Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

1

Martyn Ferenc 80 éves

Martyn Ferenc most nyolcvanéves. Akik ismerik, azoknak hihetetlen ez a szám, hiszen egy örökifjú, mindig tevékeny, a fiatalokat megszégyenítő szellemi frisseségű emberről van szó. Ma is alkot és tervez, az életmű, bármilyen lenyűgöző, nem lezárt, még meglepetéseket tartogat. Martyn Ferenc éppen a napokban ajándékozott újabb 50 nagyszerű grafikai lapot a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak, amely ugyancsak legutóbb megvásárolta a híres grafikai sorozatát. „A fasizmus szörnyetegeit". Így már 670 mű — zömmel főművek r- vannak a múzeum, a Martyn-életmű hűséges gondozója birtokában. A 80. születésnapra megjelentette a Baranya megyei Tanács Martyn Ferenc írásainak gyűjteményes kötetét, valamint egy rajzsorozatot, amely a Baranyai rajzok címet viseli, s amelyben a művész a megye legszebb tájait, városait, új létesítményeit, jellegzetességeit tette papírra, Weöres Sándor ez alkalomra készített, hangulatos verseivel kísérve.

Martyn Ferenc ősei ír hajósok és katonaemberek voltak. Egyik őse Magyarországra is el vetődött, itt megnősült és letelepedett. Martyn Ferenc sosem tagadta meg ezt az eredetet, szeretet és vonzódás kötötte ősei hazájához. Gyermekkorát — édesanyja halála után — Rippl-Rónai kaposvári házában töltötte. Nemcsak az első művészi ösztönzések, de | a dunántúli tájhoz való kötődés is innen származik. Később Martyn Ferenc Budapesten tanult a főiskolán, majd Párizsba ment. ahol végdgpróbálta-tanuita a század nagy művészeti stílusait, majd az Action Creation képzőművészeti csoport tagjaként mindjobban magára talált, miközben mind neve- ' sebb kiállító művésszé vált. A háború éveit, a fasizmust itthon élte végig, jórészt illegalitásban. A fasizmus szörnyetegei című hátborzongatóan kifejező,, harcos, ugyanakkor hallatlan műgonddal készült rajzsorozata is javarészt az illegális lakásokon született,, ott is ma* radt meg. ott vészelte át a nehéz éveket. A felszabadulás után egyik lett a legaktívabb, legtöbbet foglalkoztatott, az új eszmék segítését legkövetkezetesebben vállaló, legdemokratikusabb művészeknek. Egészen az ötvenes évek konfliktusáig, a mellőzésekig. Ezeket az éveket Martyn Ferenc ugyanMartyn Ferenc: Vitorlás

úgy végigdolgozta, mint életének minden más időszakát. S amikor az új kultúrpolitikai helyzetben a művek tanúságára került sor, előállott az életművel. Tavalyi kiállítása,' amelyet a Történeti Múzeum rendezett a budai várban, sokak számára a felfedezés erejével hatott.

Martyn Ferenc —■ Párizs, Budapest, Kaposvár időszaki lakója, a mindenütt otthon levő vándor, ír ősök kései csavargó utóda —, végül is Pécsett talált végleges otthonra. Itt a képzőművészeti élet köztiszteletben álló alakja, szereplője volt, fiatalok jártak hozzá tanácsért, jó szóért. A köztisztelet a hivatalos elismerésekre is kiterjedt, ahogy ma Martyn Ferenc ezt megfogalmazza: „a város türelmes volt hozzám, hajlékot adott, kenyeret, akkor is, amikor nem sütött a nap. Elfogadott hóbortjaimmal, rögeszméimmei együtt. Mi mást nyújthatnék ezért, mint ragaszkodást, viszonzó hűséget.’’ A Martyn-ház, ahol a művész ma dolgozik, már egyik szárnyában most készül múzeummá válni, hiszen a művei közkinccsé tétele nem holnapi, hanem mai feladat.

Klasszikus nagyságát,

európaiságát, a század szinte egész vonulatát felölelő munkásságát mostanában kezdik igazán értelmezni, elemezni. Rózsa Gyula igy fogalmazta meg a Jelenkor júniusi, a 80 éves Martyn Ferencet köszöntő számában. A Martyn-jelenség című cikkében: „Kossuth-díj, kitüntetések múzeumház: a késői, de nem megkésett elismerés azt az európai mester-típust illeti, akiből szerencsésebb nemzeteknek több, nekünk egyetlen egy jutott a század művészettörténetében.”

H. E.

Ú| könyvek:

Egyszer egy filminterjúban Kormos István azt kérdezte Nagy Lászlótól: Azt, hogy költő vagy, ki tudod-e mondani? Nem szoktam kimondani. Kormos másik kérdése: Mit üzensz azoknak, akik száz, vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled? Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük. Má már egyikük sincs közöttünk test-vér valóságában — csak szellemében, költészetük fényében fürödhetünk. A Magvető az idei könyvhéten prózai írásaival ajándékozza meg az olvasót. „Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszöt ad: Ver_ jétek meg a temetőt! Támasszátok fel anyátok, árvák! Csapkodjátok meg azokat is, akik meghúzták a halálba.- rangot a balladára” — írja Kallós Zoltán balladáskönyvé.. ről. Róla írja, de magáról is szól, minden sorában csodát adott nekünk Nagy László. A kötet címe: Adok nektek

aranyvesszöt. A közölt írások jó része már megjelent hetilapok, folyóiratok hasábjain, így teljességében azonban még nem. Jó néhány azonban Nagy László hagyatékából, kéziratból került a kötetbe, melyet Nagy László barátja, Kiss Ferenc válogatott és szerkesztett. A szép kötet jelentős képanyagát — Nagy Lászió-portrékat — fia, Nagy ; András válogatta, s egyúttal, mint ígéretes tehetségű gra- fikus és tipográfus tervezte is.

Ha már Nagy Lászlótól népballadai vonatkozású sort idéztünk, ide illik a Zeneműkiadó újdonsága is Vargyas Lajos Balladáskönyvé is. . .a ballada..., mini a népköl. tészet legtöbb műfaja, ez is énekben él, és csak énekelve bomlik ki igazi szépsége”, Vargyas Lajos szava a kötet mottója is egyben, arra ad alkalmat, hogy nemcsak olvassuk, hanem énekeljük is a népköltészet legősibb műfaját a balladát. A verses szövegek (szövegvariánsok) mellett megtalálhatók dallamai is, a kottaolvasók igazi örömére. A válogatás a műfaj minden rétegére kiterjed; a tragikus és víg balladákra, a betyár témáfúakra, vagy a bújdosókra,

Simon István még maga rendezte sajtó alá 1976-ban Gyönyörű terhem cimű kötetét, melyből sajnos posztumusz kötet lett. Válogatás, egész pályáját átfogó — saját ítélet- alkotása, s költői rendje szerint. Most a 30 év sorozatban jelenik meg a kötet.

Károlyi Amy kevés kivétellel legújabb, kötetben eddig még meg nem jelent verseinek gyűjteménye A nyúl feje. „Négy esztendő alatt írtam őket, amióta a „házban” lakunk. A „ház” kulcsszavam, addig álmodtam róla, míg va. lóság lett. A tér jót tesz nekünk. Jobban kilátunk a világra, a saját nyomorúságunk kisebbnek tetszik, s a másé nagyobbnak. Es ebben a kötetben erről van szó, indulattal, iróniával és gyöngéden... Hiszen annyiféle ember van, és annyiféle fáj nekik. Nekik ajánlom ezt a könyvet” — vallja új kötetéről a költőnő.

Zelk Zoltán is új verseket ad közre Mindennapi halálom címmel. Mondhatnánk őszikéit, Zelk Zoltán igazi, mély humánummal átitatott líráját, akit meggyötört a betegség, letaglózott a fájdalom, de felvidít néhány napsugárszilánk is. Nem riasztó ez a „mindennapi halál”, mert nem ül ott mindennap az ágy szélén, ezt maga Zelk sem hiszi komolyan. Jön valahol messze, közeledik, de addig míg ideér^ oly sok szép verset lehet írni. A 30 év sorozat a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó közös vállalkozásaként sok olvasót, könyvvásárlót hódított meg.

A

z öregasszony mindennap délután kettőkor érkezett, a Múzeum-kertbe. Leült a forgalom, tói legtávolabb eső padra, és várta, hogy a galambok észrevegyék.

Sokéves megszokás eredménye lehetett, hogy pár perc múlva a lomha kékesszürke madarak kö_ röznd kezdtek a feje felett. Mintha csak szalmasárga kontyáról ismernék meg. Az öregasszony tü. relmesen kivárta, míg legalább ötven galamb téblábolt, búgott, körözött előtte, csak akkor nyúlt jóságos mosollyal a szatyráért, amiben magot hozott nekik. Ez a menetrendszerűen érkező jóságos mosolygás megfiatalította ráncos arcát. — Csupa öröm lehet ennek az öregasszonynak az élete — gondoltam szinte irigykedve, míg ő megdicsőült mosollyal állt a surrogó gyülekezet közepén és vigyázva, gondosan szórta közéjük a magot — Csupa öröm és teljesség.

Áron fiam akkoriban még kiskocsiból szemlélte a haszontalan világot Naponta kikocsikáztattam a Múzeum-kert füvére. Evett, aludt, a kocsi körül mászási, ha- soncsúszási gyakorlatokat végzett. Néha, nagyritkán megpróbált felállni, mint ahogy azt az afféle majdnem egyéves csecsemők szokták. A járókelőkkel, sütkérezőkkel nem sokat törődött. Ha azonban madár repült át felette, arra azonnal felfigyelt. Pufók arca határozott lett. Kékeszürke szemeivel követte a madár röptének ívét, és ha az leszállt vagy eltűnt előle, bosszúsan szusszantott egyet. Ügy gondolom, nehezen fogadta el, hogy a madarak ilyen különös helyzetben legyenek minden más élőlényről szerzett tapasztalatához képest. Hiszen a gondozásával megbízott személyek: anyja, apja, nagyszülei, és még néhány állandónak tekinthető alkalmazott — a barátaink — nem ilyen módon használták a teret. Igaz, hogy ezek közül az erősebbek (apja, nagyapja) néha őt is felröpítették a padló és a mennyezet közti térbe (két karjuk segítségével és hangos „hórukk!” kiáltásokkal), de Áron érezhette, hogy ez nem természetes állapot.

egelső születésnapja előtti héten Áron elindult a maMózes Lajos:

Galamb-történet

L

ga két lábán birtokba venni a világot. Foteltól, fotelig, asztaltól ölelő karjainkig botladozott, degeszre ette magát a produkcióért járó édességekkel, de egyáltalán nem titkolva azt, hogy nemcsak a mi határtalan örömünk sarkallja teljesítményre. Határozatlanul járt, billegett, de ki tudta használni végső menedékét, á ' fenékre huppanást is. Láttam boldog arcán este, hogy legszívesebben állva aludna, de akkor már olyan fáradt volt, hogy a rácsba kapaszkodva sem tudott felállni.

Másnap délután a Múzeum-kert füvén folytatta az önálló járásgyakorlatokat. Kiskocsiját tolta maga előtt, majd elengedte, és nekivágott a nyílt mezőnek: Ót-hat méter megtétele után elbizonytalanodott, pislogott a kiskocsi felé és felém, aki az újság fedezéke mögül figyeltem téblábolását. Csakis pedagógiai okokból nem segítettem neki. Hagytam, hogy fenekére huppanjon és visszamász- szon a kiskocsihoz.

Az .öregasszony közben megérkezett, és kelletni kezdte magát a galamboknak. Azok persze jöttek is: könnyű lebbenéssel vitorláztak a homlokzatról, nagy szárnycsat- togtatással repültek a közeli fákról. Áron fiam csak úgy kapkodta a fejét, hogy mindet lássa. Állt a kiskocsi mellett, kapaszkodott, a csodálkozástól nyitva maradt a szája is, és miután végképp megbizonyosodott a repülések irányáról, elengedte a vázat, és határozottnak tűnő léptekkel elindult ezt az összeesküvést felderíteni.

A füves teret és a kavicsos ösvényt'elválasztó határig csak ritkán mászhatott el, megtiltottam, mivel a sárga kavicsokat valami belső indítéktól vezérelve elemózsiának tekintette. No nem valami mindennapos tápláléknak, amit egyszerűen meg kell enni, hanem ínyencfalatnak. Ha hozzájutott, percekig válogatott a kavicsok között . mire egy olyan tényleg megenni való darabot talált* amit két ujja

közé fogva szigorú arccal megszemlélt, majd áhítattal a szájához emelt. Persze addigra ott termett a gondozásával megbízott személyek közül valaki, hogy elvegye azt a bizonyos, tényleg megenni való kavicsot. Áron ezt ilyenkor mindig rablásnak tekintette, és dühösen csápolt kezeivel az elkövető ellen. Később belenyugodott, hogy erősebbek vagyunk, _ úgyis elvesszük, csak rezignáltnak is nevezhető mosolya jelezte: pontosan tudja, hogy • belőle élünk és megvan a véleménye rólunk, hogy nem adunk részt az általa szerzett zsákmányból.

D

e ez alkalommal a kavicsok sem tudták letéríteni útjáról. Igaz, hogy majdnem hanyatt esett a fű és az út között pár centis szintkülönbségtől, de ez csak gyorsította lendületét. Az öregasszony és a galambok már csak tíz méterre lehettek tőle, amikor az ösvény másik szélében megbotlott. Hasra esett. Nem sírt, csak feküdt a földön, és nézte a nyüzsgő galambtömeget. Ügy gondolom, az‘ öregasszonyról tudomást sem vett, aki mint űzői Szent Teréz szórta az eledelt az ég madarainak. Megdicsőült mosollyal, és mindig odahintve egy keveset, ahova kell. Némely galamb a kezéből csippentette ki a magot, de a többség a földről szedegette szorgalmasan.

Otthagytam pihenő- és figyelőhelyemet, mert Áron fiam már eddig is túl messze került tőlem. Azonban mire odaértem volna, már nagy nyögések közepette felállt, anélkül, hogy bármibe kapaszkodhatott volna. Ment a galambok felé. Sietősen, meg-meg- torpanva, mint áki tényleg utánajár valaminek. A galambcsapat legszélén csipegetők nem ijedtek meg tőle. Kitértek előle, de csak egy-két méter távolságra. Ahogy haladt beljebb, mögötte összezárult a szemezgető gyülekezet tő-, mege. Boldognak láttam Áront. Arca egészen ellágyult, mint aki ' régen nem látott testvérei közé jutott, kis kezével megpróbálta magához ölelni a hozzá közel levőket, tőle addig soha nem hallótt változatos hangon gagyogott és „guj-guj”-ozott feléjük. Ahogy az öregasszony elé ért, végigmérte

csatos cipőjét, harisnyás lábát, kockás-mintás szoknyáját, szürke kabátját, aranykeresztes nyakát, de amint elrévült arcához ért volna a szemlélésben, fenékre esett.

D galambraj úgy röpült fel helytől, mintha egy test lett volna, A gyávábbak messze röpültek, de a zöme nem tágított. Ott röpködtek Áron fiam kopasz feje felett, aki harsányan röhögött rajtuk. Igen, röhögött. Mert van a nevetésnek egy olyan fékevesztett állapota, amit már osak így lehet megnevezni. Ült a kavicsokon, és fogta a hasát, úgy röhögött.

Az öregasszony felriadt révült állapotából, előbb Áronra nézett, majd rám. Sok öröme nem telhetett bennünk. Áron fiam röhögött, én pedig mosolyogtam. Részvevőén ugyan, de nem biztatóan. Toppantott egyet indulatosan a lábával, és arrébb sétált vagy öt métert. A galambok követték és izgatottan búgtak. Tollak lebegtek Áron felett, aki (most már nevetve) igyekezett felállni, hogy az ünnepély részese legyen. A felállási kísérlet azonban orraugrássá sikeredett. Meg sem mukkant. Pedig más alkalommal égre kiáltó sírással panaszolta volna nyomorúságos állapotát, Négykézláb-tartásból két lendülettel felállt.

Ismét futott a galambok közé, akik már gyanakvóbbak voltak vele szemben, és páran elrebbentek előle. Ettől Áron ismét nevetőgörcsöt kapott. Egy darabig képes volt állva nevetni, de aztán elveszítette egyensúlyát és a földre huppant (pelenkába csomagolt alfélére). A galambok ismét felröppentek Áron fiam. harsány röhögésétől kísérve. Az öregasszony felém fordult. — „Vigye innen ezt a kölyköt!” — kiáltotta indulattal. Talán, ha nem így mondja, arrébb viszem Áront. De az indulat indulatot kelt. Vállat vontam és kicsit közelebb’ sétáltam. Már régen nem néztek ennyi gyűlölettel rám. Egészen meglepődtem tőle. Végül az öregasszony' unta meg a farkasszemezést, és leült egy távolabbi padra. — „Nincsen semmi, kicsikéim...” — szabadkozott a kolduló galamboknak. Olyan hangsúllyal, hogy értsék meg: majd,

ha ez a két pogány eltávozik akkor lesz." A galambok azonban ahelyett, hogy visszarepültek volna a múzeum homlokzatára és a környező fákra kivárni elvonulásunkat, racionálisnak bizonyultak. Áron fiam környékén maradt magokat kezdték felcsipegetni egy idő után.

Á

ron ült a kavicsokon, és nézte az egészen közel merészkedő galambokat, fürge verebeket. Arca komoly volt, mint akinek sikerült felfedezni valamit. Nagy nyögésekkel felállt. Látszott rajta, nem is tudja, mferre induljon el, hiszen annyi a galamb körülötte. Végül esetlen futással elindult. A galamb, akit_kiszemelt, azonban felrebbent előle. Áron megálljt és nevetett. Igen, akkor már nevetett, Csengő el-elcsukló gyereknevetéssel. A többi galamb ügyet sem vetett sem Áronra, sem az öregasz- szonyra. Szemezgették á kavicsok közül a magot. — Látod, vénasz- szony — gondoltam magamban —, ez az igazi békés egymás mellett eles. A galambokat nem zavarja Áron tipegése. Kicsit arrébb rebbennek és kész. — Éppen készültem megmondani neki mindezt, amikort az öregasszony felugrott a pádról, és két karjával hadonászva hangos „hess, hess!” kiáltások-; kai űzni kezdte a galambokat, akik,' gondolom, az első pillanatban alig akartak hinni a hallószerveiknek. Hiszen űzői Szent Teréztől nem ; ezt szokták meg, de végül valamennyien elrepültek.

Áron fiam magára maradt, és; bámult a madarak után. A vén-1 asszony kihúzta magát, és elindult < a kapu felé, félig kiürült cső- t magját haragosan lóbálva. Valamit motyogott istenről, ahogy el- ] haladt mellettem, de nem túl han-' gosan, így nem értettem. Néztünk! utána Áron fiammal. Leguggoltam! mellé. — Látod? — kérdeztem tőle jól tagolva és intve a fejem- mel. — Ott megy az első ellensé- ; ged, az a néni...

D

e Áron fiam akkor már nem figyelt ránk. Lehuppant a földre valami alkalmas és tényleg olyan kavicsot keresni, ami minden; szempontból megfelel. Amikor vég-; re talált egyet, két ujja közé fog- í ta, szigorú arccal megvizsgálta ' hogy minden szempontból alkal-J mas-e, majd felém nyújtotta:! egyem meg, hiszen úgyis elvenném ; tőle, amilyen önző vagyok, szemycüót