Népújság, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

JJ

Kirabolta a tél...”

Napokon keresztül az újságok első oldalán a főszereplő: a tél volt. Napokon keresvitül a rádió, a televízió híreiben különös hangsúlyt kapott a kemény európai tél. amely Észak- és Közép-, valamint Kelet-Európa óriási térségein próbálja nem is sikertelenül bebizonyítani, hogy az ember ugyan lehet óriás, de a természet sem törpe. Sőt! Napokon keresőül — gondolom — szerte Európában a telet figyelte és mire ezek a sorok megjelennek, talán még mindig figyeli a hidegtől, a hótól, a járhatatlan utaktól, az orkánoktól sanyargatott és ebben a sanyargatásban egységessé vált európai közvélemény.

Sőt: gondolom azt is, hogy a világ más. téltől nem bántott tájain is most éppen olyan „izgalmas” olvasmány lehet az európai télről szóló megrendítő tudósítások váltakozó sora, mint ahogyan mi is fejcsóváló részvéttel, együttérzéssel olvasunk az indiai monszun, az északamerikai tájfun, vagy az indonéziai szökőár pusztításairól. Mert egyszerre nagyszerű és kisszerű is az ember: tud harcolni, küzdénl, minden erejével és minden tudásával és képes egyszerre a tátott szájú olyan érdeklődésre mások bajai iránt, amelyben ott rejtőzik a nem is olyan nagyon elrejtett megelégedettség: nem velem, vele történt. Mert hát már ilyenné formált bennünket a természet — mondhatnánk, s még lenne igazunk is. ha igazságunk nem is. De hát most nem erről akarok írni, a világért sem azt fejtegetni, hogy az ember nemcsak biológiai, de társadalmi lény is, s hogy ez az utóbbi, hogyan formálja az előbbit minden tekintetben, de a tudatában különösen. Egy más cikk, sőt egy tudományos Írás kereteiben lehetne arról és nálam sokkal szakavatottabbnak szólni.

Egy, vagy talán még több alkalommal — az ember, néha bizony ismétli önmagát, meg másokat is — írtam már arról, hogy a béke akkor kezdődik, amikor a másik ember megölése már nem számít hősi tettnek, hanem egyszerűen gyilkosságnak, és ennek keserű logikájú fordítottja: a háborúban hősiességgé manifelisztálódik az ölés. Tudom, ilyen egyszerűen megfogalmazva nem több ez a megállapítás, mint polgári humanizmus, egy olyan definíció, amely ugyan igazat fogalmaz meg, de az igazságát csak az e definícióhoz vezető gondolkodás útjának végigtöprengésével lehet Valóságosan is megérteni. Ám a köznapi megértés, a „napi” megértés szintjén talán mégis használható. Különösen, ha ezt a gondolatot tovább folytatván olyan extrémnek tűnő megállapításhoz is eljut az ember, hogy: megnyugodva olvasom a tél tábornok és félelmetes hadseregének kemény és megmegújuló támadásáról szóló és valóban néha megborzongató. még a meleg szobákban is demeszitően ható híreket.

És teszem ezt nem ama biológiai lény nem is titkolt megelégedettségével, hogy lám, ahol én e sorokat írom, ott csak a tiszta hideg az úr — ma még persze — se híre, se hamva a méteres hóakadályoknak, az üvöltő sarki viharnak, az áram- és gázszünetnek, az energia- korlátozásnak. Tagadnám, hogy ennyi ősi állati ösztön bennem is ne rejtezne? Szó sincs róla, mert akkor hazudnék. Ám a domináns érzés mégis sokkal inkább az a társadalmi tudat, hogy amíg az emberiség szűkebb. vagy tágabb környezeteiben — bármely kontinensen, vagy bármely kontinensről szólva — Európa tele első oldalas szenzáció, hogy amíg azt olvassuk borzongva, miként pusztult el húsz ember Kolumbiában egy részeg sofőr miatt, amíg azon hüledezünk a képernyő élőét, hogyan keresik az Adriába zuhant repülőgép roncsait és halottait — addig béke van a világon.

A történelem nem kért és nem kér csereáldozatot: adjál húsz embert Kolumbiában, s akkor csend lesz Kambodzsa és Vietnam határán, legyen kemény a tél Európa északi részén és akkor nem tör ki újabb és véres konfliktus Közel-Keleten, öljön meg nekem, a történelemnek ezer embert az indiai monszun okozta áradás és akkor továbbra is Helsinki szelleme „járja be” Európát és a világot. Csupán csak arról van szó, hogy ezek a magukban véve nem kis tragédiák, egyáltalán „nemzetközi” tragédiák lehettek, bizonyítják, hogy mo:it a természettel állunk szemben és nem az emberek alkotta fegyverekkel. Mert, hogy a természettel csak megbírunk valahogy, mert az emberekkel, pontosabban az embertelen társadalmakkal volt mindig a bajunk.

Kovács II. János tizedes unokája most ott káromkodik a lefagyott országúton, a befagyott autójában és dideregve gondol a fűtött szobára, mígnem kimenti őt a tél szorító, jeges karjaiból a hómaró. Miért is jutna eszébe, hogy nagyapja, ama bizonyos Kovács II. János tizedes éppen január első napjaiban pusztult bele a fagyhalálba a Donnál — és nem egyedül, de ezer és tízezer számú társaival együtt? És akkor Kovács II. János tizedes és ezernyi, tízezernyi társának pusztulása csak egy napi hír, ha volt a hadijelentésekben, legfeljebb annyival „színezve”, hogy a haláluk okát a tél tábornokának számlájára ínták.

És a tél még tiltakozni sem tudott e gálád hazugság ellen. Nem mondhatta, hogy kérem, én teszem a dolgom. néha elvétve azt, túlságosan is keményen zárok hideg karjaimba néhány embert, de azt kikérem magamnak, hogy tíz- és százezrek pusztulásáért engem tegyenek felelőssé. Nem. a tél nem tudott tiltakozni a Don .mellett sem. Sztálingrádnál sem, Moszkva alatt sem. Buchenwaldban és Auschwiitzben sem. Kinézek az ablakon, fent szikrázó kék az ég. de kemény hideg van. még a verebek csőre is párádzik. Teszi ím a tél a dolgát. És mi riadtan figyeljük, mit tesz, és mint teszi. Figyeljük, olvassuk rő'a a híreket, amelyek a lapok első oldalas szenzációi, vezércikket érdemlő központi témái.

Minthogy 197f)-ben azok is.

Utóvégre békében élünk. Most a tél tábornok a legnagyobb ellenségünk. Ellenfelünk pontosabban. Amelyet , legyőzni” előrp ki.sz.ámíthatóan évről évre megadatott és megadatik nekünk. Most ugyan: „Egyebet, nem látni hónál és fellepnél: — Koldussá lett a föld. kirabolta a tél’’, de folytassuk Petőfi sorait Vajdáéval, mert eljön az idő. amikor: ..Nap alattam, nap fölöttem — Aranyos tüzes felhőben.. ” lesz újra a világ.

És akkor majd az évszázad kánikulája kerül a lapok első oldalára?

^ cA*

Sági Gyöngyné

(Fotó: Perl Márton)

0 kérdés — különböző formákban — úgyszólván naponta elhangzik Heves nagyközség és a járás vezetőinek hivatalos megbeszélésein.

— És a nők... ? — kérdezik egymástól és ön- maguktól — hogyan élnek, hogyan dolgoznak, milyen a közérzetük, megtettünk, megteszünk,-e minden lehetségesei helyzetük javításáért, a rájuk háruló terhek csökkentéséért?

Mert miről is van szó? Nem kevesebbről, mint arról, hogy a nagyközség 6541 munkaképes lakosából a nők száma 3327, vagyis ennyi a dolgozó, illetve munkaképes asszony, Tényleges munkaviszonyban közülük jelenleg mintegy 2200-an állnak. Többségük természetesen asszony., szintén dolgozó férjjel, kisebb-nagyobb gyerekekkel. a család fent}- (és össze-) tartásának ezernyi gondjával. Éppen ezért olyan kézenfekvő, hogy a nők helyzetének jobbulásá- val lényegében mindnyájan jobb helyzetbe kerülünk.

Mivel pedig oly igen természetes ez, több szót aligha érdemes mondani róla. Annál több haszonnal járhat, ha az elégedett jelentések mögött megkeressük az embert — esetünkben a dolgozó asszonyokat. Kiindulópontul maga magát kínálja a Hevesi Háziipari Szövetkezet. melynek termékei nemcsak nagyon szépek és tetszetősek, de kimondottan művésziek is. Méltán aratnak nagy sikert így mind a hazai, mind a külföldi piacon. Nos, ez a szövetkezet, jellegének megfelelően — szinte kizárólag az asszonyoké. A 355 szövetkezeti dolgozóból 326-an a szebbik nemhez tartoznak.

Ez az arány egyféle — jó értelemben vett — „nőuralmat” jelent. Báder Miklósné személyében a szövetkezet elnöke asszony és magától értetődően asszony a legtöbb tisztségviselő, a dolgozók és a bedolgozók is.

— Annyira asszonycég vagyunk — mondja a mosolygós. fiatal elnökasszony, — hogy például nők napján magunk kedveskedünk magunknak virággal, a néhány férfi munkatársunk kedvéért pedig férfinapot is tartunk, szeptember 29-én, a Fegyveres Erők napján köszöntjük őket. és — bizonyára az ő nevükben is elmondhatom jól kijövünk egymással. Annál is inkább így van ez, mert, ha a munkánkat könnyítő intézkedéseket hozunk, az rájuk éppen úgv vonatkozik, mint az asszonyókra. Megkülönbözte- éítt nem akarunk, nem is igen lehetne tenni. ProbléSzőttesek,

blúzok,

kesztyűk...

Asszonyokról, akik hírnevet szereznek Hevesnek

ma, konfliktus — mélyebb gyökerű — nemigen akad köztünk, ők éppen úgy örülnek például a gépesítésnek, a munkát könnyítő különböző intézkedéseknek, mint mi, asszonyok. Talán tréfásan hangzik, de van benne valami: amikor megszüntettük a nőbizottságot. mint nálunk szükségtelent, férfi dolgozótársaink nem érezték szükségesnek egy férfibizott' ság megalapítását..,

Mindezek ellenére tagadhatatlan, hogy a réges-régi szövőszékeken asszonyok dolgoztak. (Néhány ma is van ezekből, egyértelműen nem lehet száműzni őket, sok megrendelő ragaszkodik a kézi szőttesekhez. ■

Veres Sándomé 1962 nyarán lépte át először a szövetkezet kapuját, és tizennégy éven keresztül dolgozott szövőnőként, két műszakban. Aztán özvegyen maradt egy nagyocska és egy alig féléves kislánnyal. Nagyon nehéz, elkeserítő helyzetbe került. meghatódás, szomorúság nélkül ma sem tud rágondolni. De az is éppen olyan megható — az ellenkező. az öröm oldaláról

— számára, hogy nincs az a rokon, aki úgy mellé állt volna akkor, mint a munkahelye. A korábbi két műszak helyett egyműszakos lett, a szövőgépről az ex- port-csomagolóba került, nem beszélve a jelentős anyagi támogatásról.

— Ezek után elmondhatjuk-e. hogy Veres Sándomé

— a szövetkezetben mindenki Katikának becézi — nincs perben a sorssal?

— Már. hogy is lehetnék, van két szép gyerekem, azt meg nem is tudom, hogy mondjam el. mennyire szeretek itt, bent... Nekem borzasztó sokat segített a szövetkezet, csak mi tudiuk. hogy mennvit, Veronkával

— Mondják nemcsak jól dolgozik, szorgalmasan is tanul.

— Szorgalmasan, szorgalmasan. .. nekem muszáj szorgalmasnak lenni, mert az az igaz. hogy nehezen ér+ern az anvagót, ha csak egv részt kihagynák. utói sein tudnám 'érni magamat, így aztán néha fent feeál teanem fél 12-ig. éjfélig is, bár ez éppenséggel nálunk nem szokatlan: Ha idebent szorít a munkával a határidő, otthon is dolgozunk, és ez nekem nem fárasztó, mert szeretek hímezni, néha valósággal gyönyörűség.

— Nem is sokan viselnek olyan szép hímzett blúzokat, mint Katika nagylánya — jegyzi meg, csak úgy, kiegészítésként Báderné Ve- ronka.

— Jaj, a nagylányom... tepnap cipőt vettünk neki, most lesz a szalagavatója, jön a karácsony. 420 forint volt a cipő, olyan drága, de mit csináljunk, muszáj megvenni.

— És a kicsi mit kapott?

— A kicsi? — csizmát, pulóvert. blúzt, sapkát..,

— És anyuka?

— Én egy harisnyanadrágot.

* * •

Hevesen nincsenek nagytávolságok, gyalog is néhány percnyi séta csak a háziipartól a BUDAGANT kesztyűkészítő üzem, és közel állnak egymáshoz abban is, hogy szintén női munkahelynek számít — kétszáz dolgozóból csak 31 a férfi —, jelenleg negyvenen gyesen vannak, és mint Dévé~ nyi Vilmos, az üzem vezetője — Tánczik Istvánná párttitkárral egyetemben — tiszta lelkiismerettel vallhatja, rokonok abban is. hogy ahol csak lehetséges igyekeznek könyebbé tenni mind a munkát, mind a munkakörülményeket, jóllehet. a kéz munkája, ügyessége itt is alapvetően fon~ tos. (Ha pedig már a rokonságnál tartunk, nem hallgatható el az sem, hogy míg a gyönyörű hímzett blúzok, nagyszerű szőttesek nagy többsége Svájcban. Francia- országban, Amerikában talál gazdára, addig a BUDAGANT hírneves kesztyűi zömében az NSZK-ba. Ausztriába és az NDK-ba kerülnek.)

— Tehát a munkakörülmények — mondja az üzemvezető. — Nézze, nem hal- lelujázhatunk. hogy jaj igy, jaj úgy. De megvagyunk. Ahol lehetett, villanyvarró- gépet állitottunk be. ugyanakkor az is igaz azonban, hogy akad nálunk még jó néhány régi bevált hagyományos. pedálos Singer, aki azt megszokta, nem szívesen cseréli fel az újra. Kitűnő munkát lehet (és tudnak és kell) végezni, a követelmény maximálisan a világszínvonal. Nagy baj lenne az nekünk, ha olvan mintát mutatna nekünk egy megrendelő, amit mi ne tudnánk megcsinálni.

— Csak az-ai -baj -vdU

közbe Tánczikné —, hogy kinőttük az üzemet.

— Igen. de vannak elképzeléseink a bővítésre. Találtunk itt a közelben egy számunkra megfelelő épületet, igaz, nem olcsó. de megvesszük, nagy örömünkre ugyanis o pesti vezetőségünk fantáziát lát a hevesi üzem fejlesztésében, és noha az ország több helyén van részlegük — a pénzt ide teszik.

— Sokba kerül, de az egy műszak terjelése miatt szükség van rá — magyarázza a pártszervezet titkára. — Az a helyzet ugyanis, hogy a gyesről visszajövő mamák nem tudják vállalni a két műszakot, még akkor sem. ha akarják. Voltak. akik megpróbálták, de nem ment. Ehhez kell tehát alkalmazkodnunk, és ezt meg is tesszük. Közös érdekünk, mindnyájunknak jó, ha úgy szervezzük a munkát, hogy dolgozóink elégedettek legyenek.

— És elégedettek?

— Bizonyára, mert szívesen visszajönnek hozzánk, igaz engedményt is adunk: aki a gyesről (vagy a leszerelő férfiak a katonaságtól) visszajönnek, munkába állásuk első hónapjában darabbérük 25 százalékát kapják meg. begyakorlás címén.

A véletlen úgy hozta* hogy Sági Györgynével beszélgetünk a munkáról, az itt dolgozó asszonyokról.

— Bőrrel dolgoznak, nem selyemmel. Nehéz?

— Nehéz-e? Nem mondhatnám. Inkább csak megtanulni. Mivel pedig én már nyolc éve itt dolgozom! úgy érzem, megtanultam.

— Olyannyira — segiti át a szerénység nehézségein Tánczik Istvánné —, hogy ő a legjobbak közé tartozik. 22 pár kesztyűt is megvarr egy műszakban, kifogástalanul.

— A keresettel, a munkakörülményekkel elégedettek-e?

— Én csak azt mondhatom, hogy nincs okom panaszra. Mióta bővítették. van megfelelő öltözőnk, vásárolhatjuk a reggelit, az uzsonnát, kávét, üdítő ita~ lókat, a keresetem pedig — igaz. nekem tanulóm is van — eléri a négyezerét.

Néhány percig gyönyörködünk a kész. félkész kesztyűkben. Olvanok — szórakozó ttak. feledékenyek, figyelem! —, hogy nagy kár lenne elveszíteni. Aki tehát hozzájut, jól vigyázzon rá.

Mint ahogyan a nőket foglalkoztató hevesi munkahelyek vezetői is vigyáznak arra, hogy ügyes kezű lányaik. asszonyaik jól érezzék magukat másódik otthonukban. az üzerfibén.

S. Kon Tibot

4

«

▼ere« SSn(törné