Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
Embert formáló hivatás P edagógusnap. Virágerdőt varázsol ilyenkor a diákok hálája és a szülők figyelme a katedrákra. A pedagógusok — a szülői és a gyermeki köszönet apró figyelmességeit kapják sűrítve, együvé vonva. S ez a szerető figyelem, bármi megszokott is egy-egy dolgos nevelői élet ritmusában — az egyik legszebb jutalom évi faradságukért, áldozatos munkájukért. A nevelők türelmes és sokat dolgozó tagjai a társadalomnak. Sokszor szinte erejüket meghaladó munkát végeznek, hiába szabályozta munkaköri kötelességüket figyelemreméltó szakszervezeti-minisztériumi ajánlás. És nem egy hétig, egy hónapig vállalják az élet feszítettebb tempóját, hanem esztendőkön, évtizedeken át. Ezrével dolgoznak az iskolákban s más intézményekben. Legtöbbjük mentes a közönytől, vállalkozik az újra, idejét és ^energiáját méretlenül adja.-ü Nincs felnőtt, aki valahol, az emlékezet melyén ne őrizne legalább egy maradandó, kedves és kicsit nosztalgikus emlékképet tanulmányainak, iskolájának egyik vagy másik pedagógus egyéniségéről. Lehet az emlékkép az első tanítóhoz fűződő lehet későbbi esztendők nagy tudású, európai hírű professzorának szavaihoz igazodó. Egy bizonyos. A felnőtté, a tisztességes emberré válás, a nevelés útján — nevelőink egyénisége áll. Jóké és még jobbaké; másutt középszerűeké, vagy éppen kicsiny képességűteké és emberségűeké — kinek mit adott a szerencséje, vagy kevésbé jó sorsa. Nevelnek és alakítanak bennünket, sokszor egészen az ifjúkor múltáig. Aki avatott ismerője, felkent tudója a nevelésnek, érti legjobban: örök adósságokat, visz- szakaphatatlan kamatokat gyűjt ez a munka. Pedagógusnak — óvónőnek, tanítónak, tanárnak lenni ma sem tartozik a legirigyeltebb foglalkozások közé. S aki távolról pillant csupán e pályára, kevéssé tudja, még kevésbé érti, mi kölcsönzi mégis az új nemzedékek számára a toborzó varázsát katedrának, a nevelésnek. Talán — az emberformálás öröme. Amit megsejt már a főiskolás, a képzős, s amit sejtjeiben hordoz élete utolsó órájáig az igazi( nevelő. Tanévet zár nemsokára, alig két hét múlva valamennyi iskolánk. Nem könnyű tanévet. S ha felidézzük a korábbi esztendők köszöntőinek sorát, ez a „nem könnyű” kifejezés vissza-visszacseng mindegyikből. Az okok többré- tűek. Feltétlenül közéjük sorolandó az az ismeret- anvag-módosulás és mennyiségi gyarapodás, amely már esztendőkkel korábban a 1979. június 3., vasárnap tantervi és tananyag-korszerűsítés folyamatának gyorsítására késztette az oktatáspolitika irányító szakembereit. Mindez gondokkal, újabb és újabb pedagógiai feladatok megoldásával jár és járt együtt. • Részben máris alkalmazzák iskoláinkban az újabb és korszerűbb tanterveket. Ebben a tanévben kezdték meg a bevezetését, folyamatosan az általános iskolákban, szeptemberben már a gimnáziumok kerülnek sorra. Megkezdték működésüket — ugyancsak ebben a tanévben — a szakmunkás- képzési célú szakközépiskolák, mely nagy lépést jelent a középfokú oktatás korszerűsítésében. Ez a tanév volt a „vizsgája” a 11 napos munkarend bevezetésének az általános iskolákban, s a további út kijelölésének. Lassan beköszönt a vakáció, megint csak több ezer nevelő segíti majd a szülők munkáját. A napközis táborokban, a nyári gyermek- nyaraltatásoknál, sok-sok kellemes és hasznos szünidei foglalatosság szervezésénél változatlanul nélkülözhetetlen a jelenlétük. S ők — a több mint százezer nevelő — szívesen adják pihenőidejük egy részét is a gyermekeknek. Nemcsak kötelességből, hanem a hivatástudat nemes indításából. Hiszen az életük a diákközösségeké is. A gyermekeké, akik az igazi pedagógusnak mindig és mindenkor az élet igazi értelmét, a hivatás ki- teljesedését, a pálya szüntelen örömét jelentik. A mit értük tesznek: meghálálni és megköszönni sohasem tudjuk teljesen... Év végi vizsgák az egyetemeken A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen — ahol sok Heves megyei fiatal is tanul — mintegy 1200 hallgató kezdte meg különböző évfolyamokon az írás- és szóbeli vizsgákat. Képünkön Szabó Tamara és diáktársai, növény- termesztés szakos hallgatók, dr. Kovács János adjunktusnak adnak számot tudásukról. (Fotó: Szabó Sándor) Történetek a hivatásérzetről Egy kitüntetés krónikája Az újságíró régi ismerőst keresett fel. Pádár Dénesné, magyar—történelem—énekzene szakos pedagógust, aki a Lőrinci Általános Iskola tantestületének — ezt az oktatási intézményt a járásban a legjobbak közé sorolják — munkáját irányítja. Tudtam róla, hogy szerény, közvetlen, s — többek között — azért megnyerő egyéniség, mert kerüli a sokszor semmitmondó nagy szavakat, a nemegyszer szellemi üresjáratot takaró szakzsargont. Annál szívesebben beszél viszont a nevelés hétköznapi csodáiról. így hát méltán kapta meg a keveseknek, a legrátermettebbeknek járó Kiváló Pedagógus kitüntetést, amellyel eddigi, sikerekben bővelkedő tevékenységét ismerték el. Ennek titkait idéztük fel. Tallózva a pályakezdéstől eltelt tizennégy esztendő eseményeiben... Az indulás egy kissé a mesék sztorijaihoz hasonló, mégis a valóság hitelesíti. Volt egyszer két csányi gyerek, akik nemcsak hűséget fogadtak egymásnak, hanem azt is elhatározták, hogy ha felnőnek, tanárok lesznek. — A hajdan dédelgetett álom valóra vált. 1965-ben_ szereztünk diplomát az egri főiskolán. A város nem vonzott bennünket, falun óhajtottunk dolgozni, hiszen tudtuk: ott van leginkább szükség ránk. Apcra kerültünk, ahol tíz évet töltöttünk. Ma is szívesen emlékszem erre az időszakra. Érthető is, hiszen ekkor mérhettük fel azt, hogy mire vagyunk képesek, miként kamatoztathatjuk az alma matertől kapott általunk igen gazdagnak tartott útravalót. Izgalmas volt kipróbálni: mit érnek a gyakorlatban a jó elméleti elképzelések. A várható kudarcok nem riasztottak, lelkesedésünk átsegített a pillanatnyi buktatókon. Az nagyon jólesett, hogy hamar felfigyeltek igyekezetemre, s eredményeimre: három esztendő múltán már Hatvan városi és járási szakfelügyelő lettem. Ez a megbízatás komoly erőpróbát jelentett számomra, ugyanis jóval régebben praktizáló kartársaimnak kellett tanácsokat adnom. Méghozzá olyanokat, amelyeket el is fogadtak. Aztán jött a még nagyobb megtiszteltetés. Direktornak hívták jelenlegi munkahelyére ... Oda, ahol kiváló főnökök teremtettek alkotó légkört.; — Ezt a hagyományt akartam folytatni. Először is arról győztem meg mindenkit, hogy távol áll tőlem valamennyi diktatórikus módszer. Csupán arra törekszem, hogy egységes elvek vezéreljenek bennünket, s kibontakozhassanak a képességek, az adottságok; s mindannyian ' tehetségünk legjavát nyújtsuk. Érvényesüljenek az ígéretes ötletek. bontakozzék ki a kísérletező kedv. Később bizonyíthattam: nézeteimnek polgárjogot szerzek. Soha nem nyilatkoztattam ki semmit valamiféle képzelt, pulpitusra .állva, egy. szer sem vártam semmiféle hozsannát, hajbókolást, behízelgő, de meggyőződés nélküli igenlést. Első lettem az egyenlők között, ám ezt a ' posztot azért töltöttem be, hogy az ő javukat, s a gyerekhad érdekeit szolgáljam. Feladatom csak annyi, hogy hasson — méghozzá maradéktalanul! — az egységes szemlélet. Erre kérem, biztatom a kollégákat. Mindig időben, mindig jókór figyelmeztetek a kötelességekre, s ennek mindenki, örül. ezért senki sein bántódik meg. Örömmel mondhatom: nagyobb szigorra egyszer sem volt szükség: valamennyien tettük a magunk dolgát, s ez így lesz a jövőben is ... Felvetődik a demokratizmus kérdése. Arról is szó esik, hogy igen sok testületben lappangó indulatok rontják a hangulatot. Olykor — s erre is akad példa — főnök, s helyettese vi- szálykodik, máskor meg az iskolavezetés és a tanácsi irányítás hadakozik egymással. Mindez ismeretlen Lőrinciben. Vajon miért? — Nálunk minden közös témát megvitatunk. Ha javaslok valamit, azt az egész kollektíva megtárgyalja. Ilyenkor okos tippek születnek, s ezekkel kiegészítjük az eredeti ötletet, amely így sokkal életképesebbé formálódik. Ezeket az elhatározásokat fenntartás nélkül valósítja meg a nevelői gárda. Itt a tanáriban kizárólag a munka lehet a központi kérdés, csak azon töprenghetünk:. mit. hogyan csinálhatunk az eddiginél is jobban. Véleményem szerint — s ezt az állítást gyakorlati tapasztalataim bizonyítják — ahal ez a szokás a mindennapos, ott nem alakulhatnak klikkek, ott nem létezhetnek ellentétes érdekek. S még egy: ahol a társaságot nemcsak lekötik a hivatásérzetből fakadó tennivalók, hanem az igyekezetét anyagilag és erkölcsileg egyaránt méltatják, ott a cél — a színvonalasabb helytállás — érdekében összpontosítja mindenki energiáit. A tanáccsal is teljes az összhang. Mi megfontoljuk mit kérünk, nem kergetünk vágyálmokat, s jó érzéssel nyugtázunk mindenfajta segítséget. Azt is tudjuk, hogy amit ma még nem kaphatunk meg — az anyagi lehetőségek nemritkán határt szabnak a jogos kívánságok teljesülésének is — arra is sor kerül majd egykor. Szerintem a kölcsönös megértés az együttműködés alapja. Az öröm, a kitüntetés adJ ta ünnepélyes hangulat számvetésre is késztet. Ha valaki visszapillant az eddig megtett útra, akkor — akar- va-akaratlanul is — mérleget készít. — Nem panaszkodhatok, hiszen kitérők nélkül haladhattam pályámon, s érdemeimet mindig felfedezték. Legalább ilyen szívmelengető az, hogy ez a nevelői közösség befogadott, hallgat szavamra, igényli vezetői észrevételeimet. Az otthon, a szolgálati lakásban vár, de ide is hazajövök nap, mint nap. Persze — s ez azért hozzá tartozik az igazsághoz — nekünk nőknek sokkal nehezebb, mint a férfiaknak. Beosztásunktól függetlenül a család körében csak miénk valamennyi munka oroszlánrésze. Én sem vagyok kivétel, még akkor sem, ha olykor vacsorakészítés közben is a másnapi terveken töprengek. így van ez rendjén, mert hát annak a hajda. ni két ifjúnak megannyi óha. ja csak teljesült, s úgy élhetnek, dolgozhatnak, maguk örömére, hogy egyben mások javára is munkálkodnak... Pécsi István ... És eljött június hava Ács pamacsolja az állát a fürdőszobában, majd aránylag jókedvűen borotválkozik, táskarádiójából halk zene szól. Viszonylag jól érzi magát, nem zavarja a korai kelés, világ életében korán kelt, és hosszú évek sora óta ezzel a korai busszal járt be városi munkahelyére s az estivel haza. A rádióban elhallgat a zene, egy kellemes női hang köszönti a most ébredő hallgatókat, majd bejelenti, hogy ma június elseje van. A férfi kezében megáll a borotva. Június 1. — ez az ő születésnapja. Mennyi is? — mindegy: sok. Negyvenhárom. Túl a delelőn, nyakán két gyerek, olyan kicsik, hogy akár az unokái lehetnének, meg a felesége. Vizs- gálgatja az arcát a tükörben, homlokát mély barázdák szántják, szeme fehérjében van valami barnás árnyalat, benne apró vérerek. — Öreg vagy — mondja tükörképének —, öreg vagy Ácsács. Észre sem veszi, hogy gyerekkori gúnynevén nevezi önmagát, és kesernyésen megállapítja, hogy vannak ötvenesek, akik fia- talabbnak látszanak nála. És_ ő néhány hónappal ezelőtt a zsúfolt téli buszon tíz álló percen át szerelmes volt abba a lányba, akinek hátú. hoz valósággal odapréselte a tömeg. A hosszú hajú lány úgy eltűnt az életéből, ahogy jött, és Ácsács csak néhány napig bosszankodott, szégyenkezett magában, hogy ő akkor aljasul élvezte a lány melegét, hogy a sötétben még jobban hozzá simult, mint amennyire a tömeg nyomása ezt szükségessé tette volna, és úgy emlékezett, hogy a szép fiatal lány hátából meleg és néma biztatás áradt felé, hosszú barna haja csiklandozta igazi cirógatást talán sohasem kapott ajkát... Igen, tíz perc szerelem volt, aztán a lány eltűnt, és elmúltak azok a napok is, amikor minduntalan fel-fel- idézte magában a nő képét, jóllehet, ebben csak a képzeletére támaszkodhatott, mert Ácsács ott a buszon, abban a nagyszerűen kényelmetlen helyzetben nem láthatta a fiatal lány arcát. — Vén bolond — dörmögte magában, de volt ebben a dörmögésben valami elégedettség is, annak elégedettsége, hogy ami gyakorlatilag egész életében nem sikerült, az akkor igen: meghódított egy szép, csinos lányt. Ennél a gondolatnál megint elborult az arca, arra gondolt: a véletlen hozta így, és aligha fordul vele elő még egyszer ebben az életben. Az építkezésen, ahol Ács ácsként dolgozott, mint apja mesterségének folytatója — innen az Ácsács (ácsÁcs?) gúnynév — minden a megszokott módon haladt, csak előtte tűnt fel sokszor a lány képzelt képe: piros, nedvesen fénylő szájával rá is nevetett ez szép, fekete hajú lány Ácsra, és ő egyszer megszédült ettől a nevetéstől, majd. nem leesett az épülő toronyház tetejéről. Az emberek is észrevették, a művezetője azonnal letetette vele a sze- kercét és azt mondta: — Menj be az üzemi orvoshoz, vizsgáltasd meg magad, Ácsács. Ű tiltakozott, hogy nincs semmi baja, csak pillanatnyi rosszullétről van szó, de nem volt mese, menni kellett. Az orvos gyakorlatilag őt igazolta, de javasolta, ma már ne menjen vissza az építkezésre, hanem indulás haza, és pihenje ki magát. Először a korai buszra gondolt, de még annak indulásáig is több mint egy óra volt hátra, így beült egy kis sörözőbe, és megivott két korsó sört, majd egy harmadikat is a születésnapja tiszteletére. így késte le a korai buszt, és ment haza a megszokott későivel, azzal, amelyikben tíz boldog és torokszorítóan szégyenletes percen át a lány szép ívű, meleg hátára tapadt. Közeledett a busz ahhoz a megállóhoz, ahol akkor felszállt ő, aki megismertette Áccsal a gyönyörűen gyötrelmetes érzést... És hirtelen biztosan tudta, hogy a lány most is itt lesz, felszáll. Mivel pedig június 1. van, az este később érkezik, s hiába, hogy későbe hajlik a délután, még süt a nap, világos, fényesség mindenütt. Ács szíve hevesen kalapál, gyomrában enyhe émelygés. Olyan ideges, mint egy kamaszfiú, aki élete első randevújára készül. Megigazítja gallérját, összeszoruló torkát köszörüli. A busz bekanyarodik a megállóhoz. Megint ketten vannak, mint akkor: az idős férfi és — igen, ő. A szép, fiatal lány. Ruhája egyszerű, talán túlságosan is. Derékig érő haja fakóbarna. Szemük összevillan, rövid ideig tűrik egymás tekintetét: egymásra ismertek. Igen, bizonyos, hogy ez a lány volt, de egyáltalán nem olyan szép, mint amilyennek, akkor ki- gyúlt képzelete hitte. Fiatal arca fakó, rajta a fonnyadás jelei. Ács elfordítja a fejét, kinéz az ablakon, de nem lát semmit. Szíve szabályosan ver újra, és bármennyire nem akarja: pontosan látja maga előtt az akkori lányt. Mélytüzű, nedves ajkai mosolyognak, ajkai mögött az apró fogak hó-csillogása. Meg akar szabadulni a képtől, de nem bír, a szégyen mély hulláma önti el, arca céklavörös, hátára izzadtan tapad az ing. Szeretné azt hinni, hogy beteg, de tudja, hogy nem más ez, csak önámítás: az Ács fia Ács nem bánja többé, hogy mindenki Ácsácsnak csúfolja. Nem bán semmi: ma, negyvenharmadik születés, napján — megöregedett. B. Kun Tibor
