Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
Fekete Gyula: Limlom Dehogy akarok én a szükséges tavaszi nagytakarítások ellen szót emelni. Okos újságcikkek is figyelmeztetnek: „Mód és lehetőség van arra, hogy a lakáslomtalanítást összekapcsoljuk... a tavaszi általános lomtalanítással, amikor a mi dolgunk csak annyi, hogy a megadott időre a kapu elé kerüljön... a kacat.” Azután: .^Felül kell emelkedni a tárgyakhoz fűződő emlékeken, ha a tárgyak már megtették a magukét, használhatatlanná váltak. Jöjjön a realizmus, győzzük le a szentimentalizmust!” Továbbá: . .kérgesítsük meg szívünket, és legyünk kíméletlenek — a lomokkal, a kacatokkal szemben!” Ezek a drámai hangszerelésű buzdítások — meglehet, bennem a hiba — nem ragadtak magukkal. Mert jól van, értem én, ésszel felfogom: meg kell szabadulni a használhatatlan limlomoktól, ha nehezünkre esik is. Igaz, igaz: egy darabka emberélet minden, amit munka hozott létre, de az a használati tárgy már halott, amely használhatatlan — eltemetni való. Idáig tart a logika. S itt furcsa bizonytalanságok ka- varodnak föl bennem. Gyanítom: megülepedett örökség ez, paraszti ősöké. Ilyesfélék jutnak eszembe: ami ma használhatatlan, biztos, hogy véglegesen az? Biztos, hogy már soha nem lehet rá szükség? S amit én már nem használhatok semmire, biztos, hogy más sem használhatná, semmire? Ami szükségtelen nekem, biztos, hogy másnak is szükségtelen volna? Igen, ez nyilván örökség. A „kellhet még ez", a „jó lehet még valamire" üledéke. Elnézem Budapest lomjait, köztük a mindenféle bútort', ruhaneműt, ágyneműt, szőnyeget, mosógépet, rádiót, tévét, hűtőgépet, villanyrezsót — a műszaki cikkekbe egy odavetett pillantással nem lehet belelátni, de a bútorok, a berendezési tárgyak között kerülnek szemrevalóbbak is; újabbak, épebbek, alkalmasabbak milliónyi háztartásban használatösaknál. E lomnak minősített, pusztulásra ítélt holmik meggyőzően dokumentálják a különbséget az emberek között; az életszínvonal, a jövedelmi szint, az anyagi ellátottság, az igények, a fogyasztási normák különbségeit. Netán a lakásnagyság különbségeit: ha egyszer nem fér, nem fér — a félelmesen szaporodó apró lakásokból olykor szükséges holmikat is ki kell dobni, hogy a lakói beleférjenek. Természetesek a különbségek az emberek között. De nem minden különbség igazságos. És ezen a ponton megint felkavarodik bennem valamilyen bizonytalanság. De ez már nem örökség, ez az ülepedés, hanem ifjúkori szerzemény: ábrándok, illúziók egy minden tekintetben igazságos társadalomról — haszontalan limlomok az ilyen ábrándok is. Vajon az is ábránd: ha milliónyi háztartásban még bőven volna helye annak, amit tíz- és százezer már kidobásra ítél, nem lehetne valamiképpen továbbítani a többletet a hézagokhoz? Íme, egy újabb bizonytalanság. Ennek is a múltba ágaznak vissza a gyökerei. Természetesen lehetne továbbítani, ezer mód volna rá. Csakhogy a használt holmikhoz, még az alig használtakhoz is, ma már egyre vastagabban tapad valami láthatatlan, s lemoshatatlan szennyeződés. Valamiféle kényszerképzet arról, ahogyan hajdani nagyságák megunt, levetett holmiját hajdani cselédlányok magukra veszik. Nemigen kapkodnak ma használt holmik után. Intézményes megoldásra tehát kísérlet sincs, s a szemétbe szórt értékeket menteni — maradnak a guberálók. Ne az egykori Cséri-telep foltos-rongyos guberálóira tessék gondolni. A modern guberáló saját gépkocsival jár, kiszereli a szemétre dobott tévékből, rádiókból a trafókat, hangszórókat, kondenzátorokat, hiánycikk-alkatrészeket, a mosógépből, a porszívóból a villanymotort, a hűtőgépből a kompresszort — menti a menthetőt. És túl a tavaszi nagy- takarításon sorra járja azokban a lakóházakban a kukákat. ahol némelyek oly igen modernek már, hogy nemcsak a mosást takarítják meg, a mosatást is; az először használt s elpiszkolódva kidobott, még bolti címkés ágyhuzatot, fehérneműt, zsebkendőket, törölközőket összeszedegeti. Dehogyis bántanám; hasznos munka az ilyen értékmentés. Emlékszem egy régebbi perre, azóta is sokszor emlegetik: a szemétre kiszórt meggymagot összegyűjtötte valaki, s jó áron eladta: harácsolás v.jdjával állították bíróság elé. Ma is a vádlotté a rokooszenvem, és a vád hátterében ma is érzem azt a rosszfajta irigységet: inkább pusztuljon az érték, semhogy valaki könnyen hozzájusson, s jól járjon vele, • De miért ne járjon jól? Hiszen még csak nem is lottón nyeri, a szemétben kell érte turkálnia! Mitől szocialista az a norma, mély szerint értékek pusztítása szabadon gyakorolható — mentése büntetendő? Valószínű, a lomoktól, a már szükségtelen holmiktól is könnyebb lenne szabadulni sokunknak, ha nem kellene könyörtelen pusztulásra ítélnünk a még használhatót. Ha azzal a tudatta! válhatnánk meg tőle, hogy akinek szüksége volna rá, még hasznát veheti. Valószínű. De e témakörben ez az utolsó bizonytalanságom. És maradna ezek után az, amiben biztos vagyok. Van a selejtezéseknek — legkivált némely nagyvonalú közületi selejtezésnek — egy megideológizált és törvényesített eszmei vezérfonala: tönkretenni a még használhatót. Akár külön munkával, költséggel, fáradsággal, de tönkretenni. Jelen éan az ilyen oktalan pusztításban — a közületiben is, a magánjellegűben is — az a tudat, hogy ezek korántsem értéktelen, sőt nagyon is jól használható holmik. Épp azt célozza a pusztítás: ne vehesse hasznukat senki. Ott lüktet még bennük egy darabka emberélet — hát pusztuljon el. Kiszámítottam egyszer: mennyi értéket ad hozzá egy ember munkásélete során a nemzeti vagyonhoz, olyan értéket. amely sem személyi, sem társadalmi fogyasztás révén nem használódik el. Ha ugyanannyi értéket gondatlanságból elpusztít valaki, akár azt is mondhatnám: gondatlan emberölés. Hiszen egy élet munkáját emészti majd fel a pótlása. Nos. ha az akaratlan kártevést — emberélet-valutábart számolva — lehet „gondatlan emberölésnek” nevezni, az imént felsorolt cselekmények csak annyiban különböznek tőle. hogy: szándékosak. Amiben végtére a sok bizonytalanság közt biztos vasokkal nagyobb az az erkölcsi kártevés, melynek így foglalhatom össze a vezéreszméjét: „Pusztuljon! Nehogy va~ gvok: a selejtezésekkel, a lomtalanítással együttjáró — nyilván nem elhanyagolható — anyagi kárnál sokkal- laki hasznát vehesse még”. B eszlan Beszlán. Mond valamint ez a név? Töpreng, felragyog. — Hát persze, az a szír orvos, aki Magyarországon tanult, majd a hatvani kórházban dolgozott. Egyszer meghívtak a konzervgyárba, ahol akkoriban a KlSZ^bi- zottság titkára voltam. Jól beszélt magyarul, s remek délutánt töltöttünk vele., Emlékszem, tetszett a fiúknak is, amint az otthoni, szíriai életet jellemezte, s rámutatott a bajok gyökerére. Az arab egységről volt szó leginkább. De az egésznek már hét-nyolc esztendeje ... Így van. Nékem mégis azért emlékezetes a fölemlegetett délután, mert akkor ismertem meg egy alig harmincéves, szálfatermetű műszerészt, műhelyvezetőt, és funkcionáriust, jó családapát és sörözőpartnert, akiben mindez természetes módon harmonizált, s úgy emelt ki ezer munkás közül, hogy máig elvtársnak, barátnak érezheti mindahány. Pedig 1975~ tői tagja immár szűkebb hazánk politikai, gazdasági irányító testületének, a megyei pártvégrehajtóbizottságnak is. Hort ró1 indult Szeliczki József, mert róla van szó, Horton született Édesapja vasutas volt, naponta biciklin járt a hatvani fűtőházba, míg meg nem unta a kerekezést, hogy aztán feleségével, kilencéves fiával beköltözzék a városba, közvetlenül az állomás tövébe. — Hortról indultam hát, Hatvanban fejeztem be az általánost, majd a budapesti Kandó Kálmán Műszeripari Technikumba jelentkeztem, ahol négy év múlva kitüntetéssel érettségiztem. Fölvettek a műszaki egyetemre is! De jött a Szerelem. Nagy kezdőbetűvel. S én otthagytam Pestet, a feleségem pedig az egri tanárképzőt. Azóta tizenöt esztendős lányunk van, Csilla, aki igencsak a nyomomban jár. Szereti a mozgalmi életet, megválasztották a Bajza Gimnázium KlSZ-bizott- sága titkárává. Hogy ez gátolná a tanulásban? Kötve hiszem. Legutóbb tagja volt az iskola csapatának, amelyik megnyerte a Móricz Zsi^mond-vetélkedőt... Persze gyakorta eszembe jutnak az egyetemi hónapok. Egyszer különösen megkeseredett a szám. Egerben összetalálkoztam volt évfolyam- társaimmal, akik diploma előtt álltak. Kérdezgettek. Hol vagyok, mit csinálok? Amikor megmondtam, a fejüket csóválták. Aztán rájöttem, nincs igazuk. Szakmailag talán előbb járnék, de nem szolgálhattam volna úgy a kqzösség, a konzervgyári munkások ügyét, mint ifjúkommunistaként, vagy később a Városi, majd a megyei párt-végrehajtóbizottságban ... És a mesterségem? Sose feledem Tarró Károly tanárunkat, aki a technikumban automatikát tanított. Űj dolog volt ez akkoriban, s a konzervgyári műszerészműhelyben nagy hasznát láttam az elsajátított alapelemeknek. Éppen arra az időre esett ugyanis a tizenöt vagonos paradi- csombesűrítők szerelése. Csupa automatika! Én tagonként ismertem meg, s úgy igazodok el bennük, az azóta érkezett újabb masinákkal együtt, mint a tényé, rémén. A kudarc ösztönöz Csupa napfény a vasárnap délelőtt. Megcsillan az Ifjúság utcai lakás bútorain, az asztalra tett poharakon. Kocsikázás előtt állunk mindketten, almalevet iszunk. Szeleczki József elégedetten ereszti él magát a fotelban, s joviális grckifejezése azt sugallja, sose találkozott kudarccal. Amikor szóvá teszem, helyreigazít. — Lassan negyvenéves leszek, történt tehát sok minden az életemben. Melléfogás, kudarc is! Csakhogy az ilyesmi engem nem letör, hanem izgat, ösztönöz. Azonnal keresem a módot, a lehetőséget, amivel úrrá válhatunk a bajon. Ilyen szempontból tehát szerencsés alkat vagyok ... Emlékszem, hogy 1968-ban, megtérve az Amerikai úti öthónapos KISZ-iskolából, nagy lendülettel vetettem magam a mozgalmi munkába, s annak ellenére, hogy még nem élveztünk vállalati támogatást, jutottunk is előre. Jó alapszervezeteink voltak. Napi meló után vállalat munkák pénzét összedobva színházba, kirándulni jártunk, nagyobb nemzeti ünnepeken zenés, fáklyás felvonulásokat rendeztünk , újításainkkal a tröszti pályázaton két második helyet csíptünk el, s folyt a szervezett ideológiai képzés. De a „szakma ifjú mestere” mozgalomnak sehogyan sem tudtunk talajt teremteni! Tíz hónapot igényelt a felkészülés, ezt nálunk senki sem vállalta. Fájt, bosszantott, aztán elkaptam egy szálat: ha nem lesznek „ifjú mestereink”, nevelünk szakmunkásokat. Sikerült is a gazdasági vezetők támogatásával meghonosítanunk a gyárban a budapesti Bercsényi Élelmiszeripari Szakközépiskola kihelyezett tagozatát, amely évekig jól működött, harminc jelentkező is volt egy- egy osztályba. Utóbb azonban mintha csökkenne az érdeklődés... Megt karitott forintok Nem a családi kasszára gondolunk forintokról beszélve, hanem a műhelyre, ahol Szeliczki József tizenhat munkatársával dolgozik az 1960-as évek elejétől. Egy szocialista brigádot alkotnak, Eötvös Loránd nevét vették fel, s mindeddig csak hírt, dicsőséget szereztek e névnek. Ötször lettek aranykoszorúsok, kétszer vívták ki a vállalat „kiváló brigádja” címet, tavaly pedig megkapták a megyei pártbizottság kitüntető oklevelét. Vannak sandák, irigyek, akik terjesztik: könnyű elsőséghez jutni, ha megyei funkcionárius a műhelyfönök! ö szája sarkába kiült mosollyal válaszol az olcsó vádaskodásra. — Ma már igencsak megközelítő pontossággal mérhető a brigádmozgalom teljesítménye, s a mi esetünkben például abszolút tények húzódnak meg minden elismerés, hivatalos dicséret mögött. Ott van Kristyán Pista, Sáfrány János, Farkas József, Süli Zoltán, Kovács Tamás, akikkel annak idején összehoztuk a szocialista brigádot. A.fiatalabbakkal együtt mind leérettségizett, a szakmáját kitűnően értő munkás. Újítások? Évente hatnyolc. S nem megy mindenki a saját feje után, hanem a javaslatokat, ötleteket közösen értékeljük, majd a leg hasznosabbra, legfontosabbra koncentráljuk az erőnket. Én talán hat éve különböző hőfokszabályozó körök, végrehajtó szervele, vezérlő egységek tervezését, kivitelezését ajánlottam, ösz- szefüggésbea a paradicsomfeldolgozással. Megcsináltuk, . bevált, már egymillió forintot megtakarított a vállalatnak. S még nem említettem, hogy újításunk nyomán a léállomási előmelegí- tőknél huszonöt ember munkáját takarítjuk meg három műszakban. Nagy szó ez, miközben utánpótlási gondokkal küzdünk. Jelenleg is dolgozunk! Mégpedig egy olyan újításon, ami a paradicsom szárazanyag-tartalmát méri folyamatosan, s vezérli a kiadagolást. Hatvan és a megye Tizenöt esztendeig városi tisztségviselő, társadalmi pártmunkás volt Szeliczki József, azonosulva Hatvan gondjaival, törekvéseivel. Négy éve viszont már „megyében” kell gondolkodnia. Vagy legalábbis ez az elsődleges. A nagyobb társadalmi, gazdasági egység érdeke. A kettő vajon miként fér meg benne? Támadnak-e konfliktusai? Elnyomja a huszadik cigarettát. — Bevallom, eleinte nehéz volt a dolog. Egy szű- kebb világ kérdéseiben éreztem magam otthonosan, s a hatvani patrióta is gyakorta föllobbant bennem. A marxista—leninista egyetemen, utóbb pedig a politikai főiskolán szerzett ismereteim azonban rávezettek arra, hogy fölismerjek bizonyos törvényszerűségeket. A nagy egészet például a részek ösz- szefüggéseiben, kölcsönhatásában lássam. Az sem közömbös ugyanekkor, hogy mint megyei végrehajtó bizottsági tag, különböző témák kapcsán betekinthetek bármely üzem, vállalat életébe. Ilyenkor az ember önkéntelenül párhuzamot von az általa addig megismert tényekkel, s főleg a megye éves gazdasági terveinek kimunkálásánál beleszólhat a dolgok alakulásába. Ha egy- egy összevetés kirívóan hátrányos színben tünteti fel Hatvant, természetesen kipakol vele az ember, ügyelve a hűvös objektivitásra. Lég' utóbb városom Jcözmévelő- dési feltételeinek' tarthatatlanságát tettem szóvá bizottsági ülésen. S így van ezzel minden elvtársam a testületben. Vagyis úgy vagyunk lokálpatrióták, hogy fölvállalt céljainkkal egész Heves megyét kívánjak előbbre lendíteni. Mi jut a családnak? Természetesen Szeliczki József egy napjából, egy hetéből S tudva-tudván, hogy nem csak munkahelyi gondok, nem csupán mozgalmi kérdések tornyosulnak előtte, hanem lakótömbmegbízott, szerepet játszik a Kinizsi Sportkör életében, van egy maga által karbantartott Skodája, hívják helyi és fővárosi tanácskozásokra, társadalmi eseményekre. Aztán ha elmarad valahonnan, megy a háta mögött a sző* vég: — Mi jut belőlem a családnak? Illetve mikor tudunk egymásnak örülni? Leginkább hétvégeken, vagy ritka szabad estéimen. Most nagyon köt a politikai főiskola, amelynek második évfolyamát végzem. Szeretném kiválóan abszolválni a négy esztendőt. De azért jó időben minden vasárnap miénk az ország! Családi „ismerd meg hazádat” mozgalmunk során ellátogatunk a Balatonra, Hortobágyra, a Duna-kanyarba, mikor hová. Műemlékekkel, emberekkel, fákkal kötünk barátságot, s hétfőn pihenten megyünk munkába. Vonzódunk néhány művészeti ághoz is. Nincs például kiállítás, aminek a megnyitójára ne mennénk el. Valamikor ki nem bírtam a klasszikus muzsikát. Most pedig? Csilla hetedik éve tanul zongorázni. Gyakorlás, játék közben átszűrődik hozzám Bach, Liszt, s zenéjük annyira be- lám szívódott, hogy egy-egy darab után kinyitom az ajtót, átszólok neki: ezt szívesen hallanám még egyszer! Ilyenkor elölről kezdi, mi pedig áhítattal hallgatjuk... A művelődési központ és a könyvtár szocialista brigádok részére szervezett műveltségi versenyét különben ezért tartom célra vezetőnek. Alkalmat nyújt a munkásoknak, hogy fokozatosan -és többoldalúan találkozzanak a zenével, irodalommal, képzőművészettel, s a benyomásokat elraktározzák magukban. Emiatt örülök a gyári otthon friss törekvéseinek, az ifjúsági klub létének is. Itt még közvetlenebb a kapcsolatfölvétel lehetősége ember és kultúra között, ami nekünk a jövendő szempontjából sorsdöntő.., '*oldvay Győző: Szeliczki elvtárs, szereti ön Bachot...?
