Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
\ SO éve rendezték először A könyvhét története Supka Géza (1883—1956) polgári radikális újságíró, művészettörténész a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének 1927. évi miskolci közgyűlésén indítványt terjesztett elő a magyar könyv, a magyar irodalom népszerűsítésére, s nem utolsósorban a magyar írók ügyében. Megvalósítására két évvel később került sor, 1929. május 12-én az Akadémia dísztermében Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter megnyitotta az első magyar könyvhetet. A Nemzeti Színház előtt felállították az első utcai könyvsátrat Magyarországon. Az indítványra nemcsak az írók rossz anyagi helyzete késztette, hanem a könyvkiadás lagymatag állóvize, kezdeményezés képtelensége. A 20-as, 30-as évikben átlag 3 ezer könyv jelent meg, ebből mintegy pár száz volt szépirodalmi, s annak is fele ponyva. 1935-től a kiadókból és kereskedőkből alakult könyvnapi bizottság rendezte a könyvnapokat, s dolgozta ki a „Könyvnapi szabályzatot”. Hivatalos könyvnapi jegyzéket adott ki az egyesület, melyen csak magyar író műve szerepelhetett. Rendszeressé vált a könyvnapi árengedmény, s a sátraknál az írói dedikálás. A könyvnapokra többnyire sok jelentős mű látott napvilágot: Babits, Móricz, Móra, Tamási, Kosztolányi, Heltai új regényei, elbeszélései. A 30-as évek felé kezdett elszürkülni ez a jó, s szándékában nemes kezdeményezés, a szellemi élet fel- frissítésének szándékát elhomályosította az üzleti szellem. Versenyeztek a kiadók a listára való kerülésért, a kereskedők a több és több sátorhelyért. A könyvhét könyvnappá zsugorodott, az érdeklődés a hét utolsó napjaira csökkent. A szür- külés okát a korabeli sajtó a közönség érdektelenségében látta. Az okok azonban sokkal mélyebbek voltak. A fasizálódás éveiben a könyvnapokra kevésbé jellemző az a háborús uszító, a fajgyűlölő hang és szellem, mint a kulturális élet más területeire. A liberális nagytőke kezében összpontosuló nagyvállalatok többnyire nem vállalták azt a szerepet, melyet Bárdossy és a többiek országvesztő politikája nekik szánt. A háborús években feltűnően sok a klasszikus a könyvnapi listán; amikor a jelenkor értékei nem láthattak napvilágot, fordultak tudatosan a kikezdhetetlenek felé. Még teljes egészében fel sem szabadult az ország, amikor 1944-ben Szegeden megalakult a Szikra Kiadó, a KMP kiadója, hogy az első szabad könyvnapon máris a legnagyobb érdeklődést kiváltó kötetekkel hívja fel a figyelmet a felszabadult Magyarország új értékeire és megváltozott szellemiségére. Az első szabad könyvnapot Kállai Gyula miniszterelnökségi államtitkár nyitotta meg, majd néhány évig rendszerint a köztársasági elnök. Megjelentek az emigráns, vagy elhallgatott írók művei: Illés Béla, Gergely Sándor, Nagy Lajos, Déry. A könyvnapok 1952-től ünnepi könyvhétté alakultak, s a szervezők egyre több gondot fordítottak az addig egyáltalán nem, vagy alig olvasó rétegpk megnyerésére. A személyi kultusz évei sok brosúrájukkal , a sematikus irodalommal az ünnepi könyvheteknek sem kedveztek. De utána — a. 60-as évek elejétől jelentős fellendülés következett. Ezt a fellendülést elsztír- külés követte, nem volt vonzereje a könyvheti listáknak, kevés volt az újdonság, s a választék sem volt éppen ünnepi. A könyvterjesztés struktúrájában 1972- ben végrehajtott változás az ünnepi könyvhetek tartalmában is kedvező változást hozott, új színekkel gyarapodtak a programok, a h^e- lyi hagyományok ápolásával, erre az alkalomra megjelentetett kiadványokkal. Színjátszó csoportok, szavalok, népművészek jelentek meg a könyvek mellett — s mindenekelőtt a vidéki programok látványossága, szervezettsége és színvonala emelkedett. Emlékezetesek maradnak a vidéki megnyitók: Debrecenben és Egerben, Szolnokon és Veszprémben. Budapest is kimozdult a szokványos Liszt Ferenc téri szürkeségből — munkáskerületek adtak otthont a rendezvényeknek. Ez évben az. 50 éves jubileum ad különös ízt és művelődéstörténeti jelentőséget a június 1. és 8. között megrendezendő könyvhétnek. Zöld Ferenc Könyvhéti kiadványok Az ez évi, jubileumi ünnepi könyvhétre ismét megjelennek a már hagyományos könyvheti antológiák, melyek az idén is a könyvhét idején, féláron kerülnek forgalomba. A Szép versek 1978. című antológia az elmúlt év legszebb verseit tartalmazza. A magyar költészet Janus Pan» noniustól máig mindig is az európai líra élvonalába tartozott, s egyenes az ív Balassitól Illyés Gyuláig. E kötetben a legfiatalabb, most induló költők: Balázsovics Mihály, Bisztray Árpád, Keresztes Ágnes, Nagy Gáspár, Nyilasy Balázs, Pintér Lajos, Sarkady János, Szöllösi Zoltán; a beérkezés küszöbén állók; Ágh István, Kiss Benedek, Ora~ vecz Imre, Rózsa Endre, Szentmihályi Szabó Péter, Szepesi Attila, Veres Miklós; a Kossuth-díjas' lírikusok egyaránt megtalálhatók. Bella István és Csoóri Sándor, Garai Gábor és Weöres Sándor, Illyés Gyula és Keresztúry Dezső, Zelk Zoltán és Fodor András legszebb, 1978-ban publikált sei egy kötetben — valóban reprezentáns antológia. A \xá»áú logatás ízelítőt ad a még önálló kötettel nem rendelkezőkéi új hangjából. . Ami a lírában a Szép versek, prózában a Körkép cimöÉÍ antológia. A kötetet olyan nevek fémjelzik, mint Galgócgqg Erzsébet, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Gáli István, Raffatk Sarolta, Szakonyi Károly, hogy csak néhányat és megleh®«£! tősen önkényesen ragadjunk ki közülük. Noha nem éppen vékonyka könyv a Rivalda 77—78, hat magyar színművet közöl. Az elmúlt két esztendőben Magyarországon magyar szerzőtől bemutatott darabokat. Jó ez a visszatekintés, felidézni az emlékezetes színházi élményeket, visszalapozni a legmélyebb gondolati tartalmú jelenetekre, s a darab legérdekesebb részeire vagy nem látván, nem ismervén azokat új irodalmi élmény birtokába jutni. Az Irószemmel 1978. című antológia huszonkét szerző huszonhét riportját kínálja az olvasónak. Kifejezetten izgalmas olvasmány, keresztmetszet a mai magyar valóságról, mai életünk problémáiról és örömeiről. E riportok már megjelentek hetilapok, vagy folyóiratok hasábjain, s akkor bizonyára megakadt a szeme az olvasóinak egy-egy íráson. De így együtt olvasva* másként hat. Másként hat, mert szinte egyvégtében kell végigolvasni mai életünk leltárát a riport műfaji tükrében. Ahogyan a korábbi kötetek, ez is elsősorban közéletű töltésű, s közös, országos gondjainkról szóló. Vannak szinte történeti összefoglaló jellegűek, mint Berkovits György Történelmeink-önértér keléseim írása. Három portrét tesz elénk, három életutat: a buffalói születésű asszony sorsa csupa szenvedés, lemondás, küszködés gyermeke életéért, akit csodával határos módon az orvosi műhiba és hanyagság ellenére is egészséges emberré formált. Aki hatvanévesen és fáradtan dolgozik, mert kilencszáz forint a nyugdíja. A „Dezsőkém” sikeres ember, jól ment neki mindig, a háború alatt és után, az ötvenes években és mindig. Tulajdonképpen nem becstelen ember, csak rendkívül ügyes, jobban mondva ügyeskedő, aki a jég hátán is megél, és tud pénzt csinálni mindenből. A világot megváltó vehemenciával ténykedő, dolgozó munkás ma is a legnehezebb időket, az 1945 után rögtön következőket tartja a legszebbnek. Nemcsak azért, mert akkor volt fiatal, hanem akkor érezte utoljára a társadalom és egyéneinek teremtő dinamizmusát. Ma másként látja a munkapadok mellett az embereket, nincs vehemencia. Kopottabb, megviselték az évek a velük járó teher.' Falu és város, karrier és nyomorúság, munkásélet és értelmiségi hivatás mai helyzetéről kiváló áttekintést ad a kötet1 ^ K attog a vonat és mesebeli tájakat villant fel odakint. Hegyek vad csúcsok, csipkés ég, zordon fenyvesek — Petőfi elfogult volt — mondja Emmi. — Mi az, hogy: „mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!” — Tán csodállak, azt is mondta! — védi a költőt Ili. — Ámde nem szerette! És ez a lényeg! — Emmi végigsimogatja pillantásával a kinti tájat. — Ezeket a dombokat nem szeretni!?... (Két hétre jöttek kalandozni, barangolni, ismerkedni a Tátrával. De arról nem volt szó, hogy egész Pest itt nyaral... A tömött vonatokon, zsúfolt autóbuszokon, a lanovkán, mindenütt: magyar szó. Az országutakon csupa H jelű autó. Nem. egyszerűen nem lehetett megszokni. És az állandó vita arról, hol, mit és mennyiért kapni. Hogy a boltokban dugdos- sák a melegítőt, hogy Lőcsén egy mellékutcában azért kapható, meg hogy általában a kisebb városok külvárosai gyanútlanabbak; itt- ott orkánkabát is van még, csak legtöbb helyütt titkolják ... Pfuj! Ebből elég volt!) Némán bámulnak ki az ablakon, a vonat kattog alattuk. Emmi hirtelen megböki Ili karját, mert nyílik a fülke ajtaja. — Jó napot kívánok. — Fiatal férfihang. — Kezüket csókolom. A két lány egymásra bámul tanácstalanul, aztán megrázzák a fejüket. Most egy másik fiatalember is behajol. — Na? — Nem tudom. Hely van. De unatkoznánk, fiam. A két spinkó nem magyar. A másik unott pillantása egy rebbenésnyi időre nekik ütődik, aztán fordul is el. — Kár. Na, gyerünk, papa! — És már vágódik is be száraz robajjal a fülkeajtó. A két lány vár egy ideig, aztán Ili suttogva megszólal: — Na? Helyes pofák, nem? Kár, hogy elmentek. Emmi, a megkeseredett Emmi — akinek, istenem, de elege van az efféle taknyosokból! — legyint. — Gyönge eresztés ez, fiam. Két egyetemista, a szájuktól vonták meg az ösztöndíjat, hogy világot láthassanak. Ili elhúzta a száját. — Téged a milliomos papád küldött, igen, emlékszem, említetted ... Még vita is volt, hogy Monte Carlóba menj. de aztán mégis a Tátra mellett döntöttél... — Jó, jó! — int Emmi. — Csak mondtam. Különben tényleg helyes srácok. — Különösen az a szökés — mondja Ili álmodozva. — A magasabbik? Az seszínű. — Az, az. Biztosan orvosnövendék. — Miből gondolod? — Okos szeme van. — Ne haragudj, a barnának sokkal okosabb szeme van. Az egyenesen jóképű. Szerintem mérnök és Tamásnak hívják. — Először is jogász és Feri. — Akkor már Dönci. — Egy sötétbarna fiú nem lehet Dönci! — Igaz... — tűnődik Ili. — De akkor is a másik a helyesebb. mmi nagylelkűen bólint. — A tied. Az orvos a tied, a mérnök az enyém. — Hirtelen megböki Ilit. — Pszt! Megint itt vannak! Nyílik a tolóajtó, a két fiú esetten vigyorog. — Bitesőn, iszt hír placc? — kérdi a sötétbarna a német nyelv ízes kecskeméti dialektusában. Ili hevesen bólint. — Ja, ja. Bitte. A fiúk bejönnek, csomagjaikat fellódítják, elhelyezkednek. Ä seszínű fiú rágyújt, a barna odafordul hozzájuk. — Zindzi Dajcs? — Bitte? — Zind zi dajcs? A két lány egymásra néz, nevetgél, a fejét rázza. Ili — jó füle van, ragad rá a nyelv zenéje — még mond is valamit Emminek, ami olyan ittenimód hangzik: Bárány Tamás: Inkognitóban — Nyepozsda. opodloha bibelo- vice... Emmi felnevet — most végre szabadon nevethet. — Csehek ezek, papa! — fújja a füstöt a csomagtartó felé a seszínű. —Mondtam neked. — Szlovákok. — Akkor azok. Kár, mert- helyes kis jószágok. A másik nevet. — Nofene! De leadtad az igényeidet, amióta Pestről eljöttél! — Hallod! Tíz napja már annak! A két lány merev arccal ül, nem mernek egymásra nézni. Csend van kis ideig, csak a vonat zakatol. — A fene egye meg, azért kár, hogy nem tudunk velük beszélni! — sóhajt egy idő múltán a sötét, barna fiú. — Ez a kis fekete azért jöhetne... A seszínű — különben ő az or- vostanhalgató és nem a másik — bólogat. — A tiéd. Nem szeretem az ilyen kis ugrifüleseket. Ilinek szeme se rebben, úgy néz ki az ablakon. De azért önuralom, az,kell hozzá, hogy meg ne rebbenjen a szem: „Ugrifüles?!” A pimasz! És az a legszörnyűbb az egészben hogy nem mernek egymásra nézni, akkor már nem állnának jót magukért. — Ez a bögyös kis szöszi, ez már .inkább a kedvemre való —■ morfondíroz az orvosnövendék. — Szeretem benne, hogy van mit fogni rajta ... A barna fiatalember — frissen végzett közgazdász — mosolyog. — A karcsú derék a legfontosabb, fiam. Ennek a kis feketének ugyan elég gyengék a virágosai, de az ember nem néz oda... igaz? Az orvosjelölt megfontoltan bólint — Bölcs meglátás, tiszteletes uram. Az ember azt nézi, amit érdemes. — És azt is fogja! — röhög a másik. És nézik, nézik a két lányt, oda- edasandítva. A vonat megáll. M éhányan leszállnak, még töb' ben fel, s aztán már indulnak is tovább. — Szerintem a kis fekete azért izgalmasabb — sóhajt a barna. A másik legyint. — Tíz nap után minden tehén fekete, papa. — Nem látszik kezdőnek. A közgazdász végigmustrálja Ilit, most már eléggé nyílt, csaknem szemtelen pillantással. — Hát nem unatkoznál... — Ugye? — Nézd a szemét, fiam! Az ilyeneket égették meg régen a piactéren. — Észrevettem Az egész nőben ez ér a legtöbbet. — A többit letakarod. Isteniek ezek a cseh lepedők!... Röhögnek. A seszínű orvosnövendék megint rágyújt, erős dohányos lehetv — Én ezt a szöszit el tudnám ápolgatni... — Hogy a szakmánál maradj! — vigyorog a másik. — Mit írnál fel neki? — Bízd rám! A térdüket csapkodják, úgy mulatnak. Aztán megint a lányokra sandítanak. A közgazdász herseg- teti az állán a reggel óta kiserkent szakállt. — Meg kellene próbálni... — Este megorganizáljuk. Ha kis szerencsénk van, egy helyütt vacsorázunk. Bedobjuk magunkat a táncnál. — Lesz tánc? — Hallod? A Csorba-tónál?! — És aztán? — Mit aztán? Megyünk vissza Lomnicra. Azt hiszem, a két kis nőci is ott nyaral. Mintha már láttam volna őket. Egy fütty és bejönnek a szobába. — Isteni! — Na. ki vagyok? — Nobel-díjas orvostudor. — Kösz. Hálatáviratok a titkárságomra. A vonat lassít, közelednek a ** végállomáshoz. Egész este táncolnaK. A negyedik tánc után össze is ülnek egy asztalhoz, fgy egyszerűbb. A két kislány értékelése még itt is folytatódik, sőt tánc közben is sugdosnak a fülükbe egy-két sikamlósabb intimitást — hisz úgysem értik. Meg aztán: azt sem tudják, hogy ők kicsodák. Tulajdonképpen isteni dolog ez a bábeli inkognito! Nemsokára indul vissza az utolsó vonat, fel kell kerekedni. Az utasok szinte megrohanják a beálló szerelvényt: most még többen vannak, mint délután, idefelé. A folyosók tömve, még a lépcsőkre is jut ember. rr /"N k szerencsére jókor érkez- tek, még sikerült bepréselniük magukat egy félfülkébe, ott mindjárt a kocsi elején. A két lány leül, a barna közgazdász is melléjük. az orvostanhallgató áll. S időnként mosolyog a lányokra, azok meg vissza. — Át kéne most már térni a tettek mezejére ... — tűnődik a sötétbarna. — Majd, ha megindulnák — így a seszínű. — Fog ez menni — biccent a közgazdász és mintegy véletlenül végig simít Ili haján. — Eszem azt a szép szemedet! Nem fogsz unatkozni, ne félj! — Te se! — mosolyog az orvos- tanhallgató is Emmire. — Bízd csak rám magad, kisanyám! Eldédelgetlek! Emmi előveszi a púderdobozát, igazít az orrán — tánc után mindig kifényesedik egy kicsit — és odafordul Ilihez. — Mit gondolsz, nem lesz késésünk? Ili az órájára pillant. — Nem hiszem. Két perc és indulunk. A két fiú rájuk bámul, aztán egymásra mered. És lassan vérvörös hullám borítja el őket, nyakuktól a homlokukig. Mozdulni sem lehet, odakintről hárman is nekidőlnek a zárka ajtajának. A vonat lassú döceenéssel megindul. Még a fülük is ég. most ők nem mernek egymásra nézni. S hátra van még az út Tátra- lomnicig. E novella, a szerző Villa a Balatonnál című kötetében található, mely az idei könyvhét alkalmából jelent meg.
