Népújság, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-26 / 21. szám

„Otthon”-e a napközi onhon? TIZENKÉT esztendeig voltam napközis nevelő. Ak­kor az 1960/61. tanévben még még csak 113 ezer gye­rek — az általános iskolá­soknak a 8,1 százaléka — töltötte délutánjait is az is­kolában, ma viszont 380 ezer általános iskolai tanuló, az összlétszám 34.4 százaléka tartózkodik az ország nap­közi otthonaiban. Még job­ban visszalapozva a naptár­ban: Az 1952/53. tanévben például mindössze 19 ezer napközis gyermekről tudósít a statisztika, ök még csak 1,6 százalékát tették ki a tanulóknak. E számok tük­rében bátran állíthatjuk, hogy közoktatásunkban a nanközi otthon fejlődött az utóbbi évtizedekben a leg­dinamikusabban. Annyira dinamikusan, hogy a Fiúk, vidékről Este a koleszban — Nem vagyok én fene­gyerek — mondja a magas, deltás, sápadt bajúszú fia­talember, akiről az hírlik a kollégiumban, hogy nehé* fiú. — Csak valahogy nem bírom a bezártságot — foly­tatja tovább. Tolnai Károly, aki harmadéves csőszerelő tanuló. — Most már meg­szoktam, de eleinte bizony szenvedtem. Falun, Kiskörén nőttem fel, s ott állandóan a mezőn kóboroltam, vagy a Tiszára jártam. És a sport a mindenem. A foci, a ka­jakozás, s két évig súlyt is löktem az intézeti csapat­ban. — Esténként mit csi­nálsz? — Hát... Most leginkább csak tévét nézek, mert ki­menőre nem mehetek. A koleszban tilos a cigizés, s rajtakaptak, elvonták a ki­menőmet. Igaz, hogy csak fél 8-ig lehet kint maradni a városban, de azért mégis­csak ott a jobb, mint bent ücsörögni. Várom is a hét végét, mert akkor minden­ki hazamegy. De ha az idén végzek, itt maradok dolgozni Egerben, tizenkét forint 50 filléres órabérrel kezdek, s majd a vállalat munkásszállóján lakom. ★ A 14—18 éves fiúk, akik megyénk községeiből köl­töztek be három évre az egri szállóba, lassan szok­nak hozzá a szigorú rend­hez, a különféle tilalmak­hoz. A Heves megyei Ta­nácsi Építőipari Vállalat szakmunkástanulóinak ott­honában több mint százan laknak. Á srácok maguk ta­karítanak és reggelente osz­tályzatot kapnak szobájuk­ra. Ragyog is minden a tisztaságtól, a folyosókon, a szobákban katonás rend uralkodik. Természetesen van. aki nehezebben illesz­kedik be az új, kissé talán túl szigorúnak tűnő élet­rendbe, ám a legtöbben ha­mar belátják, hogy a kollé­giumi juttatások, a közös programok többet érnek az albérlet sivárságánál, vagy a céltalan csellengés kötetlen- sédénél A fiúk délelőttönként vagy az iskolában tanulnak, vagy a munkahelyükön gya­korolják a szakma fogásait Ebéd után kezdődnek a dél­utáni foglalkozások. Termé­szetesen elsősorban a tanu­lás, később a szakköri ösz- szejövetelek. majd a filmve­títés, vagy a tévénézés. ★ — Tulajdonképpen a gye­rekek állítják össze a film­programot — tájékoztat az ügyeletes kollégiumi neve­lőtanár, Nyirati József. — Fél évre előre megkapjuk a filmek listáját a mozi­üzemi vállalattól, amellyel szerződésünk van: havonta négyszer vetítenek Két es­tét az építőipari vállalat fi­zet. a másik kettőt pedig a tanulók. mennyiségi igényeket tan­évenként 90—95 százalékban ki tudjuk elégíteni. Oldjuk föl a számokat. Csaknem négyszázezer kisis­kolás kénytelen a tanításon túli másik félnapját is az is­kolában, a napközi otthon­ban tölteni, ahelyett, hogy a szüleivel lehetne, vagy a testvéreivel játszhatna az igazi otthonában. De hát a napközi is ..ott­hon” — második otthon. Csakhogy, ha benézünk egy „napközi otthoniba”, bizony gyakran elszomorodunk. Azt látjuk, hogy a kisgyermek a második félnapját is tante­remben kénytelen eltölteni, egyszereűn azért, mert a mennyiségi „fejlődéssel” anyagi erőink nem tudtak lépést tartani, ezért nincs kellő számú speciális nap­közis termünk. Még nagyobb baj, hogy a napközinek ki­nevezett tanteremben a kí­vánatos húsz-huszonöt he­lyett sok helyen harminc­negyven gyermek szorong, és ritka ajándéknak számít, ha az iskolának nagy udva­ra meg sportudvara is van. ahol a tanulók kifutkoshat­ják magukat a jó levegőn. A szűk ebédlőkről — vagy az étkezőnek kijelölt szűk tantermekről — már szinte röstellek szólni. Pedig köz­tudomású. hogy a kevés hely miatt a napközisek né­ha három-öt turnusban kénytelenek ebédelni, s ez két, két és fél órát leköt az amúgy kevés szabad ide­jükből. A LEGNAGYOBB baj ta­lán az, hogy noha — ismét­lem — mintegy négyszáz­Esti zeneszóra gyűltek össze a fiúk az egyik szobában (Fotó: Szabó Sándor) Kotroczó Zoltán harmad­éves kőművestanuló, a kol­légium KISZ-titkára: — Nincs sok vita, amikor kiválasztjuk közösein a fil­meket. Legtöbbször a kalan­dos témájúak, vagy a kri­mik a sikeresek. Majd min­denki részt vesz a vetíté­seken, hiszen ilyen hideg időben úgysem nagyon ér­demes a városban kóborolni. Egyébként készülnünk is kell a farsangi bulira, ne­hogy megint „leégjünk”, mint a múltkor, összeállí­tottunk ugyanis tréfás jele­netekből egy jó kis műsort, diszkó is lett volna, de a kollégista lányok az utolsó percben lemondták a rész­vételt. Közbejött nekik va­lami más program. Igaz. md sem szóltunk időben. Re­mélem a mostani bál jobban sikerül majd. A lányos arcú fiatalem­ber Istenmezejéről jött Egerbe tanulni. Egyik báty­ja beszélte rá erre a szak­mára. — Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, — mondja. — Otthon persze azzal húz néha, hogy „kőművesnek nem kell ész”. Mert ő érett­ségizett. Mégis a téesz-ben dolgozik, mint főállatte­nyésztő. Különben, mi kő­művestanulók kapjuk a leg­több ösztöndíjat, mivel tár­sadalmi szerződést kötöttünk a vállalattal. Ha végzek, Egerben fogok dolgozni és szeretnék majd tovább is tanulni. Egy elsős fiú, Vizkeleti János már úgy jött a szak­munkásképzőbe, hogy a har­madik év után visszamegy a falujába. Épületasztalos­nak tanul. — Épül majd otthon egy kenyérgyár, s az ottani mű­helyben biztosan kapok majd munkalehetőséget — vallja a Kisköréről érke­zett fiú. — Hárman va­gyunk testvérek, a szüleim nemrégen építettek házat az erőmű közelében. Nekem nagyon jó otthon. — És itt a szállóban? — Mások a követelmé­nyek, de meg lehet szokni. Áz az igazság, hogy aki rendesen tanul és sok baj nincs vele. az több kedvez­ményben részesül. — Ezt magadra érted? — Nemcsak. Igaz, hogy én sem panaszkodhatok, sű­rűn járhatok kimenőre. Többször voltam már fenn a várban, de eljárok a mo­ziba is. Ismerkedem Eger­rel. Most pedig január vé­gén részt vehetek egy hét­napos csehszlovákiai sítábo­rozáson Húszán megyünk a koleszból, s ez olyan csere­üdülésiéi«. A losonci iskolá­ból nyáron jönnek hozzánk úszni. ★ Hét óra felé jár. Lassan vége a vetítésnek. A mai műsor a Régi idők rockze­néje. A „kimenősök” is szál­lingóznak hazafelé lő páran leülnek tévét nézni, mások a szobájukban tanulnak, vagy olvasnak. Valahol elő­kerül egy citera is, és né­hány fiú halk muzsikálásba kezd. Este tízkor az épület el­sötétül. Józsa Péter ezer kisgyermek él napközi otthonainkban; mind a szü­lői, mind a pedagógusi köz­tudat még ma is amolyan másod- és sokadrangú in­tézménynek tartja a napkö­zit. Ezért azután az ide be­osztott nevelők jó része igyekszik rangosabbnak tar­tott oktatói munkát kapni, semmint hogy a lebecsült neveléssel foglalkozzon. A szülő pedig fittyet hány a napközis nevelő kéréseire, figyelmeztetéseire, mert hi­szen a napközis nevelő nem osztályoz. A felnőttek gon­dolkodásmódját természete­sen átveszi a gyerek is. Van-e kiút ebből az ör­dögi körből? Van. Egyre több Iskolá­ban jönnek rá, hogy — mint a rendtartás kimondja — „a napközi otthon az ál­talános iskola szerves ré­sze”, nem pedig tehertétel, ami jobb volna, ha nem volna. Ezekben az iskolák­ban igyekeznek otthonosan berendezni a külön terme­ket. és a nevelőt is nehéz munkájához illően megbe­csülik. Sőt: a szülők is tud­ják, hogy a napközi otthon nem amolyan hatodrangú „pedagógiai ruhatár”, ahová csak úgy beteszem, s ahon­nét csak úgy kiveszem a gyermekemet: hanem fontos nevelési intézmény. Az ilyen iskolákban a szülők segítenek mindenben, amiben tudnak. A gyermek­nek nemcsak tetszetős be­rendezés, mozgástér, játék- lehetőség jelenti az otthonos­ságot hanem az is — vagy talán elsősorban az —, ha látja: az ő szülője is részt vett az ő második kis ..ott­honának” a szépítésében, munkájában, hogy neki. a gyermeknek jobb legyen... A fent mondottakkal ta­lán azt is sikerült bebizo­nyítanom, hogy a napközi otthon megbecsülése. gon­dos fejlesztése, otthonossá tétele nem pusztán pénzügyi probléma. ÉS NE FELEDJÜK, hogy egy-másfél évtizeden belül — az előrejelzések szerint — több mint félmillió kis­iskolás lesz napközi ottho­nainkban! Győri György (Fordította: Bába Mihály) 17. Dufay asszonynak a hajón a legszebb gyémánt­jainak kellett lennie. A fér­je, Wheeler asszony bal oldalán foglalt helyet, Dél- Afrikában egy gyémántbá­nya tulajdonosa volt. A kapitányi bálon Mac- Areck úr kifogástalanul vi­selkedett. Teljes szolidaritást vállalat asztaltársaival. Minden hölggyel táncolt, még Mrs. Polnikkal is. Ez mór talán egy kissé túlzás volt... A büféből pezsgőt hozott a hölgyeknek, el­mondta a legújabb európai vicceket, ahonnan nemrégen tért vissza. Rendkívül érde­kes történeteket mesélt el arról, hogyan mossák a tá­nyérokat a nagy éttermek­ben, és hogyan kell kirakni a gyapotbálákat hajóról. A hölgyek úgy nevettek, hogy könnyük csordult a fantasz­tikus anekdotát hallgatva. A férfiak Is elégedettek vol­tak. Hölgyeik nem panasz­kodtak, hogy nincs sikerük. Ami pedig a fiatal ültetvé­nyest illeti, el kell ismerni, hogy bírta az italt és is­merte is. Rögtön szemrehá- hányást tett a pincérnek, aki- „Balantine” whisky helyett a „White Honse” üvegből öntött italt merészelte neki hozni. És amikor megparan­csolta, hogy ezüstvöd őrben hozzák oda a legdrágább italt, ami a hajón van — polish vodkát —, még a me­rev Slade úr is felengedett és ivott „my dear Henry MacAreck” egészségére. Az egyik hölgy észrevette a szép gyűrűt az elegáns gentleman ujján. Régi aranykeretbe egy erősen fénylő zöld kő volt beil­lesztve. MacAreck úr szí­vesen mutatta meg a gyű­rűjét. Nevetett, hogy min­denki rendkívül érdeklődik a zöld kő iránt. Pedig az egy egyszerű üveg. Azért viseli, mért állítólag taliz­mán. Apja, aki részt vett az első világháborúban, a harcmezőn egy súlyosan se­besült indust vitt a hátán. Szegény csaknem egy egész nap feküdt a német és az amerikai lövészórok között. Rettenetesen jajgatott és nem bírt meghalni. Végül is senior MacAreck úr éjszaka elindult a drótháló között és a lövöldözés ellenére a saját állásukba vitte az in­dust. A sebesültért később a frontszakaszuk mellett levő angol hadseregből jöttek a társai és elvitték. Néhány hónappal később az indiai, aki csaknem cso­dával határos módon me­Hol volt, hol nőm volt... Nem csupán az öregedés jele, hogy az ember csendre vágyik. Száguldó, dübörgő világunkban egyre nagyobb kincs a csend. Lelki és testi szükséglet, tömegméretekét öltő igény a természetbe vágyakozás, a friss, szabad levegő. Ebben az országban soha annyi lelkes híve nem volt a horgászatnak, a vadászatnak, a turisztikának, mint napjainkban. — Mit keresel a hálakon kfvül a tóparton? — A csendet. — Az erdőben? — A csendet, a nyugalmat. És találunk?? Szombat délután van. Lefekszem szunyáink Behunyom a szemem, távoli csendes tájakra gondolok, havas hegycsúcsok­ra, végtelen rónára. Amikor már-már szememre jönne az álom, autó tülköl az ablak alatt. Később valahol porszívó zúg. — Ej! Felkelni! No, majd vasárnap. De akkor sem sike­rül. Azt hiszem, kevés bérháza van ennek az országnak, ahol nappal, sokszor még éjjel is csend lenne. Tv, rádió, magnó, valamennyi szívhez nőtt, kedves, de hangos jó barát. — Hol jártál? — Üdülni. — Hogy érezted magad? — Köszönöm, rosszul. Éktelen zaj volt. Uteára nyílt az ablakom, a bárból hajnalig felhallatszott a zene. Ismerősöm beteg. Kórházban van, meglátogatom. — Örülök, hogy jobban vagy. Remélem, most már tudsz éjjel is pihenni. — Sajnos nem. Forgalmas utcára nyílik az ablak. Az úttesten vasból van a csatornafedőlap. Mindig kattan, ami­kor keresztülmegy rajta egy autó... Vadászni indulok. Pihenni, nyugodni, ki az erdőbe. Ma­gaslesre ülök. A vadőr megadja a kellő és szükséges eliga­zítást, és mint aki jól végezte dolgát, hazafelé indul. Egyedül maradók. Végre Csend van. Csupán a szellő borzolja a fák gallyait, és nagynéha egy-egy madár repül el a magasles fölött. Messze, távoli hegyek vonulata látszik» Olyan, mint amikor a gyerek az összehajtogatott papír szé­lét cikcakkosra vágja ollóval. / Valahol ág reccsen. A nagy csendben távoli puskalövés­nek hallatszik. A szomszédos hegyoldalban szarvasok vonul­nak. Hallani nem, csupán látni lehet őket. Távcsővel figyel­ve nyolcán vannak. Két bika, a többi vegyes díszkiséret. Örülök a csendnek. De nem sokáig. Váratlanul, mintha a föld dobta volna ki őket magéból, két túrista bukkan elő. Kezükben táskarádió. Túlkiabálják a zenét: — Milyen szép hely ez, pajtás! Itt azután lehet pihenni.’ Csend van és nyugalom.,. Minek szólnék! Mit mondhatnék nekik? Azt, hogy el­lopták az erdőtől a csendet... Szalay István nekült meg a halál karmai közül, megtalálta megmen- tőjét Hosszan és keresett szavakkal mondott köszöne­tét Henry apjának, élete megmentéséért. Biztosította, hogy minden vagyona, a fiatal amerikai tiszt rendel­kezésére áll, aki nem félt kockáztatni életét, hogy segítségére siessen az isme­retlen embernek. Az indiai emlékül az idősebb Mac­Areck úrnak adta a zöld köves gyűrűt, természete­sen egyszerű üvegkővel. Hi­szen szegény indiainak mi lehetett volna még más va­gyona? A megmentett ka­tona biztosította, hogy a gyűrűnek különleges tulaj­donsága van, titokzatos erővel rendelkező talizmán, tulajdonosának anyagi sike­rei lesznek, szerencsés lesz a szerelemben és megvédi minden veszedelem ellen. Az amerikai tiszt megkö­szönte az ajándékot és mert nem akarta megsérteni az indiait a gyűrűt ujjára húz­ta. Somme mellett történt ez. Néhány nappal később az eddigi nyugalmas szakaszon rettenetes harc kezdődött. Senior MacAreck hadosztá­lyából alig kétszáz ember maradt, s ebből mindössze hét, aki nem sebesült meg. Közöttük volt a zöld köves gyűrű tulajdonosa Is. Ami még érdekesebb: ettől kezd­ve mindig siker kísérte a talizmán tulajdonosát. Még az 1929-es nagy tőzsdei ka­tasztrófa idején is. Senior MacAreck egy centet sem vesztett. Különös sugallatra, három nappal a nagy vál­ság előtt eladta az összes részvényét és kivette a pénzét a bankból. Maga sem tudta, hogy miért tette ezt akkor. Nem lehet tehát csodál­kozni, azon, hogy amikor az egyetlen gyerekét a második világháborúban behívták katonának, apja uiiára húz­ta a zöld köves gyűrűt. A ta­lizmán segített a fiának is. A legkisebb sebesülés nél­kül megjárta a frontokat, számos kitüntetést kapott, pedig nagyon nehéz szolgá­latban volt: A Málta-szi­getén állomásozó egyik ha­dihajó parancsnoka volt. — A szerelemben is sze­rencsét hoz önnek ez a ta­lizmán? — kérdezte az egyik hölgy. Mister MacAreck e moso­lyodott: — Nagyon bátortalan va­gyok és félek a hölgyektől, így hát nem volt alkalmam kipróbálni a talizmán ere­jét. A hölgyek nevettek. Nem egyikőjük hajlandó lett vol­na kiigyógyítani bátortalan­ságából a csinos gentle­mant. Némelyikük talán el is határozta, hogy kigyó- gyítia. A hosszú hajókirán­dulás alatt biztosan terem arra alkalom. Az általános beszélgetés az ékszer körül folyt. A hölgyek dicsekedtek éksze­reikkel. Az urak a gyémánt világpiaci áráról, és a világ leghíresebb köveinek törté­netéről beszélgettek. A lai­kusok azt hiszik, hogy min­den gyémánt színtelen. Szó sincs róla! Ezeknek a kö­veknek különböző árnyala­tuk van. A legolcsóbb a sárga. A legnépszerűbb az egyszerű fehér. De a kékes­fehér már drágább a színte­lennél. Ezt követik a drá­gábbak. a világoskék, a ró­zsaszínűek, és a zöldek. Az ilyen szinű gyémántok na­gyon ritkák és nagyon drá­gák. Egy kis rózsaszínű bri­liáns, amely alig há rom ka - rétes, sokkal drágább, mint a tízszer nagvobb sárga óri­ás. Legdrágábbak a zöld briliánsok. Fjeknek sr-nte ámk sincs. Ritkaságok. Leg­utóbb egy nvakéket díszítő, alig két és fél karátos zöld briliánsért. Du Pont asszony 115 dollárt fizetett. — Talán ez szintén zöld briliáns — kiáltott fel Pol- nik asszony. — Mutassa meg, kérem. (Eolytat)u’:) I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents