Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

VWWAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAZ ed Száz pillanat Íróasztalom sarkán gyarapodnak a borítékok: lám vannak még azért, akik tisztelnek, szeretnek. De leg­alábbis eszükben tartanak. Gyarapodnak a borítékok, bennük a kisebb-nagyobb kártyák, lapok, névjegyek: boldog új esztendőt kívánnak a címzettnek. Nekem. Be_ vallom, hiú ember vagyok, annyira legalábbis az. mint mások. így hát felettébb jólesik, hogy többeknek is eszébe jut a nevem, címem az új esztendő alkalmából. Gyűjtöm is a borítékokat, az üdvözlőlapokat, mint va­dász a trófeákat, dehogyis dobnék el belőlük egyet is, utóvégre mindegyik én vagyok és mindegyik ő: akinek küldték és aki küldte. Két ember közötti híd egy- egy ilyen lap, amelynek hátán átmasírozik tőle hozzám a jókívánság. És most gyűjtöm ezeket a hidaesikákat, amelyeknek traverzei a betűk, pillérei pedig azok a megemlékező pillanatok, amelyek megíratják, megcí- meztetik őket. Mondom is, hogy milyen jólesik, hogy így megem­lékeznek rólam. — Te valóban csinálod ezt a lelkesedési rohamot, vagy valami veled született bajod van? — Miért? — hökkenek meg, amint barátom kaján­fanyar, vagyhogy inkább cinikusan vigyorgó arcába né­zek. __ Még, hogy miért? Te valóban nem a földem, jársz, v agy pedig saját magad eteted... Tudod, hogyan ké­szülnek, íródnak meg ezek a buék-lapok? Ne mondd, hogy nem tudod... Ügy fiacskám, hogy a titkárnő ve­szi a telefonkönyvet, meg a protokoll-listát, aztán cí­mez, borítékoz és a postázó meg postáz... Lehet... — dőlt hátra fölényesen a széken, hogy legszívesebben belerúgtam volna — ... lehet, hogy aki neked jó új évet kívánt, az legszívesebben azt irta volna, hogy dögölj meg, ha egyáltalán irt volna... Csak, hogy fogalma sem volt, hogy te is rajta voltál a listán.. — .. .nem mondom ez elképzelhető egyik-másik... — Lári.fárí, egyik-másik... Minden esetben így van fiam. Minden esetben. Viszi a posta a személyes jókí­vánságot. Amit titkárnő gépelt, a postázó címezett és állami pénzen kézbesítették. Ügy bizony... — tette hozzá nyomatékül és jóindulatúan megveregette a vál- larnat. Szemmel látható volt, hogy eljutott a boldog­ság és megelégedettség csúcsára, mert sikerült megingat­nia a pilléreket, meglazítania a traverzeket, nevetséges­sé tenni az én... a nekem küldött üdvözlő lapjaimat. Voltaképpen ez az ember nem is a barátom, hanem lel­kem és hitem alantas gyilkosa, büszkeségem liliomának tiprója, emberi és ezért ápolni méltó hiúságom gúnyt űzője. Jönnek a lapok, borítékok, bennük az üdvözlő sorok és nincs kedvem az új évhez. Milyen új és milyen év az, amit voltaképpen egy írógép ír nekem és az állam pos­tázott a számomra? Elképzelem magam előtt amint óriási boríték- és kártyahalom között, vastag füstbe bur_ kolódzva dolgoznak a gépírónők, egyik kezükkel a bo­rítékhalmazt forgatva mind magasabbra és magasabbra fejük fölé, a másikkal a cím- és protokolltárban lapozgatva, a harmadikkal az írógép billentyűit verve, a negyedikkel... Igen, a negyedikkel, az ötödikkel, s a, kilencvenkilence- dikkel is, mert a titkárnők, gépírónők most úgy jelen­nek' meg előttem mint százkarú Buddha, csak poszta- mens helyett forgószéken ülnek egyre jobban elmereve­dő derékkal. Nagyot sóhajtok és leseprem az íróasztalomról a hamis köszöntőket. Igaza volt a barátomnak és mégis csak a barátom, mert rányitotta a szemem az igazság­ra. Köszönet érte néki! Hát ez mi? Várjunk csak egy pillanatra azzal a nagy söpréssel, hiszen ez alá van írva. Ez is. Az is. Mind. Kézzel. Tintával van aláírva és sajátkezűleg. Aki küldte tollat fogott, hogy odakanyarintsa a nevét a szokványszöveg, alá s ettől a kanyarintástól a sze­mélytelen szöveg megszűnik szokványosnak lenni, ettől a kanyarintástól életre kél a titkárnők lelkes fáradság­gal gyártott üdvözlő lapja: aki küldte, míg aláírt, egy pillanatig, rám gondolt. Akinek küldi. - Száz üdvözlet, száz pillanat. És rohanó, néha bizony lélektelennek tű. nő világunkban száz egész pillanatot kapni, az nagysze­rű dolog. Van aki egész életét egyetlen igaz pillanatért, egy emberi pillanatért feláldozná, és nekem meg ím száz is jutott. Dúskálkodhatom a pillanatokban. Ezek a pillanatok fognak kézen és vezetnek át az egyik esztendőből a másikba, amely lehet, hagy nem lesz könnyebb, talán szebb sem, mint volt az idei, de minden gondjával együtt is szép és elbírható év lesz, bármilyen is lesz, mert száz emberi pillanat kíséri lép­teim. És osztozik, ha lesz, és bizton lesz, osztozik örö­meimben is. És nem is csak állami pénzen érkeznek e borítékok és az sem baj, hogy az állam is áldoz értem, utóvégre — és ezt hencegés nélkül írhatom — én is áldoztam az 'államért. Most törleszt valamit nékem az állami boldog új év. íróasztalom sarkán gyarapodnak a borítékok: bol­dog új évet kívánnak nekem. Nem leszek hát társtalan sem az újban, sem a boldogságban. Mert hisz mit ér egy év, ha új is, ha magányos és lehet-e egy új esz­tendő boldog, ha magányos. Új esztendőt, vígságszerzőt hát mindenkinek. Te pedig pukkadj meg barátom. /kAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAŐWíAAAAAAáiMMMÍ R obley professzorról nemcsak hallgatói körében terjedtek el enyhén szólva is hó­bortos természetét igazolandó történe­tek, hanem a kor­mányhivatalban is. A hatvanas éveiben járó — farmernadrágot és csokor- nyakkendőt viselő — elmé­leti fizikus, aki számtalan bizottság alelnöki, elnöki, valamint titkári és főtitká­ri tisztjét töltötte be, s ezenkívül tagja volt a sze­nátusnak is, csaknem min­den héten szolgáltatott , a high societynak — a ma­gas társaságnak, köznyelven az előkelőségnek — valami rettenetes történetet. Egyszer a Madison Squar Gardenben rendezett hivatá­sos félnehézsúlyú kihívásos világbajnoki döntőn kicsa. varia a műsorvezető kezé­ből a mikrofont és előre be­jelentette a nagyérdemű kö­zönségnek, hogy mi lesz a mérkőzés vége, ki nyer kiütéssel és hányadik me­netben. Tette mindezt azért — mondta 5 —, hogy rá­döbbentse az amerikai át. lagpolgárt, mennyire ki van szolgáltatva a manipuláció- nak, s hogy még a sport­ban sincs Igazság, nemhogy a politikai életben lenne. A legnagyobb tetszést az egyetemi hallgatók körében akkor aratta, amikor tizen­hat anyaszült pucér lánnyal illusztrálta az auditórium­ban az elméleti fizika esvik nehezen elképzelhető téte­lét, az úgynevezett erős és gyenge kölcsönhatásokat. Állítólag az eset után a nemzetbiztonsági hivatalba is behívatták — mivel le­járatta, mint elnöke a szám­talan bizottságok legtitko. sabbíát a Nemzetközi Atom­csapás Kutató Központot. Robley — legalábbis így hírlik — felhívta a nem. zetbiztonsági hivatalt és megkérdezte, hogy meghall­gatása során számíthat-e arra. hogv több ízben meg. kínálják G. H. Mumm pezs­gővel. Az elképedt kor­mányhivatalnok dadogva nemmel válaszolt, mire Robley udvariasan közölte, hogy akkor nem áll módjá­ban látogatást tennie a hivatalban. Ez azonban szerény elő­játéknak számított ahhoz képest, amikor egy díszva­csorán a társaságban levő uralkodó hercegnővel, akit fontos államérdekek miatt hívtak meg az Egyesült Ál­lamokba. egyszerűen és la­konikusan ezt közölte' Asz_ szonyom, maga reménytele­nül hülye. Tette mindezt azért, mert az uralkodó her­cegnő az elemi részecskék fizikájáról faggatva a pro­fesszort. nem értette me" hogy léteznek nlvan a""""' résnek. amelyeknek már nincs tömegük. A botrány azonban még ekkor sem tört ki. Az ese. SZIGETHY ANDRÁS: RÉ'ey szenátor rasiboldogi- íásának igaz története tét betudták annak, hogy a professzor nem is csinál titkot alkohol utáni vonzó­dásából, s a butaság elleni mérhetetlen utálkozásábóL A bomba akkor robbant, amikor Robley kihallgatást kért magától a nemzetbiz­tonsági főtanácsadótól. A nemzetbiztonsági főta­nácsadó természeteden is­merte a diplomácia rejtett, de szigorú szabályait. Elő­ször munkatársaival konzul­tált, majd az elnök szemé, lyi titkárával, később az el­nökkel beszélt. Nehezítette az ügyet, hogy Robley nem jelölte meg, még legtágabb értelemben sem a kihallga­tás témakörét. Hosszas vi­ta után úgy döntöttek, hogy sor kerülhet a találkozóra, amelyet — érthető okok mi. att — teljesen elhallgattak a sajtó elől, és a lehető leg­nagyobb titokban tartottak. A nemzetbiztonsági főta­nácsadó hosszasan tanácsko­zott arról is, hogy hiivata. Iában, vagy az úgynevezett nyári rezidenciában fogadja Robleyt. Végül is a hivatali fogadást elvetette, provoká­ciótól tartva. így tehát a nagy jelentőségű találkozó­ra. az elméleti fizika ma élő koronázatlan királya és a hivatali hatalom képvise­lője között, úgynevezett laza diplomácia rendben, félhi­vatalos körülmények között került sor. A nemzetbiztonsági hiva­tal vezetője már az első pillanatban is jóleső érzés­sel nyugtázta magában, hogy helyesen (döntött — mármint a fogadás hely­színét és félhivatalos jelle­gét illetően — mivel Rob. leyből dőlt a whiskyfelhő. és enyhén szólva is tökéletes részeg volt. Miután egy könnyed moz­dulattal félresöpörte a ka- viáros szendvicseket az asz. tálról, közölte, hogy roppant kevés ideie van. Ugyanis beláthatatlan következmé­nyekkel járó kísérletsorozat végkifejlete előtt áll a ve­zetése alatt álló intézetben munkacsoportja, amely a mágneses mononóhisok elő­állításával foglalkozik. A nemzetbiztonsági hiva­tal mindig energikus és erélyes vezetője a tévéri- portokban sugárzott rósz. szállással - felvonta ritkás szemöldökét és felszólította a professzort, hogy térjen a tárgyra. — Igen — mondta Robley — magam is így gondol­tam. Csupán az aggaszt, hogy az ön felfogása kissé nehézkes, és így nem tudja majd első hallásra felmérni javaslatom korszakalkotó jellegét. No de mindegy — legyintett és közben bal kezével szórakozottan bö- kögette a parányi fekete halikragömböket, s néha alig hallhatóan felkuncogott: „Szavamra, felnagyított pro­tonok”. Nos, szóval javasla­tom lényege: csináljunk az oroszokkal közösen mester, séges kémholdakat. A nemzetbiztonsági ta­nácsadó először azt fontol­gatta, hogy azonnal kivezet­teti a professzort, maid felhívja az elnököt, hogy intézkedjék Robley minden tisztségéről történő leváltásá­ról. Nagy nehezen azonban úrrá lett indulatain, és vér. télén ajkai közül kipréselte a rövid szót. — Ismételje! — Tudtam, hogy nehéz felfogású. Eddig ugyan még csak televízióban láttam, de már onnan is sejtettem. Nos, megismétlem. Csinál­junk az oroszokkal közösen mesterséges kémholdakat. — Maga nem normális. — Na igen, Szegény apám is mondta. Talán négyéves lehettem, amikór feltűnt; hogy az alfasugárzás során a szétbomló... Pardon, El­felejtettem, hogy ön tel­jesen műveletlen. Na, mind­egy. Szóval, arról vol­na szó, hogy megegyez­nénk az oroszokkal. À kém­holdak ugyanis egyrészt rengeteg pénzbe kerülnek, másrészt viszont elengedhe­tetlenek, most már akár­hogy nézzük is a föld la­kosságának biztonsága szem­pontjából. Nagyon helyes az ellenőrzés, > ha már annyira ostobán felhalmoztuk ezt a rengeteg szupermicsodát, tudja, ezeket a nukleáris vacakokat Szóval, nagyon helyes, hogy ezeket ellen­őrizzük. Természetesen mindkét részről kölcsönösen. De sokallom a kiadott mii. liárdokat A költségek rög­tön a felére csökkennének, ha közösen felbocsátott mű­holdak felváltva adnának nekik és nekünk. Attól füg. gően, hogy melyik terület fölött repülnek. Így fele annyi műholdat kellene megtervezni, felszerelni és pályára juttatni. Ez annyi­ra kézenfekvő, hogy el sem tudom képzelni, miért nem csináljuk már ígv régen. Persze az alapötletet később tovább kell fejleszteni. Ab­ból kell kiindulni, hogy az erőegvensúlv elismerése és nem a ténvleges létezése a fontos. Érti ugye? — Attól tartok, ön gúnyt űz belőlem, s rajtam ke­resztül a kormányhivatal­ból — emelkedett fel a nemzetbiztonság első számú őre. — Nézze, kérem. Az most engem a legkevésbé érde­kel, hogy ön személy sze­rint mitől tart. Logikus a felvetés vagy sem? Erre válaszoljon? — Na persze. Az, feltét­lenül az — sziszegte a biz­tonsági főtanácsadó. — És ha már itt tartunk. hogy képzeli a megvalósítást? — Nagyon egyszerű. Be­szélek valamelyik barátom, mai odaát, aki majd elő­terjeszti a kormányának, aztán maguk megcsinálják hivatalosan is az akármit, én ezekhez nem értek. — Tartok tőle, hogy még sole egyébhez sem És — még egyszer nagyon felté­teles módban —, ha már itt tartunk, hogyan tárgyal­na valamelyik barátjával odaátról ? — Angolul vagy oroszul, vagy németül. Teljésen mindegy. — Nem így értei tém. — Ha szabad kérdeznem, hogyan értette? — Mondjuk úgy, hogy hol? — Hol, hol? Valamelyik kocsmában, mondjuk. Sze. kaszin akadémikus például a spanyol borok nagy tisz­telője ... — Engem sem Szekaszán, sem a spanyol borok nem érdekelnek. Legyen olyan kedves — és sajnálom, hogy erre figyelmeztetnem kell — tartsa tiszteletben a hi­vatalt, amelyet képviselek, s az államot, amelynek ön az állampolgára, sőt széná- tora. — Szentségés isten, hát hogyan tartsam jobban tisz­teletiben, mikor a nemzeti jövedelmet terhelő költsé­geknek csaknem a felétől kívánom megszabadítani? Robleyt négy nafc múlva csukták be a zárt intézet­be. Az amerikai sajtó évek múlva adott csak hírt róla, amikor felkereste egy új típusú nukleáris tengeralatt­járókkal kísérletező bízott, ság, amely nem tudott meg. birkózni egy rendkívül bo­nyolult fizikai-műszaki problémával. Akkor már nem lehetett titkolni- a tömegével sze­rencsétlenül végződött ten. geralatt járó-kísér I eteket. Robley — egyébként ké­nyelmesen berendezett — magánzárkájában negyven perc alatt megoldotta a kér­dést. a tervrajzok fölé ha­jolva. Elkészítette a korri­gált dokumentációkat, maid könnyed mozdulattal szét­tépte a lapokat a papírko­sár fölött. Utána szivarra gyújtott és lábát feltéve az asztalra, eldúdolt egy indi. • án dalt. amely a szerelem­ről és a gyermekáldás, vau lamánt a játék fontósságá. ról szólt. Villen Vastag Margot-Ja Boros Zsolt György illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents