Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

Országjárás —jegyzetfüzettel IMMÁR HUSZONÖT éve járom az országot az elma­radhatatlan kék fedelű jegy­zetfüzettel. A szüntelen ter­mészeti változást szinte nyo­mon lehet követni. A kis­kunsági kopár homokbuckák helyét alig két évtized le­forgása alatt nagy kiterje­désű fiatal erdők, a hansági mocsarak helyét ezer és ezer hektár zöldellő nyárfa fog­lalta el. Az Alföld síkságain, ahol az ötvenes évek elején a látóhatárt még semmi sem törte meg, most fasorok, mezővédő erdősávok emel­kednek. Tokajról évszázado­kon át csak mint borvidék­ről szóltunk. A nyáron vi­szont Miskolcon láttam egy képet, amely Tokajt a leg­csodálatosabb panorámát nyújtó tv-toronnyal és a szőlőhegyek fölött permete­ző helikopterrel reprezentál­ja. Ady Endre a „maradandó­ság városának” nevezte Deb­recent. Móricz Zsigmond azt írta róla, hogy negyvennégy éve ismeri ezt a várost, de mindmáig álmélkodva veszi észre, hogy ott semmi sem változott. A Hajdúság „fővá­rosában” manapság minden alakul, felmérhetetlen válto- ' záson megy keresztül. Már ! csaknem igazi iparváros, 1 amely az új lakónegyedek 1 toronyházaival, a kultúra és I a tudomány új fellegvárai­val rajzolja meg rokonszen- ' vés arcának szocialista vo- ] násait. Országjárás közben lép- ten-nyomon tapasztalom, hogy szinte minden vidéki központunkban, valamely megyeszékhelyünkön megta­lálhatók a modern nagyvá­rosokra jellemző toronyhá­zak, tágas terek, korszerű üzletek, éttermek, bisztrók, egészségügyi és kulturális intézmények, amelyek ko­rábban csak a fővárosban — de néha még ott sem — vol­tak láthatók. Ide kívánkozik az építészet neves króniká­sának, Granasztói Pálnak szép- gondolata, amely sze­rint kevés dolog adja meg olyan nyilvánosan, maradan­dóan s leghamarabb szem- 1 betűnően egy nép, egy or­szág, egy korszak rangját, 1 mint épületei, városai, vá­rosképei. Szocialista törekvéseink legfőbb célja, hógy a mi ko­runk minden eddiginél ran­gosabb alkotásokat testál­hasson az eljövendő évtize­dekre és századokra. Szom­bathelyen például egy haj­dani grund helyén felépült az a művelődési és sport­ház, amely előkelő hazai és I nemzetközi rendezvények egész sorának ad otthont, s am^ly a tervezőket és az építőket arra ösztönözte, sar­kallta, hogy a remekbesza­bott alkotást hasonlóan rangos létesítményekkel ve­gyék körül. A példát követte Győr, Miskolc, legutóbb pe­dig Debrecen. Huszonöt év jegyzetfüzete­it őrzöm szekrényeim fiók­jaiban, polcaimon. Ezeknek a feljegyzéseknek — utazá­sok, beszélgetések, értekezle­tek szerteágazó részleteinek — többsége nem került új­ságcikkbe. De a sárguló pa­pírlapok most jó szolgálatot tesznek. Íme egyetlen la­pocska: „1960. augusztus 15. Bontják a régit, építik az újat Budapesten, a hajdani Mária Valérián. Fogynak a viskók... A sok ezer szük­séglakásból már csak 214 roskadozik a telepen... Egyet meghagynék ezekből a deszkabódékból, amolyan múzeumfélének, emlékezte­tőül .. A MINAP KINT jártam a Valérián — elnézést a rossz emlékű megnevezésért —, a József Attila-lakótele- pen, ahol nem hagytak meg egyetlen deszkabódét sem. Így a múzeum csak a jegy­zetfüzet lapjain létezik. Ak­kor, 1960. augusztus 15-én a régi és az új lakótelep kö­zött választóvonalat építet­tek: betonutat. Jó érzés volt átlépni azt az utat, mert akár a mesében, száz esz­tendőt ugorhattunk egyszer­re. Mellettünk a toronydaru könnyedén kapta fel a te­herautónyi építőanyagot, vit­te, emelte egyre feljebb, a nyolcadik emeletig. Innen csupán • egy kőhajításnyira volt a rozoga ház, amely előtt karosszékben egy 73 éves bácsika pipázott, amint mondta, a Magyar Acéláru­gyárból nyugdíjazták. Min­dig arról álmodott, hogy el­jön az idő, amikor kitörhet a deszkabódéból, s emberhez méltó lakásba költözhet. Ezt az álmot öntötték betonba az építkezésen szorgoskodó munkások. Mennyi ilyen ál­mot öntöttek betonba Pé­csett, Nyíregyházán, Eger­ben, Székesfehérvárott... —, főleg a legutóbbi tíz eszten­dőben, amikor egymillió új lakást hoztak tető alá az or­szágban ... A mai Tatabánya, Várpa­lota, Salgótarján ... csupán egyben hasonlít a régebbi bányászvárosra. Abban, hogy akkor is s most is bányász- város. De minden egyéb — a város is, a benne élő em­berek élete is — teljesen megváltozott. Szegeden és Egerben — a családok több­ségénél — ma nem az a gond, hogy kerül-e pénz a szülőknek iskoláztatásra, ha­nem az, hogy lesz-e elég tanterem és kollégium, amely befogadja a tudo­mányra szomjazó fiatalok derűs hadát. Sopronban az ország lakosságának alig fél százaléka él. De az életvi­szonyokban végbemenő vál­tozásokat országos érvényű­nek tekinthetjük. Tavaly csakném félmilliárd forintot költöttek a soproniak éle­lemre, ruhára, iparcikkre, szórakozásra. Tíz éyvel ez­előtt mindössze 17 magán­gépkocsi volt a városban, ma három és fél ezret tar­tanak nyilván. Miskolcon még a havonta visszatérő vendég is talál valami újat: toronyházat, új bölcsődét, frissen renovált utcarészt, társadalmi összefogással ki­alakított játszóteret, egy-egy új portált... A GYARAPODÁS jelei or­szágosan kézzelfoghatóak. Elismételni felesleges volna a közelmúlt hetek híradásait — például az új városok avatóünnepségeit —, ame­lyek mind azt példázzák, tudunk alkotni, korszerűbb, bőségesebb, szebb életünk kialakításának feltételeit meg tudjuk teremteni: fo­kozatosan élőre halad az or­szág. Szüntelenül változik, de közben az emberek ma­guk is új szemlélettel gaz­dagodnak. új gondolkodásra nevelődnek. Az egyes vidéki városok, községek, falvak közötti nemes vetélkedésben éppen ez a megváltozott gondolkodás játssza a fősze­repet. Költőien változatosak az alkotások tájegységenként is, városonként is, sőt fal- vanként és a még kisebb közösségekben is. Az élet természetes rendje, hogy az ország egyes vidékeinek nemcsak a közismert és jel­legzetes földrajzi képek és a jellegzetes épületek adják a helyi színeket, hanem az ott élő emberek is. Valósá­gos és terjedelmes irodalom született a szamosháti, ak őrségi, az angyalföldi, a sár­közi, a jászsági, a hortobá­gyi, a nógrádi, a szegedi, a sümegi, a göcseji, a sziget­közi, a mohácsi, a vörös cse­peli, a kecskeméti, a somo­gyi — és oldalakon át so­rolhatnám tovább a többi szűkebb pátriákat — embe­rek jelleméről, örömeiről, gondjaikról, szorgalmukról, törekvéseikről. Ezek azon­ban — akár a földrajzi tér­képen — a természetes szín- gazdagság jelei. Ezeket az árnyalatokat egyik megyei látogatása al­kalmával így summázta Ká­dár János elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsá­gának első titkára: „...Igaz ugyan, hogy sok ebben a megyében is a sajátosság, hogy hazánk térképén az ország különböző megyéit különböző színekkel jelölik, de az egész ország mégiscsak piros”. Politikai térképünk tehát egyszínű: az ország haladá­sának, a szocializmus építé­sének színvilága. A szünte­len változás színvilága. S hogy ez mennyire igaz, ezt egyebek között bizonyítja társadalmunk legkisebb egy­ségének, a családnak a pél­dája is. Zalától a Nyírségig mind kevesebb az olyan csa­lád, amelynek tagjai kizá­rólag munkások, parasztok vagy értelmiségiek volná­nak. Inkáb az a jellemző — még Szatmárban is, amelyet nem is olyan régen a sötét­ség jelképeként emlegettek, az őrségben is, ahol évszá­zadok során meg sem moc­cant a változtatás szándéka —, hogy a családokban har­monikusan együtt élnek az ipar. a mezőgazdaság és — jobbára a fiatalok személyé­ben — áz értelmiség, a szel­lemi pályák képviselői. AHHOZ A NEMZEDÉK­HEZ tartozom, amely a régi romjain építette fel az újat, és közben meggyőződéssel hitte, hogy szinte egy csa­pásra képes lesz megforgat­ni a világot. Csak később értettük meg, keserves ta­pasztalatok árán tanultuk meg, hogy újat alkotni, újat teremteni — épületekben, de' főleg az emberek tudatában — fáradságosabb, időben sokkal hosszabb, mint egy­kor ifjonti hévvel gondoltuk. Ennek ellenére — most, amikor a jegyzetfüzeteimet rendezgetem — egyetlen kö­vetkeztetésre jutok: hihetet­lenül gyorsan érkeztünk el a fejlődés mostani mérföld­kövéhez és hazánk minden szögletében azon fáradoz­nak, hógy még feljebb emel­kedjék a szűkebb pátria, és tovább táguljon az ország horizontja is. Kőszegi Frigyes Szímítanik a társadalmi összefogásra Óvoda épül Tarnazsadányban A község lakóinak régi óhaja az, hogy a települé­sen óvoda létesüljön- hiszen addig az anyák egy része nem vállalhat munkát. Nya­ranta — két hónapig — ugyan működtetnek egy ideiglenes gyermekintéz­ményt Ilyenkor nemcsak felügyelnek az apróságokra, hanem a napközi otthon n.mww február 1L. vasárnap konyháján főznek is szá­mukra. A tanács hosszú ideje gyűjti a pénzt, össze is jött már egymillió forint. Ehhez ugyanennyit kaptak a me­gyei tanácstól. Lapunkban — az elmúlt év őszén — téves informá­ció alapján már az átadás közeli időpontjáról is hírt adtunk, ezzel kissé elébe mentünk az eseményeknek. Az idén azonban megvaló­sulhat a településen élők kí­vánsága : harharosan hozzá­fognak az építkezéshez. A terv elkészült, a kivitelezést a Dél-Heves megyei Építő- és Szakipari Szövetkezet vállalta. A létesítmény egyébként a falu központjában kap helyet — nyitás után ötven kisfiút, kislányt fogad majd. Ez azt jelenti, hogy kielégí­tik az igényeket, s minden arra jogosultat felvehetnek. Természetesen számíta­nak a zsadányiak segítségé­re, társadalmi munkájára, s azoknak az üzemeknek a támogatására. ahová nap mint nap járnak az embe­rek dolgozni. Az élő virágot semmi nem helyettesítheti, életünk apró öröme, akár a madárdal vagy a kék ég. Sosem elég. Tavasztól őszig pompáznak, de még a leghidegebb évszakban sem nélkülözheti szépségüket az ember. Üvegvárosokat épít, ahol a fagytól, széltől óvja a kényes virágokat. Január­ban, februárban is tarka mezők virulnak a növény­házak üvegfalai alatt. Magyarország virágkerté­szete Európa-hírű. Vágótt és cserepes virágaink, dísz­növényeink keresettek a szo­cialista és a tőkés piacokon. Jól jövedelmező export­cikk, ezért az utóbbi évek­ben a szövetkezetek, kerté­szeti vállalatok jelentős be­ruházási összegeket költöttek növényházaik fejlesztésére: holland technológiák beve­zetésére, automata klímabe­rendezésekre, öntözésre. A kül- és belföldi értéke­sítésben egyaránt vezet a szegfű, a kivitel mintegy 70 százalékát képezi. Az ország minden táján találni olyan kertészetet, mely szegfűt termeszt. Különösen híres S csongrádiak amerikai fajtá­ja: Hódmezővásárhelyen honosodott meg, s évente több millió szálat adnak el a hosszú életű virágból. Ceglédnek pedig valóságos szegfűgyára van. Közép-Európa legnagyobb orchidea-kertészetét Szom­bathelyen találjuk. Az egzo­tikus virág divatba jött itt­hon és külföldön. Évente 70 —80 ezer harang- és fürtös virágot adnak el — öt mil­lió forint értékben —, cse­répbe, vagy celofándobozba zárva. Egyharmada a Szov­jetunió, Csehszlovákia, Jugo­szlávia, az NSZK, Ausztria, Svédország virágpiacára ke­rül. A kertész szövetkezet 8,1 hektárnyi automatizált növényházaiban tavaly 135.8 millió forint értékű, 80—100 féle virágot és dísznövényt termesztettek. Pálmáik, bro- méliálk és fikuszaik ver­senyképesek a dán, belga, és holland vetélytársak között A főváros virágboltjaiban két közismert termelőszövet­kezet, az Óbudai és a Sasa- di szállítja a legnagyobb vi­rágmennyiséget. Időnként azonban a vidéki kertésze­tekből is valóságos virágka­ravánok érkeznek Budapest­re. A legközelebbi virág- dömping március 8-án, a nemzetközi nőnapon lesz. Már készülnek erre az al­kalomra az üvegvárosokban, melyeknek lakói csak szi- íombontásra várnak. H. A. Tulipánaratás. Az Óbudai Mezőgazdasági Bodros fejű hortenziák készülnek a hosszú Tsz-ből százezerszámra küldik kül- és bel- ... . . földi megrendelőinek a tulipánokat (MTI fotó — Fehérváry Ferenc felv. — KS) (MTI fotó — Érczi K. Gyula felv. — KS) Két felvételünkön az Egri Csillagok Termelőszövetke­zet virágkertészetének ker­tészeit mutatjuk be. Ezek a virágok március elejére illa­toznak, teljes pompával vi­rítanak majd az üzletekben. Bal oldali képünk: Szalai Pi­roska a cineráriákat öntözi. Lent: Lepres Sándor a szeg­fűket permetezi. (Fotó: Tóth Gizella) 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents