Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

I

Hol a paraszt?

— Paraszt! — mondjuk az ABC-ben és ez sértés.

— Paraszt — mondjuk a szemináriumon és ez tájékozottságot jelent az osztályviszonyokban.

— Paraszt — írtuk és írjuk az önéletrajzban, mert a szemináriumon tanultak alapján tudjuk, hogyha előnyt nem is, de hátrányt semmiképpen sem jelent ez, mégha a szorosan vett származási kategóriát el is töröltük. De nem az osztályviszonyokat. Egyelőre legalábbis. De valójában van-e még ma parasztság Magyarországon? Van-e oly értelemben, ahogyan azt mi, idősebbek, meg a fiatalabbak is tanultuk, tanulják, amilyen volt, és ami volt a parasztság? Ahogyan volt — és vajon van-e — akár még évtizede is tán’, de két évtizede mindenképpen?

.— Paraszt vagyok, az bizony. Én az. És nem szégyen, lem. De sokan vasvillát ragadnának, ha rájuk fognák, hogy azok. Igaz, nem is azok már... — tette hozzá tűnődve a hetven felé járó Sándor bácsi, valahol Poroszló határában, megpihentetve magát és a kaszát a kérdésre válaszolván. Ö nem szégyenli, de a fiatalabbja. szerinte már nem vallja és főleg nem tartja magát annak. Se Poroszlón, se Űjlőrincfalván, se Boldogon. Ahol meg Lukács Dezső mondta, aki most ott tsz-ágazatvezető, ő mondta annak idején, hogy itt tsz-tagok dolgoznak, akik parasztok voltak, ha voltak, vagy legfeljebb a szülei voltak csak azok. És, hogy nem értettem egészen, mit is akar mondani, hát csak kimutatott a főútcára, amely inkább nézett, és néz ki villanegyednek, mintsem falunak. Legalábbis annak a falunak, amilyennek a magunkban őrzött romantikus faluképünk szerint lennie kellene. És a külső, a házak és a falvak külseje, belső és nagy tartalmi változást takar.

Folyik a vita, a számlálás, hogy hazánkban az össz- keresők, dolgozók hány százaléka él és tevékenykedik a mezőgazdaságban. Általában 15—17 százalék közé teszik ezt a számot, de lehet, hogy mire leírom és megjelenik ez a cikk, már a 15 százalékot sem éri el a mezőgazdaságban dolgozók arányszáma. Az is tény — vagy volt legalábbis e sorok keltéig —, hogy nálunk ma már 17 ember egész évi élelmét állítja elő egyetlen mezőgazda- sági termelő. Egy olyan országban, ahol valamikor — és történelmileg nem is olyan régen — majd kétharmada volt a lakosságnak falun és földből élő, amikor, ha piacra vitte a kis-, vagy szegényparaszt a termését, kis pénzhez jutni akarván, hát akkor saját magának nem jutott, nemhogy tizenhét embert lásson el.

Ha a tulajdonviszonyok és a munkához való viszony aspektusából vizsgáljuk, hogy hol is hát a hagyományos parasztság, hol van a földért élő, a hajnaltól holdjöttéig dolgozó, az időjárásnak teljesen és a piac törvényeinek, ha lehet még annál is jobban kiszolgált „őstermelő”, a monokultúrás paraszti gazdálkodás és a gazdálkodáshoz egyáltalán nem értő, csak a mezőgazdasági munka fázisait elvégezni éhbérért képes agrárproletár? — nos, hát akkor ilyest nem találunk akkor. Magyarországon megszűnt a parasztság. Legfeljebb mutatóban, rekvizítum- ként, de egy teljesen megváltozott társadalmi körülmények között élő réteg egyedeiben fedezhetjük fel, hogy milyen is lehetett —, de pontosan, hogy milyen is volt, azt már nem! — a hajdan létezett parasztság.

És nemcsak arról van szó — természetesen arról is —, hogy a korszerű termelés, a gép és a tudomány hatalma a földeken, mégha e hatalom néha nem is tud dacolni a természeti körülményekkel, hogy szóval mindez és belőlük következően, a parasztság létszámának csökkenése objektíve „számolná” fel a parasztságot, mint osztályt. Mindemellett ugyanis az egész társadalom gazdasági, kulturális élet- és értékrendjének változásai, az ipar és véle együtt a munkásosztály számszerű növekedése hatott ilyen irányban erjesztően a hagyományos falusi és paraszti életforma megváltozására. Mind közönségesen: a szövetkezeti-mozgalom volt és lett az, amelynek keretei között, a munkásság segítségével a paraszt felszabadította önmagát önmaga kiszolgáltatottsága alól. Ez volt és ez lehetett csakis az alapja annak, hogy befogadója legyen az új munka, és termelési módszereknek, a tudománynak, a technikának, amely természetszerűleg, mint valami kumulatív folyamat, vitte, erősítette tovább az erjedést a végső „kiforrásig”.

Nem hiszem, hogy feladatom lenne, s ha lenne sem vállalkoznék rá, hogy akárcsak szociológiai szempontból is meghatározzam, hogyhát most és ma, mi is a hajdanvolt parasztság? Csak arra, és annyira szorítkozom, hogy nyugodtan leírhassam, ez a parasztság, mint olyan, mint amilyennek hajdanvolt valóságukban és a szemináriumi órák diszciplínáin megismerni és megtanulni tudtuk — ma már nem létezik. A megváltozott termelési viszonyok két évtized alatt alapjaiban megváltoztatták ennek az egykor nagyon is heterogén osztálynak belső szerkezetét, tudat- és létformáját. Még akkor is így van ez, ha sokan kentaurok: fele részben ipari munkások, fele részben mezőgazdaságiak; még akkor is így van, ha egy részüket szíve a városon is a földhöz húzza, és a műhelycsarnokban is az eget kémlelné a legszívesebben.

Dehát a mai munkásosztály sem az, ami volt a fel- szabadulás után. Nem az a proletáriátus, amelyet, illetőleg akiket olajos overallban, tüzelő szemmel, beesett arccal és állandó pörölycsapások közepette tudtunk csak elképzelni. A munkásosztály is egységesebb lett, mint a hatalom tulajdonosa, egyben differenciáltabb is, mint e hatalom gyakorlója, élvezője, s mint a munkában kialakult hierarchia részese. Egyszóval új típusú munkásosztály. új típusú parasztság — mégha az utóbbi osztály neve ma már nem is fedi megfelelően jelene tényét, de igazolja múltja tartalmát. Lehet, hogy az elnevezés feletti meditáció üres fikció? Lehet, hiszen mind erőteljesebbek a lépések a társadalom homogenizálódása, az egységes dolgozó osztály kialakulása felé. Irányába, inkább!

Azt írtam fentebb, hogy ma már nálunk 17 embernek termeli meg évi élelmiszer-szükségletét egyetlen mezőgazdasági termelő. Imponáló! De Dániában ez az „egyetlen” ember 80 embert lát el enni-, innivalóval. És ezt már paraszt nem képes megtenni. Csak mezőgazdasági szakmunkás. Akinek a feje fölött a szikrázó, vagy az esős ég, a gvártető. de aki alatt, mellett, akinek a kezében éppen úgy a gép, a tudomány a legfőbb termelőerő, mint az iparban dolgozó társáé. Az elnevezésétől függetlenül.

(J Dél-afrikai csendélet -(Fotó: L’Humanité Dimanche) ^

z embert hagyni kell A szépen megöregedni JM — mondja a szociál- /■ gerontológus, és hoz- záteszi: az emberek X JM. legtöbbje megsínyli a nyugdíjazást, az ezzel járó életritmus-vál. tozást. A család és a társadalom feladata az, hogy ezt a ritmusváltást megkönnyítse, s levezesse a vele járó feszültségeket.

Mi okoz ilyenkor feszültséget? Mindenekelőtt a munkahelytől, a munkáskollektívától való elszakadás, a szülő-gyermek kapcsolatban végbement változás; az idősebb korban gyakori betegségek; a korábbihoz képest szerényebb jövedelem, amely az anyagi függetlenség elvesztésének félelmét kelti; végül — de egyáltalán nem utolsósorban! — a társadalommal összekötő szálak megszakadása, a perspektívák hiánya.

Kilencszázpzpr

magányos öreg

Magyarországon — a százezer volt vasutassal együtt — a nyugdíjasok száma nap. jainkra elérte a 2 milliót; a nők és férfiak aránya 50—50 százalék; és bár az egy-, vagy többgyermekesek csoportja megközelíti a 70 százalékot, ijesztően magas azoknak a száma, akikkel a család nem törődik! Végül még egy szívszorító számadat: a kétmillió nyugdíjas közül 900 ezer egyedül él.

Olyan egyedül, mint, B. néni, a Cegléd környéki nyugdíjas szülésznő, akire hat élő gyereke közül tíz év alatt csupán egyszer nyitotta rá az ajtót az egyik, mikor látogatóba érkezett Csehszlovákiából. B. nénit nyolcvanéves korában karolta fel a községi úttörő- csapat, s hogy 92 éves korában megbékélten hunyta le örök álomra a szemét, azt azoknak a 10—12 éves gyerekeknek köszönhette, akik megszépítették, megkönnyítették utolsó esztendőit.

Jártam olyan nyírségi ta- nván, ahol a nehéz munkától megrokkant, öreg parasztember egyetlen kapcsolatát a külvilággal a motor- kerékpárján olykor arra vetődő állatorvos köszönése jelentette.

Országszerte növekszik az olyan öregek száma, akik már nem elsősorban anyagi okokból, hanem önálló életvitelre való képtelenségük miatt szorulnak a társadalom gondoskodására. E gondoskodásnak különböző fokozatai vannak: az első öregek napközi otthona, ahová az egészséges, ám magányos öregek főként a társas együttlét — no meg a meleg

OTTHON-E

A

SZOCIÁLIS

OTTHON?

ebéd — kedvéért járnak; a második a házi gondozás, amelyben a betegeskedő, önmagát és háztartását ellátni képtelen időseket részesítik, s a harmadik a szociális otthoni elhelyezés, amely a szo- ciálgerontológusok szerint csak végső megoldásként jöhet számításba.

„...Mintha a lányom volna”

Az idősebb korosztály fülében vannak olyan, riasztó csengésű szavak, amelyeket a fiatalok nem is értenek; ilyen szó a „lelenc”, a „szegényház”, meg a „szeretetotthon”.

Budapesten a felszabadulás után mindössze 1500 szegényházi, illetve szeretetott- honi ágy várta a jövedelem nélkül tengődő, munkaképtelen, rokkant hajléktalanokat, Ma csaknem 6000 gondozásra szoruló idős ember talál hajlékot a főváros szociális otthonaiban. Országszerte összesen mintegy 250 szociális otthonban csaknem 30 ezer rászorulót gondoznak.

Hogyan gondoznak? Szóljanak erről először a legilletékesebbek: az öregek!

„A vezető olyan hozzám, mintha a lányom volna. Meghallgatja a panaszaimat, mert bizony egyszer itt fáj, másszor ott fáj; még azt is megkérdezi sokszor, hogy mit álmodtam az éjszaka” — mesélte négyszemközti beszélgetésünkkor az Sz.-i szociális otthon egyik női lakó. ja. Egyik fiatal városunk szociális otthonában így „panaszkodtak” a gondozottak: „Tetszik tudni, jó itt nekünk, csak a koszttal van baj; túl sok a hús, kevés a főzelék. A hátsó udvarban magunk neveljük a hízókat, a konyháról kikerülő moslékkal, aztán minden évben levágunk egy egész falkára valót. Minek már annyi hús az öregeknek?”

Egy nyírségi szociális otthonban éppen kézimunkaszakköri foglalkozás volt, amikor betoppantunk. A községi általános iskola egyik

tanárnője járt ki hetenként kétszer népi motívumokra, meg subázásra tanítani az asszonyokat. „Többet ad ezzel az öregeknek, mintha pénzt kínálna nekik: értelmes célt, elfoglaltságot” — magyarázza később az otthon vezetője.

Szocialista államunk óriási anyagi-szellemi erőket fordít szociálpolitikai célokra, köztük az idős emberek gondozására. (Az év elején végrehajtott nyugdíjrendezés 1,3 millió idős állampolgárt érintett kedvezően; az év végéig 40 milliárd forintot továbbít „ügyfeleinek” a Nyugdíjfolyósító Intézet.) Az Egészségügyi Minisztérium és a helyi tanácsok kezdeményezésére évről évre gyarapodnak a komplex öreggondozás intézményei. Az öregek napközi otthonában ma már országosan mintegy húszezren töltik napjaikat; a háztáji szociális gondozóhálózat körülbelül 30 ezer rászorulót lát el; 170 ezer körül jár azoknak a száma, akik rendszeres szociális segélyben részesülnek.

Feltétlenül szólni kell rész. letesebben is e társadalmi összefogás legszebb példáiról. Mindenekelőtt arról az országos mozgalomról, amely Lakatos Vince „Naplemente” című tévé-riportsorozata hatására bontakozott ki a Bács-Kinkun megyei „tanyás öregek” szociális otthonban való elhelyezésére, s amely eddig több mint 25 millió forintot eredményezett. Szólni, kell azokról a gyárakról; intézményekről, vállalatokról, amelyeknek dolgozói, szocialista brigádtagjai nemcsak pénzüket, de két kezük munkáját is felajánlották a gondozásra szó. rult időseknek: A Felvonógyáriakról, akik ételliftet építettek az egyik fővárosi szociális otthonban: a Vámos Ilona Egészségügyi Szakközépiskola növendékeiről, akik minden héten meglátogatják az otthon lakóit; a Zala megyei brigádokról, vállalatokról, amelyek 40 ezer darab téglát. különböző építőanyagot, szakipari munkát ajánlottak fel a letenyei szociális otthon bővítésére, ösz- szesen 2 millió forint értékben; a Miskolci Nemzeti Színház művészeiről, akik gyakran adnak műsort a városi szociális ottnon lakóinak.

Pszichés sérülések

„Idősebb korban — mondja főorvos ismerősöm — nemcsak a betegségek támadják meg könnyebben az embert, de a pszichés sérülések is gyakoribbak.” Ennek egyebek között az az

oka, hogy az idős ember sokszor temet: egymás után veszíti el gyermekkori ismerőseit, barátait, rokonait, szeretteit. Minden haláleset fokozza egy kicsit befelé fordulásukat, elszigetelődésüket, miközben újabb kapcsolatok, barátságok teremtésére már képtelenek. Ilyen körülmények között sokszorosan szükség van a családra, a gyerekek, rokonok sze. retetére, társaságára, vagy

ha ez nincs, a társadalom megértő segítségére. Az időskori depresszió ellen legjobb orvosság ugyanis a kapcsolatok megóvása, a külvilág iránti érdeklődés fenntartása, annak az érzésnek megóvása, hogy az idős ember nem felesleges, szükségünk van rá. Szükségünk van

életbölcsességére, szakmai jártasságára, az élet különböző dolgaiban szerzett tapasztalataira.”

Azt az érzést, hogy szükség van az idős emberre leg. könnyebben a család, a gyerek tudja bennük elültetni. De mi legyen a magányosok, kai? Az egyedülállókkal?

Úgy mint a gyermek

„A szociális otthonbeli él'etre való felkészítés nálunk még gyerekcipőben sem jár” — mondja a szociálgeronto- lógus. — Pedig ezt is meg kell sürgősen kezdeni, ugyanúgy, mint a szociális otthonokban dolgozók pszicholó. giai alkalmasságának vizsgálatát. Mert nem elég az időseket szeretni, bánni is tudni kell velük. Gügyögés helyett sok türelemmel, emberséggel, lélektani érzékkel. Ahogy a gyermekgondozásra, úgy az öreggondozásra is fel kell készíteni a szakembereket. Mindenekelőtt azt kell megértetni velük: a

családba, a családi élet fogalmába az idős ember, az öregség épp úgy beletartozik, mint a gyermek. A népesség húsz százalékát kitevő nyugdíjasok gondja-baja, ezen belül a szociális otthonok lakóinak sorsa, élete nem lehet egy szűk réteg problémája: ez társadalmi

ügy. És minél fejlettebb egy társadalom, annál több gonddal, törődéssel viseli szívén azoknak a sorsát, akik több évtizedes munkájukkal segítettek feljutni a fejlődés mostani fokára...”

Nyíri Évi