Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-03 / 285. szám

Márffy Ödön emlékezete

Száz éve, 1878. november 30-án született Márffy Ödön, a magyar művészeti élet kiemelkedő egyénisége. Pályája elején tökéletesen beilleszkedett abba a forrongó, eleven szellemi légkörbe, amely Budapesten az első világháború előtt kialakult. A Nyolcak festőcsoport tagjaként konstruktiv szemléletű, erőteljes színvilágú, robbanékony dinamikájú képeket festett. A századforduló reform nemzedéké- -nek tagja, 1913-ban másokkal együtt tiltakozik a Népszava szerkesztőinek letartóztatása ellen, s 1919-ben aktívan részt vesz a Tanácsköztársaság művészeti életének megszervezésében.

Belső békéjét és képeinek stiláris kiegyensúlyozottságát szinte zökkenőmentesen tudja összeegyeztetni a 10-es évek társadalmi küzdelmeivel, a hamvas színeket szilárd kompozícióra való törekvéssel. A 20-as évektől művészete „konszolidálódott’, s a további négy évtized során kialakult az a jellegzetes életút, amely Márffyt a harmónia és az életöröm festőjévé avatta.

Festészete a vizuális öröm és gyönyörködés kimeríthetetlen forrása. Olyan természetű képi világ, amely a látvány igézetével ejt rabul, a színek villódzásával, a festékből szőtt fátyolszerű felületek vibráló, lüktető érzékiségével;

A szépség iránti kivételes fogékonyságáról egyszerű témájú képek vallanákc elmélázó szép nők, rezgő lombú fák, hamvas gyümölcscsendéletek, fodrozódó kék víztükrök és fut- feározó lovak. Páratlan könnyedséggel és virtuozitással megjelenített „ábrájuk” belső feszültséget, visszafogott erőt sugároz',- L- -An-yyr\‘-rffimvin-VinAVirf ^i-irVV*-r*y>*a*»aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa

A képen Pipacsok című alkotása

Pásztorok

Könyvek; festmények; öreg cserepek; A heverőa háziszőttes. Túl az ablakon a Horea utca lüktető zaja. Őszbe csavarodott hajú, kicsit hajlott hátú férfi tekint alá. a nyüzsgő életre, amit költőként, a miagyar nyelvű líra egyik hivatott művészeként szolgál. Igen, Ká- tayádi Sáridon, elindulván görbe botjával Nagyga- lambfialvárót, s végezvén stúdiumokat szerte Erdélyben, az élettel, a jövendővel jegyezte el magát. A békés, a testvéri jelennel, a békés, a testvéri jövendővel.-s- Ahogyan Ady írta, vagy miként Illyés megénekelte, a sípnak lehet több ága, de ha mindet meghajtják,. harmóniát zengjen. Mi, romániai költők, írók, ebben a szellemben rendezzük dolgainkat, e célokért tesszük, amit tehetünk. És ez akkor visz a teljesség közelébe, ha belső hit hevít bennünket — mondja a

költő, majd ráteszi kezét egy kézirathalomra. —

Hogy így szolgálhassunk, tanulnunk is kell. A litera- túrán túl nyelveket. Mert nem csupán a magunk

gondját, a magunk örömét kell kimondanunk, hanem közvetítenünk kell a román, a szász nép, a román, a szász kultúra eredményét az itt élő magyarságnak. Én ezt elsősorban román költők verseinek magyarra ültetésével szolgálom. Tanúság ez a kézirathalom So- rescu, Blandiana költeményeiből, s más, eddig megjelent könyveim sora. Ők mind barátaim, de amit értük teszek, nem a barátság okán, hanem a kötelesség jogán van, s mindenkor viszonzásra talál.

Kányádi Sándor sokfelé megfordult a nagyvilágban.

Költészetét, az erdélyi magyar nyelvű irodalmat eredménnyel népszerűsítette Finnországban, az Egyesült Államokban éppen úgy, mint a hazánkkal szomszédos Burgen land ban. Ahová hívták, elment, S megy szűkebb hazájába, Románia magyarlakta részein.

— Az olvasóval való találkozásainkat szent szolgálatnak. elodázhatatlan parancsnak, belső rugónak tekintjük, s utazásaink a köz. vetlen kapcsolat nagy lehetőségét jelentik. Azt, hogy miközben versünket mondjuk, pallérozzuk az élő, hétköznapi nyelvet, ápoljuk nemzetiségünk kisebb-na- gyobb csoportjaiban a magyarságtudatot. Pénzt ezért nem várunk, nem fogadunk el. Jó, ha útiköltséget, vacsorát, szállást. És azt sem

nézzük, nagyvárosi kultúrpalotában. vagy falusi, léghuzatos klubszobában várnak bennünket. Irta egyszer valamelyik szórványtelepülés tanító nénije, hogy csak tizennégy magyar kisiskolása van, de nagyon szívesen fogadnának. Pillanatig sem gondolkoztam, mert tudtam, hogy a tizennégy gyermek ugyanannyi család, s nekünk tizennégy gyermek öntudatra ébredése is fontos. Meleg, forró együttlét, hasznos barátko- zás kerekedett a találkozóból, abba az erdélyi falucskába bármikor örömest visszamegyek. És így vagyunk ezzel valahányan, Sütő Andrástól Lászlóffy Aladárig! őrzetőnk egész Erdély, e jó pásztorként, évente egyszer, valamelyikünk eljut minden magyar településre. .1

tmoldvay)

r

U| könyvek

A finnugor népek mintegy ötezer évvel ezelőtt váltál! el egymástól. Nyelvészeink, néprajzosaink, régészeink kutatják, s részleteiben egyre gazdagabban feltárják a rokon népek műveltségének, kultúrájának oly sok idő utáni egyezéseit is. A finnek tőlünk messze északon, a vogulok, oszt- jákok, cseremiszek messze keleten, s a kisebb finnugor népek jórészt szétszóródva kisebb csoportokban élnek. A rokoni kapcsolatok ápolásának, a két nép barátságának mintapéldája az a kötet, mely a budapesti Corvina és a helsinki Otava kiadó közös gondozásában jelent meg. A finnugor népek népművészete. A szöveg Niilo Valonen munkája, a magyar kiadáshoz Ortutay Gyula írt előszót, utolsó szép munkái egyikeként. A kötetben azonban nem a szöveg a domináns, hanem azok a csodaszép felvételek, melyeket Rácz István a Finnországban élő világhírű fotóművész készített, akinek A nagyszentmiklósi kincs című kiadványból már ismerhetjük munkásságát. A népművészet összes ágát bemutató szép album gazdagságával felülmúl minden eddigi, hasonló kiadványt. Ezt a kötetet csak elfogultsággal lehet lapozni, nemcsak a rokonság elfogódottsága, hanem a kötet kivételes szépsége miatt is. Karácsony előtt aligha örülhetnénk kedvesebb meglepetésnek, mint ennek a kötetnek. A könyv képanyagát Finnországban nyomták bravúros eleganciával, a magyar nyomdák számára is példamutató kivitelben.

„Ami jót és rosszat átéltem” — így kezdődik Széchenyi István 1814-ben megkezdett naplója. A legnagyobb magyar — ahogyan őt politikai ellenfele és sorstársa. Kossuth nevezte — 1814-től haláláig vezetett naplót. Ebben örökítette meg magán- és közéletének eseményeit. A forradalom Kossuth eszméje, a reform Széchenyié. A harc Kossuthé. a hídépítés Széchenyié. A történelem dilemmáit, élték át mindketten, s ezt feloldani Széchenyinek későn sikerült. Mindig is, igazan, magát emésztve, pénzét, idejét, tehetségéi a hazának áldozva élt — mélyen átérezve nemzetének sorsát.' Széchenyi a reformokban, a gazdasági megerősödésben, a korszerűsödésben látta a társadalmi, s történelmi felemelkedés lehetőségét. A két eszme tévesen került ellentétbe, de a szabadságharc végső kimenetele nem kettőjük ellentétes felfogásán múlott természetesen. A sors kegyetlensége: mindketten idegen földön hunytak el, Széchenyi önkeze által. Naplójának utolsó mondata: „Nem tudom megmenteni magam”. Széchenyi hatalmas terjedelmű naplójából Oltványi Ambrus válogatott 1400 oldalnyit, s látta el jegyzetekkel, s névmagyarázatokkal. A napló műfaja a vallomás, s ha eddig netán szoborként élt volna bennünk Széchenyi alakja, most e kötetből megismerhetjük a tragikus sorsú embert.

Akik 1978. február 6-án, azon a szeles és hideg dél-* időben Nagy Lászlót utolsó útjára kísérték, biztosan tud-J t.ák, hogy nemzeti költőt temetnek el, s szívükben ott volt a kegyetlen düh: Nagy László 52 éves volt. Sütő András búcsúszavaival a nyelvben bujdosó köszönt el a versben bujdosótól: „Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szivüket fölemésztőké. Azoké, akik a dunatájí kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? — Ady előtt, Adyval és ő utána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László”. Aki csak egyszer is élt verseivel,' azóta vele él, s nyer vele örök útitársat. A gyász és a fájdalom majd csillapul — Nagy László örök lett, s akik sze,-. rétik őt: örökösök. „Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben, Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje” — írja egyik utolsó írásában. Összegyűjt tött versei és versfordításai — legutolsó, posztumusz köteté-' nek anyagával kiegészítve (Jönnek à harangok értem) három kötetben megjelentek. Megvan a helyük Petőfi, Ady, József Attila kötetei mellett.

Zéef

>»-yqr»-|nA|>-inn|-|nn ^^*—^*^***^**—**—AAA*; A******A*A*AAA**A*^A^AA^*—^ ^

A éjszaka diente g, kis ** várost, amely hegyek és kőfalak közepette a hóförgetegben szinte lappangva húzódott r meg egy nagy országút mentén. A távolban. mint fenyegető, néma kísértetek fehérlettek a határszéli hegyek, amelyek között oly buzgón csavarog a Poprád, mint egy kis kutya A szél barna felhőszár- n.yakon kei át a hegyek felett és lenn az apró városkában a zegzugos utcák, furcsa házikók muzsikálnák és sírnak, jajveszékel- nek. A lombtalan fűzfák a folyó partján ügy tördelik a kezeiket, mint a mesebeli öreg anyókák. A torony körül mintha nagy másvilági baglyok suhogtatnák a szárnyaikat. A polgárok minden kulcsot megfordítanak a zárban. Az ablakokra ráhajtják a faköpenye- get és az állatbőrök nagy szolgálatot tesznek a félhomályos szobákban, ahol csupán a terjedelmes kályhából piroslő parazsak világítanak, mint a ház fogságban tartott védelmezői. A polgár, midőn búskomolyam felhajtotta estéli borát, másban már nem találhat vigasztalást, mint a tűzben, amely_ be hosszadalmasan lehet benézni, háborúkat, újesztendei bajokat, betegségeket onnan kiolvasni. A parázsból füst lesz, bejárják az országot és a kéményben bizonyára lakik egy vén füstmacska, aki pontosan tudja, csinál-e háborút Szaniszlő király újesztendőre. Katonát szednek, zsoldosok követelnek éjszakai kvártélyt, arany- és ezűstpémz lábra kel. De az is lehetséges, hogy egy véresfejű horda kirabolja a várost, bár a kapukat éjjel-nappal őrzik az őrök. De hátha leütik az őröket és betörik a kapukat? A lányokat, asszonyokat el kell majd előlük rejteni a kolostor kriptájába, ahonnan olyan

Krúdy Gyula;

Odalent hatalmasan kaput.

döngetik a

Döngetik ca kaput

nyavalyásán, sfrboltszagúan térnek vissza, hogy az embernek esztendőre elmegy a kedve a csókolózástól. Tavaly is kimászott egy vén püspök a koporsójából, mint egv nedves fekete pók, tapogatta végig az asszonyokat, — mialatt a polgárok arra ügyeltek, hogy Sza- niszló mulatozó hadai fel ne gyújtsák jókedvükben a várost. A sikoltozásra elörohanó szerzetesek csak nagy nehezen tudták a vén püspököt koporsójába visszahelyezni. És az asszonyok nyavalyatörésen kerültek haza férjeikhez. Meg aztán a falak is meglehetősen régiek a város körül. A folyó felé beomlott a bástya, ősszel rablók másztak be az országútról és csak a darabont éberségén múlott. hogy ki nem fosztották a várost.

^ tűzszemek ráhunyorítanak a polgár búsongó gondolatára.

Ideje volna az asszonyt előszólítani, aki a gyermekkel a konyhán meghúzódott és szalmával tüzelnek, ha ugyan már el nem aludtak a kémence körül.

Már megint zörög a láncos kísértet a padláson. Cserépedényeket vagdos a falhoz. Miféle nap is van ma, hogy a kísértet nyugtalankodik?

A polgár néhány fenyőhasábot vet a nyugtalankodó tűzállatoknak. amelyek mohón ragadják meg a prédát és lángra lobbanva, vidáman kurjantanak valamit a maguk

nyelvén a kéményben tanyázó vén füstkandúrnak.

A világosságnál a polgár leveszi a szögről a kalendáriumot. Pirosbetűs könyvecske, amely megfakult a sok használattól; még a polgár apja vette valaha a krakkói vásáron, s ezért tud mindent a kis könyv.

A polgár a tűz közelében silla- bi/.ál. az ujjával kíséri a sort és az ajka halkan mondja a betűket.

— Andreás! — mondja. — Persze. hogy Andreás napja van. Ezért nyugtalankodik a vén bolond kísértet, amely még nagyapja idejében került a házhoz.

A tudós könyv visszakerül a helyére.

A polgár még halogatja a lefekvést; a beszélgető tűz mellett marad, ha már fájába került. A tűz most a kardkovácsról duruzsol, akit Andreás Cleinnek hívnak, és bizonyosan meggyónt, megáldozott a névnapján, habár ádventben nem szokás áldozni és azóta már részegen hever az ágyán. Délután hívták is a kürtöst valahová kürtölni, talán éppen Andreás Clein- hoz. A hó nagyban szakadt, szél is mutatkozott, mintha előre kémlelné az esti fergeteg útját: a polgárnak nem volt kedve az utcára kilépni, bár Andreás Clein egykor jó cimborája volt. mikor még fiatal gyerekek voltak, s a vásárosok otthonmaradt asszonyai körül le- gyeskedtek. Andreás Clein nagyon szeretett medvebőrbe öltözni, hogy a kívánt menyecskét kellően megijessze, még az erkélyekre is felmásztak éjszaka, s a szép mézes- kalácsosné reggelig is elmulatozott veink, pedig halálbüntetés járt a

hűtlen asszonyoknak. A kard élesre volt fenve, amellyel a szén nyakakat a hóhér leütögette...

I fjúság bohóság. Baj nélkül

■ elmúlt minden.

Andreas Clein ma olyan, mint egy boroskancsó, az udvarra sem szeret már kijárni, legényei kalapálják a kardot. Vájjon felmászna-e az erkélyre a szén mézeskalácsosnéhoz ?

Hej, hogy dudál a szél odafent a tető felett! A kéményen hangosan bekiált, megszeppen hangjától a tűz és a polgár hűvös sóhajtást érez a térdén.

Micsoda bolondság ez, ébren tölteni az alvásra szánt időt! Gyerünk a nagy nyoszolyába, amelyet az állatbőrök meleggé és puhává tesznek. Csak ne csináljon háborút Szaniszlő újesztendőre. Tavaszig ki sem mozdul a házból a polgár.

A faragványos ajtót az öklével

megdöngeti. Az asszonynak szól ez a jeladás, előjöhet, a gazda megengedi. hogy mulattassa. A parázs helyeslőén hunyorgat. nemsokára aludni térnek ők is a nagy éjszakába. pedig nekik nincs is asszonyuk, hideg füstként szállnak el csupán, s ki tudja, visszajöhetnek-e?

Mielőtt az asszony előjöhetett volna, a polgár hirtelen hallgatózni kezdett.

Mintiia a kaput döngetné valaki?

Megállóit a szoba közepén.

Fülelt...

Igen, most mar világosán hallja.

ablök. vagy katonák? Kavre megy. Nagyon meleg éjszaka lesz ez. Vájjon iö helyen van-e a lakat a kapun? Ejnye, most jut. eszébe, hogy a biztosító keresztvasat elfelejtette föltenni.

Az asszony minden tagiában remegve lépett a szobába, á polgár még tőle is megijedt, amint a félhomályban az ajtót kinyitotta.

— A kapun vannak! — mondta félénk hangon a nő.

— Takarodj a kamrába! — felelt hevesen a polgár. — Senkinek se nyiss, ajtót, csak nekem. Ügy látszik, rablók járnak a városban!

Az ablakhoz lopódzott; a karikás szárnyakat halkan félrehaj- totta.

Csupán annyit látott, hogy tisz- tafekete az éjszaka és a vihar őrült módjára sikolt és vágja a havat.

A kaput pedig ezalatt hevesen döngetik.

A polgár végre elhatározta magát a cselekvésre.

Egy kis olaj mécsest meggyúitott és remegő térdekkel lement a lépcsőn a kapualjba, ahol a zaboszsákok szinte idegenül meredtek a gazdájukra.

Itt már világosan hallatszott, hogy ' éles fejszékkel vagdossak a kaput. A keménv tólEy ropogott, a vasak csikorogtak, a nasv lakat nyugtalankodva himbálódzott a helyén.

A polgár felrakta a kereszt” vasat. Megigazította a reteszt. Aztán lekuporodott a legalsó lépcsőre, dideregve gubbasztott helyén, onnét várta hogy az éi- szakai látogatók lesznek-e erősebbek. vagy pedig a megvasalt kapu7

Az olajmécs reszketve táncolt a hideg kapuboltozat alatt és óriási póklábakat rajzolt árnyaival a szürke falakra.