Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-02 / 51. szám
Gazdálkodjunk: a gépekkel Hatvan, Heréd, Boldog, Kökényes... Egy hcszccassőg első es@2Eten«Sei@ Vágó József „vizitje” a szarvasmarhatelepen (Fotó: Szabó Sándor) Ä közvélemény szerint — mert sikerült ez az emberekbe táplálni, s nemcsak a laikusokba — nagy értékű termelőeszközök, drágán vásárolt, nagy termelékenységű gépek százai állnak kihasználatlanul, csak azért, mert a munkaerőhiány átka sújtja az ország gazdaságát, csak azért, mert nincs kit a gépek mellé állítani, csak azért, mert a munka- vállalók olyannyira elké- nyelmesedtek, hogy nem . szívesen vállalják a több műszakos munkarendet. Következésképpen ezek a gépek egy, jó esetben másfél műszakban dolgoznak csak, az elvárhatónál jóval lassabban „keresik” meg saját árukat, s még lassabban hozzák — az elvárhatónál lényegesen alacsonyabb — hasznot. Nem akadályozza munkaerőhiány Valóban: a gépkihasználás körül koránt sincs minden rendben, ám nem biztos, hogy ennek oka csak a sokat emlegetett — s lassan- lassan már minden gazdasági gondunk-bajunk egyedüli forrásaként megjelölt — munkaerőhiány. A Munkaügyi Minisztérium nemrégiben kifejezetten ebből a szempontból vizsgálta a gépkihasználást, s a szokásosnál alaposabb oknyomozás után egyértelműen állapította meg: a nagy termelékenységű, korszerű kapacitások kihasználását egyáltalán nem akadályozza a munkaerőhiány. Már csak azért sem, mert ahol valamicskét is törődnek a vállalatszervezéssel, ott — éppen a meglevő tartalékok hasznosításával — nem lehetnek kihasználatlan kapacitások. S ha mégis vannak, akkor az egészen más jellegű bajokat jelez: a kooperációs fegyelmezetlenséget, az import rugalmatlanságát, az anyagszállítók rossz minőségű munkáját, az exportszállítások ütemtelenségét, vagy éppen a termékszerkezettel, a versenyképességgel kapcsolatos problémákat, sőt: bizonyos fejlesztések megalapozatlanságát. .. esetleg mindezt együttvéve. Vásárolni egyszerűbb... Ilyen és ehhez hasonló, más vizsgálatokból lényegében az derül ki, hogy gépet vásárolni — legyen az bármilyen drága, a beszerzése bármilyen körülményes — sokkal egyszerűbb, mint megteremteni azokat a felÁ nagyrédei számok Tájékoztattuk olvasóinkat a nagyrédei -Szőlőskert Tsz múlt évi eredményeiről a február 15-i lapszámunkban, a következő címmel: Több mint 54 milliós nyereség Nagyrédén. A szövegben ez a szám már 59 millió lett, ami nyilvánvaló elírás. Azt is megemlítettük, hogy „az egy dolgozóra jutó jövedelem több mint százezer forintot tesz ki”. Ezt a számot a zárszámadási beszámoló 59. oldalán tüntették fel. A tsz elnökétől érkezett telex azt hangsúlyozta, hogy a százezer forint „az egy tagra eső bruttó jövedelem volt”. A mi fogalmazásunkból valóban kimaradt a „bruttó” szó. A tsz elnöke még azt közölte a telexben, hogy az egy dolgozóra jutó részesedés 47 425 forintot tett ki. Kétségtelen, hogy sokan meglepődtek a százezer forintos bruttó jövedelmen, dehát erről az írásbeli zár- számadási anyag tehet, amely így sorolja a számokat: az egy dolgozóra jutó bruttó jövedelem 1976-ban 73 597 forint, 1977-ben 87 420 forint, míg 1978-ban 101793 forint. Elgondolkodtató adatok szék. annyi bizonyos. Nem csoda, ha jó néhány embernek szemet szúrtak. Dehát —ahogy szokás mondani — ez van. Fehéren feketén. tételeket, amelyek között ez a gép a lehető legjobb hatásfokkal dolgozhat. Persze, a termelőkapacitások teljes kihasználására nem lehet és nem' is célszerű törekedni, mert a változó gazdasági feltételekhez való rugalmas alkalmazkodás eleve bizonyos szabad kapacitásokat feltételez. Továbbá: semmi értelme a kapacitások maximális kihasználására törekedni akkor, ha a gépek elavultak, működtetésük gazdaságtalan, (vagyis amikor többe kerül a leves, mint a hús...), vagy olyan esetekben, amikor a korszerű gépeken a piac szempontjából hasznavehetetlen termékeket gyártanak, illetve, amikor e berendezések kapacitása nem konvertálható. Ezek olyan alapigazságok, amit persze másutt, mások is felismertek, ahol a gazdasági tevékenység egyetlen, és minden vitát, méricské- lést megfellebbezhetetlenül eldöntő mércéje, a nyereség, a profit. Nos, ilyen szempontból, különösebb kommentálás nélkül is tanulságosak a következő adatok: a tőkés országokban, a fellendülés idején, a feldolgozóipari kapacitásokat általában 85 < százalékig használják ki; ez a mutató a dekonjunktúra idején 80 százalék körül alakul. Magyar- országon — igaz: három évvel ezelőtti jelentés számol be erről — az állami ipar gépparkjának — azaz: gépi kapacitásának — kihasználtsága mindössze 60 százalék. Ugye nem kell mondani, hogy nálunk ez nem a mindennél súlyosabb, nem a mindennél általánosabb dekonjunktúra jelzőszáma... ? Nem! Ez egy meglehetősen korszerűtlen gépparkkal, ijesztő szervezetlenséggel dolgozó és meglehetősen rosszul értékesíthető termékeket gyártó ipar sok min- denrő árulkodó névjegye. Az egyik helyen hiányzik... A gondok már a gépek beszerzésénél kezdődnek. Sőt, már annak gyakran nagyvonalú mérlegelésénél, hogy egyáltalán kéll-e gépet vásárolni? S ha igen, milyet? És honnan, kitől? És akitől Nem az ÉMÁSZ-t akarom szidni. Tudom, a szabály az náluk is szabály. Tehát amikor a díjbeszedő megkísérli a fogyasztott kilowattórák árát elkérni, nem ő tehet róla, ha a címzettet nem találja otthon. Abszolút szabályosan jár el ilyenkor, ha ott hagyja azt a bizonyos értesítést, amely eléggé szigorú. Szigorúbb, mint akármelyik bírósági felszólítás, hatósági meghagyás, mert itt még fellebbezni sem lehet, magyarázkodni sem, mivel a megjelölt határidő lejárta után azonnal jön a végrehajtás: kikapcsolják az áramot a lakásból. Erre a szabályok módot adnak az ÉMÁSZ-nak és mindenféle, hozzá hasonló .. .ÁSZ-nak. Tehát nem az .. .Ászokat akarom elmarasztalni. Az érvényes rendeletet. Annak antihumanitását. Tudom, a fejlődő szocialista társadalomban valamiről azt állítani, hogy antihumánus gyakorlat, eléggé riasztó dolog. Kezdjük azzal, hogy manapság, főként városokban, főként a lakótelepi házakban napközben nem igen szokott senki otthon tartózkodni. A díjbeszedő jön, csönget, nem talál senkit, ott hagyja a szigorú és megfellebbezhetetlen következményeket tartalmazó felszólítást. Mit csinálnak az emberek? Munka után, a megadott napon és a megadott időpontban rohannak a különböző .. .ÁSZ-ok erre a célra kijelölt irodáiba, ahol ott ülnek sorban a díjbeszedők és várják az eléjük járulókat, akik, íme azok, akik nem voltak hajlandók a vásárolunk, az igényeink és főleg lehetőségeink szerint szállíthatja-e a szükséges alkatrészeket is? Az építőipar például kereken 5000 különböző géptípussal dolgozik, s ha egy vállalat az elromlott gép javításához alkatrészt rendel, akkor csak egy-másfél év múlva juthat hozzá. S mert nincs jól szervezett alkatrész-nyilvántartás, előfordul, hogy amíg az egyik vállalat másfél évig vár valamire, ugyanez az alkatrész egy másik vállalatnál a szükségesnél nagyobb számban hever a raktárban. S ez nemcsak az építőiparra jellemző példa, különben is okkal-joggal mondhatja bárki, hogy a gépek és berendezések sokfélesége egy nagy kiterjedésű iparágnál lényegében természetes. (Valamiféle racionális tipizálás persze még ez | esetben is megkövetelhető.) j De itt van például a központilag szorgalmazott, ám mindenféle központi irányítás nélkül hagyott számítógépprogram, közelmúltunk és napjaink gazdasági jelensége; nehezen található olyan ország, ahol olyan sokféle — s éppen ezért működésüket gyakorlatilag összehangolhatatlan, javításukat és karbantartásukat csak nehezen megoldható — számítógép működne, mint Magyarországon. A példákkal illusztrált gondok sorát hosszan lehetne folytatni, a végkövetkeztetés pedig csak az, hogy vállalatainknál — igaz, ami igaz .— kezdik megérteni a kor szavát: teljesítménynövelés, kapacitásbővítés nemcsak az újabb és újabb munkavállalók foglalkoztatásával képzelhető el, hanem az intenzív műszaki fejlesztéssel, az erőteljes gépesítéssel. Csakhogy: a munkaerő-gazdálkodás nagyvonalúsága, átgondolatlansága, esetenkénti felelőtlensége a gépekkel való gazdálkodásnál is kísért. Miből is az következik, hogy nemcsak az emberek, de a gépek teljesítőképességével való gazdálkodást is meg kell tanulni. S a tanulást, sajnos — jelek sokasága utal erre — alapfokon kell kezdeni. Vértes Csaba „bemutatáskor” a nyugta végösszegét kifizetni. Ez az érvényes rendelet jogi alapja. Tehát minősít, elmarasztal olyat, aki vétlen, aki a valóságban ki akarná fizetni a villanydíjat, ha bárki az orra alá dugná azt a bizonyos számlát. De ha nincs otthon, akkor is „bemutatták” neki a számlát a rendelet szerint. Meg sem merem kérdezni: mi lenne, ha a díjbeszedők általánossá tennék né- hányuknak azt a gyakorlatát, hogy a kora esti órákban járnának lakásról lakásra? Eszembe jut egy jelenet, amelynek a szemtanúja voltam magam is. Abba a bizonyos irodába sírva jött be egy fiatal asszonyka. Elmondta, most, jöttek haza a külföldi nyaralásukból és megdöbbenve tapasztalták, hogy kikapcsolták nálunk a villanyt. Azt a bizonyos felszólítást találták a levél- szekrényben, amely feltüntette ugyan a „bemutatás” eredménytelenségét követő határidőt, de hát arról ők ott, több mint ezer kilométerrel a lakásuktól, nem vehettek tudomást. A kisbabának még tejet sem tudott melegíteni, amikor hazajöttek. A fendelet szerint az ÉMÁSZ-nak teljesen igaza van, igaza volt. De ha valaki azt állítja, hogy ez a gyakorlat megfelel a humanitásnak, akkor annak én nagyon szeretnék a szeme közé nézni. Vajon akkor is így nyilatkozna, ha vele történne meg mindez? Ha neki kellene szégyenkezve rohannia a kijelölt időpontban a kijelölt irodába, ahol a díjbeszedő az asztal mögött ül^ Krecz Jánosné, aki indulástól a termelőszövetkezeti mozgalomban él, pár hete csak ennyit fűzött a hatvani „Lenin” zárszámadó közgyűlésének jelentéséhez: — Lassan nyugdíjas leszek, de a tavalyihoz hasonló jó esztendőt még nem hagytunk magunk mögött, s ilyen hangulatú közgyűlésen még nem vettem, részt. Magam. részéről mindent megteszek a további sikerekért. .. Ha néhány termelési eredményt kiragadunk a mérleg adataiból, Kreczné . elégedettsége, öröme, egyértelmű előttünk. Ugyanígy az is, hogy Hatvan. Heréd, Boldog, Nagykökényes szövetkezeti tagjait, dolgozóit az előkészítő munka során egységessé kovácsolták. Az összhangért Egységről írtunk az imént Persze az összhang nem magától alakult kezdvezően. Az ügy érdekében, mint a termelés alapfeltétele, sokat és sokrétűen cselekedtek az ve fogadja az eléje járuló sokaságot? Ezek a trappoló és sorba álló szerencsétlenek azok, akik a „bemutatáskor nem egyenlítették ki a számlájukat”. Ez a jogi állapot az érvényes rendelet szerint. És miután így ez nem igaz, ezért hamisságot regisztrál, tehát sértő, tehát embertelen, niás szóval: an- tihűmánus. Ez a rendelet tehát nem illik a mi társadalmi rendünkhöz. Hogy miért kell ehhez a rendelethez görcsösen ragaszkodnia bárkinek, miért nem lehet a mi emberséges normáinkhoz igazítani, ezt nem tudom megérteni ? Mondják, díjbeszedőt nem lehet kapni, tehát őket kímélni kell. Rendben van. Tessék mondani, kik vannak többen, a díjbeszedők vagy az áramfogyasztók? Lám, a posta sincs bővében a kézbesítőknek. Mit tett? A lakossághoz fordult. Méghozzá milyen eredménynyel? Még a megreformált iriányítószám-reformot is szó nélkül „bevette” a lakosság. Miért nem bízik csak éppen az áramszolgáltató a jóval nagyobb többséget kitevő fogyasztókban? Mindez azért jutott eszembe, mert az évek óta folyó vita és magyarázkodás Heves nagyközség esetében újult ki a közeli múltban. A véleményem szerint az áram- szolgáltató és a lakosság szembeállítását a rossz rendelet teszi. A csudába azzal a rossz rendelettel. Ettől már sokkal nehezebb dolgokat is megoldottunk sokkal rövidebb idő alatt. Csak ez fogna ki rajtunk? Nem hiszem. G, Molnár Ferenc előkészítő bizottság tagjai. Az üzemi élet. a munkaszervezet kialakításánál ügyeltek például arra, hogy lehetőleg mindenki képzettségének megfelelő beosztást kapjon, s ugyanakkor minél kevesebb embert kelljen elmozdítani megszokott környezetéből. A növénytermesztésben, állattenyésztésben, műhelyekben dolgozó tagok, alkalmazottak szervezeti hovatartozását is úgy jelölték meg, hogy mindenki indulástól tisztában volt termelési feladataival, hatáskörével. valamint az ebből eredő érdekeltséggel. Káderpolitikai szempontból igen célravezetőnek mutatkozott, hogy a korábbi, kisebb gazdaságok képviselőiből bizottságot választottak, amely a pártszervekkel történt egyeztetés alapján döntött a különböző funkciók betöltéséről, ellátásáról. Az sem megvetendő a siker, az összhang szempontjából, hogy megfelelő szakembergárdával startolt tavaly januárban az egyesült, tízezer hektáros gazdaság. Az egyes posztokon csaknem negyven az egyetemet, főiskolát végzettek száma, harminchatan technikusok, s ötvenötén végeztek szakközépiskolát. Műszaki háttér Az lí)7R-as esztendő munkáját vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy a növény- termesztés eredménye elsődlegesen a korábbi művelési rendszer kiterjesztésén múlt. A hatvani példa nyomán, kedvező' táblák kialakításával, jól jövedelmező és a népgazdaság érdekeinek megfelelő vetésszerkezetet honosítottak meg a négy település határában, s a műveléshez olyan műszaki kapacitást biztosítottak, ami önmagában a siker záloga volt. Itt azonban senki se gondoljon a géppark ötletszerű növelésére! A traktorok darabszáma például most is het- venhárom, viszont átlagos lóerejük 66-ról 80-ra emelkedett, biztosítva a jó minőségű talajmunkát. A teherkocsi-állomány és a szárítótelep pedig munkacsúcsok idején is különösebb zökkenő nélkül birkózott meg a jelentős terméstöbblet betakarításával. Az sem közömbös természetesen, hogy bizonyos termeltető vállalatokkal megerősítette kapcsolatát a Lenin Termelőszövetkezet. Ide vezethető vissza a cukorrépaterület csaknem hatszáz hektárra való növelése. a ÍR százalékon felüli béltartalom, és ugyanekkor a lényegesen megemelt átvételi ár beinkasszálása. Felfutott hústermelés Hosszú esztendők óta fönnmaradásáért küzdött a hatvani sertéstelep, amelyet korábban több Zagyva menti gazdaság birtokolt, az egyesüléssel azonban a „Lenin” jogos tulajdonába került. Az új gazda gondossága, figyelme — úgy tűnik — nem volt hiábavaló. Bizonyos rekonstrukciós munkákkal sikerült növelni a sertéskibocsátást, az 1978-ban értékesített hús elérte a kilencven' vagont, s a telep végre nyereséges lett. A nagykökényesi honosságú baromfiágazat, amely hosszú ideje stabil, száztizenhat vagon pecsenyecsirkét bocsátott piacra az elmúlt gazdasági évben, ami egyben 8 százalékos többlet az előző esztendőhöz viszonyítva. A telepen dolgozók munkáját dicséri, hogy sikerült csökkenteniük az egy kilogramm húsra kivetített tápfelhasználást is. A hústermelést szolgálta a Boldogon összpontosított vöröstarka szarvasmarha-állomány, ugyancsak kedvezően befolyásolva az állattenyésztési ágazat árbevételének tizenhárommillió forintos többletét. Mind a lejegyzetteket egybevetve érdekesnek tűnik összehasonlításunk: az 1977- • es évben a 100 hektárra jutó hústermelés megyei átlaga, 170, országos átlaga 190 mázsa körül volt, ezzel szemben az 1978-as esztendőt 249 mázsás átlaggal zárta a Lenin Termelőszövetkezet. Tej és háztáji Fia már a hústermelés kapcsán érintettük a szarvasmarha-állományt, ne menjünk el szó nélkül a 24 százalékkal megnövekedett tej- értékesítés mellett. S bár az egy tehénre jutó tejtermelés 2838 liter volt az első közös esztendőben, ezen belül a hatvani szakosított telep már egészen jónak mondható 3608 literes eredményt ért, el, csaknem 400 literrel javítva korábbi saját teljesítményét. No és a háztáji! Amely ugyancsak szolgált hússal, tejjel 1978-ban. Illeszkedve a nagyüzemi termeléshez, bátran mondhatjuk, fejlődött a kis parcellákon folytatott gazdálkodás. Igazolja ezt 25 millió forint értékű árhozama, ami az előző évihez viszonyítva 25 százalékos növekedést jelentett. Hogy mit tett a köz asztalára a háztáji gazdaságok együttese? Értékesített 5476 sertést, 2732 hektoliter tejet és 118 va- gonnyi zöldárut, amiben leginkább a boldogiak jeleskedtek. Persze a közös gazdaság igyekezett a kisáru- termelést előmozdítani. Erre , vall többi között az a számszerű tény, miszerint a szövetkezeti tagok az év folyamán csaknem két és fél millió forint értékű terményt, sertésalapanyagot, naposba-, romfit és ipari eredetű anyagot kaptak komoly kedvezménnyel. Szilárdítás Nem szóltunk a különböző bizottságok tevékenységéről, a* munkavédelem célkitűzéseiről, nem említettük az igen hatékonynak bizonyult melléküzemági eredményeket, s nem érintettük a fejlesztés, a technízálás kérdéseit. A megye második legnagyobb közös gazdaságának éves munkálkodásában most inkább azt vizsgáltuk, hogy az alaptevékenységből adódó követelményeknek mennyiben felelt meg. S mindjárt az egyesülés első gyakorta rázós esztendejében minek is köszönheti .a tagság az egy hónapra jutó havi 3707 forint átlagjövedelmet, ami 238 forinttal több az előző évinél, noha Hatvant és környékét sem kerülte el az aszály, a jégverés. Mi volt a siker kulcsa? Ügy véljük, leginkább a nagyon óvatos, nagyon körültekintő, s nagyon emberközpontú tervezés, szervezés, ami az indítást megelőzte. Különben e pillanatban sem vallanak mást a közös gazdaságban, mint, hogy az idén meg kell szilárdítani a „harcállásokat”, ahonnan később előre lehet törni. Előretörni, éspedig a felgyülemlett friss erők, értékek birtokában. Moldvay Győző MÉejjg&© 1949. március 2„ péntek Bocsánat, hogy iogyasztó vagyok * % V
