Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

Városdicsérő

Igaz, hogy városellenes időket élünk, de az idők £ mindig városellenesek voltak. Abban a haragban, amely- £ re a bibliai isten gerjedt Bábel -tornyának építői ellen, j alighanem ott dolgozott a Bábel környéki falvak pa- j • rasztjainak és pásztorainak dühe is a toronnyal hivalkodó városiak ellen; a falusiak mindig úgy érezték, hogy a j : rossz a városból jön rájuk: hol az erőszakos adószedő,

£ hol a furfangos kereskedő képében. Talán az iparos- ■ kereskedő Athén és a földművelő Spárta háborúsko- ! dásai mögött is a város-falu ellentét dolgozott, a római £ kori Itália polgárháborús feszültségei pedig határozottan a városi-falusi magatartás és erkölcs különbözőségének eszmetörténeti képében jelentkeztek. A városellé' nességnek tehát nagy hagyományai vannak-, az életre szóló intelmek között, falusi gyerekként, velem is hamar megtaníttatták, hogy a városi ember mind hamis, és hogy „Pest — feketére fest”.

Most azokban nem város'falu ellentétéről van szó. Most a városiak lettek városellenesek. A világ településszociológiái irodalma bőséggel kínálja haditudósításait arról a lázadásról, amellyel a városi emberek világszerte saját életkereteik és életmódjuk ellen fordultak. Egyszerre szorítókká lettek a zsúfolt bérházketrecek, a tömött villamoskocsik és autóbuszok, a nyüzsgő körutak és sugárutak, a zsongó áruházméhkasok, a harsogó stadionok, a mesterséges és mesterkélt játszóterek, a zsebkendőiéi sétahelyek és úgynevezett zöldterületek, s a városi ember szabad térségért, levegőért, erdő-mezőért és csöndért kezdett kiabálni, és megkezdődött egy huszadik századi népvándorlás: a városiak szabadba, természetbe, faluba áramlása. Tünetei közismertek ennek a népvándorlásnak: a hét végi turistatömeg özönlései és szemétnyomai erdőn-mezőn-réten-nádon, meg az úgynevezett üdülőterületek felparcellázása úgynevezett üdülőtelkekre, amelyeken úgynevezett hétvégi házak állnak (Magyarországon több százezer épült a tíz év alatt), vagy úgynevezett hobbikertek települtek: két sor vöröshagyma, egy sor zeller, tíz tő paradicsom, húsz bokor ribizli, harminc fészek korai burgonya. Ismert az a tünet, hogy a városról mint lakóterületről is megkezdődött a menekülés: a történelmi belvárosok a kereskedelem és az ügyintézés központjaivá szegényednek, a lakók a városperemekre húzódnak, a tehetősebbek kertvárosi villanegyedeket alakítanak ki, a kevésbé tehetősek a zöldterületekbe ékelt lakótelepi házakat szállják meg, de akár kertváros, akár lakótelep, a történelmi városmagok körül egy „vissza a természetbe”-nosztalgiájú bolygóváros-rendszer vagy al_ vóvárosrendszer alakult ki, a városok szétterülnek, elfoglalván az erdők-ligetek-szántók helyét. A városellenesség tehát paradox eredményt hoz: a városok növekedését.

A város tehát, mint életünk kerete és életmódunk meghatározója, olyan realitás, amely ellen lázadni lehet, de amelytől jnegszabadulni úgysem tudunk, lázadás helyett ezért bölcsebb lakhatóvá tételén buzgólkodni.

Én, aki érzelmileg kívül is maradtam ezen a városellenes lázadáson, mert húsz évig falun éltem ugyan, de harminc év óta az ország egyetlen nagyvárosának. Budapestnek a vonzásában élek, és várospártiságom odáig megy, hogy szülőfalumnak, Újkígyósnak is városias viszonyokat kívánok, e viszonyokon pedig civilizált létfeltételeket értek (azt értem például, hogy az egymással szemben lakó Bánfíék és Harangozóék télen-nyáron száraz lábbal tudjanak átmenni egymáshoz). Paulhans Peters, német szerző a városellenesség mai általános légkörében szinte provokatív alcímmel hívja ki az olvasó figyelmét: „A város az emberért" — mondja a főcím és ,,Védőbeszéd a városi élet mellett” — mondja tüntetőén az alcím.

Azt hittem, hogy vitairatot veszek a kezembe, telistele egy nemzetközi urbánus-népi vita urbánus (tehát várospárt) érveivel, ebben azonban csalódnom kellett. A szerző nem merült bele ideológiai kérdésekbe; szakember, akinek csak szakmai kérdésekről van szava. De mint £ szakembernek, van azért neki is egy rögeszméje. És ez a I rögeszme az, hogy a város igenis lakhatóvá tehető, s eh- £ hez nem kell más, mint egy tendencia megfordítása. A £ városfejlődés ma az egyfunkciójúság felé halad, holott £ minden részletében a többfunkciójúság irányába kell fej. 5 leszteni, akkor lakható lesz — hajtogatja a szerző, gedjék meg, hogy ezt röviden megmagyarázzam:

A városok fejlődése ma — és nemcsak Frankfurté, 5 vagy New Yorké, hanem Moszkváé, Budapesté és Deb- : recené is — a városelemek teljes munkamegosztása felé £ halad. Az üzleti negyed csak üzleti negyed. A hivatali 8 negyed csak hivatali. A lakónegyed csak alvónegyed. A ! diáknegyed is csak diáknegyed. Az utca csak a közieke- | dés terepe. A zöld terület csak zöld terület. Az üzleti 8 negyed azért zsúfolt, magakellető, „konzumpolisz” jellegű, 8 ahogy a szerző mondja: városrész „az áruházak halálos £ ölelésében”. A hivatali negyed estére kihalt kísértetváros, £ a lakónegyed ugyanez nappal, a kertvárosok villáiban £ ülnek-unatkoznak a „zöld özvegyek”, a világ sok nagy, 8 városában egész napra otthon hagyott feleségek, a diák- £ negyedek pedig tanítási szünetekben válnak kísértetvá- £ rosokká. Az utca is elsivárosul, ha csak autók szágul- £ doznak rajta, a zöld terület pedig értelmét veszíti, ha 8 csak annyi értelme van, hogy zöld terület, amely javítja £ a város oxigénellátási statisztikáját, mert azt mondja a £ szerző — és igaza van —: „Az olyan terület, amelyre 8 nem léphetünk, nem élhető át, és így gyakorlatilag nem 8 is létezik”. Mit követel tehát? Olyan várost, amelyet £ folyton átélhetünk, vagyis használhatunk, birtokba vehe- i tünk. Olyan városrészeket tehát, amelyek teljes ember- S ségünkben szolgálnak bennünket, amelyekbe nemcsak £ aludni járunk haza. vagy amelyeken nemcsak keresztül* 8 szaladunk. 8

Mint városi lokálpatrióta és lakótelepi lakó, naponta 8 érzékelem, hogyan törekszünk ösztönösen is a munka- £ megosztás-tendencia ellen cselekedni, hogyan próbáljuk a £ városelemeket többfunkciójúvá tenni. Most már csak 8 egyetlen példára van idő: az aluljárókéra. A városterve- £ zés és a hatóság egyetlen feladatra szánta őket: járjunk 5 át rajtuk. De a városlakók újra és újra megpróbálnak £ megállni bennük, randevúzni bennük, trécselni bennük, 8 és igenis galegzni bennük, meg főtt kukoricát, naprafor- £ got, fonott kosarat árulni bennük — és nincs igaza an- £ nak, aki „rendet akar teremteni” az aluljárókban, hogy £ csak fegyelmezetten áthaladjunk rajtuk, mert egy város 8 lakhatóságához nyüzsgő-eleven aluljárói is hozzátartoz- : nak. ;

Szerencsére nem hagyjuk magunkat. Tetszik, nem £ tetszik, itt lakunk és fogunk lakni: meg kell tanulnunk • városul, ha egyszer máshol nem is lesz számunkra hely. £

FARAGÓ VILMOS

:

:

EnEs ha az emberkéből ember lesz?

0

■■■■■■■■■

agykorúság. Akik előtte állnak, azt gondolják. attól a naptól kezdve valami megváltozik. Rosszabb- ra-e. vagy jobbra, érdekesebbre. vagy unalmasabbra-e. ki tudja? Csak más lesz. Aztán eljön az a nap. A szülők meghatottan gratulálnak, a munkahelyen derűsen megjegyzik: „Na, megnőttél, öcs- kos.” És tulajdonképpen semmi sem változik. Ha eljön a reggel, ugyanúgy kell iskolába indulni, vagy a • munkahelyre. A nagykorúsággal valahogyan úgy van az ember, mint az egyszeri utazó az egyenlítővel: áthajózik rajta és csalódva veszi észre: semmi sem változott. Ugyanaz a tenger, és ugyanaz a csillagos ég.

Azazhogy mégsem így igaz ez mindig. Mert vannak, akiket ez a nap nem a család védett melegében ér.

Hazánkban jelenleg csaknem 35 eeer gyerek él állami gondozásban. Évente 2500—3000 nagykorú lesz, s akkor az állami gondozás megszűnik. (Az Oktatási Minisztérium adataiból.)

— Amikor a gyermek nagykorú lesz, megszüntetik az állami gondozást, és itt kell hagynia az intézetet. Papírforma szerint egyik napról a másikra új körülmények közé kerül. A fiatal, aki elé ma még odarakták az ebédet, holnap állás és lakás után nézhet.

A hatvani ifjúsági nevelő- otthon igazgatójával és helyettesével, Sütő Jánossal, valamint Vági Gyulával ezekről a fiatalokról beszélgetünk. Az iroda nyitott ablakán beáramló szél frissen vágott fű illatát hozza magával.

— Amikor elérik a nagykorúságot a gyerekek, — magyarázza Sütő János —, itt kell hagyniuk a gyermekotthont. A saját lábukra kell állniuk és- ez bizony egyáltalán nem egyszerű. Pedig az otthon pedagógusai évek óta kipróbált módszerekkel igyekeztek ezen segíteni. Mielőtt a gyerekek elérik a nagykorúságot, úgynevezett beilleszkedési szabadságot kapnak. Van, akit visszavár a megváltozott körülmények között élő család. ezek két hetet, vagy éppen négyet otthon töltenek. Kinek mennyire van szüksége. Van, akit csakugyan otthonnal várnak.

De vannak olyanok, akiket nem vár vissza a család vagy pedig egyszerűen nem fogadják be. Részükre munkahelyet és munkásszálláson lakást keresnek az intézeti vezetők. De! A munkásszállón csak az lakhat, akinek állandó lakása van.

És a fiatalok Itt találják szembe magukat az első megoldhatatlannak tűnő

problémával. Az állami gondozott gyerekeknek, legyenek bármelyik intézetben, állandó bejelentett lakásuk — a megyei gyermekvédő intézet. Természetesen a nagykorúság napjával, amikor megszűnik az állami gondozás, kijelentik onnan őket. Aki a szülőkhöz nem térhet vissza, annak nincs hová bejelentkeznie, van, akit a helyi tanács nem is enged bejelentkezni. És ilyen esetben a törvény szerint a munkásszálló sem fogadhatja őket. önmagába vissMtérő kör, amelynek szenvedője a frissiben nagykorúvá vált gyerek.

197*. szeptemberétik megkezdtük az utógondozó hálózat kifejlesztését. A

gyermekotthonok e felAz otthon. ahová vissza-vissza lehet térni..'.

gusai figyelemmel kísérik a gyerek beilleszkedését a családba, a munkahelyre. Segítenek nekik. (A minisztérium sajtótájékoz tatájából.)'

— Nálunk tulajdonképpen csak törvényesítették a korábbi gyakorlatot, — mondja Vágj Gyula. — Hagyományai vannak a patronálásnak.

S hogy mennyire igaz, arra

— sajnos — azonnal kéznél egy szomorú példa is.

Hogy H. Jóska ügyét megértsük. ahhoz egy kissé ismerni kell az otthont. 14—18 éves korukig élnek itt Hatvanban a fiúk. Egy csoportT juk szakmát tanul. Tulajdonképpen az ő, életük rendeződik a leghamarabb és a legmegnyugtatóbban. Tanulnak, s ha még nem töltik be a 18. évet, ott laknak az otthonban szakmunkásként is. Keresetük nagy részét takarékbetétben őrzik számukra. A másik csoport azokból a gyerekekből áll. akik valami oknál fogva nem tanulnak tovább, de alkalmasak arra, hogy betanított, vagy segédmunkásként dolgozzanak. Fénzuket szintén az otthon keze'i A harmadik csoportot szorgalmas, dolgozni tudó. de ónálló életvitelre képtelen gyerekek alkotják, ök az otthon szövetkezetében mezőgazdasági munkát végeznek. Részesedésüket

ugyancsak takarékban őrzik. H. Jóska ez utóbbi csoporthoz tartozott. Szorgalmasan dolgozott a kertészetben, elsajátítva apróbb-nagyobb fogásait e munkának. Mikor 18 éves lett. a család hazavitte — megtakarított pénzével együtt. Aztán ki tudja miért, elegük lett a fiúból, elküldték a háztól. H. Jóskának senkije, csak az otthon, ahol felnőtt. Visszajött. Az otthon kapui népi zárultak be előtte. Néhány napig ott aludt, ott evett, amíg sikerült olyan munkahelyei keríteni. ahol munkásszállás is van. Kertészetben dolgozik majd.

Hogy nem volt minden egészen szabályos? Azt hiszem ezek azoK az esetek, amikor a szabáljokat nem lehet betű szmmt alkalmazni. mert akkor embertelenné válnának. Természetesen nem mindegyik gyerek sorsa alasui így.

A nagykorúság elérésekor az arra érdemes fiatalok az otthonok vezetőinek javaslatára indulási segélyt kaphatnak. A segély összege átlagosan 15 ezer forint. Általában 5—30 ezer forintig terjed. (A minisztérium sajtótájékoztatójából.)

— Jó dolog az indulási segély, — mondja az otthon igazgatója. — De azért okoz néha bosszúságot is az, ahogyan el lehet költeni. A pénzt nem a fiatal kapja meg. hanem egy „meghatalmazott”, természetesen elszámolási kötelezettséggel. Abból kellene kiindulni, hogy az arra érdemes tehát komoly gyerekek kapják

adattal megbízott pedagó- „ kézhez a segélyt. Hogy be

kell jelenteni, mit akarnak vásárolni, az természetes, és hogy el kell számolni, az jó De! Vegyük például S. Imrét. Amikor nagykorú lett. megnősült. Felesége egy, az rotthonban dolgozó lány lett. Lakást kaptak a szülőknél, s mivel jött a gyerek is, fürdőszobát terveztek. Erre kapták a segélyt. És elindultak: S. Imre meg a meghatalmazott berendezést keresni a fürdőszobához. Nem volt könnyű. Volt, amit megkaptak Hatvanban, másért Gyöngyösre kellett utazni és megint másért ismét máshová.

Ügy' véljük S. Imre értelmes gyerek, nélkülünk is elintézte volna a vásárlást. És ha már egyszer felnőttnek és komolynak tartottuk ahhoz, hogy megkapja a pénzt, akkor elszámolási kötelezettséggel rábízhattuk volna az elköltését is.

A gyerekek tulajdonképpen nem üres kézzel vágnak neki az életnek. Keresetüket az otthonokban takarékbetétekben őrzik. Aki árvajáradékra jogosult, annak a pénzéből térítésként 33 százalékot felhasznál az otthon. 67 százaléka pedig takarékban gyűlik. (A sajtótájékoztatón elhangzottakból.)

— Nálunk minden gyereknek van takarékkönyve, — mondják a hatvaniak. —^Abban gyűjtjük a keresetüket. Van olyan gyerekünk, akinek 25—30 ezer forintja gyűlik össze a nagykorúság idejére.

Induláshoz ez nem is rossz. Ám ezzel együtt elhangzott egy megszívlelendő javaslat az otthon vezetőitől is. Érdemes ezt megfontolni, országos méretekben is, mert nagyon sok segítséget adhatna a nevelésben.

A lakás minden fiatal szá-’ mára gond, de kétszeresen gond az állami gondozott fiatalnak, aki nem húzhatja meg magát egyelőre a szülőknél. 30 ezer forint szép pénz, de lakáshoz még nem elegendő. Miért ne lehetne az állami gondozott gyermekek számára, — ha megfelelő összegű saját pénzt is gyűjtöttek, mondjuk 30 ezer forintot, olyan elvek alapján folyósítani lakásvásárlási hitelt, ahogyan a cigánycsaládoknak segítünk?

Haszna kettős lehetne. A fiatalokat már előre inspirálná a szorgalmas munkára. (Ha elegendő pénze lesz, könnyebben juthat lakáshoz.)

S ha mindezt kapcsolnák azzal, hogy mondjuk öt vagy tízéves szerződést kell kötnie munkahelyén a hitel visszafizetéséért, akkor a munkahelyi beilleszkedés is simábban menne. Nem lennének vándormadarak, segítene, hogy biztosabbnak érezzék lábuk alatt a talajt. Hogy ne kallódjanak el.

A társadalom segítsége különösen fontos ezeknek a fiataloknak. Helyes lenne a szocialista brigádok patronáló mozgalmát úgy fejleszteni, hogy az egy személyre szóló legyen. Ne csak általánosságban segítsenek a brigádok, hanem egy-egy gyerek sorsának alakításában is. (A tájékoztatód elhangzottakból.)

— Már unokánk is van, — tesz elém Sütő János egy albumot. S amíg nézegetem az otthon életéről megörökített képeket, sorsokról mesélnek.

— Ma már nem ritka, hogy gyerekeink benősülnek a hatvani lányos házakhoz. Amikor ideköltöztünk, eleinte bizalmatlanul nézték az új szomszédságot. Most már barátaink vannak, a hatvani lányos mamák már szívesen fogadják udvarlónak szakmunkás fiainkat. És általában, amikor elérik a nagykorúságot, gyorsan megnősülnek. Érthető ez a fiatalon kötött házasság, hiszen elveszett otthonukat keresik. Biztonságra, családra vágynak.

Eleinte persze nem volt ilyen egyértelmű a fogadtatás Az egyik fiú udvarolni kezdett a kislánynak, de a szülők kézzel-lábbal hadakoztak ellene. Ám a fiatalok együtt akartak maradni, kitűzték az esküvőt is. Esküvői vacsorájukat az otthon rendezte. Persze nem kell valami dínomdánomra gondolni. De hát úgy voltak vele az otthon vezetői, vacsorázni úgyis kell. Miért ne lehetne ez egyszer ünnepibb az a vacsora? A konyhán dolgozó asszonyok hazulról hoztak lisztet, tojást, vajat, hogy a lakodalmi torta se hiányozzék.

Áz illető család ma mar nem veszi szívesen, ha tiltakozásukat felemlegeti valaki. Boldog a lányuk, és így

ők is.

Akad sajnos azért más példa is. Nem messze az otthontól, a Mező Imre üti lakótelepen él egy család.’ Megismerkedtek az otthon egyik lakójával, csalogatni kezdték: gyere hozzánk, otthonra találsz, megnő a lányunk, elveszed... A fiú ment. S vitte magával nyolcezer forintnyi megtakarított pénzét, mondván nagykorú, ő rendelkezik vele. Mint ahogy az életben annyiszor, a jó tanács nála is süket fülekre talált. Aztán elköltötték a fiú pénzét és kitették a szűrét. A „családfő” — más okok miatt, ma börtönben van, de a fiúnak ez nem adja vissza sem a pénzét, sem meglopott bizalmát.

Végül neki is az otthon segített, hogy érezze, a felnőttek világa azért nem csalókból áll.

Évente 10—15 fiú válik nagykorúvá, s búcsúzik el az otthontól, önállóak lesznek, de a kötelékek erősek. Időnként vissza-visszatémek bajaikkal is, örömeikkel is.

Hatvanban a patronálás, az utógondozás nem újsütetű feladat; Pedagógus-lelki- ismeret diktálta örök munka. Hogy az emberkéből^ ess" bér legyen, mire felnő’

Deák Hé v A