Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

Száz éve született Ferenc

A mesemondó múzeumigazgató

Ahogy mindenki tudja, Kiskunfélegyházán született, a Daru utcában, amely most már régen Móra Ferenc utca. S éppen 100 éve, 1879. július 17-én.

Ahogy mindenki tudja, hiszen sok száz szerény-könnyes mesében elmondta, szegény, nagyon szegény szűcsmester fia volt, a szegényparaszti, paraszti-mesteremberi lét teljességében telt gyermekkora. Ez volt a legalapvetőbb írói élménye, ezt hozta, ezt hordozták írásai egy életen át. Hű volt hát azokhoz, akikből származott. Pedig sokra vitte, okos ember volt. Talán éppen azért.

Költőnek indult, versíróként lesz a Petőfi Társaság tagja, a Félegyházi Hírlap közli első írásait. Tanárnak készült, de már 1902- ben újságíró, a Szegedi Napló munkatársa. És jó barátja a nála tizenhárom esztendővel idősebb Tömörkény Istvánnak, akinek aztán utódja is lesz: 1917-től ő a Szegedi Somogyi Könyvtár és múzeum igazgatója. De már 1904-ben könyvtáros és közben szerkesztő, országos hírű lapok munkatársa; a Világ, majd a Magyar Hírlap ad helyet a század húszas éveiben írásainak.

Ahogy mindenki tudja, csodálatos mesélő volt. Igaz meséket szedett versbe — első jelentősebb ilyen írása 1903 karácsonyára jelent meg: Az aranyszőrű bárány, de a húszas évek derekán már kiteljesedik alkotói pályája, és a meseköltő, az újságíró, az ifjúsági irodalom varázslója — a felnőttek közé lép.

Regényei — ha nem is hagytak oly nyomot, mint a Nyugat óriásainak munkái — érdekes színfoltjai a magyar irodalomnak. Első nagyobb lélegzetű munkája, A festő halála eredetileg egy Tápé határában megölt festő barátjának akart emléket állítani, de az írás közben formálódó cselekménynek végül is ő maga lett a főhőse. S témája, hogyan viaskodik az író a nyersanyaggal, hogy az ismert és ismeretlen elemekből történetet varázsoljon, lélektani regényt, amely a városi művész asszimilálódásából a ruszti- kusabb valósághoz fel tudja mutatni a tragédiát. Később — második kiadásban — e művének a Négy apának egy lánya címet adta, ezzel a címmel vált híressé.

Móra rengeteget dolgozott, 1905-től 22-ig Pósa Lajos Én Újságom című gyermeklapjába több mint ezer írása jelent meg, és közben rengeteg más cikke a korabeli lapokban. Neves publicista, ő szerkesztette a Szegedi Naplót, - az ország - szinte egyetlen pacifista lapját — a háború első éveiben!

Felségsértési port indítanak ellene. Lelkesen üdvözli hát a forradalmat, s ha később, az Ének a búzamezőkről című regényéből (ami 1927-ben jelent meg) az derül is ki, hogy Móra nem tudja elképzelni a paraszti világ forradalmi átalakulását, mert ő a hagyományok patriarchális őrzőjét látja a parasztban — 1918—19-ben vezéralakja Szegeden az új eszméknek. Hiszek az emberben című írásában hitet tesz a szocializmus mellett, Memento című cikkében pedig üdvözli a proletárdiktatúrát. A bukás után az író visszatért polgári, radikális eszméihez, de üldözött ember, és ez sokáig elkíséri, még 1922-ben is vád alá helyezik nemzetgyalázásért. Ekkor írja Hannibál föltámasztása című kisregényét, a kor gyilkoskeserű szatíráját, amely azonban csak 1949- ben, a felszabadulás után jelent meg. Az Ének a búzamezőkről mellett a legismertebb regénye egy történelmi munka, a Diocletainus császár korában játszódó Aranykoporsó, egy helyzettragédia, ahol a konfliktus a sorozatos félreismeréseken keresztül jut el a tragédiáig. A kor jellemábrázolása szándékoltan anakronisztikus. Mai emberek szerelmi története egy távoli világba helyezte. Ennek a távoli világnak tárgyi rajzát a lehető legpontosabban adta vissza a műveltségélménnyel teli tudós múzeumigazgató. Ahogy Illés Endre írta a regény megjelenésekor, egy „Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.

„Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra” — mondta volt Tömörkény István Móra Ferencnek, amikor először küldte ki a földalatti utazásra az alföldi buckás tájra az ifjú múzeumőrt, s az szabadkozott, hogy nem ért hozzá. Beletanult. Tudósa lett, a magyar föld őrzötte öreg múltnak. Használta is ezt a tudását, élt is vele, sok-sok írásában. .

Móra regényeit állítottuk emlékezésünk középpontjába, mert az közismertebb, hogy a kis terjedelmű prózai írásokban, mesékben, tárcákban, cikkekben, elbeszélésekben érte el igazi csúcsát. Élete teljes lenyomata, a szegényparaszti alapélménytől, a régész, az ásató múzeumigazgató, a tudós és a harcos újságíró élményéig mind ott van ezekben a kis írásokban. Kis rövid terjedelmű tárcamesében Mikszáth mellett a legnagyobb volt. De míg Mikszáthot az ember, a társadalmi lény ihlette meg mindig, — Mórát nagyon sokszor a műveltségélmény, a szép- irodalomban kicsapódó kultúra. Nagy polihisztor volt. „Minden megismerés makacs keresője” — írta róla Karinthy Frigyes. Ha csak ifjúsági műveket írt volna, azok is halhatatlanná tették volna, de ő annál sokkal többet tett. Írásainak összessége, életműve a század első harmadának hiteles le- - nyomata. •• - • ■*: ■ - ~ ~

Szalontay Mihály

... Sose láttam humor nélkül.

Ez volt az ő nagy tartalma szóban és írásban, a humor. Éspedig az a magyar humor, ami az alföldi magyar ember legsajátosabb tulajdona. Humorá- titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva találta ki: az

életben való elbúvás és az ség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén. Hiszen neki is jutott még török iga. Mint mindenkinek, akiben lélek van és ambíció és bátorság. Angyali dolgokat tudott mondani hivatalából, s politikai, társadalmi és emberi bán- talmainak mélységéből. Gyöngyöket szólott és csiszolt drágaköveket hullatott.

Volt egy adománya, ami kevés embernek jutott osztályrészül; ha a száját megnyitotta, már mindenki nevetett, aki a közelébe került....

MÓRICZ ZSIGMOND

Móra Ferenc portréja

Kortársah Móra Ferencről

JUHASZ GYULA;

Móra Ferenc új könyve: A festő halála azok közül az írások közül való, amelyeket nem akar letenni kezéből az ember, amíg végig nem olvassa. Olyan ez a könyv, mint valami napsütéses és kanyargó gyalogösvény,

amely kivisz bennünket a város zajából és bajából, virágos réteken, kis kerek erdőkön vezet keresztül és betart a faluba, ahol az ősi templom ajtajában bárányok legelnek és öreg táltosok keresik, kutatják az anyaföld áldott ölében az Attila király kincsét. No, azért nem keil félni, emberek, modernek, hogy falun vagyunk, bicebóca virágok és egyszerű lelkek között, mert urbánus és humanista szellem kalauzol

bennünket mindvégig, a könyv minden lapján, akiről ugyanazt írták, hogy Mik- száthba és Gárdonyiba oltott Jókai, de éppen annyi okkal és joggal mondhatnád, hogy Anatole France-ba oltott Tömörkény, mert hiszen az olyan nem fontos, mikor valakiről van szó, akinek saját hangja és tulajdon arca van, jellemző és megkülönböztető irodalmi fiziog- nómiája, mint Móra Ferencnek, akit minden soráról meg lehet ismerni és akit nem lehet többé elfelejteni...

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

A francia cseveg, szikrázik, pontosan kiszámított csattanókat helyez el, a német taglal, fejteget, elemez, boncol, latol, mindig tudományosan, az angol az essay megalkotója, valami szigorú, de közvetlen tárgyilagossággal világítja meg tárgykörét. Mi mesélünk, s közben szemlélődünk, vállunkat vo- nogatjuk, el-elkalandozunk, végül mosolygunk. Móra Ferenc az önmagáért való „beszéd” e pompázatos, keleti módját műveli ki, mely oly általánosan és megindítóan hat mindnyájunkra, annyi távoli emléket ébreszt bennünk, mint a cigányzene. Szeret meg-megállni, vargabetűt tenni, zárójeleket nyitni. Éppen eszébe jutott valami. Mégis mindig célhoz ér. Mondatai természetesen gön- gyölődnek le egymásról. Tiszteli a betűt, mértékes művésze az írásnak.

(összeállította: Angyal János)

I

genis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem ölyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhözragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt.

Ez a János, nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk és ha volna, akkor kapanyelet csinálnak belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen zenni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa-kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb. meg keserű lapu és búzavirág és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággail, a suhancnak a sza- eosbükkönv piros csokrával, a

Móra Ferenc:

Földhözragadt lános története

kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

r

0

, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a redves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtoga- tás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagöt. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejút- ban a fény. Ha néha -csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni és a lengyel tenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnellek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette és hátraszólt a tisztjének:

— Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy „hej, ha

nekem ilyen volna!”. Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobod- ták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

— Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle.

M

ikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ö meg az asz-' szony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de a kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

— Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar mei vénülni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a ko- menistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

— Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csaík utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

P

ersze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon és különben sem volt se volt igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ő maga. János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, míg a gyerekek embermunkára ralóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő mái- csak a magáét szántogatja.

P

éter-Pálkor fogta is a kapat és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tázenkét nagy uradalom a

környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos és az erkölcseiben sincs kivetnivaló.

— Kell-e munkás, uram? —köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy munkás igen. de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa. így adta ki még ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

— Hja. kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No,

hát menjen kend dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül és így nem kellett az idei őszön sehol se ku- koricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilen- cedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

— Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreform-törvény a neve —. de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létéreszán- ja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten, fölment a községházára és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

— Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápas remet.

J

ános megfogadta, hogy soha többé az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egesz családját és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.