjobb színházi produkciójában, a Ljubinov rendezte Bűn és bűnhődésben mint Raszkolnyikov lépett színpadra). — Gyakran mondjuk, írjuk: jó szerep. Milyen is az a sokat emlegetett jó szerep? — ... Fogalmam sincs. Talán az, amit a színész szeret. — Kern András például milyen szerepeket szeret? — Nem is tudom. Nehéz ezt így megfogalmazni. Gyakran előfordul, hogy az ember rettentően téved, a szerepek megítélésében. Ha én például idei szerepeim közül egyet visszaadhattam volna, akkor egész biztos, hogy a Shakespeare-vígjá- ték bolondját nem játszom el. Mert elolvasva a darabot nem értettem, hogy mitől olyan jó ez a szerep. Aztán a próbák közben, a rendezővel Valló Péterrel kialakult közös munka során és egy csomó más tényezőnek az összejátszása folytán, végül is kiderült, hogy ez a figura valóban remek. Ezek után csak megismételhetem: fogalmarrf sincs, hogy mi a jó szerep. Nyilván nem pontosan az, amit a színész magának képzel, meg amiről álmodik. — Vannak szerepálmai? — Nincsenek. Egyre inkább rájövök ugyanis arra, hogy én nem tudok magamnak szerepet osztani. — Amikor A 22-es csapdája színpadi változatát írta, számított-e arra, hogy eljátssza a történet központi alakját, a katonát? — Nem magamnak szántam a szerepet. Legalábbis nem úgy írtam. Később persze, amikor elkezdtük próbálni a darabot, akkor már nagyon szerettem a figurát. A kritikák 85—90 százaléka keményen le is tolt, finoman kifejezve, bírált ezért a szerepért. — De azért szereti... — Nagyon. Én rettentően hiszek a szerencsében, A színész karrierjében, sikereiben jelentős szerepet tulajdonítok a szerencsének. Majdnem többet, mint a ráfordított munkának. Vagy jól jön ki a lépés, s eltalál az ember bizonyos szerepeket, vagy nem. Ha nem, akkor ha összetöri magát a színész, akkor sem sikerül jót alakítania. Lehet, hogy ezzel a kritikusok nem értenek egyet, de szerintem ez égy ilyen pálya. Mondjam azt, hogy sajnos?... Az bizony. Márkusz László CSEH KAROLT: Töredék Néha úgy emelem magamhoz arcodat mint elgémberedett ujja katona a gőzölgő csajkát S mint ha kiejti a hirteién melegtől.,. LELKES MIKLÓS: Távlat Csőrökben gyöngy csillán, kék víz a távlat. Megmeriilnck evezők, lassú szárnyak. Völgybe fut vissza félénk út-erecske — 5 megijesztette szemével a messze. Felnéz a szél és lent a csöppnyi házak ablakain nyüzsgő csillagvasárnap. Eláll a szél, íenyőzúgás. Az égbe indul lepkék virágszin-libegése. Árnyék-fatörzsön hangyák menetelnek. Fehér köveknek gyikbőr vall szerelmet. A fű már újra nyugtalan. A távlat kék vizébe evezők, madárszárnyak. ; 6 A túlon is túl — ha szem odáig látna! — | szépség lobban, vitorlák szabadsága. FARKAS ANDRÁS: § Mint 9 valahonnan...! Mint valahonnan Tengeri zúgás, Támad a szél és Hajtja keletről Déli verőbe Fellegeit, majd Fcltüzesített Kis zivatarral Hordja a dézsát Es viharossá Téve az órát, Dörren is ügy, hogy Távoli villám Áramait kell Földbe temetni — Itt, e temérdek Földi időben Ébred a vágy, a Kellem, a báj, a Messzemenés, az Álom az útról És a kísértő Szellemek intő Szózata: Nem kell Ráhabarodnunk Rögtön! A nyár is Erre szalad majd, Karja közé vesz És a gyümölcsöt Hozza a szép pere!
