Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-20 / 91. szám
ff „Nekem nem kell a nyolc osztály—** Kinek van igaza? Rádiófelvétel Egerben-Y A függöny túloldalán ARRÖL PANASZKODIK a minap az egyik vállalat személyzetise, hogy mind gyakrabban kapja a letolást, mert sehogy sem sikerül iskolapadba ültetnie azokat, akik adósak a nyolc általános elvégzésével. Pedig ő már megpróbált mindent, felhívatta magához egyenként az érintetteket, beszélt a „fejükkel”, kicsikart a szakszervezettől tanulmányi támogatást, a vállalattól munkaidő-kedvezményt, a tanárok eljöttek volna az üzembe, ám minden hiába. Ö legszívesebben vagy kényszerítené az embereket a tanulásra, vagy elbocsátaná őket. Nem tudom, kit sajnáljak jobban? A kényszerrel fenyegetett munkásokat, avagy a tehetetlen személyzetist? Bár azt hiszem, a sajnálat egyikükön sem segít. Az a gyanúm, a személyzetisre sokkal inkább haragudni kell, mert ha egy feladatot nem tud megoldani, nem annyira a feladat alanyaiban, mint inkább benne kell keresnünk a hibát. Az elmúlt években szabályo. san hadjáratot indítottunka nyolc osztályos végzettséggel nem rendelkezők felkarolásáért. A kezdeti igen látványos sikerek után azonban szinte szükségszerű volt a megtorpanás. Mindez nem azt jelenti, hogy helytelen lett volna a párt- és állami határozatok sora, pusztán arra utal, hogy kifogytunk az új módszerekből és ma már hiába a tévé, a sajtó különböző kísérlete, segítsége. Másfajta eszközök, módszerek után kell nézni. MAGAM IS JELEN voltam annak a kétgyermekes, negyvenesztendős segédmunkásnak a „kínvallatásánál”, melynek során megkísérelték őt begyömöszölni a hetedik osztályba. Különös helyzet alakult ki: a személyzetis sorolta az elkop- tatött érveket személyes érdekről, a technika rohamos fejlődéséről, miközben a férfi azt hajtogatta, hogy az ő feje már nem fog és különben is, elégedett a munkájával, jól keres, sőt, ha tanulna, a műhely segédmunkás nélkül maradna, abból pedig csak bonyodalmak származnak, szóval, neki megvan a jó helye, ne piszkálják. Itt is a személyzetis vallott kudarcot és dühéből nem futotta másra, csak szit- kozódásra. Jóllehet könnyedén tetten érhetők a kudarc okai. A segédmunkás például sokkal jobban ismerte saját helyzetét, megbecsültségét, mint ösztökélője. Érvei — a maga számára — meg- dönthetetlenek, egyszerű okoskodással lehetetlen cáfolni. Amit a tanulással kínáltak számára, nem meggyőző, nem vonzó, kézzel- foghatatlan. I Sajnos mind ez idáig egyetlen oktatási szakemberrel találkoztam, egy esti iskola tanárával, aki megfelelően tudta elemezni a hely. zetet. „A felnőttek képzését a régi népművelési szemlélettel megvalósítani lehetetlen — magyarázta. — Be kellene látni, hogy az egyénből kiindulva lehet csak felkelteni az érdeklődést, a tömegszemlélet eredménytelen”. A korábbiaknál lényegesen fáradságosabb és nagyobb felkészültséget igénylő módszert ajánl ő. Minden hiányos végzettségű embernél először fel kell tárni az iskolából kimaradás egykori okait, elemezni kell mai élet. helyzetét, megkeresni azokat a motívumokat, amelyek a tudás növelésére sarkallhatják. Alaposan kell tanulmányozni azt a munkahelyi közösséget, szervezetet, amelyben dolgozik és lehetőleg velük együtt kell az érintetteket megnyerni a tanulás ügyének. 1979. április 20., péntek _ CSAKHOGY EKÖZBEN nem szabad megfeledkezni egy nagyon lényeges mozzanatról. Az Országos Tervhivatal egyik 1990 tájára szóló előrejelzéséből az derül ki, hogy a hazai gazdaságnak szakmunkásból feleslege, betanított- és segédmunkásból hiánya lesz. Vagyis nem nő a tanult fejek iránti igény. Ez az ellentmondás arra figyelmeztet, hogy a gazdaság szerkezetének változtatása, az ipar, a mezőgazdaság nagy fokú fejlesztése, gépesítése, automatizálása, a korszerű szer. vezési szemlélet és irányítás nélkül a nyolc osztályt el nem végzettek jelentéktelen töredékét fogjuk csak beültetni az iskolapadba. Az elavult feltételek mellett termelő kisüzemekben tehát, ahol egyébként a legtöbb a hiányos végzettségű, mindaddig menedéket találnak a tanulatlan fejek, míg a korszerűsítés, az átszervezés vagy felszámolás utol nem éri őket. Persze ne feletjsük el, fokozatos fejlődésről van szó, a türelmetlenség önmagában kevés. Az üzemek oktatással, beiskolázással foglalkozó munkatársai csak akkor érhetnek el eredményt, ha megfelelő elméleti, gyakorlati felkészültséggel végzik munkájukat. Alaposan kell ismerniük az üzem szerkezetét, termelési, technológiai adottságait, az iskolapótló szervezést nem általában, hanem konkrét okok és célok tudatában indítják. Egyben maguk is ösztönzik a vezetőket korszerűsítésre, fejlesztésre, szemléletváltozásra. Vagyis a vezetés partnereként lépnek fel, nem csupán „klsinasaként”. Tudom, hogy ehhez nincs meg jogszabály diktálta minden feltétel. De hát' adminisztratív úton sok mindent nem lehet ösztönözni. Itt az élet diktál, ezt kell józan belátással szem előtt tartani. KÜLÖNBEN MINDIG a segédmunkásnak lesz Igaza. Rege Sándor A függöny túloldalán látszólag semmi rendhagyó nem történik. Talán a színészek hangulata — alig észrevehetően —feszültebb az átlagosnál. Kozák András tenyerébe hajtva fejét koncentrál, ő következik mindjárt. Bessenyei Ferenc föl s alá sétál a folyosón, nemsokára sorra kerül... Hiányzik a technikusok nyüzsgő hada. csak három-négy szakember mozog a színfalak és a műszerkocsi közt. Így legfeljebb a mikrofon rendellenesen hosszú zsinórja figyelmeztet arra, hogy az egri Gárdonyi Géza Színházban nem hétköznapi előadáson vagyunk, hanem nyilvános rádiófelvételen. — A nehezén, mi rádiósok már túljutottunk — mondja Dorogi Zsigmond, a Szép versek 1978 című műsor szerkesztője és rendezője. aki azonban e nyugodt szavak ellenére is feszült figyelemmel kíséri végig a felvétel minden percét A kérdésre, mi minden történik, mire sugározni lehet az előadást, így válaszol: — A mostani három óra hossza már csak pont az i-n. Az előkészítés jó két hónappal ezelőtt megkezdődött, akikor, mikor a Szép versek antológia még a nyomdában volt. A leghosszabb időt a szerkesztés veszi igénybe, hiszen nem könnyű úgy válogatni, hogy a kötetbein szereplők majd mindenikét bemutassuk, a legújabb és a legrégibb költőnemzedék képviselőit is. A művészekkel — régi, összeszokott gárda — két hete dolgozunk együtt, megbeszélve a sorrendet, a felépítés mikéntjét, s persze az értelmezést. S ilyenkor már övék a szó... A függöny előtt néhány reflektor fényében pereg a műsor. Mezei András verse, Veress Miklós verse. Juhász Gyula verse. A szavak zenéjét megzenésített József Attila-, Weöres Sándor-köl- temények színesítik. A fogadtatás egyre melegebb, mind hosszantartóbb a taps. —■ A Gondolat című irodalmi műsornak régi hagyománya már, hogy a legszebb poémákat, a mai magyar költészetet, nyilvános előadásokkal is népszerűsíti. Nemcsak a nézőtér közönsége nyer ezzel, hanem a rádió- hallgatók is — avat be kis műhelytitkokba. — Hiszen az előadásoknak egészen más az atmoszférájuk. Bár a színészeknek jóval könnyebb lenne a dolguk, ha csak egy mikrofon társaságában vennénk föl az estet, mégis szívesen vállalják ők is a pódiumra lépést. A közönség tapsa, a „visszajelzés” a siker a legkiérleltebbnek tűnő előadáshoz is ad valami pluszt, — fölforrósítja a hangokat. S kint valóban zúg a taps, csak arra a néhány percre marad abba. amíg a bemondónő „lekonférálja” a műsort. — Jó a közönség, és telt ház van — mosolyog elégedetten Dorogi Zsigmond. — Egerben ezúttal harmadik alkalommal vagyunk', — s mint korábban, úgy tűnik, • most is kellemes emlékekkel térhetünk vissza. Csak az a kár. —teszi még hozzá —, hogy ezt a jól sikerült két óra hosszát mindössze hatvan percre kell majd szűkíteni... S ez bizony még jó három heti munka. De aztán a könyvhétre, amikor másodízben is „piacra” kerül a Szép versek antológiája, a Gondolat május 28-i adásában mi is jelentkezünk. (németi) (kamaszkoromban például távoli rokonomhoz, szülővárosom tűzoltóparancsnok-helyetteséhez, aki egyszer-két- szer jóindulatot mutatott irántam), a várakozás azonban, amelyet hozzájuk fűztem, a hatalom, amelyet egy. egy kiszemelt „sorsirányítómnak" tulajdonítottam, mégse v^lt teljes egészében ésszerű. Nem tudom, éreznek-e mások is hasonlót. Nekem, egy háromgyerekes, iskolázatlan özvegyasszony fiának, aki mélyről jöttem, küszködve, és még följebb akarok jutni, föl, ameddig csak lehetséges, szükségem volt rájuk. Akiválasztott személyek (miután a tűzoltóparancsnok-helyettes „birodalmának” határait átléptem) aszerint változtak, hogy éppen hol jártam életem kapaszkodóján. Egy ideje azonban megváltozott valami. Már nem egy személy „intézi a sorsom”, hanem többen vannak. Egyeseket meg tudok jelölni közülük, másokat nem. Régen sokkal köny- nyebb volt a dolgom: elrejteni, megőrizni azt a területet, ahova senki se léphet be, ahol már csak én vagyok. Most, amióta egy egész hálózat működik, egyre nehezebb. Márpedig nekem kell megalkotnom a képet magamról, a lehető legaprólékosabban, mert az a legbiztosabb, ha én teszem, még hozzá látszólag akaratlanul, öntudatlanul, mintha „ők” csinálnák. Csak így előzhetem meg a kiszámíthatatlan szemek pásztázásait. Kirúgtam magam alól a széket, de a szoba puha szőnyegén végzett pár percnyi séta közben sikerült kissé megnyugodnom. Néha, amikor nagyon részletesen végigCsapiár Vilmos: Bodor Hajnalka — Mi is a neve7 — Bodor Hajnalka. — Honnan keres? — Nem hagyta meg. Ósszecsücső- rftettem a számat, kézbe vettem a jegyzetlapot, nézegettem, majd elegáns mozdulattal visz- szaej tettem titkárnőm aszta* Iára. — Nem tudom, ki az — vontam meg a vállamat. És eltűntem a szobámban, hogy hasznosabb dolgokkal töltsem az ebédig még rendelkezésemre álló időt. Nem sikerült. Szerintem az istenhit sose veszik ki az emberből. Különben mi mással volna magyarázható, hogy én. aki egy isten nélküli század közepe táján születtem, így a világon túli lényekbe veteti hiteru észrevétlenül, magától értetődően szűnt meg a gyermekkorom végén, azóta sem éltem egyetlen percig se valamilyen, sorsomat irányító erő képzete nélkül. Ez a képzet mindig emberekhez kötődött Bélyegaukció Színhibás blokkpárt, gyermek tévnyomatot, klasszikus magyar sorokat és egyéb ritkaságokat kínál — mintegy félmillió forint értékben — a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének hagyományos tavaszi aukciója. Az árverésre kerülő bélyegeket, gyűjteményeket és összeállításokat szombaton 9—12 óra között tekinthetik meg az érdeklődők, az árverés vasárnap 10 órakor kezdődik a MABEOSZ Vörösmarty utcai székhazában. Nem nézni, csinálni! Rájöttünk arra, amit régen tudunk: a ma embere néni törődik a testével, fittyet hány a testkultúrára, nem edzi magát, amelynek következtében lassan, de biztosan elpuhuLV A fentieket valahol egy előadáson hallottam, amellyel természetesen csak részben értek egyet. Azért csak részben,' mert a fenti mondat pontatlan, túlságosan általános és fél* reértésekre ad alkalmat. — ön szerint az emberek törődnek a testükkel? — Soha ennyit, mint mpst! — Miben nyilvánul ez meg? — A tisztálkodásban, az ápoltságban és az evésben. — Fittyet hányunk a testkultúrára? Töpreng, gondolkodik, majd megfontoltan válaszol: — Ez így túl általános! Azért sem mondanám, meri napról napra szaporodnak a tömegsport hívei, gyarapszik s mozgásra vágyók tábora. így vagyunk tehát a megítéléssel. Ha azonban a lényed get keressük, rájövünk, hogy tulajdonképpen az életünk! változott meg, és ehhez a változó életmódhoz, életritmushoz nem tudtunk még kellően igazodni. A gyermek nem mozog eleget, mert nem libát, meg malacokat kerget, mint hajdan, hanem különórán ül az iskolában, vagy kétórás matinén ülve szórakozik vasárnap délelőtt. A nehéz testi munka úgyszólván eltűnt az életünkből^ mert a gépek mindent megcsinálnak helyettünk. A paraszt-* ember nem szed markot, nem zsákol, nem cipekedik, mert itt a kombájn, a szállítószalag, a rendsodró. A traktoron, a kombájnon, a teherautón ülni kell, a munka sokkal kevesebb mozgással jár, mint korábban. Ugyanígy, vagy még inkább így van ez az iparban és természetesen a hivatalban is. — Mit csinál esténként? — Nézem a tv-L — És vasárnap? — Mozi, színház, meccs. Tehát mindenütt ülünk. Munka közben, a tv előtt, a moziban, a cirkuszban, a meccsen, az italboltban, a vendéglőben ülünk, eszünk és a kevés mozgás miatt szinte tapad az emberre a zsír. Bebizonyították, hogy a fiatalok nyurgábbak, mint egy* két évtizeddel ezelőtt, de fizikailag gyengébbek, katonai nyelven szólva nem elég állóképesek. Még többet és okosan kell tehát törődnünk testünkkel! Többet kellene mozognunk, kevesebbet feküdnünk és ülnünk.’ — Mit lehet tenni? A választék bőséges, csak élni kell az alkalommal! Mindenekelőtt hív, vár mindenkit a természet. A hegyekben izmot erősítő túrákat lehet tenni, az uszodák, a folyók, az egyre szaporodó kispályák megannyi kedves és egészséges időtöltéssel várnak. Akadnak, akik esetenként a lakóhelyük utcáit róják, gyalogolják. Érzik, hogy mozgásra van szükségük. A tv is gondoskodik már a mozgásról, harcol az elpuhulás ellen. Esténként diktálják a gyakorlatokat. Persze, nem csupán nézni kell őket, hanem velük együtt mozogni is, mert a torna csak így használ... Szalay István gondolom ezt az egészet, egyszer csak kezdem magam kívülről látni. És ilyenkor nevetek. O Odaintettem a pincért, fizettem. Lábaim rövidek ugyan, a combjaim viszont annál vastagabbak. Mindig bajom van velük bizonyos fajta éttermek szűk rekeszeiben. Most is, ahogy próbáltam kioldalazni a mozdíthatatlan és az ugyancsak rögzített asztal között, a térdemet meg- roggyantva, a terítő a combom és az asztallap széle közé szorult. Szerencsére oly hirtelen álltam föl, hogy a pincér még a közelben volt, s elkapta a dőlő vázát, benne az ilyen helyeken szokásos egy szál szegfűvel, másik kezével pedig rátenyerelt a hurkákba gyűrődött térítőre, mely tányért, poharat, fűszertartót magával húzva, jött utánam. Verejték lepett el. Kinn a friss levegő azonban gyorsan lehűtött. Viszszamegyek a minisztériumba és a munkámba temetkezem! Csakhogy nem mentem vissza. A fülke, mely mellett gyakran elhaladtam előadó koromban, amikor még nem állt rendelkezésemre hivatali autó, eléggé félreeső helyen volt ahhoz, hogy senki se lásson meg, aki föltehetné a kérdést: miért telefonál egy osztályvezető a munkaideje alatt utcai fülkéből? Azonnal eszembe jutott a szám. Nem kellett több nekem. csak az a szájcsücsörí- téssel leplezhető fél perc. míg a pam'rlapot a kezemben tartottam. Abban a pillanatban, ami* kor a tárcsa hatodszor is visszatekeredett az ütközőig, beleszólt a fülembe egy mély, energikus, de izgatóan fölfelé tartó, lágyuló női hang: — Bodor Hajnalka. — Doktor Kasucz Endre beszél. Valósággal megdermedtem, amikor újra hallottam a hangot, mely szinte sértően csalódott lett: — Á, maga az. — Úgy tájékoztattak, hogy ön visszahívást kért. Ideges sóhaj volt a válasz. — Megtaláltam az irattárcáját. — Az irattárcámat? — Benyúltam a zakóm belső zsebébe. Üres volt. — Tegnap este. A rakás névkártyáján csak a minisztériumi száma van. A Kö- röndön. Járt ott? — Lehetséges, hogy amikor a taxiból kiszálltam. — XJraml Nekem perceken belül indulnom kell a repülőtérre. Mondom a címet, ahol átveheti. Mondhatom? — Igen. Tessék. — Vándor utca 8. Tudja, merre van? — Tudom. — Ez egy fényképészüzlet. Hatig vagyunk nyitva. Addig bármikor jöhet, az emberem itt lesz. Minden jól! Letette. Kiléptem a fülkéből. A feleségemre és a kislányra gondoltam. Újra nyugodt voltam, büszkeség, töltött el. Ismét sikerült megakadályoznom, hogy a pásztázó szemek betekintsenek oda, ahova senki se láthat be. (VÉGE) Pásztor Gabor illusztrációja. t
