Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-02 / 51. szám
I Az egri zeneiskolában ked- ’ vés hagyomány, hogy az itt 1 végző és művészpályára lépő ] fiatalok hazajárnak; egyrészt bizonyítani, másrészt meg- : mutatni eredményeiket, fej- ■ lődésüket. Azért is, hogy a tanároknak megköszönjék i azt, amit értük tettek, más- ; részt a még fiatalabbaknak példát adjanak, hogyan lehet a művészet felé utat tömi. Most, március harmadikán egyszerre négyén jönnek, csapatban: Lugossy Melinda, a Filharmónia szólistája és Pászthy Júlia operaházi tagsággal, ketten, Kovács Ilona és Szüle Tamás pedig az operaművészi diploma idei reményében. Kovács Eszter csak azért nem tud velük jönni, mert a Metropolitan- ben énekel ezekben a hetekben. A cél, amiért Egerbe látogatnak; gálaestet adnak, az Egri szimfonikusokkal együtt Vajda Lászlóné volt énektamáruk tiszteletére, aki őket a pályára segítette és aki énektanári működésének huszonöt éves jubileumához érkezett. A jubileum is, a gálaest névsora is alkalmat kínál arra, hogy a kitűnő zene- pedagógust szóra bírjuk. Vajda Lászlóné, a tanítványok kedves és szerény Ida nénije, az Egészségház utcában lakik, a hivatáshoz és a tanári egyéniséghez méltó harmonikus környezetben. — Nagyon jólesett régebbi tanítványaim elhatározása, hogy huszonöt éves tanári működésem mérföldköveként, az egyetlen kitüntetésemet fogalmazzák meg azzal a hangversennyel, amit a művelődési központban adnak majd. Az meg külön öröm számomra, hogy eszükbe jutott ennek jövedelmét felajánlani a nemzetközi gyermekév alkalmából a gyerekek javára. A régi tanítványairól azért beszél bensőséges szeretettel, mert életének és munkájának igazolását látja bennük. A gálaest résztvevői és Kovács Eszter együttesen az az ötösfogat, akiket a kezdettől fogva a sorsdöntő felvételi vizsgáig ő vezetett. Most is van bizonfc’ítaniva- lója Pánczél Évával, akinek a felvételije éppen most a közeli jövőben dől el. Nagy tehetségnek tartja, olyan hanganyagnak, amiből annyi rhinden lehetséges. Az óvatos fogalmazások között keresem a hivatás okát, felelősségét, azt, hogyan és miért lehet elindítani ilyen rögös útra egy fiatalt, aki a felnőtté érés korában még nem is tudja, mekkora áldozatokat és lemondást követelhet a alóban csil- agni késztető álya; — A mód- zer nemcsak s zakmai, azaz lemcsak az a nunka lényeié, hogy ax egészséges lángban felis- nerjük a lehe- őséget. Az idottságok és tulajdonságok ilapot teremtenek a munkához és a fejlődéshez. A pillanatnyi állapot sok mindent elárul, mit lehet kezdeni a hanggal és az emberrel, és érdemes-e elkezdeni a munkát. A jó hanganyag a lehetőség egyik fele. A másik rész már sokkal összetettebb, mozaikrendszerű adottság: következetes és kitartó munka szükséges ahhoz, hogy az énekes feloldódjék; értse meg az őszinte és teljes bizalom szükségességét, amit vezetője kér tőle; higy- gye el, hogy hosszú és áldozatos türelem árán arathat le egy sokáig gondozott vetést. — Ügy érzem, hogy a célokkal és a célokhoz vezető utakkal kapcsolatban elsősorban alázatról kell szólnunk. A felkészülés és a felkészítés — az érem két oldala — arra szól a mi esetünkben, hogy az énekes az esztétikumot közvetíti hallgatóságának. Be kell fogadnia az alkotásban adott szellemi és esztétikai értéket, hozzá kell adnia magából azt, amit érzelmileg a mű kiváltott belőle, de nem többet. Ne akarjon a művész az alkotó és műve fölé kerekedni, ne igyekezzék a műben rejlő tartalmat felülmúlni; akkor cselekszik helyesen, ha az elhihetőség határain belül marad azzal, amit közvetít. Lehet, hogy ez így nagyon tanérosan hat, de ezt kell zsinórmértékként használni a nevelőmunkában. A hanganyag, a hang színe és terjedelme az énekesi pálya lehetőségének csak a felét adja. Ami ezen túl még szükséges, az a szellemi tőke, az esztétikum iránti érzékenység, a jellem, az átélési készség, aminek az átlagon felülinek kell lennie ahhoz, hogy az alkotást, a művész gondolatait és érzéseit az éniekes közvetíteni tudja. Ezek a személyes képességek és adottságok képezik az énekesi, a művészi pálya másik pillérét. És annál értékesebb egy-egy kezSegítség a felkészüléshez dő művész elszántsága, akaratereje és hite önmagában, minél inkább magára van utalva élete tizenéves szakaszában,, a felkészüléskor és a döntés előtt. Mert a végleges döntés a pályáról, az a bizonyos rászán ás az ő lelkiismereti kérdése, nekünk ebben csak segítenünk, vagy tájékoztatnunk lehet a művész jelöltet. Vajda Lászlóné a huszonöt évből kettőt Miskolcon tanított, a többit Egerben. A felnőtt egri énekkarok kétharmad része tanítványként köszön neki vissza. Nem titkolja el azt a jó érzését sem, amikor a zeneakadémiára a 85 jelentkező közül ötöt vettek fel, s közülük kettő, Kovács Ilona és Szüle Tamás, az övé volt. Terveiről szólva azzal a szerény mosollyal, amely az elmélyült és fontos munkához szokott embert jellemzi, elmondja; ez az utolsó aktív éve az egri tanárképzőn, de még egy-két évig szertene tanítani, mert ez a munka foglalatosság és védekezés is a magány ellen. A jubileum öröméhez nem illő mondat csak kicsúszott Vajdáné száján, mert azon nal arról a családias együvé- tartozásról beszél, ahogy ezek a „naggyá nőtt” tanítványok emberi gondjaikkal hozzá folyamodnak. S ettől az órák utólag is kifényesednek. Farkas András Q SMkMi 1979. március 2., péntek (Fotó: Szabó Sándor) Az átányi általános iskolában sok a hátrányos helyzetű cigánytanuló, éppen ezért külön tanulószobát szerveztek számukra, ahol a szaktanárok rendszeresen korrepetálják őket. Zéta, totyogóklub Klubok, szakkörök Adácson Adács művelődési központjában a hétfői nap szünnap, így volt időnk beszélgetni, szétnézni. Szekeres János, a művelődési intézmény vezetője több szakkör, klub munkájáról, eredményeiről beszélt. A gyermekszínjátszó csoport most egy háromfelvoná- sos mesejátékot próbál Több- sincs királyfi címmel. A húsztagú irodalmi színpad egy Molnár-darabot próbál, a Doktor urat. Vezetőjük „C” kategóriás színpadvezetői és rendezői képesítéssel rendelkezik. A bábcsoport a közeljövőben szerepel majd a körzeti kulturális seregszemlén. Az ifjúsági klub kissé furcsa nevet visel, ZÉTA. 1974- ben alakultak, s tavaly szép sikerrel vettek részt az országos módszervásáron, ahol az országból összesen 12 klub szerepelt. Nemzetközi estjükért a KISZ-KB dicsérő oklevelét nyerték el. Itt távoli országok fiataljaival találkozhattak a helybeliek, kicserélhették tapasztalataikat. A háromtagú népi zenekar és az Oraaige-együttes szolgáltatja a zenét a táncos ösz- szejöveteleken. Orange-ék megzenésített gyermekverseket is előadnak, néha a bábosokat kísérik. A totyogóklubban együtt játszanak a mamák és a csemeték. A gyerekekkel óvónők, gondozónők foglalkoznak, amíg a mamák egymással beszélgetnek, kézimunkáznak, néha előadást hallgatnak meg a gyermekek neveléséről, gondozásáról. Így a „gyesen” lévő szülők a gyermek mellett is kimozdulhatnak, nincsenek „szobafogságra” kényszerítve. Mister MacAreck üzletei ;• • • \v • y (Fordította: Bába Mihály) 48. Másnap reggel elutaztam Szczecinből. Megpróbáltam rábeszélni barátomat, Henryk Makareket, hogy jöjjön velem Varsóba. Nem jött. Még valami dolga volt. Biztosan a Képzőművészeti Főiskola szép hallgatónőjével van randevúja. Megbeszéltük, ha Varsóba érkezik, azonnal felhív. Eltelt két hét. Végre megpillantottam a Marszalkows- ka utcán a Mercedest. Este már csöngött is a telefon. A barátom volt. Az Európa szállóban lakott. Másnap meghívott ebédre. Henio nagyszerű hangulatban volt. Elmesélte, hogy két hétig csatangolt a tengerparton a Képzőművészeti Főiskola szép Hallgatónőjével. — Tudod — mondta, — amikor elköszönt tőlem; Szczecinben, szegényke sírva fakadt. — Gondolom — bólintottam. — Hány dollárba került ez a kellemes együttlét? — Cinikus vagy. Nagyszerű kislány, nem érdekből tette. Mennyit kellett kérlelnem, hogy fogadjon el tőlem néhány száz dollárt, és vegyen magának érte valami szép kis emléket. — Olyan kedves és érdek nélküli! — Európában ti rettenetesen gúnyosak vagytok. Senki sem hisz a tiszta szerelemben és az érdek nélküli barátságban. — Legalábbis nem egy huszonéves lány és egy ötven éves férfi között — vetettem oda. — Biztosíthatlak, hogy igazságtalanul vádolod. Az a néhány száz dollár, amit rá- kényszerítettem, jár neki, mint provízió. — Milyen provízió? Miért? — A jó üzletért, amit csináltam. Emlékszel, említettem neked, hogy minden országban muszáj valami jó üzletet csinálnom, hogy legalább az ott-tartózkodás költségeit megkeressem. Akkor nevettél, hogy igen, ahol lehet, de Lengyelországban nem sikerül. Ebéd után bebizonyítom neked, hogy tévedtél. Kerestem, méghozzá sokat. — A cári koronából való briliánst vettél? Henio felnevetett. — Nem mondhatom, hogy magasra értékelsz. Te valóban azt gondolod, hogy engem könnyen át lehet ejteni? Ebéd után mindent elmondok és megmutatok. Egyelőre lássunk az ebédhez. Kellemes hangulatban költöttük el az ebédét. Amikor a pincér kávét javasolt, Henio kérte, hogy vitesse fel a szobájába. Amikor felmentünk, Henio Szépen megy a kocsi. A sebességmutató óra kilencven,' száz között táncol, a motor kellemes, duruzsoló hangja hallatszik. A nyílt országúton, a parkírozó körül váratlanul feltűnik két alak. Amikor megpillantják a kocsit, mindketten kiállnak az út közepére és karjukkal megálljt mutatnak. . Jobbra index, fékezés, megállás. — Vigyen el minket! — Hová mennek? — Ahová maga. Ilyenkor két eset lehetséges. Vagy gázt ad az ember és szó nélkül elindul, vagy beszélgetni kezd. Jó idő van, szépen süt a nap, hát beszélgessünk... — Szóval, mindegy, hová mennek? — Nekünk aztán teljesen. — Autókázni akarnak? A lány a fiúra néz, miközben csaknem vállig érő haját simogatja. — Nos, kutyuskám! Válaszolj szépen a bácsinak. Utazni akarunk, vagy csak autókázni? A fiú a szélvédőüvegen az ablaktörlőt piszkálja. — Nem mindegy magának, mit válaszolok? Ha elvisz, jó, ha nem, jön a »következő furik. — Ha most megfordulok és ellenkező irányba indulok, akkor is beszállnak? — Simán! — válaszol a lány, és nagyot ránt a válltáska szíján. — Mégis, hová mennek? — Mi maga, hogy ennyire érdeklődik? — Nem mindegy mi vagyok? Maguknak csak az a fontos, hogy a kerék forogjon, és ne érje a lábuk a földet. Vagy nem igaz? A lány reménytelennek látja a helyzetet. Megfordul, és az árokpart felé lépeget, miközben piszkálgatja az orrát Aztán hirtelen visszafordul. — Gyere, kutya! Ne lelkizz az öregfiúval... „Kutya” a lány mellé áll, és onnan szónokol: — Hány kilométert bír el a tragacs? — Az attól függ. — Mondom, próbáljuk ki együtt! Nem nagy súly az egész. Szellő ötven kiló, én sem vagyok több hatvannál. A lány behunyja a szemét, és. az arcát a márciusi bágyadt nap felé tolja. Egy rándulás sincs az arcán, azt a látszatot kelti, mintha aludna. Később mégis megszólal; — Szóval, megyünk? — Hová menjünk? Merre tervezték az indulást? A fiú nagyot nevet. — Tervezni? Meg van maga őrülve? Mi Szellővel sosem tervezünk, csak megyünk, vagy nem megyünk, ahogy hozza az élet. — Szabadnapjuk van? — Nekünk mindig szabadnapunk van! Ezért hagytuk ott a sulit is. Az embernek az agyára ment a folytonos csengetés. Ügy éreztem magam, mint Pavlov kutyája..! Mindig a nyálam csörgött... Beülök a kocsiba és indulok. A fiú megtámasztja a kilométerkövet és azt mondja; — Vannak, akik nem méltók erre a világra. Ügy áll az útszélen, mint egy kérdőjel a sor végén...1 Kedvem lenne kiradírozni... Szalay István megvárta, hogy a pincér előkészítsen mindent az asztalra. Csak akkor vette elő a szekrényből a különféle, jobbnál jobb italokat. Végül is kíváncsiságom felülkerekedett és megkérdeztem: — Milyen üzletet csináltál, kedves óhazádban? , 1 — Rögtön meglátod. — Henio felállt, zsebéből kulcsokat halászott elő és kinyitotta az egyik nagy bőröndöt, kivett belőle egy irhabőrbe csomagolt lapos, négyszögletes tárgyat. Odament az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot és csak aztán bontotta ki. Egy keret nélküli képet láttam a kezében. A vászon sötét volt, a kép is megfeketedett az öregségtől. A „keresztről levételt” ábrázolta. — Mi ez? — Igazi Andrea dél Sarto. Ez a kis vászon több mint százezer dollárt ér. Az Egyesült Államokban a gazdag műgyűjtők verekedni fognak ezért a festményért. — Nem tudtam, hogy eny- nyire értesz a képzőművészethez — jegyeztem meg. — Nem vagyok szakértő, de ismerem a világpiaci árakat. Nem lenne ez a kép az enyém, ha nincs mellettem az a kislány, akiről oly cinikusan beszélsz. — Ö, — mondtam érdeklődéssel. — Ö mondta neked, hogy ez Andrea dél Sarto festménye? — Nem. ö csak felhívta figyelmemet a képre. Az aláírást én fedeztem fel, eléggé jól olvasható. Valóban a kissé elmosódott aláírást el lehetett olvasni: Andrea dél Sarto, és alatta: 1526. — A másik oldalán a pecsét — mondta győztesen MacAreck. Megfordítottam a képet. Német betűk, sas, alig olvashatóan: „Kaisermuseum Berlin”. — Hogy szerezted meg ezt a képet? — Egyszerűéi, megvettem a jelenlegi tulajdonosától. De ez hosszú történet. — Meghalok a kíváncsiságtól. Kérlek, mondd el röviden. — Rendben. De számíthatok a diszkréciódra? Külföldre akarom vinni ezt' vásznat és nem akarom, hogy zűrzavar legyen körülötte. — Úgysem viheted ki. A Művelődési és Kulturális Miniisztérium engedélye nélkül Lengyelországból nem lehet műértéket kivinni. — Megpróbálom megszerezni az engedélyt. Végső esetben persze anélkül viszem ki. — Ahogy gondolod. Én hallgatni fogok. És most, halljuk a történetet. — Ügy történt, hogy egy napon — kezdte elbeszélését Henio — elhatároztuk, hogy kirándulunk Pyrzycébe. Kisváros, Szczecintől délre. A régi városka majdnem teljesen elpusztult, csak a várfalak maradtak meg, és néhány ősrégi épület. Bástyák. Megnéztünk egy forrást is, ahol valamelyik királyunk püspöke keresztelte meg a pogányokat. Szóval, már akkor létezett. Rettenetes az, hogy ezt a forrást nem használják ki. Özönlenének a • turisták, ha tudnának róla, mert csodálatos a vize, szép a környék, bűbájosak az emberek. — És ott találtál rá Andrea dél Sarto festményére? — Ne zavarj — dörmögte Henio. Ivott egy pohárral és 'folytatta: — Pryzycében megebédeltünk és a pincér mondja, hogy a közelben van Trzinsko-Zdrój, ahová érdemes ellátogatni. Elmentünk, mert korán volt még visz- szatérni Szczecinbe. Tó, forrás, régi városka, de csodálatos környék. Beleszerettem ebbe az ódon kisvárosba, ahol annyi tornyocska, varfal volt, hogy ha ez Amerikában ez enyém, tíz dollár belépődíjat kémék mindenkitől a megtekintéséért. Itt meg semmi. A középkori vendégfogadókban Coca-co- lát isztok. Ez még jobb üzlet lenne, mint „Disney Land”. Azt mesélik. hogy * Hitler ott gyógyította betegségét. (Folytatjuk) * J Ida néni gálaest előtt
