Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

Piac: hajnal — munka — zsibongás Hánykor ébred Eger „ (Fotó: Perl Márton) A vásárcsarnok, Eger ..gyomra” — mint mindig — ezen a napon is korán ébred. A piac üvegajtóit ugyan csak reggel ötkor nyitják ki, a vaksin ásíto- zó jókora ablakszemek előtt és mögött azonban már jóval korábban felfe­dezhetők az ébredés jelei. Az első költögetők ponto­san három órával azután érkeznek meg a Katona téri csarnok elé, amikor a nagytemplom órái elütik az éjfélt. Friss áruk súlya alatt nyögő teherautók fé­keznek az ajtók előtt, s a ZÖLDÉRT álmos tekintetű rakodómunkásai ládákat, zsákokat cipelve feltöltik az árudákat. Az előző nap rendelt zöldség-gyümölcs lassan a helyére kerül, az árusok nagy gonddal ren­dezgetik a terítéket, hadd lássa a piacjáró háziasz- szony, a magyaros ételek „alapanyagai” iránt érdek­lődő külföldi turista — s ma hajnalban az újságíró —, hogy mi minden kap­ható .... Amikor a kocsikról leke­rül az utolsó láda is, mint a támadó hadsereg az el­lenséges állásokat, körülve­szik a csarnokot a kisebb- nagyobb árukínálattal ér­kező őstermelők, kiskert­tulajdonosok. Kii autóval jött, ki kerékpáron, ki a jellegzetes, kimustrált — Isten tudná megmondani, hány apróságot ringatott — babakocsiban tolta ide a portékát. — Boldogról hoztunk paprikát — mondja az egyikük, s fázósan össze­húzza magán a vastag, fekete kendőt. Mások Os­torosról érkeztek, Szólók­ról. Makiárról, vagy innen a szomszéd utcából zöld­séggel, gyümölccsel. A nyári hajnal hűvössé­gétől topogva, de türelme­sen várják a kofákat, vagy a nyitást... Standok, asztalok És ötkor megindul a ro­ham, mindenki a legjobb helyet akarja megszerezni magának. Azon a részen, ahol a vásárlók járnak- kelnek alkudozva, nézelőd­ve, kíváncsiskodva. Itt mindig el lehet adná min­dent, távolabb kevésbé. A kofáknak jobb a helyze­tük, nekik a nagycsarnok­ban, meg a szomszédos kis- piacon állandó standjuk van. Ide hordják az őster­melőktől felvásárolt árut. Az alku nagy, de rövid. — Adja ötért... ? — Nem. Látott már en­nél szebb árut, mondja meg őszintén! — replikázik az egyik kiskerttulajdonos. A kofa legyint és továbbáll. Aztán mégiscsak az előb­bit veszi meg, mert való­ban szép az áru. Az üzlet, megköttetett, az őstermelők üres batyujuk­kal — s talán elégedetten — elindulnak hazafelé, a kofák pedig rendezni kez­dik az árujukat. Csupa idős asszony mind. azt mondják, nincs utánpótlás. A legfia­talabb 60 éves, a legidő­sebb 83. A csarnokban kezd „iga­zivá” válni a levegő. A friss vízben lubickoló hal szaga — ma amúr van — keveredik a sülő fokhagy­más és káposztás lángos illatával. A másik oldalon hatalmas tepsikben serceg, zsírt izzadva pirul a hurka, kolbász... Világító tölcsér és császárgomba A gombásoké — külön világ a piacon. Apró ku­pacokban várja a vásárló­kat a fehér, sárgás, vagy sötétebb színű erdei cseme­ge. — Ez a legfinomabb, eb­ből vegyen, fiatalember — kínálja az egyikük a sárga rókagombát. A mellette álló mezei szekfűgombát ajánl, erdőszéli csiperkét és császárgombát, mert „ez a legfinomabb”. Az első ven­déggel rosszul jártak, mert nem vásárolni, beszélgetni jött. A partner ezúttal Ko­gyomra"...? vács Mihály gombaszakér­tő, aki idestova 15 éve nézegeti, ellenőre’ a kis ku­pacokat. — Eger környékéről, Pá­rádról, Bükkszentmárton- ból, sőt Ózd mellől hozzák a piacra az erdei gombát. De nemcsak eladni, sokszor csupán azért, hogy nézzük meg, ehető-e, amit szedtek. Az árusokon kívül sok tu­rista keresi fel az ellen­őrzőhelyet ... — Mennyi fogy egy-egy nap a piacon? — Ez változó. Volt, ami­kor csak ötven kilót adtak el, volt, amikor 12 mázsa fogyott. Ahogy elnézem, mára olyan 2 mázsányit kell átnéznünk a kollégám­mal. Közben egy háziasszony érkezik, a korai vásárlók egyike, egy szatyor gombát hoz a szakértőhöz. Még szerencse, mert az előző nap szedett jókora meny- nyiségbő! mindössze három darab ehető. A többit a helyszínen megsemmisítik, hogy még csak véletlenül se keveredhessen az ehető gombák közé. — Ez a mérgesfajta csak egykeresztes volt. de nem­régiben találtunk gyilkos galócát is. A szigorú ellen­őrzésnek köszönhető, hogy az egri piacon vásárolt gombától még senki sem lett rosszul. Fogy is a gomba hama­rosan, alig tudják mérni a kosarakba, szatyrokba ... Örökéletű párbeszéd Fél hat, hat óra körül kezdődik az élet. A vásár­lók szinte egyik percről a másikra lepik el a csar­nokot és „környékét. Kez­detét veszi az örökéletű párbeszéd. — Olcsón adom, lelkem, a zöldséget, hagymát... Négy forint csomója. — Ez nagyon drága, né­nikém, adja ide olcsóbban... Vagy: — Mit tetszik kérni, van itt minden, csak tessék körülnézni ... — Egy kis málnát kérek. Szidi néni, úgy 15—20 de­kát ... Szidi néni, vagyis Lap­osak Sándorné az egyik legrégebbi kofa az egri piacon. Harminckét évvel ezelőtt váltotta ki az ipar- engedélyt, azóta talán ha\ egy-két napot hiányzott a standja mellől. — Nyáron minden haj­nalban 3-kor,. télen 5-kor kelek, elrendezem az árut, s itt vagyok, amíg csak vevő van a piacon — mondja két törzsvásárlója kiszolgálása közben. — Nem fárasztotta még el ez a hajnaltól késő dél­utánig tartó munka? Furcsának tűnhet a kér­dés, mert csak annyit mond: — Addig csinálom, amed­dig a jó Isten segít... Ki mit venne, ki mit vett! A nyüzsgő tömegből ki­válik egy cekkereket, szaty­rokat cipelő háziasszony, S. Pálné. — Leveszöldséget vettem, almát, tejet és paprikát. Mindig itt vásárolok, sze­retem ezt a piacot, mert szezonban megkapom a keresett cikkeket mind a ZÖLDÉRT-nél, mind a ma­szekoknál — mondja, s ha­zafelé indul a teli táskák­kal. ö elégedett. De van más véleményű vásárló is: — Alig van fejes káposz­ta, karfiol meg csak a kofáknál kapható méreg­drágán ... — Nem értem, hogy mi­ként lehet megengedni 30 százalékos eltérést a ZÖL­DÉRT- és a maszekár kö­zött .., — 'Hallottam, hogy már van görögdinnye, s amikor lejöttem, kiderült, hogy még csak híre van. Igaz. kaptam a slágercikkekből: az őszibarackból és a pa­radicsomból. Annak min­den háziasszony megörült, hogy az egy héttel ezelőtti paradirsomár 46-ról 11.50- re esett ... Ilyen a piac, ahol min­den van és >sok minden még sincs. Ami volt és el­fogyott ezen a napon, ami­korra az egri vásárcsarnok már rég elfeledte az éjsza­kai csendet, arról a veze­tő, Kovács Gyula számol be: — A termelőszövetkeze­tektől és az őstermelőktől 250 mázsa zöldség és gyü­mölcs érkezett a piacra, a ZÖLDÉRT hozzávetőlegesen 100 mázsa árut szállított a standjaira. Volt 800 mázsa sertés- és 20 mázsa mar­hahús, több mint 8—10 mázsa csirke, tyúk, kacsa, liba — élő- és mirelit —, valamint hal, 400 liter tej, 400 poharas tej, 50 liter tejföl és más tejtermék. Mire bezártunk, úgy este hat óra tájban, ezeknek az élelmiszercikkeknek a ja­va része elfogyott. De a piac nem hal ki, mert holnap és holnapután és azután mindennap haj­nali háromkor ébredezni kezd... Szilvás István Urotts lennie ÉS ESTE ERRE KELLETT GONDOLNOM. AMIKOR PIHENNI TÉRTEM, ÉS SOKÁIG TÖPRENGTEM, AMÍG ELALUDTAM.* Éjszaka újra esett. Letűnt évszázadok forga­tókönyvei szerint kellene, hogy hőségtől tikkadjon ma a nyár, miként tikkadt ta­lán letűnt időkben, a szép­séges maobita leányzó, Ruth Betlehemében, ahol: „FORRÓ AZ ÉJSZAKA, ÉS NEHÉZ ELALUDNI A FÜLLEDT HELYISÉG­BEN.”* Nálunk most hűvösek a nappalok, és ismét esőt ho­zott a hideg éjszaka. Július van, aratás ideje, és az ara­tás vége felé jár. Barátság­talan, szürke fellegekkel las­san a reggel is megérkezik. Érkeztét súlyos, már-már or­mótlan kombájnok, erőgépek és emberek várják a major nagy, göröngyösen csúnya udvarán. Sötét tónusú az irodává kinevezett kis helyiség is, ahol a vezérkar számol, töp­reng és várakozik, várakozik most. A gond közös. Mégis: talán az ősz növénytermelési főágazatvezető, Agócs József vállait nyomja, de ő persze — nincs egyedül. Vele töp­reng Kiss András, a kalá­szosok ágazatvezetője, és persze, Csáti János, Gál La­jos, Sztankovics Béla, Antal József, Szabó Miklós, a ter­melőszövetkezet és a község felelős posztú vezetői. És percenként nyílik és zárul az ajtó. Emberek érkeznek, híre­ket hoznak, s várnak utasí­tásra. Rövid mondatokból, félszavakból is megértik egy­mást, csak az az egy: az időjárás... ! Annak, sajnos, nem parancsolhat, mint sze­retne, ma még az ember. &^,kémsöB, VÍVJ. július 15., vasárnap ­Lassan nyolc óra lesz... elmúlik kilenc, és néha-néha úgy tűnik: talán... Talán el­fújja szürke felhőfátylát arca elől a nap. Gondoktól terhesen ke­tyeg a tétlen idő. Tétlen... ? ! — csak lát­szatra! A kombájnok a táb­lák szélén felsorakoztak már, és ami több: a Bábolna ter­ményszárító törött tengelye helyére egy fél országot fel­ölelő emberi értetlenség el­lenére sikerült újat szerez­ni. Hallatlan erőfeszítéssel fiatal szakemberek igyekez­nek a 3,20 hosszú, s karnál vastagabb súlyos acélt beil­leszteni a régi helyére. Délelőtt tizenegyre jár, és a kalászra éhes gépek most végre feldübörögnek. ★ „SZÉP A NAP, ÉS TELE VAN ÍGÉRETTEL AZ ÉLET. KELLEMES A SZEMNEK AZ ARATOK LÁTVÁNYA IS. A FÉRFIAK HALAD­NAK ELÖL, IZMOS ÉS NAPBARNÍTOTT EMBE­REK. NAGY CSOMÓ KA­LÁSZT RAGADNAK ERŐS KARJUKBA, ÉS A SARLÓ ÉLES HADARINTÁSÁ- VAL VÁGJÁK A SZÁLA­KAT.”* ★ Míg nem az övék volt, mindenféle nevekkel illették errefelé is a népek a földet. Jegyzőtag, Paptag, Papfenek, Perespart és Peresalj. Itt ár­pás búza, tavaszi árpa amott. És búza. Búza a legtöbb, s mint ahogy illik: lágyan hullámzik az enyhe szélben, és sárga fényeket dob az égre a nehezen ki böjtölt s mind melegebben tűző nap- süiéwoen. SZK 6-os az első kombájn. Nyergében a fiatal Szabó Ferivel beleveti magát a ta­lán negyvenhektárnyi táb­lába, remegve, szinte dühö­sen dübörög a gép, kék fel­hőt vet az égre, és — por­felhőt kavarva súlyos fém­teste körül — a kalászten­gerbe merül. Széles. sárga csíkban, mint felvert, habzó hullám, követi a kicsépelt szalma a gépet. A gépeket. Mert máris két újabb kö­vetkezik. A Jegyzőtagon (vagy ez már az egykori Paptag?) két „öreg”, ötéves táltosszarvas, úgy hívják John-Deere, és egy valami­vel mélyebb zöld színű gép, egy Claas-Dominator. Még távolabb — ez már a Peres­part lesz — miként tavaly, most is besegítő barátok, a rimaszécsi szövetkezet há­rom NDK-gyártményú gépe. Teljes lendülettel megy az aratás. Minél többet, minél hamarabb, ki kell használni minden percet, mert ki tud­ja: újabb kéretlen eső jö­het, megint elpártolhat a termését féltő-óvó embertől a nap. Aki csak él és mozog — mindenki a fedélzeten. Az eldüb’örgő kombájn után — mintha valami ősi rítust kö­vetnének — letérdelnek egy­más mellett, párttitkár és főagronómus, a por- és szal- maszagú földre, s tisztára fújnak egy-egy tenyérnyi te­rületet. Búzaszemeket keres­nek. Van, ahol találnak. Ilyenkor fejüket csóválják: most nem engedhetünk meg magunknak elpergő szeme­ket! Mielőtt új sorba fog­na, szólnak a kombájnosnak, pontosabban állítsa be a gépet., Sztankovics Béla ebédügy­ben autózik, telefonál, és meg is érkezik — kétfoga- tos régi hintón — az aratók­hoz a menü. „a nap Egyre jobban TŰZ, MÁR FÖNT KÚSZIK AZ ÉGBOLT LEGTETE­JÉN.”* ★ Tűz a nap. A két sárga lo­vat a mezők kellemetlen, ap­ró legyei lepik, s hiába a farkcsapások, hiába a bőr- remegtetések, fejvetések s dühös horkantások: nem tá­gítanak a legyek. Míg tart a „harc”, az ara­tók bekanalazzák az ebédet. Porosán, piszkosan, olajoson, majd — mielőtt újra gépre szállnának — szódával olt­ják szomjukat. S kell is a hűs ital, mert verejtékpata­kokat fakasztott már a nap halántékon, homlokon, ar­con és nedvesen tapadnak a kigombolt, szellős ingek is erős hátára a férfiaknak. . ★ „RUTH HOMLOKÁN FI­NOM CSEPPEK JELEN­NEK MEG, ÉS KIÜLNEK A FELSŐ AJKÁRA IS, EGYRE MELEGEBB LESZ, DE RUTH MOSOLYOG, ÉS MOZDULATAI NEM FÁ­RADTAK, HANEM RUGA­NYOSAK ÉS SZÉPEK.”* ★ Tériké, a titkárnő, kedves vendéget jelent be moso­lyogva : — Szarvas Károly elvtárs, Rimaszécsről... Érthető a mosoly, mert nem kell bemutatni a most érke­zettet — régi barát, elnök- helyettese a szlovákiai szö­vetkezetnek. Keményen ke­zelnek s megropogtatják egy­más csontjait. S még le sem ül Karcsi, máris a lényegre tér: — Sokat ártott a májusi aszály? A júliusi esők, a fe- j 9 te tejére cUlt nyér...? Sokat. Sajnos, sokat. De amit csak lehet, mindent megtesz az ember. A vetésterület, ami itt ma nálunk középpont, az ponto­san 1690 hektár. Ebből ezer már betakarítva, bár nem volt még egy nap, hogy ren­desen tudtunk volna aratni. így hát: vasárnap sincs pi­henő, és mindent megte­szünk, hogy július közepére — vasárnapra, hétfőre — mindent learassunk. — És a mi embereink? — kérdezi a rimaszécsi vendég. — Jól dolgoznak, dereka­san — dicséri őket Csáti Jónás —, sokat segítenek nekünk. ★ „NAGYOBBODIK A TAR­LÓ. . . ÉS FOGY A HUL­LÁMZÓ KALÁSZTEN­GER.”* ★ Fordulóhoz ér, s porfelhőt vetve megfordul és új sort fog a kombájn. Fölötte vi­torlát feszített s rezzenetlen szárnnyal köröz egy gólya a szőke tábla felett. Aztán le­gyint szárnyával a gólya, és sárga-vörös lábát hosszan előrenyújtva, leszáll. (Fácán­ra, vadnyúlra, kacsa- sőt, túzoktojásra is akadtak itt az aratók. Kikeltetik, és már kopog is belülről a ritka jö­vevény.) Jól láthatóan fogyatkoz­nak a táblák, letarolva már Jegyzőtag, Paptag, Peresalj, Ahogy fogy a kalász, csök­ken a nap heve is, de most virul igazán a munka virág­ja, hogy míg csak a lassan közelgő alkony könnyű pá­rát nem bocsát majd a föld­re, vetésre — folytatódjék a jó aratás. Az elnök és a főmezőgaz­dász egy szemmel színültig megtelt teherkocsi mellett tanakodnak. Kezüket most megmártják a gabonába: az „ezerszem” súlyát mérlege­lik. — Azért ez jó lesz — mondja az elnök. ' — Jó lesz — szól meggyő-; ződéssel amaz. ★ „ÉS RUTH ELMONDTA MÉG, HOGY ALKONYAT- KOR BEFEJEZTÉK AZ ARATÁST, PERSZE, CSAK ERRE A NAPRA, ÉS TA­LÁN MÉG SOHA SEM LÁTTAM ILYEN JÓKED­VŰEN. .. ”* ★ A perestagi kiserdőnél — mintha csak az egykor erre vivő régi postakocsik útján érkezett volna — beszökött az este. Az út innenső olda­lán sárga tarló, a túlsón dú­san viruló kukorica. Enyhe szél surrogtatja az erős le­veleket, de ezek — mielőtt végleg leszállna a sötét — meg-megvillantják még szép zöld színeiket. A kombájnok már bevo­nultak, s most a Bábolna szárítónál gyülekeznek az aratás vezetői. A törött ten­gely helyét már elfoglalta az új, beindulását mindenki sürgetni szeretné, mert nagy még a nedvességtartalma a szemnek. Nincs lehetetlen, nem is lehet: éjszaka a szá­rítónak újra működnie kell. Remény és aggodalom ki­fejezése ül az arcokon. A férfiak gyöngéden morzsol - gatják erős tenyerükben a búzás emeket. Ha lehetne, egyenként szárítanák meg mindet kezük melegével. Ezt mind. Ezt a jót; ezt a gyengét. Ezt a sokat; ezt a keveset.' Kömlőn, 1979. július 11-én. ★ „ÉS AMIKOR RUTH EVETT ÉS IVOTT ÉS A FEKVŐHELYRE HEVERE- DETT, ELNYÜJTÓZOTT EGY KISSÉ A FÁRASZTÓ NAP UTÁN. AKKOR ÍGY MESÉLTE EL A NAP TÖR­TÉNETÉT: . . . ”* B. Kun Tibor (A *-gal jelzett részeket Magyar Imre: RUTH c. re- gényéböl idéztem.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents