Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-10 / 107. szám
Gárdonyi Géza Színház: A medikus Szépített tragédia, derűs előadásban éj robb indító ok sugalmaz- a az egri színház új bemutatóját. Kgy: Bródy Sándor Egerben született, s a „nagyvaros íróját” ez a vidék küldte az irodalomba. Kettő: legjobb drámáját, A tanítónőt már többször bemutatta az egri színház, illik hót megismerni másik jelentős művét, elismert és vitatott életképét, A medikust is. Harmadszor: A medikus jó darab, remek szerépeket kínál. Egyenetlenségével. szertelenségével együtt is igazi színházi mű, Bródy értette a színpadot, s emellett ismerte a közönség igényét is. Tudjuk, hogy nem A medikus aratta a legnagyobb sikert. .4 tanítónő erőteljesebb, jobb dráma, a gorkiji lobogású A dada egyértelműbb társadalmi ítéletet fejez ki, A szerető pedig hatásosabb volt — a maga idejében persze. Mégis Bródy kedvence A medikus. Lényegében ugyanarról szól, mint a többi dráma: az emberiesség, a becsület, a lelki tisztaság és a pénz, anyagi létünk összeütközéséről. Kosztolányi Dezső korabeli fogalmazásában: „A darab arról szól, hogy a szívbajos orvos családapa lekenyerezi leányának az éhező medikust”. Ennél rövidebben valóban nem lehet elmondani. Bródy 1911-ben írta a drámát, az egri közönség pedig jelenidőben nézi a színpadi játékot és veszi az írói üzenetet. Vajon ennyi évtized után, egy megváltozott világban mond-e nekünk szépet, nemeset, elgondolkodtató igazságot A medikus? Feltétlenül! Mert az író világlátása, tehetsége, embersége (Kosztolányi szerint: „végzetes szeretettel szerette a gyöngéket”) szinte átíveli az időt. „Még nincs itt az új erkölcs, még a régi szerint vergődünk...” — diágríosz- tálta magát Bródy 1908-ban. Nos, mi már új erkölcsök, között élünk ugyan, dm a gondolkodásban, a magatartásban tapasztalhatjuk a régit, a maradit, amellyel ma is sokan élnek anyagi és szellemi társbérletben. Ez is indokolja ugyan A medikus bemutatását, ám számomra a legfőbb indok maga az előadás, a főiskolás Halasi Imre diplomaszerzése és a színészek játéka. E bemutató kapcsán is olvastam a ma már színháztörténetinek számító 1911-es bemutatóról, a címszerepet játszó Csortos Gyuláról és a Madách Színház 1959-es felújításáról, amelyben Gábor Miklós játszotta a főszerepet. Az eredeti vígszínházi bemutatót nem láthattam, a másikat pedig sajna elmulasztottam megnézni. Gondolom, így volt ezzel az egri közönség többsége is, így nyugodtan eltekinthetek attól, hogy nagy egyéniségek emlékével szembesítsem a mostani előadást, illetve a szereplőket. Maradok az egri bemutatónál. Megfogott, lekötött, igaz, mellbe vágott kissé, mégis nagyon tetszett. Az évad legszebb színházi estjével ajándékoztak meg a művészek. Sietek följegyezni: a közönség is érdeklődő figyelemmel, majd elismerő tapssal fogadta az előadást, amelyből egyértelműen kiderült, hogy Bródy Sándor nem jókedvében írta a becstelen kompromisszumba, kényszerházasságba hajszolt fiatalember drámáját, ám a rendező jó közérzettel, mondhatnám, jókedvűen, de legalábbis derűvel átszőve állította azt színpadra. Ez a derűs hangvétel készítette elő a ma emberétől sem idegen kompromisszumot és megóvta az előadást a túlzott érzelgősségtől. A rendező már a kezdés előtt igyekszik megteremteni az atmoszférát. A korabeli Budapestről vetített diaképek, a társasági élet pillanatai szinte keretbe helyezik a drámát. Bródy világát tehát jól ismeri a fiatal rendező, mégis sokkal fontosabb, hogy érti a jelent, a szakmát, okosan szervezi, irányítja az együttest. Elismerésre méltó stílusérzéket mutat, nem harsogja túl Bródy elegáns könnyedséggel felrajzolt társadalmi kritikáját, de elidegenítő írásjelek közé sem ülteti a szentimentális jeleneteket. Vagyis vállalja a drámát, s annak nemcsak kimagaslóan jól Simon György és Matus György — Rubin főorvos és János — az életkép második felvonásában. (Fotó: Jármay György) ívelt első . felvonását, vagy a második szép poézisét, hanem az íróilag vitatható happy-endes harmadik felvonást is. Nyilvánvaló, hogy Bródy a korabeli színházigényeknek engedve szelídítette meg a kibontakozó tragédiát, s ír-, ta meg a boldog befejezést. Lehet, hogy a második felvonás hatásosan megkomponált szakítása igazabb, drámaibb befejezés lett volna, de mert kevésbé színházias, nem biztos, hogy elnyerné a mai közönség tetszését. Márpedig az egri előadást egyértelmű tetszéssel fogadta a közönség, noha nem volt újszerű ez a produkció, rendkívülinek, divatosnak sem mondható. Egyszerűen szép és jó színház volt, olyan előadás, amelynek még a hibáin is könnyen lehet javítani. A nehézkes indításra, és a harmadik felvonás tempót- lan jeleneteire gondolok például. Az együttest teremtő rendező tehetségét tükrözik a színészi alakítások is. Elsősorban a fiatalok okoztak kellemes meglepetéseket. A címszerepben Matus György, mindenfajta modor- rosság nélkül egyszerű eszközökkel játszott, így állítva elénk a már élete indulásakor „eladott” orvostanhallgató drámáját. Alakítása átélt, hiteles, kár, hogy a nagyjelenetekben még megkísérti a teatralitás. Vándor Éva elismerésre méltóan alakította a főorvos lányát, a kétszeres drámát hordozó Rizát. Ez a lány tudja, hogy az apja „megvette”, de szereti a medikust s mégis vállalja a szakítás fájdalmait. Szentimentális szituáció ez, amelyet ízléssel oldott meg a művésznő. Igaz, Bródy szerint Riza csúnyácska és biceg is kissé, még a pénzével együtt se könnyű feleségül venni. Vándor Éva azonban éppen ezt a drámát fokozó csúnyaságot, _ fony- nyadtságot nem vállalta, vagy legalábbis nem játszotta el. Pólyák Zsuzsa sajátos hanghordozása és kulturált mozgása most az utcára dobott, ázott veréb szerepében remekelt. Sokoldalú tehetséget jelez az ellentmondásos Kőris Piros alakítója, érdemes figyelni rá. Jó volt ismét egri színpadon látni Simon Györgyöt, s az ő kitűnően árnyalt alakításában Rubin főorvost, a lányáért aggódó beteg apát. A nagy drámán belül ő is tragikus életsorsot cipel, s kiemelkedően szépen mondott monológjában mindezt hihetővé, elfogadhatóvá teszi. A medikus apját Fehér Tibor játszotta, ö Arakk, a családjáért mindenre kapható vidéki szabó, a helyezkedő fércembér, aki tulajdonképpen elindítja a tragédiát A tehetséges művész alakításában inkább a mulatságos bajkeverőt láttuk és csupán villanásokban sikerült érzékeltetnie az anyagiak miatt kiszolgáltatott kisember drámáját. A diáktanya figuráinak alakításáért Maró ti Gábort, Vitéz Lászlót, M. Szilágyi Lajost és a tehetségében egyre inkább ■ kibontakozó Somló Istvánt illeti elismerés. Olgyay Magda Dadája és Horváth Zsuzsa Borcsá.ia néhány villanásnyi jó epizódalakítás. A kifejezően hangulatos színpadképeket Langmár András m.v. tervezte. Különösen a diáktanya képe és berendezése tetszett. A stílusos jelmezeket Fekete Mária tervezte, míg a hangulatot elősegítő, olykor beleringató kísérőzenét. Viktor Máté szerezte. Márkusz László Dancza János: Az lf /IO-es uörös tüzérüteg (Részletek a szerző azonos című visszaemlékezéséből) Az is világossá vált előtte, hogy valahogyan az üteg katonái értesülhettek a valódi helyzetről, akkor pedig azt is tudják, hogy csúnyán becsapta, megtévesztette őket. Idegesen veregette pálcáiéval a csizmáját és lassan lefelé indult a várból. A lovát ő is, meg a többiek Is otthagyták. Többé nem is láttuk még a színüket sem, pedig éjjel Tormási katonái mór nagyon keresték őket. Persze akkor nemcsak erről, de sok mindenről nem is tudhattunk. ROM iNOK ELLEN IGEN. MAGYAROK ELLEN NEM! Egy ideig még ott ácso- rog*unk, azután valaki elkiáltotta magát: Bevonulnil! A feszültség egyszeriben lepattant rólunk, és iparkodtunk vissza a laktanyába. Néhá- nyan ottmaradtak, és segí1919. május 10., csütörtök tettek a megfogyatkozott hajtóknak kifogni a lovakat. A csendőrök eleinte mint a sóbálvány meredtek a befelé igyekvő tüzérekre, azután gúnyos és szemrehányó megjegyzéseket tettek magatartásunkra: „Ezek magyar emberek? Nem szégyellik magukat? Begyulladtak a románoktól?” stb. Persze mondhattak enné! még cifrábbakat is, de mi nem törődtünk vele. Jókedvűen, nevetgélve iparkodtunk befelé a laktanyába, amikor elől valaki rákezdett az Interna- cionáléra. A csendőröket nagyon felháborította magatartásunk és a hangulat egyszeriben nagyon feszültté vált köztünk. Mit tudhatták ezek a félrevezetett emberek, hogy mi a háttere annak, ami pár perccel előbb játszódott le a szemük előtt ök csak azt látták, hogy nem akarunk az „ellenség” ellen harcolni, és ráadásul szinte kirobbanó jókedvvel ünnepeljük gyáva megfuta- modásunkat. Fent a laktanyában azután kitört a nevetés. Kocán is boldog volt, de láttam, hogy nem nyugodt Intézkedett, hogy e málháskocsiról az üteget biztosító gépfegyvert hozzál*. fel az emeletre. Mit lehet tudni... A csendőrök magatartása engem is nyugtalanított. Elgondoltam, hogy ezek a félrevezetett emberek joggal ha_ ragszanak ránk, mert abban a hitben vannak, hogy mi a románok ellen nem akarunk harcolni. Mi lenne a véleményük akkor, ha elmondanánk nekik az igazságot? Megemlítettem a dolgot Kocánnak. Elgondolkodva fontolgatta a leckét, míg végül is úgy nyilatkozott, hogv ez jó volna, csak az a kérdés, hogy a csendőrök el- hiszik-e? A két eperjesi Veitcenhoffer testvér ajánlkozott. hogy velem együtt lemegy az udvarra és megpróbáljuk megértetni a helyzetet a csendőrökkel. Ezek a csendőrök Erdélyből menekültek családtagjaikkal együtt, már nagyon unták a hercehurcát, és minden bajuk okának a románokat tartották. Ezért lobbant fel bennük a harci kedv, amikor értesültek, hogy román csapatok közelednek Egerhez, és azért haragudtak úgy ránk, mert mi meg nem akarunk ellenük harcolni. Lementünk az udvarra, és a csendőrök közé keveredtünk. Nyomban pattogott felénk a kérdés: — Miféle magyar emberek maguk? Nem szégyellik magukat? Itt a román a város előtt, maguk meg megtagadják a parancsot. Ügy körém sereglettek, hogy bajos lett volna ocfébb- állnom. No, de nem is ez volt a célom. Pattogó, dühös kérdéseikre kérdéssel válaszoltam: _ " , owroM*iÄ»C8 vi&n» Wflm — Honnét tudják azt maguk, hogy a város felé román csapatok közelednek? — Kérdésemre láthatóan meghökkentek. — Honnét? Hát a parancsnokunk nekünk már előbb megmondta, maguknak meg az a hosszú tisztjük. — Tisztjük a fenének, de nem nekünk. Azt sem tudjuk kicsoda. Ügy vágódott hozzánk az úton, és itt szólt hozzánk először — mondtam a meglepődött csendőröknek. — Hát azt hiszik maguk, hogy ha románok jönnének, akkor mi megtagadtuk volna a parancsot? Vagyunk mi olyan jó magyarok mint maguk, _____ (Folytatjuk) Űri ovi Fejlődünk, már ilyen is van. Úri ovi. Jól hangzik, nem? Nos, igaz ami igaz, nem mindenkinek. Például annak a fiatal anyukának, akit két kisgyerekével a hivatalos hely hivatalos képviselője irányított a legnagyobb lelki- nyugalommal eme „jó” hangzású gyermekintézménybe, nos, neki — és még nagyon sok hasonló helyzetű anyukának — egyáltalán nem jól hangzik, sőt, nagyon is rosszul. Városaink, nagyobb településeink egyik idült betegségéről, a bölcsődék és óvódák évek óta tartó helyhiányáról van szó ugyanis. Arról a sajátos helyzetről, hogy — egyébként nagyon szép, tetszetős — népesedéspolitikánk egyik oldalán követendő példaként állítjuk fel a több gyermekes család modelljét, a másik oldalon viszont nem tudjuk elhelyezni az apróságokat. Nemcsak itt és most, de nagyon sok más helyen el lehetne mondani, hogy az egyik — ha nem a legelső! — legszebb emberi érzés a szülőnek a gyermeke iránt érzett szere- tete. így igaz, igy jó. Ugyanakkor azt is tudjuk, és minden szülő nap mint nap tapasztalja, hogy nagyon sok gonddal jár a gyereknevelés. A gond az egész család, de elsősorban az édesanyák vállára hárul. Mert a rnogás- főzés-takarítás — emancipációban gazdag korunk ellenére — ma is az anyák tiszte. És legtöbbször rájuk hárul, bár ehhez gyakran férfias fellépés szükségeltetik, a gyerek bölcsődei, óvodai elhelyezésének gondja, ennek kiharcolása is. Mert sok helyen ki kell harcolni, a szó szoros értelmében. Szomorúan igaz (és egyben igazságtalan) helyzet, hogy népesedéspolitikánk ebben a tekintetben felemás: agitálunk a 2—3—4 gyermekes család mellett —, de a gyerekeket nem tudjuk elhelyezni. A gyes mint olyan jó —, de a 900 forint kevés. A tisztességes megélhetéshez viszont a legtöbb családban a feleség ugyancsak tisztességes fizetése szükséges. Dolgozni viszont csak úgy tud, ha a gyerek számára van óvodai-bölcsődei hely. Sajnos, nagyon sok esetben nincs. (Ismerek olyan vezetőt, akihez nap mint nap járnak ilyen ügyben perlekedő, síró édesanyák, és ő velük érez, olykor szinte a könnyekig, de segíteni nem tud: az ötven gyerek számára épített óvodába már így is 70-et, 75-öt vettek fel, valóságos tömegnyomor van, bármelyik percben lecsaphat a KÖJÁLL.) Mit tegyünk? Könnyű lenne József Attila „Kőház, iskolák, kutak”- jához hozzátenni, hogy építsünk újabb bölcsődéket, óvodákat. Mert építünk is, de nem eleget. Mert drága, mert milliókról van szó, sok-sok millióról, olyan sokról, hogy a tanácsok a mindenféle támogatások, hozzájárulások ellenére sem tudják, vagy csak alig — összekaparni. A helyzet tehát adott: ez ügyben szépek lehetünk, de okosak nem. Mindenki úgy segít a helyzetén, ahogyan tud. Az írásom elején említett fiatalasszony végül is ki- veszekedte gyermekei számára az óvodát, de nem tudja mindenki kiveszekedni, és nagyon sok helyen az adott helyzet miatt (tökéletes zsúfoltság) nem is lehet kiveszekedni. Egri „hősnőnk” azon háborodott fel — joggal! —, hogy a panaszirodán azt tanácsolták neki: vigye a gyerekeit úri oviba. Az úri ovi magyarul azt jelenti, hogy egy-egy ráérő néni vállalja 4—5—8—10 gyerek gondozását, fejenként kb. ezer forintért. Kommentár ehhez aligha szükséges, önmagáért beszél a tény. Ugyanakkor tudjuk: nehéz helyzetben vagyunk, nemcsak gyermekintézményekre, de nagyon sók más dologra is égetően szükségünk van. Éppen ezért kellene azonban jobban megértenünk egymás gondjait, ahelyett, hogy a kiskeresetű anyákat „úri oviba” küldenénk a gyermekeivel. Mert ez legalább annyira bántó, mintha „melegebb éghajlatra” küldenénk. B. Kun Tibor Kalmár Gyula és Radnőti Tibor szonátaestjéröl Kalmár Gyula és Radnóti Tibor — az Egri Zeneiskola művésztanárai — kedden, a Bartók-teremben léptek fel Veracini, Beethoven és C. Franck egy-egy szonátájával. A két égni zenepedagógus műsora kellemes meglepetésként hatott annak is, aki hosszabb ideje figyelemmel kíséri a város zenei életét. Az Egri Szimfonikusok. a főiskola női kara, a Heves megyei Építők Kórusa mellé most mintha a városban élő és hatni akaró szólisták is fel akarnának zárkózni. A légkör alkotó erőket látszik felszabadítaná újabb és újabb cselekvésre. Az már magától értetődő, hogy az egri közönség a zenekari muzsikára még az olykor túlzsúfolt tavaszi idényben is bemegy. A szimfonikus zene a maga sokszínűségével. sodrásával hamarabb és mélyebben tud hatni a hallgatóságnál, mint például a szonáták, ahol jelen esetben két hangszer, a zongora és a hegedű közvetíti azt a bensőséges mondanivalót. amit a zeneszerző megszenvedett és megálmodott. A szonátaforma meghitt közlési mód. vallomásféle. amit a hegedű és a zongora juttat el a zenei nyelv értőjéhez. Itt nincsenek nagy hangtömbök, itt a szenvedélyt. a gondolatot az egymásnak felel gető hangszerek dallamok, lírai futamok és drámai kitörések fogalmazzák meg. És ahány szerző annyi világot közvetít a zene, hiszen a zenész ezekben a formákban a legbensobb énjét tárja ki. Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, hogy a vállalkozást, annak súlyát érzékeltessük a zenészek és a közönség oldaláról is. Mert csak akkor érdemes zenélni, ha a hallgatóság. a zene felfogói készek lelkesíteni a zenészeket a teljesítésre. Ez alkalommal mintha ez a közös tétemtő erő — a művész és a közönség — együtt lett volna a Bartók-teremben. A Kalmár—Radnóti kettős szerencsés találkozásnak mondható. A két egyéniség jól kiegészíti egymást. Radnóti Tibor nemcsak a hegedű miatt, a lírai részekben, az apró és rejtett derűben érzi jót és ott honos nn magát, vállalva a dallamokban rejlő szépség sokoldalú kiaknázását és értelmezés*';. Kalmár Gyula e^egikusabb. zongorajátékán hamar észrevenni a szenvedély nvemvt, és nem késlekedik, ha a drámai feszültséget kell kibontaná a zenéből. A két egyéniség között különbség a romantikus Franck-szonátában vált nyilvánvalóvá. A Tavaszi szonátában Beethoven líráját, annak áradó bensőségességét inkább Radnóti hegedűje hordozta. A két szólista együttműködése szerencsés társulás, és csak biztatni lehet őket hasonló kamarazenélésre az egri zenei élet és a közönség ‘ovábbfeilődése érdekében. A zenetörténeti bevezetőket Lévay Zsolt mondotta el. (farkas)
