Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-19 / 90. szám

A moziban t Oktőberi vasárnap Egy politika és egy lovagiasság csődje Bizonyára nem véletlen, hogy a szomorú történelmi események után majd 35 évvel, moziban és színházban is az elvetélt kiugrási kí­sérletről, erről az elszalasz­tott lehetőségről vallanak az alkotók. A moziban Kovács András filmje igyekszik do­kumentumszerű pontosság­gal reprodukálni 1944. októ­ber 15-e eseményeit, a Thá- lia Színházban pedig A ja­pán szalon című színdarab vizsgálja a Moszkvába érke­zett magyar fegyverszüneti bizottság dilemmáját, tehe­tetlenségét, amelyet a meg­felelő felhatalmazás hiánya is okozott. Noha a film és a dráma helyszíne elég távol­van egymástól, mégis össze­cseng az alkotói következte­tés: még arra is képtelen volt a magyar uralkodó osz­tály, hogy megadja magát, hogy ha késve is, de kilép­jen az esztelen pusztulásból. Ä múltba nézni nem köny. nyű, megfelelő következte­téseket levonni a történe­lemből, s mindezt a mához ívelő üzenettel továbbítani még inkább nehéz. Kovács András Októberi vasárnap című filmjében — amely a MAFILM Dialóg Stúdió és a nyugatnémet ZDF Televíziós Társaság koprodukciójában készült — nemcsak arra vál­lalkozott, hogy feltérképez­ze három nap történetét, hanem, hogy feltegye a drá­mai „miérteket”, s válasz­képpen a kérdésekre, eljus­son a következtetésig, mi­szerint: a kormányzó tétova kiugrási szándékának őszin­teségében bizony joggal le­het kételkedni. Kovács András ez alka­lommal is alaposan felderí­tette a témát, s nemcsak az események, hanem a befo­gadó oldaláról is. A film ké­szítése során már tudta, hogy nemcsak tévhitek, megbo- csátó-rózsaszínű emlékek zavarják a ma emberének a tisztánlátását, hanem az egy­szeri hétköznapi tájékozat­lanság, avagy érdektelenség . is. A fiatalok egy része alig tud valami érdemlegeset 1944. októberéről. Talán ezért is oly erőteljes a film infor­matív yonala, már-már túl- magyarázottak az egyes je­lenetek, bár meglehet csupán az én szemtanú korosztályom érzi részletezőnek az állás­pontok körbejárását, míg a fiatalok számára épp ez te­szi érthetővé az események menetét. Eredeti híradóval indul a film. Segítségével szinte je­len vagyunk, s megérezzük 1944. őszének nyomasztó lég. körét. A propaganda a né­metek győzelméről beszél, Horthy negyedszázados or­szági ásának ünneplésére készül, egy díszes album Npniiitnn 1919. április 19., csütörtök megismertet a kormányzó családjával, környezetével, néhány kurta képsor pedig a fronttal, aipely már elérte a Tiszát. Aztán gyors váltás, s idillikus békességben egy hét végi teniszparti után máris előttünk a három fő­szereplő, az udvariasan mo­solygó Hoffmann, a német titkosszolgálat vezetője, Gé­za, Horthy bizalmasa és számysegédje és a csinos Edit, aki egy nyilas gróf fe­lesége. Jól pergő jelenetekkel vá­zolja fel a film a kibonta­kozás lehetőségét: megszüle­tett a legfelsőbb döntés, a kormányzó nyilvánosságra hozza, hogy megbízottai alá­írták Moszkvában a fegyver­szüneti egyezményt. Aztán mint tudjuk, néhány dolog közbejött, illetve elmaradt... Elsősorban azért tetszik a film, mert nem azt hangsú­lyozza, ami közbejött — az ifjú Horthy elrablását — hanem azt, ami elmaradt, nevezetesen a döntést kísérő egyértelmű cselekvést. Ezen a ponton sikerült felerősí­teni a tétovaság, a felelőt­lenség drámáját, s ugyan­akkor a krimik izgalmaival lekötni a nézők figyelmét. Nem lényegtelen a film kalandos vonulata, hiszen ma már egyre világosabb, hogy a legkifejezőbb eszmei mon­danivaló is csak akkor ér valamit, ha a közönség meg­érti az alkotói üzenetet, s az értés első állomása ép­pen a művel való találko­zás. Nem valószínű, hogy az Októberi vasárnap közönsé­ge ugyanazért nézi meg a filmet, mint ahogyan arra sincs biztosíték, hogy min­denki ugyanazt olvassa ki belőle. Az alkotói szándék azonban világos: e szomorú történelmi tablóval meg­éreztetni egy egész ország drámáját, felmutatni egy negyedszázados ténykedésen alapuló politika és egy rosz- szul értelmezett úri „lova­giasság" csődjét. Történelmi tény, hogy a kormányzó még a saját közvetlen kör­nyezetét, kormányát sem tájékoztatta az október 11- én Moszkvában már aláírt fegyverszünetről, nem be­szélve arról, hogy félt meg­tenni a következő lépést, s kevésbé törődött független­ségével, mint a lovagiasság szabályaival. Ezért tartotta magát Hitlernek tett ígére­téhez, miszerint előbb a né­metekkel közli, ha netán ki­lépne a háborúból. így tör­tént, hogy amíg a kormány­zó „lovagiaskodott”, a né­metek cselekedtek. Remek ötlettel ábrázolja a film ezt az ellentétes gondolkodást, illetve alapállást. A németek gyülekeznek, a vár ostromá­ra vonulnak, készülődnek a nyilasok is, miközben a ma­gyar vezérkarnál elkallódik a hadúri parancs, a kiska- tonák pedig békés Fradi- meccsen izgulnak a gólokért. Sokat mondó jelenetek ezek. Érthető, hogy a film írója és rendezője nem szívesen ábrázolt panoptikumszerű történelmi figurákat. Mint nyilatkozta, dramaturgiai problémáit azzal oldotta meg, hogy felfedezett egy alig is­mert figurát, egy szárnyse­gédet, s őt emelte főszerep­lővé. Ehhez joga van ugyan az alkotónak, ám ezzel a dramaturgiai fogással éppen drámaiságából veszített a film. A cselekvés tétje lett kevesebb, hiszen tudjuk, hogy a szóban forgó szárny­segéd semmiféle döntési jog­körrel és hatalommal nem rendelkezett. Csakis a jó szándékával és a lelkiisme­retével. S abban az időben ez ugyancsak kevésnek bi­zonyult. A népes szereplőgárdából a szárnysegédet alakító Bács Ferenc és a kabinetiroda fő­nökét játszó Tánczos Tibor tűnt ki. Mécs Károly, illetve Nagy Attila katonatisztje egy-egy jellemző magatar­tást mutatott fel. A német színészek — elsősorban a Hoffmannt megszemélyesítő Klaus-Maria Brandauer — hatásosan illeszkedtek a film hangulatához. Ezt a vá­rakozásteli hangulatot szol­gálták Lugossy István ke­ményen fekete-fehér kép­sorai is. Márkusz László Mától Á magyar nyelv hete Idén immár tizenharma­dik alkalommal rendezi meg a Tudományos Isme­retterjesztő Társulat a ma­gyar nyelv hetét. Anyanyelv és műveltség. Ezt a címet viseli a ma kezdődő programsorozat, arra irányítva a figyelmet, hogy — mint az élet min­den területén, — nyelv- használatunkban is mind­inkább hangsúlyosabbá válik a minőség. Érvényes ez természetesen nemcsak a magyarra, de valamennyi nyelvre, amelyen hazánk­ban megszólalnak. Köz­helyszerűségében is igaz, hogy egyre gyorsabb ütem­ben fejlődik, változik a körülöttünk levő világ, s ezt a változást, fejlődést lemaradás nélkül követni kell akár a leghétközna­pibb társalgásban is. Hi­szen minél műveltebb az ember, minél magasabb színvonalú gondolkodása, annál kevésbé elégséges a pongyola, zavaros önkifeje­zés, annál fontosabb a he­lyes, pontos, és — választé­kos beszéd. Az olyan szó­kincs, amely hú tükre gaz­dagodó mindennapjaink­nak, az olyan mondatfű­zés, amellyel le lehet írni társadalmunk mind bonyo- lutabbá váló összefüggése­it... Műveltség és anyanyelv. A két fogalom egyként je­lenti az anyanyelven meg­szerezhető műveltséget, és az anyanyelvi műveltséget is! E napokban, szerte az or­szágban, a művelődési há­zakban, iskolákban, üze­mekben, gyárakban olyan előadások hangzanak el, melyek ehhez a témához kapcsolódnak. Így többek közt a beszélgetéseken, vi­tákon szó lesz majd a tár­sas érintkezés nyelvi for­máiról, az általános mű­veltség és a helyesírás ösz- szefüggéseiről, az anyanyel­vi önművelés lehetőségei­ről, a közéleti nyelvhasz­nálatról ... Bőven lehetne még so­rolni az érdekesebbnél ér­dekesebbnek ígérkező elő­adásokat. Ám talán ennyi is jelzi, hogy e héten nem­csak egyszerűen megemlé­keznek alapvető kommu­nikációs eszközünkről, a szóról, de cselekvőén ün­nepük is azt. Németi Zsuzsa WWWMIWWWWWWWWWWWWWMIIWUWWWWWIWIWWW:! Csapiár Vilmos: Bodor Hajnalka WMMMIMIMMfIMWVWyiMMMIftftMMftMIMIMWWIftMWlfWinAI 2. Félretoltam egy készülő rendelet elém terjesztett sző. vegét, melybe eddig bele­belenéztem, s ekkor kisza­kadva töprengésemből, meghallottam titkárnőm hangját, mely a csukott aj­tón át is eljutott hozzám. Telefonált Naponta többször előfordul, hogy fölhívja csa­ládjának valamelyik tagját, vagy azok keresik őt. Ilyen­kor számomra egészen külö­nös beszélgetés kezdődik. Nagyjából mindig ugyan­azokról a témákról, s mind­egyikükkel ugyanabban a modorban. Általában az tör­ténik, hogy néhány bevezető kérdés után titkárnőm ma­gáról kezd el mesélni, s olyan szeretettel, szinte val- lomásszerűen mondja el, pél. dául, hogy milyen nehézsé­gek árán talált meg egy el­keveredett asztalkendőt a la. kásban, vagy éppenséggel azt, hogy miféle finomságot szándékozik főzni aznap este. és az egyébként mindenki által használt, de különböző kiegészítésekkel vagy csak a kiejtés módjával „családivá” változtatott szavaknak olyan hihetetlen kombinációit rög- tönzi. hogy ennyi érzelem, ekkora gyöngédség hatása alatt az ember csak tehetet­lenül mered az iratokra és képtelen dolgozni. Most se lehetett tudni, melyikükkel beszél. A lánya segélyen van a csecsemője mellett, ez nyilván megfelelő lelkiálla­pot az efféle telefonbeszél­getéseknek. A fia bölcsész- hallgató, és bizonyára ő is ér­zelmes természetű, ráadásul a jelek szerint meglehetősen szabadon gazdálkodik az idejével. A férje azonban ka. tonatiszt. Ezt a katonát, akit személyesen nem ismerek, sohase sikerült a vonal túl­só végére képzelnem. Mindehhez hozzátartozik egy fojtott hang, mely időn­ként búgóvá válik. Rájöttem, hogy titkárnőm az ajtókba vetett valamilyen eltúlzott bizalommal azt gondolja, hogy nem mindent hallok a beszélgetésekből. Természe­tesen nem lepleztem le a té­vedését: maradjon ez az én titkom. De valóban így van- e? Nem fedezhette-e föl tá­vollétemben a szobában jár­va az ajtó valódi képességeit? Vagy nem volt-e már eleve része ez is homályos célú te­vékenységének? Éreztem, hogy kezdenek visszatérni nyomasztó képze­lődéseim. Fölálltam, határo­zott léptekkel elmentem az ajtóig, de mielőtt a kilincs­hez nyúltam volna, igen erő­teljesen megköszörültem a Mátrafüreden nemcsak pihennek Turnusváltás (Fotó: Szabó Sándor) Kellemes, tavaszízű a le­vegő. A hegyoldalban kes­keny ösvények, kavicsos utak, mesébe illő házikók és kertek. Itt van mindjárt a mátrafüredi SZOT-üdülő, ahová az ország minden tá­járól érkeznek a pihenni vágyók. Megyénkből van itt a legkevesebb vendég, mi inkább csak tűristaként, kívülről csodáljuk a luxus­hotel társalgóját vagy az üdülő ebédlőjét. Persze az is igaz, hogy inkább távo labb, a Dunántúlon, Sopron­ban, Kőszegen, vagy a Bala­ton mellett szeretjük kipi­henni fáradalmainkat. Mégis szívügyünk, hogy a Mátra- füredre érkező turista jól érezze magát, s jó vélemény­nyel térjen haza. A kultúr- felelősök minden napra tar­togatnak valamilyen érdekes programot, jó idő esetén szinte mindennap délelőtt túra, kirándulás, nyáron strandolással, télen szánkó­zással, síeléssel egybekötve. Minden turnus a két hét alatt legalább egy nagy tú­rán vesz részt, ahol a kör­nyék városaival, nevezetes­ségeivel ismerkedik. A nyári idényben romantikus kisvo- nattúrát is beiktatnak a programba. A kultúrházban mozi áll az üdülők rendel­kezésére, itt szoktak —főleg télen — TIT-előadásokat is tartani. A Zeneművészeti Főiskola növendékei néha házimuzsikát rendeznek a komoly zene kedvelőinek. Volt már itt játékoLimpia, szellemi vetélkedő, sőt, a vállalkozó szelleműek még labdarúgó­mérkőzést is szerveztek: Azért nem olyan egyértelmű­en rózsás a helyzet. Itt van például egy szabadtéri szín­pad, melyet még nem hasz­náltak ki eddig kellően! Nyáron néha el~ellátogat Mátraházára egy-két tánc­csoport is, előadói estet is tartottak már itt. Másik probléma az újság: Valamikon járt az üdülőbe néhány példány — a turnu­sonként 350 embernek — de azok állandóan „eltűntek”. Ezért döntött úgy az üdülő vezetősége, hogy csak a sze­mélyzetnek rendel ezentúl egy darabot, a vendégek pe­dig megveszik saját maguk. Nem hisszük, hogy az effaj­ta takarékosság ésszerű len­ne. Jobb, ha a vendég kéz­be kapja az újságot, s nem kell érte elgyalogolnia. Bár így elmondható, hogy a beutaltak nemcsak pihen­nek, de — sportolnak is... T. M. torkom, hogy szándékomat jelezzem. Az igazat megvall­va, ez a hangoskodás a szo­bámban egy ideje szokásom­má vált, nem tudom, nem azért-e, hogy ne derüljön ki az igazság: az ajtó a halk za­jokat is átereszti. De hát miért? Mi jó származott ne­kem ezekből a vég nélküli telefonbeszélgetésekből, me­lyek ráadásul a munkámban is föl tartottak? Megálltam a nyitott ajtó résében. Titkárnőm rögtön elhallga­tott, s elfedte tenyerével a kagyló beszélőrácsát. Arcán még ott volt a saját mesél- getései által kiváltott érzel­mek nyoma, de semmiféle zavart nem fedeztem föl raj­ta most se, ami mindig gon­dolkodóba ejtett. — Ha befejezte, Györgyike — mondtam —, kezdhetjük a visszahívásokat. . > Nyitva hagytam a kettőn­ket elválasztó ajtót, s helyet foglaltam az asztalom előtt levő' fotelek egyikében. El­szántam magám, most már sürgős volt. Nemegyszer fo­lyamodtam a nyitott ajtó módszeréhez azokon a napo­kon, amikor olyan állapot­ban érkeztem be reggel, hogy semmiképpen se kívántam Györgyike családias csevegé­seit. Titkárnőm azonban ilyenkor valamilyen ürügy­gyei bejött hozzám, s kife­lé menet becsukta. Csak ez­után kezdte el keresni, gyak­ran hosszú percekig tartó tár­csázással, a fiát, a lányát vagy a katonát. Nem értet­tem, hogyan egyeztessem ősz. sze a zavar teljes hiányát, melyet akkor tapasztaltain, ha rányitottam beszélgetés közben, és ezt a szokást: Egyszer valami kapcsán meg is jegyeztem, hogy szeretek néha nyitott ajtó mellett dol­gozni. Györgyike csodálko­zott. „Csak zavarja az a min­denféle zaj! Annyian járnak itt ki-be.” „Nem zavar”, mondtam, rám mosolygott, talán elégedettség is volt eb­ben a mosolyban, de igazá­ból nem sikerült megnyug­tatóan értelmeznem. Az ajtót ezután is becsukta és ezután is csak csukott ajtónál be­szélt a családtagjaival. — Na jó, majd később visz- szahívlak, most dolgom van! — fejezte be rögtön ez al­kalommal is. — Szia-szia! Puszikállak! Nemsokára kigyulladt ké­szülékem piros lámpája. — Doktor Varró van a vo­nalban! — hallottam titkár­nőm hangját, amikor a kagy. lót fölemeltem. Doktor Varró érdeklődött, én feleltem, higgadtan, hatá­rozott hangon. Jelentkeztek sorban a többiek. Célszerűen megszerkesztett, nem túl hosszú mondatokba foglaltam közlendőimet, erő áradt a szavaimból: igazi vezető vol­tam ezekben a percekben. Mégis, amikor már csak az utolsó (milyen gyanús pon­tossággal működött az em­lékezetem!) hívás maradt hátra, kikiáltottam a titkár­nőmnek: — Van még valami, Györ­gyike? — Az a hölgy. Hívhatom? — Várjon csak! Újra fölkeltem az asztál mellől és kimentem hozzá. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents