Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-22 / 44. szám

Színházi p*'

Egerben

AMI

CSUK

EGY MŰVÉSZNEK mondandója van a világról és a világhoz. Ezt a mondandót egyezményes jelekkel leírja és a maga részéről a művészet elintéztetett. Ezután jön az olvasás művészete: az egyezményes jeleket magamban újra értelmezni, s a jelekből kialakított élmény rendszert visz- szavetíteni a körülöttem való világra. Mindezt így irodalomnak hívják. A színház az más. Az író-művész itt ugyancsak leírja az egyezményes jelekkel a mondandóját, de már jó előre tudja, hogy amit leír, azt nem olvasni fogják, hogy közte és a befogadó közé, az üzenő és az üzenetkapó közé a közvetítő lép: a színház. Színészeivel, a rendezővel természetesen, a súgóval, a fővilágosítóval, a függönyhúzóval és minden intimitást; ki?ánandón, — a nézőközönséggel. Mert a közönség nem az egyes nézők összessége, nem felsorolható nevek lajstroma, hanem valami egészen más. Több és kevesebb is. Személytelen és személyes, valami minőségileg mindig új és mindig más. aki nélkül — amely nélkül — mint közvetítő nélkül az írói szándék el nem jut a tizedik sor négyes helyén ülő „a” nézőhöz.

A könyv — az írás és az olvasás művészetének eszköze — intim, otthoni barátunk. A színházba el kell menni. Az iménti individualista, az utóbbi kollektív élmény. Is! Hogy mindezt miért éppen egv Csehov-összeállítás. egy színházi előadás kapcsán jutott eszembe leírni, annak valójában egyszerű az oka: mert hogy éppen Csehovról van szó. Akit a színpadon is úgy kell játszani és játszatni, műveit úgy juttatni el a nézőhöz, mintha az olvasó lenne, és akit, ha olvasok, ha prózáiét is, akkor is a színház élménye támad fel bennem. Azok a bizonyos „egyezményes jelek” a cse- hovi művészetben azonos kottából szólnak, ha más instrumentumokkal is: a

könyvvel, vagy a színészi szóval akár.

MAS SZÓVAL Csehovot csak bensőségesen szabad játszani, derűjét kicsit kesernyésen, keserűséget a derű iróniába hajló felhangjával inkább, még a harsányságot is, ahol ez kelletik visszafogottan. Egységesen. Nem lehet Csehovot játszani csak színdarabjaiból, mert a hiteles játékhoz prózájának világa is kelletik és fordítva is igaz ez: akkor hiteles bármely csehovi figura, ha kiérezhető belőle és mögüle az egész csehovi atmoszféra. Pontosabban az a világ, melynek keserű valóságáról, a benine létező emberekről, embertelenségről. a lelkek mélyén mégis ott élő és fellelhető humánumról a művésznek mondandója volt, mégpedig napjainkhoz szólóan is. Nem napjainkra, hanem napjaink hoz szólóan.

Véleményem szerint ez az egységes felfogás a leghitelesebb díszlet ahhoz, hogy Csehov-világot kapjunk színpadról, s nem a belógatott. és a szájbarágóst szolgáló nyírfaág az, amely keretet adhat a színpadi történésnek. Ezzel a bosszantó nyírfaággal voltaiképpen és lénvegében már ki is mondtam összes bosszúságomat A mi Csehovunk címmel, az egri színpadon bemutatott Csehov-show-val kapcsolatosan. A többi megjegyzés a megelégedettségé már sokkal inkább. A néző megelégedettségéé. aki jól szórakozott a színházban, s volt időszak. amikor ez másodlagos szempont volt, és az is öröm, hogy ez a másodlagossá g már csak múlt időnek

Varga Gyula és Máthé Éva a Jubileumban

(Fotó: Jármán György)

tűnik. A Csehovot szerető, olvasó ember megelégedettségéé, hogy a könyv intimitása és gyönyörűsége ím a színpadról is visszaköszönt. És a kritikus megelégedettségéé is, mert számos hiedelemmel ellentétben, aki igazán és igazul a kritikusi szakmára (?) adta fejét, annak az a voltaképpeni öröme, ha alapvetően a dicsérő szavak kategóriájában „mutogathatja kritikusi mivoltát.

VAN MÉG, maradt még Csehov-mű bemutatlan Egerben. Maradt, ha Illés István, az elmúlt néhány színházi évad alatt, mintegy Csehov- ciklust is teremtve és rendezve megpróbálta, és jobbára sikerrel közel vinni a ma nézőjéhez a ma is elevenen ható Csehovot. De nem ..maradikról” van most szó. Két monológ közé három egyfalvonásos, az egész ösz- szeállításnak egy alcím — hogy Alpári történetek sok tanulsággal — meg a főcím természetesen hogy: A mi

Csehovunk és közben valami más érdekes dolog is történt a színpadon. Kiderült „is”, hogy lehet egyfelvoná- sosakat is játszani, hogy nem íigaz. miszerint a magyar színháznéző azonnal veszi a kalapját ha egyfelvonásost kell látnia, sőt. nem is a kalapiát veszi, hanem a jegyét nem veszi meg (ha bérletes, akkor marad a kalap), mert vele egyfelvonásosakat ugyan ne etessenek meg. A színház az' három felvonás, legfeljebb két rész, de egv darab, egy történet, egyazon hőssel...

Csehov tehát nemcsak mint Csehov aratott sikert az egri színpadon, de mint az egyfelvonásosak, mint az egy „darabon” belüli több történet szerzője is — Illés István koncepciójának jóvoltából. És rendezői szándéka miatt is, mert valójában egyetlen színmű játszódott le a színpadon, Csehové! És ezért hangoztattam a jó elébb, hogy mitől lehet, mitől lesz egységes egy előadás, hogy milyen óriási szerepe van Csehov egész életműve egységes értelmezésének, a még oly „kis” alkotásocská- ban is, mint például a Leánykérés. Ezt az egységes atmoszférát megteremteni, ez volt Illés István rendező eltökélt szándéka, s hogy ez sikerült, ez a legnagyobb rendezői érdeme. A többi, a színpadi játék pillanatai, már a szakma mindennapi — de le nem becsült! — jó rutinjából fakadnak, játékmesteri feladatok, amelyekben magabiztosan építkezhettek a jól „elkészített”, beton szilárd sá gú alapkoncepcióra a rendezést illetően.

ÉS EBBEN az atmoszférában, mint déltengeri halak egy melegvizű akváriumban, valósággal úgy lubickoltak a színészek. Varga Gyula és Fehér Tibor elsősorban, kikben mindkettőjükben pedig ott-ott kísért néha a maní- mkkal, a külsősége« eszközökkel való élés veszélye, akikből néha még ma is ki- kibuggvan a játék helyett a iátékosság is. De hogy nrí- lven jó színészek, ha igazán ió közegben vannak, azt most is igazolták. Nekem Fehér Tibor a Lakodalom Zsigalov- jában tetszett jobban, ahol a iáték kollektivitásában kellett egv ostoba fninnkó karakterét mfl'Zvqizplnia, és tét+ o cy*t+ V'it'H r‘l hcn rri f Tf "Cfq

Ovúüí* A tiQ'hánvzó* ávt&l- másságáról írt monológ Nyumég új és figyelemreméltó

vonásokat.

Öröm volt látni és hallaná a Jubileumban Péva Ibolyát, aki szinte újraszületett erre a szerepre, Máthé Évát és Máthé Etát, akik két ellenpólusát, de jellegzetes figuráját vitték színre a cseho- vi női világnak — magukkal ragadóan. Vándor Éva a Leánykérés Natalja Sztye- panovája. Remek karakteralakítás ez, nem is ő a szereppel, hanem az él vele együtt, és külön örvendetes, hogyan tudja felhasználni testi adottságait a magaformálta alak kifigurázásához. Gágogó kis buta, nyúlt nyakú liba perlekedik Maróti Gáborral, a játékbeli Lomov- val, aki olyan ostoba, hogy már inkább szánjuk, mintsem nevetjük. Somló Ferenc, Matus György, Ittes József, Somló István járultak még hozzá egy-egy szerep karakterisztikus megfogalmazásával a vitathatatlan sikerhez.

A mozgásra néha kevés teret biztosító és a belóga tott nyírfaágat, mint valamiféle jelrendszert felhaszná ló, egyébként azonban egészében véve kifejező díszleteket Gergely István készt tette. A ruhák, amelyek Fekete Mária munkáját dicsérik, a szereplők jelleméről is sokat mondva járultak hozzá a játék hitelességéhez.

EGY MŰVÉSZNEK mondandója volt a világhoz a világról. Ez Csehov volt. Több művésznek Csehov okán és jogán szántén volt mondandója hozzánk — ők is megtették. Most már csak rajtunk, nézőkön — és az olvasókon — a sor, hogy a művészek vallotta világot magunkban újraéljük, a történetek tanulságait levonva, magunkat a körülöttünk va ló világgal szembesítsük. Ha még jobbítani is akarjuk, akár csak egy pillanatra is, már nem voltunk hiába Anton Pavlovics Csehov színházában.

Gyurkó Géza

Hetvenöt éve, M04. február Sí-én született Nagy István romániai magyar író, a két világháború közötti erdélyi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. Tollát a munkás- mozgalom érdekébe állította, már első regénye is (Földi Jánost bekapta a város) a városi proletár és a paraszt érdekazonosságát hirdette. A világháború előtt kapcsolatot talált a magyarországi baloldali mozgalmakkal, írásai egyre ismertebbek — és elismertek hazánkban is; írói munkásságáért magas román és magyar állami kitüntetésben részesült. Hetvenötödfk születésnapja alkalmából egy 1939-ben írt vallomás erejű tárcájának közlésével köszöntjük az írót.

Nagy István:

Régi

történet

Régi történet jut eszembe.

Tizenegyedik évemben jártam, mezítláb. Iskolai szünidő volt. Szobafestő mesternél próbainaskodtam napi negyven krajcárért, hogy legyen könyvre való az ötödik elemiben. Édesapám ugyanannál a mesternél forintos mázolósegédként dolgozott. Szaktársai gyakran megcibálták a fülemet. Olykor bizony meg is rugdostak. Mindennél sokkal gyöt- rőbb volt az, hogy nem akartak elismerni nagyfiúnak. Percenként így kiáltottak rám:

— Te kicsi, hozz egy kártya vizet. Te kicsi, törjél budai földet. Te kicsi, mi az anyádért hoztál okker helyett szatinóbert?

Hiába mázoltam be magam olajfestékkel, nagylábam ujjától' a fejem búbjáig, hiába húztam a talyigát inam szakadtáig, hiába fojtottam tortkomba a sírást a hajnali koránkeléseknél, mert még a szomszédok is így kicsinyítettek:

— Ó, te szegény Pistu- ka ... — Pedig én szüntelenül arról ábrándoztam, bárcsak Istvánnak szólítanának már engem is, mint apámat. Mert ő csuda nagy ember volt, ha nem is növésre, de kenyérkeresetben. Akkoriban állt be önkéntes tűzoltónak is. Főterjesztője volt Kolozsváron a Népszavának, de ezt csak elvből vállalta. Emellett télen szűcs volt és jegyszedő a nyári színkör felső erkélyén. Anyám ugyanott ruhatáros. Ha apámat a színházhoz osztották be szolgálatra a tűzoltóságtól, akkor jegyszedő és napos tűzoltó volt egy személyben, s mindig félt, hogy emiatt majd egyszer elveszíti mindkét keresetét, öt testvérem közül engem, mint

legnagyobbat, sokszor becsempésztek függönyhúzás után a sötétben, s én az erkélylépcsőn ülve szégyenkeztem végig a felvonásokat. Az utolsó jelenetnél, lámpagyújtás előtt, mindig ki kéllett jönnöm. Annyira megalázónak éreztem ezt a színhá- zasdit, hogy azon a nyáron, mikor először dolgozni adtak, a második fizetésnél kijelentettem, ezután csak úgy megyek színházba, ha jegyet váltanak nekem, hogy számozott padba ülhessek. Apám nagy nehezen beleegyezett. Egy júniusi vasárnap estére készült a nagy esemény. Kimondhatatlanul boldog voltam. Azt hittem, attól kezdve belátják, hogy mégis nagyfiú vagyok. Szüleim készülődésében is ünnepélyességet éreztem. De mikor végre elindultunk lefelé a bűzös Lépcső utcán, koma bácsink szemberohant velünk, s valamit izgatottan hadart apámnak, ki csak ennyit mondott neki lehor- gasztott fővel:

— Hogy a fene ott egye meg őket Szarajevóban ...

Koma bácsink helyeslésével egy időben fekete lobogó került a színház homlokzatára. Az előadást nem tartották meg. Búsan ácsorogtunk a gyászlobogó alatt. Ö, nem a meggyilkolt magyar trónörökösért • búsultunk. Apá- mék talán nem is sejtetnék, hogy azt a zászlórudat az én szívembe döfték. Apám nemsokára bevonult. Kivitték a harctérre. Máról holnapra nagyfiú, sőt család- fenntartó lettem külön színházjegy nélkül is. Pedig de tiltakoztam, hogy én nem így gondoltam. De most már senki sem akarta elhinni, hogy még kisfiú vagyok. Be

kellett állani a nagyolt h&í

. lyére a gyárba és mindenJ hova ... Azóta, ha nagy vágyak elérésére törekszem^ mindig elfog egy kis kételyj s gyötrő bizonytalansági érzés bénítja meg akaratomatj Ilyenkor mindig félek, hogy közbejön valami, s a magam szemében mindörökre kisfiú maradok. Ez az érzés fokoj zódott öntudatos munkatár-J saim révén is, akiktől mái* inaskoromban állandóan azt hallottam, hogy mindaddig újabb és még borzalmasabb» világháborúk törnek reánk,' amíg a mai társadalmi viszonyok uralkodnak. Ha eU gondolom, hogy az úgynevezett békeévekben erdőtűzként égett hol Kína, hol az amerikai kisállamok, majd Abesszínia, aztán a spanyol félsziget, — akkor be kell vallanom, hogy az Európa közepén mostanában fellánh golt új háború nem is oko-i zott különösebb meglepetéstj Egyszerűen megállapítottam,1 hogy harmincöt éves vagyok, tehát három évvel máris többet éltem, mint aa , apám, aki harminckét éves korában tűnt el a galíciai fronton. Elfog valami dühös sietség: befejezni mindazt,’

amit lehet. Nagyon szeretnék még élni, de ha most mégis az apám sorsára jutok, olyan ügyért akarok meghalni, ami a fiamnak és kortársaimnak boldog jövendőt teremt, hogy ne foglalkozzanak végrendelkezz gondolatokkal harmincöt éves korukban, mint én, kinek zaklatott életét, s egyéniségét félig kész regények és • befejezetlen színdarabok jellemzik.

VA

Mister MacAreck üzletei

uv*. • • !•

• •.

V\ ■*. • • I

«• v.'

% »V * *

* * v

(Fordította: Bába Mihály)

40.

Az amerikai távozása után azonenal telefonált New Yorkba. Amikor a kagylóban felhangzott a The Chase Manhattan Bank egyik igazgatójának hangja, a Crédit helyi képviseletének főnöke értesítette, hogy mister Mac Arecktól százezer dollárra diszkontócsekket kapott, és kérdezi van-e erre fedezet, ezenkívül kéri blokkolni ezt az összeget. Az óceán túlsó felén felhangzott a nevetés:

— Nevetséges kérdés, hogv MacAreck úr csekkjének van-e fedezete. Százezer dollárra? ötször nagyobb l cssaegstis.: füzetünk. „ Segyék a csekket a borítékba és küldjék el a címünkre. Mi azonnal kiadjuk telefonon a diszpozíciót a megbízottunknak, az Angol—Amerikai Banknak Párizsba, hogy utalják át az összeget.

Két órával később a Crédit Lyonnais-ban megszólalt a telefon Párizsból. Az Angol—Amerikai Bank értesítette őket, hogy New Yorkból érkezett utasítás szerint a nizzai Crédit fiók javára írtak félmillió új frankot, mely százezer dollárnak felel meg. A bank igazgatója nagyon elégedett volt, hogy ilyen jó ügyfele akadt, és ö maga ellenőrizte, hogy mister MacAreck csekk-könyvecskéjét a lehető leggyor- , sabban .intézzék-«V § a portás holnap reggel vigye az Ambassador szállodába.

Eközben a mi amerikaink visszatért a szállodába, A portás udvariasan tájékoztatta, hogy az utasításnak megfelelően a kocsi várja. MacAreck úr megkapta a kulcsot, beült a kocsiba és hajtott a Le Chaps testvérek cégéhez. Mindkét úr udvariasan meghallgatta az ügyfelet és dicsérték a döntését. Közölték, hogy megfelelő tőkével jó üzletet lehet csinálni a tengerparti ingatlanvásárlással. Az árak hamarosan felszöknek. Az ügyfél azonban megmagyarázta, hogy nincs szándékában házvásárlásba fektetni vagyonát. Megfelelő villára van szüksége. Európában kiterjedt üzletet folytat, és itt saját lakást akar. Lehetséges, ha néhány vagy tízegynéhány év múlva visszavonul az üzleti élettől és örökre elhagyja az Egyesült Államokat, a Riviérán telepszik le. Ügy ahogv tette ezt már nagyon sok barátja és ismerőse.

A cég tulajdonosai megígérték MacAreck úrnak, hogy megfelelő villát keresnek. Ha a tisztelt ügyfelük holnap reggel befáradna, együtt mehetnének Nizzába és a közeli Cannes-ba körülnézni. MacAreck közölte, hogv reggel néhány ügvet kell elintéznie, de délután egv órakor már szabad és elinthetnének megnézni, azokat a villákat, amelyeket Le Chaps urak figyelemre méltóknak tartanak. Az amerikai ekkor elővette pénztárcáját és kiVett belőle egy ezerfrankost és letette az asztalra.

— Mi, üzletemberek — mondta —, az előlegtől kezdjük számítani az üzletet. Nagyon sajnálom, hogy ebben a pillanatban nem tudok nagyobb összeggel szolgálni önöknek, mert még nem intéztem el minden formalitást, hogy a csekkszámlámat megnyissák a Crédit Lyonnais-ban.

Az ingatlankereskedő cég tulajdonosai elismervényt adtak az összegről.

— Nem tudnak véletlenül egy eladó sport Ferrarit? Kész vagyok komoly összeget fizetni érte.

— Arra időt kell áldoznia, uram — tanácsolta Le Chaps úr, — meg kell érdeklődnie minden használtautó-kereskedőtől, hogy nem rendelkeznek-e vele. A francia Riviérán és Monacóban sok ilyen cég van. Gondolom, ezekben a garázsokban talál megfelelőt. Hogy éppen Ferrarira akad-e? Szerencse dolga. Viszont, ha hosz- szabb ideig óhajt megtelepedni nálunk, akkor érdemes megrendelni a gyártól.

1979. február 22.. csütörtök

(Eolytatjuki