Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
Äl!V>Äil!«WS*^ Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918-19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Magyar írók a forradalomban 9. Razzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem Láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektív- ből álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélikor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. Összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat ... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére”. — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elállták a „Hét liter” nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáratát. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva berontottak a füstös terembe. „Senki ne mozdul-, jón, föl a kezekkel!” — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki ...” Razzia. Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy vá- nyadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát” — hördül fel mellette az apából az alkohol. Mint hallucináció zendül sorra a fülembe: „Igazolja magát!” „Agyag Pál”. „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában? „Egy esztendeje”. „Lesz az kettő is. Miből él?” „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad”. „,No álljon be a sorba”. „De kérem, én nem csináltam semmit.” Ekkor valaki közfoebődül: „Ne pofázz, az anyád keserves ...” — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimogattam a homlokomat. A barátom unszolt: — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a deNagy laíos: itazzia tektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-ailá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s a meleg, még dobogó szíveket emelték ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára száillt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma esetefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert emberesapatot láttam feketélleni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam, és — puszta volt az út véges-végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, öt- venen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgás- vörösen izzó folt, miint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kiik, és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia!. — Ugyan! Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronz sárkány alatt vonultak el. A bronz sárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglot- tak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózó termetek. A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A fo- gantyús, vastag botok. A kabá tu j jakból ki dagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, s fölöttük a szúró, fekete szemek. — Miféle csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt, régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedtek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállt előttünk ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronz sárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előrevtive, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha fel nyögött, kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy> másik, talán felügyelő, rászólt: _— Hagyd őt! Mit csinálnék vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött ' a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márki-jelenetet. „Márki vagyok”! — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalán nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! i A sofőrhöz így szóltak: S — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vo- naglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklott fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk és vittük magunkkal a „márkit”. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az „Előkelők Klubjá”-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezér- igazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboy-kalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donna e’ mobilét. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra — Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. 0, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt, szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerülve bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijáratot! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. Nagy Lajos Forradalomról 1928-ban Nem tudjuk, olvasta-e a Budapesti Napló 1906. március 25-i számában Ady Endrének Gorkijról írott cikkét egy akkor huszonhárom esztendős fiatalember: Nagy Lajos. Talán igen, talán nem: javában kavarognak ekkor az ún. darabont-kormány körüli politikai viharok, s a diplomát még nem is szerzett Nagy Lajos — önmaga számára is váratlanul — szolgabírói álláshoz jutott Aba- újszántón. Ha ekkortájt, a politikával való első közelebbi találkozása idején eljutott hozzá Ady cikke, bizonyára egyetértéssel és örömmel olvassa: hiszen példaképének tekintett kedves költője ír itt példaképnek tekintett legkedvesebb írójáról. A fiatal Nagy Lajos még messze van a forradalmi gondolat igenlésétől, a szocialista eszmék mély ismeretétől, de már harcos demokratának vallja magát, s fölkészült arra a küzdelemre, amelyet egy életen keresztül folytatott azután — az elnyomottak, a szegények, a jogaikból kisemmizettek fölemeléséért. Nagy Lajos emberi, írói, eszmei fejlődése máig is példaadó erkölcsi érték: s az igazsághoz való kíméletlen és következetes ragaszkodás, az igazság mindenkori leplezetlen kimondása nem romló esztétikai értékeket szült: maradandó műveket. Az erőteljesen társadalomkritikus hang már fellépése idején — a század első évtizedének utolsó éveiben — is jellemezte az írót; s ez a kezdetben még sokszor ösztönös kritika nőtt át mindinkább a tudatos, érett társadalombírálatba. A világháborút számos írásában ítélte el Nagy Lajos, világosan kimutatva, hogy a vérontás az imperializmus érdekeit szolgálja. ’ A háború vége felé már a forradalomvárás reménykedésében él Nagy Lajos. Az őszirózsás forradalom diadalát örömmel üdvözli —, de a vívmányokat mindjárt kevesli is. Gellért Oszkár szerkesztésében megjelenik A diadalmas forradalom könyve, s a hetvenöt író között Nagy Lajos is szót kér „Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nem csak ennyit, hanem sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert miénk az igazság, s majd a harci szünet után tovább előre” — írja lelkesülten. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája mégsem látta el valóban méltó feladatokkal azt az alkotót, ki egyik legszilárdabb támasza lehetett vojna: Nagy Lajost az írói kataszter második régiójába sorolták, s fájón kellett tapasztalnia: olyanok — polgári írók — kerültek eléje, akiknek írásait ő maga már korszerűtlennek, a proletárhatalom művészi életében fölöslegesnek ítélte. Viszonylagos mellőzöttsége ellenére is sűrűn publikálja kemény hangú, elkötelezett újságcikkeit — a legjelentősebbeket a Franyó Zoltán szerkesztette Vörös Lobogóban —, s lektorként a Szellemi Termékek Országos Tanácsánál dolgozik. A Tanácsköztársaság bukása után Nagy Lajosnak nem kell üldözéstől, megtorlástól tartania; ő azonban jottányit sem enged elveiből, s nem hajlandó semmiféle szolgálatra. Fokozatosan elszigetelődik, mind erősebben szembekerül a Nyugattal is. A huszas évek elején főleg remek szatirikus írásokban ostorozza a fönnálló társadalmi rendet — legismertebb közülük a Képtelen természetrajz ciklusa. E közírói munka, amely többek között Bálint György fegyvertársává teszi Nagy Lajost, tovább érleli, fejleszti a prózaírói képességeit is. Ha teljességgel el nem is maradnak, mind jobban eltűnnek Nagy Lajos világszemléletéből az ösztönösség, az anarchikus indulatosság elemei. Az illegális kommunista párttal való kapcsolata, a fiatal József Attilához fűződő barátsága, a baloldali sajtóorgánumokban megnyíló publikációs lehetőség fokozatosan letisztítják gondolkodásmódját, eszmeiségét. 1927—28-tól kezdve már a pályája csúcsára ért, a kommunista gondolatot átértő, elkötelezett író adja közre munkáit. E korszak legkiemelkedőbb darabjai közé sorolódik — A lecke, a Bérház, az 1919 Május mellett — a Razzia című novella is. A győztes forradalom reménye és víziója ez — egy évtizeddel a proletárforradalom eltiprása után. Milyen is egy razzia? Az újságszöveg sztereotípiái alapján képzeli el az író az őrjáratot. „A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki” — idéz egyet a gyakran olvasható harsány és tendenciózus mondatok közül. S látjuk Agyag Pált, a munkanélküli munkást kiszolgáltatottan a Bilincs utcából érkező rendőrnek. Beszélnek itt a nevek is, mint Nagy Lajos annyi más művében; s beszélnek az emberi sorsok. A rövid elbeszélés második részében azonban változik a kép. Furcsa és mégis ismerős csapat indul most razziára: „Vállasok és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt, régi szomorúságuk emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá- elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd”. Ez a csapat lecsap az ingyenélőkre, előállítja a kizsákmányoló- kat, őrizetbe veszi a cifra címek és rangok birtokosait, s a testüket és szellemüket áruba bocsátókat. Mintha álomi és mégis valóságos lenne a Razzia nagyvárosa — csak remélt és mégis biztosan elérkező ez a forradalommá izmosodó razzia, amely a tőkés társadalom felső tízezrében teremt immár leírhatatlan pánikot. A Razzia forradalmi bátorságú és eszmeiségű mű — tíz évvel a forradalom bukása után. Nemes és elkötelezett emberi tette, maradandó műve egy az igazsághoz rendíthetetlenül hűséges írónak. Tarján Tamás t iAAAAAAAAAA<VVWVVV
