Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

A regi fénykép

Balró! a második

Vörösőr, akinek nem járt le a szolgálata

Egy 1919-es vörösőrt kérések Hatvanban, Svába Jánost. Míg közelítem a Zagyva-parti utcát, íves plakátok állítanak meg, rajtuk régi fotográfus kép, amolyan emiéknekvaló, alatta a híradás: a múzeum kiállítást rendez a képen látható kilenc vörösőr tiszteletére. Nevük felsorolva, ott a veteráné is, akit keresek.

Nézem a plakátra nyomott képet, fürkészem az arcokat, vajon melyikük Svába János? A vörösőr, aki még hatvan esztendő múltával sem tette le a szolgálatát.

Pedig történt egy és más az elmúlt hat évtizedben. Miközben 81 éves lett az egykori ifjú legény.

Szép kor, nagyon szép.

I Várni kellett rá, nem volt ódahaza. Óvatosan lépkedő öregre számítottam, jött helyette egy fürge, örökmozgó tevékeny ember.

Betessékel az egyszerű lakásba, mondom, miért jöttem — emlékezés, riportféle —, mire elmosolyodik ősz bajusza alatt, s megjegyzi, hogy vele bizony nem történt semmi rendkívüli.

Kérem hát az olvasót, ne várjon izgalmas történeteket. A 21 éves hatvani festőlegény ugyanis nem vezetett páncélos vonatot, nem volt népbiztos, direktóriumi tag, de még futár sem, s a 133 nap után, amikor elfogták. akkor is csak kérdezték, de meg nem kínozták. Egyszerű vörösőr volt, a forradalom közkatonája. Egy, a sok ezer közül, aki ráérzett a történelemre, és tette a dolgát.

Nem tudja ugyan, miért, kiért, de egy hosszú évig háborúskodik Galíciában, aztán az olasz fronton van szükség fegyverére. Eljut a Piavéig, ott megsebesül. Rövid pihenő a kórházban, majd szabadságra indul hazafelé. Így átutazza az őszirózsás forradalmat.

Előkerül a megkopott fénykép, pereg vissza az emlékezés.

— Amikor Hatvanban megalakult a Vörös Őrség, azonnal jelentkeztem. Hogy miért? Látja, ez az amire én nem tudok nagy szavakkal válaszolni. Hiszen jóformán nem is politizáltam, csak éreztem, hogy valami úinak kell jönnie, és hogy rendnek kell lennie.

Meséli a fotó történetét:

— Mi kilencen, frissen beöltözött vörösőrök. március végén elmentünk Dóra fényképész hatvani műtermébe, hogy lefényképezkedjünk.

QrNwwm

1979. március 21., szerda

A vörösőr ma

Engem megőrzött a sors, én meg ezt a fényképet. Az álló sorban baloldalt Király József nyomdász, mellette, látja, én vagyok, aztán Feichman Jenő következik — ő hentes volt — aztán Juhász János kőműves, Ceig- ler Béla, ugyancsak nyomdász. Az első sorban Mayer Sándor kőműves térdel a bal szélen, mellette Török Márton cipész. Kocsis Illés szabó, végül Vrabecz Károly

ham Hatvanba szüleihez.

Másnap már keresik a csendőrök, az egri várba viszik, internálják.

— Addig mondogattam, hogy sorköteles vagyok, míg végül is átvittek Miskolcra, a katonai börtönbe — meséli tovább a történetét. — Később aztán feltételesen elengedtek. Rendszeresen jelentkeznem kellett, szóval, figyelemmel kísértek. Mintha megérezték volna, hogy a Tanácsköztársaság bukása után okosabb lettem. Higy- gve el, azt sem tudtam én addig, mi a kommün. Internálásom idején az egri várban tanultam meg, mi is az a direktórium, s mit kell tennie a proletár hatalomnak. Ott tanulták meg ezt egymástól mások is, még a direktóriumok elnökei és tagjai is.

pék. Ók voltak a társaim, a barátaim.

Figyelem a képet, nagy idők történelmének hétköznapi pillanatát, amelyet rögzített a korabeli fotográfus. Az arcok különbözőek. a tekintetek is, csak a fiatalságuk közös. A balról a második, a zömök szobafestő olyan keményen, határozottan néz a fényképész lencséjébe, mintha már akkor megérezte volna: az időt és eseményeket átívelve még sokáig életben marad, s emlékezik majd arra a tavaszra.

Például május 1-ére. Amikor szolgálatban volt ugyan, de azért részt vett az ünnepségen. Nagy tömeg, lelkes felvonulás, beszéd a községháza erkélyéről, aztán kezdődött a vigadalom. A mozi előtti téren sorakoztak az árusok, a tréfamesterek sátrai. Még házasságkötő sátor is volt, ahol ügyeletet tartott az anyakönyvvezető. Dolga is akadt sokan álltak nála a fiatal párok, akik egyházi szertartás nélkül, gyorsan kívántak egybekelni.

Az ünnepet felváltják a hétköznapok. A hatvani vörösőrök rótták az utcákat, igazoltattak, vigyázták a rendet, a közbiztonságot.

Az események gyorsan követik egymást. Május közepén már vöröskatona. Északi hadjárat: fel egészen Kassáig. Aztán visszavonulás, lemond a tanácskormány. Salgótarjánba megy dolgozni és csak 1919. december elején, egy szombat este tér

Éveket, évtizedeket lép át az emlékezés. 1956. őszén ismét szükség van rá, szívére és fegyverére is: így lesz a munkásőrség cukorgyári szakaszának alapító tagja.

Ma is munkásőr, pontosan, lelkiismeretesen ellátja feladatát. A parancsnoka mondja: — Meg is sértődne, ha korára való tek ntettel megkímélnénk a szolgálattól.

— Ö pedig így: Amíg bírom, csinálom, az őrségtől nem megyek nyugdíjba.

Csak a konzervgyárból ment, 1959-ben. Az üzemmel, az emberekkel azonban nem szakadt meg a kapcsolata. Amikor arra kértem, mondja el aznapi programját, ismét meglepetést okozott.

— Ma fél nyolckor orvosi vizsgálatra siettem — tüdő- szűrés, vérvétel, ami az alkalmassági igazoláshoz kell —, aztán ismerősökkel beszélgettem, délben kimentem a konzervgyárba, ahol ebédelni szoktam, közben szót váltottam, politizáltam egy keveset a szaktársakkal, délután sétáltam a városban, most pedig éppen a múzeumból jöttem, ahová az igazgató invitált, hogy nézzem meg a készülő kiállítást. Este tévét nézek, és nagyon szeretek olvasni is.

— Mindent értek, csak ezt az alkalmassági vizsgát nem — mondom és láthatóan rácsodálkozom.

— Pedig nagyon egyszerű

— válaszolja mosolyogva. — Nyugdíjazásom óta minden évben ledolgozom a megengedett 1260 órát. Hamarosan közeledik a felkészülés a nagy nyári szezonra, most is hívnak segíteni. Én pedig örömmel megyek. Hát ehhez kell az orvosi vizsgálat.

Mint említettem, Svába János 81 éves.

Búcsúzásként kitüntetéseit nézegetem. Eddig hét díszeleg az ünneplőruha elején. Aztán az Elnöki Tanács értesítését mutatja: egy újabb kitüntetés átvételére hívják a Parlamentbe.

Viselje egészséggel, vörös- őr!

Minden jót, veterán1 Márkusz László

Kolacskovszky Lajos

(Dr. Szecskó Károlynak a tanácsköztársasági emlékülésen elhangzott előadásából)

Helytörténészeink az 1919- es proletárdiktatúra megyei történetének fontosabb dokumentumait már feltárták és elemezték. 1959-ben jelent meg a Heves megye a Tanácsköztársaság idején című emlékkönyv, 1969-ben pedig

dokumentumgyűjteményt adott ki a megyei tanács az 1918—19-es forradalmak történetéről. V iszonylag kevés tanulmány, illetve cikk jelent meg azonban eddig a Tanácsköztársaság nevezetesebb megyei vezetőinek, kiemelkedő egyéniségeinek tevékenységéről.

Az adósságot törlesztvén most, a Tanácsköztársaság 60. évfordulója alkalmából Kolacskovszky Lajosról, az első magyar proletárdiktatúra egyik megyei vezetőjének tevékenységéről szólunk. Kolacskovszky, mint közismert, értelmiségi családból származott, a század eleji haladó mozgalmak résztvevőjeként jutott el az 1918— 19-es forradalmakban való aktív részvételig.

1919. elejéig tartó politikai fejlődéséből következett, hogy amikor 1919. március 21-én kikiáltották a Tanács- köztársaságot, ő is ott lesz a megye vezetői között. Március 22-én ő jelentette be a proletárdiktatúra kikiáltását az egybegyűltek örömujjongása közben az egri Munkás- tanács esti ülésén. A gyűlés után megválasztották a megye és a város új vezetőségét. Kolacskovszky tagja lett a megye élén álló ötös direktóriumnak. Mint ötös direktóriumi tagot bízták meg az alispáni teendők ellátásával. így ő lett a megye hivatalfőnöke.

Március 24-én közzétette valamennyi városi és községi direktóriumnak szóló rendeletét. Ennek első részében így magyarázta meg az új rend lényegét: „A magyar állam új címe: Magyar Tanácsköztársaság, mert a proletárok, a munkások, katonák és szegényparasztok akarata érvényesül ebben az országban. Magyarország külpolitikailag meghasonlott a nyugati imperialista rablókkal és a' nemzetközi vöröslobogó alatt testvéri kezet nyújtott a bolsevik proletá- riátusnak. Ezen nagy lépés folytán a tőke és a munka, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak több évszázadra visszanyúló elkeseredett harca az utolsó stádiumába jutott. A polgári társadalom, amely a kizsákmányolás alapján épül, gyalázatoson összeomlott.

Sok fáradtsággal és ve- sződséggel járt az új rend alapjainak lerakása. Teendői különösen sokasodtak akkor, amikor 1919. április második felében a cseh burzsoá csaH

árom hete keresem a kapcsolatot a Mátra- vidéki Cukorgyárak igazgatójával. Sehogy sem tudunk megegyezni a beszélgetés időpontjában. Tröszt holnap, rekonstrukciós tárgyalás holnapután, csütörtök talán jó lenne, de kiderül, hogy a városi párt-végrehajtóbizottság ülésére várják, pénteken pedig Egerben a helye. Aztán sikerül kiszúrnom egy szombat reggelt, mindjárt nyolckor, amit kevéssel előtte telefonon kilencre módosít.

— Egy minisztert hamarabb elérni!

— Félreértés ne essék, a cukorkampány befejezése nplunk sose jelent leállást. A répa ugyan elfogyott, de itt a következő gond. Folytatódik a felújítás, megkezdődött a szokásos karbantartó munka. Mindent átvizsgálunk, mindent kijavítunk, kicserélünk, ha rossz.

— Es a „Hatvan városért” kitüntetés?

— Meglepett. Nem tudom, miért kaptam ...

★

Vrabecz Mátyástól, ismerve szerénységét, pontosan ezt a választ vártam. S ha nem vagyok rámenős, szinte vége a keservesen összehozott találkozónak.

— Láttam az indoklást a

Közös érdem...!

A kitüntetett

tanácsülés anyagában. Valahogy így szólt: a település fejlesztése érdekében hosz- szabb ideje kifejtett munkássága, társadalmi áldozat- vállalása elismeréseként. Apropó, mióta „cukros"?

— Lassan harminc esztendeje. Selypen kezdtem, előbb alacsonyabb létrafokon, majd gyárigazgatóként. S ötödik éve vagyok Hatvanban, mint a két üzemből álló vállalat vezetője. Az utóbbi esztendőkben különösen szépen feljöttünk! Komoly nyereséggel zártunk, ami a város szempontjából sem közömbös, hiszen .a megyén keresztül adómilliók jutnak vissza különböző fejlesztési, beruházási feladatok megvalósítására. Az épülő utakban, lakásokban így van benne a mi pénzünk, a mi munkásainknak a teljesítménye. Egyébként bízunk a jó folytatásban, amihez most alapot teremtettünk.

★

Az igazgató íróasztalának

fiókjából idővel néhány följegyzés is előkerül. Bizonyos társadalmi munkák összegzése a műhelyekből.

— Mondtam én, hogy az érdemérmet nem dobják csak úgy az ember után. Mennyire rúg?

— Nem én csináltam.

— Előkészíteni, szervezni, irányítani kellett. S kedvet szerezni hozzá. Mennyire rúg?

— Ahogy itt számolgatom, tavaly olyan tízezer órát dolgoztunk a városért. Parkosítás, játékok közterületen, a munkásőrszakasz az ifjúsági tábor építésén, azonkívül rengeteg társadalmi meló gyáron belül. Kommunista szombatok, miegyéb. S amit a különböző szocialista brigádok végeztek, elszámoláskor ment a közösbe, majd átutaltuk a tanács egyszámlájára. Eddig gyermekintézményeket szolgált az ügy, most már kulturális intézmények jönnek.

A jegyzetlapok visszakerülnek az asztalfiába, papírjaimat én is összehajtom, zsebre teszem.

— Tudja, hogy kik kaptak eddig „Hatvan városért” kitüntetést s ki a művészi kivitelű érem alkotója?

— Minden nevet képtelen vagyok felsorolni. A plakett Szabó Iván Munkácsy-díjas, kiváló művész munkája. Tőle nekünk is van egy Rad- nóti-portrénk, fából faragott, régen keressük a helyét a művelődési házban. Illene kitenni, kevesen tudják a nálunk megfordulók közül, hogy a kiváló költő 1944-ben munkaszolgálatosként a gyárban dolgozott. Hogy előttem kiknek jutott ez a kitüntetés? Barcsay festőművészre, Zeke doktorra, Szabó Feri bácsira határozottan emlékszem, s nagyon örültem, hogy a vontatási _ főnökség mozdonyvezetőiből álló mun- kásőrszakasszal együtt vehettem át az érmet januárban. S most én kérek! Ha lesz ebből a kis interjúból valami, úgy fogalmazzon, hogy a kitüntetést a munkásokkal közösen érdemeltük ki. Különben nem ér a nevem .

(moldvay)

patok Eger felé közeledték,' s a magyar Vörös Hadsereg egységei számára máról-holnapra úgyszólván semmiből kellett előteremteni az élelmet, a fogatokat. Az élelmezés biztosítására lefoglalta t- ta a malmok vámkeresme- nyét. Hivatalos tevékenységének ez volt a legnehezebb, egyben legszebb szakasza is;

A Tanácsköztársaság át- lamrendjének megyei vezetésében május elejéig vett részt. A május eleji egri ellenforradalmi megmozdulás után május 7-én a Forradalmi Kormányzótanács kormányzótanácsi biztost nevezett ki a megye élére Jachtéért Ede személyében. Ekkor a megyei direktóriumot átszervezték, s abba újból már nem került be a Budapestről idehelyezett Molnár, Dániel nevű politikai biztossal kapcsolatos részben személyi, részben elvi ellentétel miatt.

Miután kikerült a megyei vezetésből, tevékenységének fő területe a politikai felvilágosító munka lett. ElőadáJ sokat tartott a júliusban létrehozott agitátorképző iskolán.

A proletárdiktatúra megJ szilárdításának érdekében kifejtett gyakorlati munkája mellett jelentős elméleti, publicisztikai tevékenységet is végzett. Elméleti kérdéseket tárgyaló írásai egyedülállóak a Tanácsköztársaság helyi sajtójában. Cikkeit a gyakorlati élet szükségletei sugallták. Érveinek jó részét az általa addig már megismert marxi, engelsi és lenini

— főleg az Állam és forradalom — munkákból vette.' Írásainak tartalmukon kívül jelentős értéke még a választékos stílus és a nagy meggyőző erő.

Cikkei közül legjelentősebb A proletárdiktatúra szükségességének igazolása című írása. Ebben a tőkésrend megdöntésének jogosságát helyesen a kapitalista rend elavultságában látta. Világosan megfogalmazta azt is, hogy a tőkésrend nem mond le könnyen a hatalomról, erőszakot kell vele szemben alkalmazni.

A polgári demokrácia és a diktatúra kérdésében így foglalt állást: „A hatalmait levő tőke a demokratizmus terjesztését csak addig hajlandó eltűrni, amíg létalapjait nem rongálja. A múlt bizonyítja, hogy valahányszor a dolgozók osztálya részéről annak lehetősége, hogy az állam sorsára a tőkés uraikéval ellentétes akarat gyakoroltatik fennforgóit

— a mágnások, a földbirtokosok és a generálisok szent szövetsége egy pillanatig sem késett a demokratikus szabadság alapelvein túltenni magát.’’

A proletárdiktatúra leverése után őt is letartóztatták! Az egri 5-ös tanács 1919. december 22-én másfél évi bör-1 tönre ítélte. Ennek kitöltése után Zalaegerszegre internálták. Az ellenforradalmi kórszakban egészen a felszabadulásig, 1919-es tevékenysége miatt „megbélyegzett’! emberként élt. Múltjához azonban nem lett méltatlan. Kapcsolata a munkásmozgalommal nem szakadt meg. A felszabadulás után erősen gyengülő egészsége ellenére Eger demokratikus újjászületésének aktív részvevője volt. Miután 1947-ben nyugdíjba vonult, idejét főleg helytörténeti kutatásoknál« szentelte. Ekkori munkássá^ gának jelentős része az első magyar proletárdiktatúra megyei történetével kapcsolatos. Az „őszirózsás” forradalom és Kommün Heves megyében című munkája e korszak megyei történetének egyik alapvető forrása.

1954-ben 63 éves korában hunyt el. Az utókor méltóan ápolja emlékét. Egerben utcát neveztek el róla, s emléktáblával jelölték meg egyik egri otthonát. Helytör- ténészi hagyatéka ápolásának szép példája munkásmozgalom-történeti írásainak összeállítása, amely a közeljövőben jelenik meg. ,