Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
Faluszéli ház, fenyőfával Nagy darab ég — nagy darab, hosszan elnyújtózkodó rónaság, sokféle látóhatárig szalad rajta az ember tekintete. Unalmas. egyhangú, semmitmondó táj ez a felületes szemlélőnek, annak, aki nem ismeri, s éppen ezért nem is szeretheti. Nincs annyi idő, hogy elfáradhatna a vidéket pásztázó tek n et. A magasban olykor vadlibák csapatát látni, kimért szárnyalással húznak, nagy. hosszú V betűt rajzolva az égre — sietve a holt Tárnára vagy a Majzik érre. S gyakran az utón járó szemébe tűnik, „mint egy tányér krumplipaprikás” pá- rázva-gőzölögve egy-egy „piros palás rakás falucska”. „Itt is, ott is karcsú füst — remény — / tűnődni, merre szálljon,' / áll kicsit a kémény küszöb n ! és int a tájon ..Pontosan így állt elénk — Tarnamérától egy iramodásnyira — Tarnazsa- dány faluja. — Hol álljunk meg? Ta~ nácsháza, iskola... ? — tudakolta gépkocsink kormányosa. — Valamelyik szélső háznál. — De melyik az a vala" melyik. ..TI — Amelyiket leginkább rokonszenvesnek látjuk... A Micsurin utca két végső, háza közül választottunk. Balról egy öreg, fehérre meszelt házacska, a kerítés mentén akácokkal és topolyafákkal. Jobbról a 28~as számot viselő épület jóval fíatalabbn-ak mutatkozott, amit az udvaron karcsúsko- dó sudár fenyőfa is igazolt. Csinos ház. takaros porta, s a ház falán fényes táblácska: „Tiszta udvar, rendes ház” Ez is csak amellett szólt, hogy ide kell betérni. Éppen kiszállhattunk a gépkocsiból, nem is zörgethettünk a kapun, már tipegett is elénk a ház fejkendős asszonya, kedvesen köszöntve. mint ismerősöket szokás. Nyomában tartott a férje is. kucsmás-csizmás jó darab ember. — Kit keresnek? — Éppen magukat... ! Csodálkozás, rövid majrarázat jövetelünk okáról, aztán Nagy János és felesége nagv szívességgel befelé invitált otthonuk jó meleg fészkébe. Tiszta, jól berendezett lakásba léptünk. — Isten hozta magukat...! — köszöntött még egyszer a ház asszonya bennünket az utcai szobában, itt húzódtak meg télidőre, hiszen minek fűtenék az egész házat. Mert nem akármilyen házról van szó — két szobából, konyhából, kamrából és verendából áll, amihez csatlakozik egy külső kamra és nyárikony- há. — Szóval beszélgetni akarnak velünk? — így a gazda, bevezetőként, s mint. egy magának mondva, hoz" zátuldott a kérdéshez. — Beszélgetni érdemes. Kár. hogy kiveszőben van ez a szokás már itt. faluhe^ lyen is. Valaha a beszélgé- tőestéken sok mindent tanulhattak az emberek egymástól; s amit tudtak, a haWsatózó fiataloknak is adták tovább. Ritkán hallani mostanában azt. hogy: „De jóízűeket beszélgettünk...!” A beszélgetést természetesen családtörténettel kezdtük: — Én itt születtem Zsa- dányban. akárcsak feleségem, Vastag Rózái. Apám családjában négyen voltunk testvéíek. és a feleségem is negvedrnaeával cseperedett Aztée meg mi Is felneveltünk együtt négy gyermeket Azoknak is van már mind családjuk Nyolc unoka ülheti nálunk körül az asztalt. Nagy János december 18án töltötte be hetvenedik esztendejét. Majdnem azt ír' tam róla. hogy a hetvenen túl ballag, ám helyesebben lépdel frissen és szaporán, mivel erősebb az időnél. Felesége hatvanéves. Negyvenhat esztendeje kötötték házasságukat. — Hol, merre élnek, dől' goznak gyermekeik? Rózái mama egy kendő- igazítással jelezte, most övé már a szó. — Legidősebb gyermekünk. János, a szomszédban, Tar- nabodon lakik, és a tsz-ben dolgozik. Fejős. Ráragadt az apjáról ez a tudomány. Jánosunknak három családja van. Következik Irén lányunk, aki uevancsak a tsz-ben dolgozott, míg le nem százalékották a szive miatt. Neki egy fia van, kettő meghalt. (Közbeszólás az olajkályha mellől! „Azok nem számítanak szegények. .Egy szemviliantás a közbeszólásra: „Miért? Hát azok is csak voltak!”' József fiúnk a miskolci Lyukó- bányában dolgozik. Bükkáb- ránvban lakik, kettő a családja. Leskisebbik gyermekünk. I ván is bányász, Fejér megyében. Kincsesen. Móron lakik. messze tőlünk, s neki is két gyermeke van. Írták. hogy karácsonyra hozzánk jönnek. Nagyon erősen várjuk, hogy itthon legyenek nálunk. A ház gazdája. Nagy János. ötödik éve nyugdíjas. Felesége ugyancsak tsz- nyugdíjas. csak azf. fájlalja, restelli, hogy pénz nélküli nyugdíjas. Beszélgetésünk során többször felpanaszolta, mennyire sérelmesnek tartja, amiért a tsz-tag feleségeket nem úgv becsülik, mint a tsz-tag férjeket, hatott ugyanúgy dolgozott, fáradozott ő is. akár a csizmás emberek. S nem is akármennyit dolgozott, fáradozott! — Amikor a szövetkezetét szervezték 1949-ben, mi már az első nap beléptünk. Veit egy tehenünk, két-három hízónk és négy hold juttatott földünk. Nem sokan kezdtük a szövetkezetét, talán 15—16 család lehettünk. Táncsics Mihályról neveztük el azt az első szövetkezetei. Nagy János és felesége sok kemencéből ettek már kehyeret. — Jó munkás volt az én uram. Még Adácsra is áthívták az ottani szövetkezetbe fejősnek. Sokat eljött hozzánk az elnök, s addig taposta az uramat, hogy végül kötélnek állt. Én vele tartottam. Huszonnyolc tehenet gondoztunk együtt. — Kézzel fejtük a jószágokat. Aztán visszatértünk utána már géppel is fejtem, itt. a zsadányi majorban... Éppen reggelijük befejezte után kezdtük a beszélgetést. Friss túrót és tejet kavartak össze — ez volt a reggelijük, kenyérrel. — Az én gyomrom sajnos nem bírja már a húsfélét — magyarázta János bácsi. — Tulajdonképpen hogyan telik el egy napjuk? — A mai napra én egy kis favágást terveztem. Feleségem Irénnek szokott sokat segítem, különösen, hogy most is beteg. Ha nincs a lányunknál, akkor hímezget, varrogat. Van rádiónk, televíziónk. És nézze csak, most hozta a postás, régóta járatjuk a maguk újságját és azt első betűtől az utolsóig átolvassuk. — És nem unalmasak, egyhangúak a napok? — Szó se lehet ilyesmiről minálunk. Tudja, minden napkelte ígér valami újat. Pataky Dezső Kőbányászok között, Egerbaktán ünnep a hegyek között December havában jő hírek szállingóznak az eger- baktai kőbányáról. S amiről beszélnek, azt a Mátra vidéki üzentek igazgatója, Kocsis István hivatalosan is megerősíti Recsken. Való igaz — mondja —, hogy a nyolcvan dolgozónál alig valamivel többet számláló lelkes kis kollektíva még mikuláskor teljesítette éves tervét. Ugyanekkor egész esztendőben ez a gárda végezte legkiegyensúlyozottabban a dolgát! Őszinte és szép szavak ezek a hegyek között meghúzódó munkahelyről. Az elismerés láthatóan jólesik Nagy Miklós üzemvezetőnek is, akinek éppen névnapi örömét tette teljesebbé a korai évzárás. — Boldog voltam s boldog vagyok, hogy sikerült a program — magyarázza —, mert a feladat cseppet sem látszott könnyűnek. A kőtermelés mellett ugyanis elő kellett készítenünk egy új bánya nyitását. Mindennapi munkánkon túl, nem kevesebb, mint 25 e?er köbméter-, nyi meddőt tn'rarttottunk el a művelés útjából! Amit emleget, önmagában is jelentős. Egarbaktán azonban — mint később kiderül — valójában többről, jóval többről van szó. Nemcsak egyszerű mennyiségi többletről, hanem a minőségi javulásról is. A termékeken belül nőtt a jobb pénzért eladható árutömeg is. Munka közben takarékosabban bántak az anyaggal, energiával. Például kevesebb robbantószert használtak a „jövesz- téshez”, a gépjavításoknál meglevő, régebbi alkatrészeket is hasznosították. Az üzem négy szocialista brigádjának összesen 216,5 ezer forintos megtakarításából végül is 470 ezer lett, s noha az év megkezdése előtt veszteséggel számoltak, 1978. tulajdonképpen mégis nyereségessé vált. — Külön nyereségünk, hogy baleseti statisztikánk is javult — mutatja a naplót az üzemvezető.* — A korábbi néggyel szemben az Idén, hogy „el ne kiabáljam”, mindössze egy sérülés történt, s az is kevesebb munkakieséssel járt, mint a tavalyiak. Ám hadd tegyem mindjárt hozzá: kimondottan fájt most is. Mert az illető tulajdonképpen jó szándékának esett áldozatául. GépkoNemcsak egy levél N< ]em nehéz különbséget tenni a borítékra írt címzés és a levél belső sorainak betűi között. A kockás papírra rótt, bi. zony tálán vonalú sorok minden betűjével ugyan, csak meg kellett küszködnie annak, aki ezt a pana, szos sóhajtást megfogalmaz, ta. Mennyi időbe telhetett, amíg egyáltalán rászánta magát, hogy kiadja sanyarú sorsát másoknak, kiteregesse keserveit azok előtt, akik eddig a létezéséről , sem tudtak, akik előtt ő csak egy idegen, beteges, köny. nyekkel viaskodó öregasz- szony. — Segítsenek rajtam, ha lehet — állnak össze a reszkető kézzel írt vonalak a papíron. — Én egy elkese. redett, 84 éves, tehetetlen öregasszony vagyok. A szociális otthonba akarok men. ni. Kértem a tanácselnököt, legyen szíves az érdekem, ben érdeklődni. Annyi volt a válasz, nincs hely. De én nagyon rá vagyok szorulva a segítségre, hogy minél előbb ott lehessek. Az ok az, hogy a lányom is. sajnos, ágyban fekvő beteg már egy éve. A lányomat is a férje gondozza, ö is már 65 éves ember. nem képes mindkettőnket gon. d.ozni. Siralmas az életem. Nagyon fájnak a lábaim, álig bírok ide,pria •npogni. Ezek után nagyon kérem, segítsenek rajtam, hacsak lehet. Ha valahol lenne hely. Bocsássanak meg érte, hogy elég kusza az írásom, de nagyon reszket a kezem. Ezer bocsánatot kérek a levelem zavarásáért. Az aláírás: özv. Németi Lajosné, címe: Ludas. Imre utca 104. Az ember szíve összeszo. rul. Mit lehet itt tenni? A szociális otthonokban való. ban nincs hely. A község vezetői bizonyára szívükön viselik az öreg néni sorsát, de ők nem képesek a nincs- bői férőhelyet varázsolni. Kit terhel mulasztás? A néni mellett ott van a fia, akinek egy másik, ágy. ban fekvő betegről is gon. doskodnia kell. És ha a fiúval, az élete derekán ugyancsak túllevő férfivel is történik valami? Miközben az ember ezen a nehéz helyzeten tűnődik, visszacsengenek benne az írás szavai, amelyek ugyan a maguk valóságában csak némán közvetítették a le. vélíró gondolatait, de mégis hangosan jajdultak. Mennyi csendes, bátortalan és esettségében is világos gondolat bújt elő a ceruza alván.vszürke hegye alól. \ szellemi frisseségnek ez a foka akaratlanul is ámu. latba ejti a levél sorainak silabizálóját. Micsoda erejébe tellett az idős asszonynak. bogv a múló évtizedek sok-sok goneHa. kevéske öröme és csalódása ne törje csivezetőktől meglehetősen szokatlanul, segíteni akart a rakodásban. Pilótaként kézbe vette ő is a stangát, hogy a bedöntőbunker rácsán szétverje az összetapadt köveket, s közben elfelejtett el- ugrani egy támadó szikladarab elől. Ami aztán óhatatlanul a lábára esett.. Ahogy a bányajárás sorén észrevenni: a lelkesedés, az igyekezet, a szorgalom — a legkevésbé sem egyedi eset. Miközben az üzemvezetővel „nyakunkba vesszük” a telepet, hegyet-völgyet járunk, körös-körül tanúi lehetünk a becsületes munkának. Noha az 1972-es általános fejlesztés óta mindenütt gépek segítenek az emberek" nek, az egyik meredélyen ketten is melegítik magukat a csákánnyal. — Néha bizony még szükség van ilyenre is — halljuk az egyiküktől, Mata Zs. Józseftől, miközben néhány pillanatra abbahagyja a fagyott, kemény terep csépelé- sét. — Most például lefolyót csinálunk, nehogy megszaladjanak vízzel a robbantáshoz fúrt lyukak. Mert éppen az év utolsó, persze, csak kisebb, robbantásához készülünk. Az ember, különben lő- mester. Kapóra jön, hogy megtudom. — Vajon, hogyan tudtak spórolni azzal a robbanóanyaggal?' — kíváncsiskodom, rákérdezvén az üzemvezető korábbi szavaira. — Nincs annak különösebb fortélya — válaszolja. — Egy kicsit sűrűbben fúrunk, s ígv egy robbantással elintézzük azt is, amit máskor az aprításnál szokás... A társát: Erős Ágostonnak hívják. Tréfálkozásra csábít a neve: — Tényleg erős? Megérti a mókát, nevetve válaszolja: — Ha harminc esztendeje ide járok, talán... Mindig bírtam a munkát, nemigen betegeskedtem. Pedig igazán sok mindent próbáltam a bányában! Csllléztem, olyan kézi fúróval dolgoztam, amit bunkóval kellett verni, hogy mélyebbre hatoljon. Kötélen jártam a sziklafalat, hátamon hordtam fel a lőszert egyegy robbantáshoz, ötvenkilenc esztendős vagyok, már a pihenésen kellene gondolkodnom. Nevetni fog: nekem meg az jár az eszembe, hogy ha hívnak, nyugdíjasán is visszatérek... ! Miközben beszélgetünk, ránk köszön a robbantómester, Bozó Béla. — Aggaszt az a víz odalenn! — mutat mellettünk a mélybe, ahol természetesen, már jégpáncél feszül. — Felfeltör ez az átkozott talajvíz, félek, hogy nagyon megnehezíti majd az új bánya nyitását. Az új fejtést emlegeti — miközbén még a réginél is hátra van legalább két nagy robbantás. — Mikor tervezik az elsőt, a legközelebbit? — Majd csak újév után, január 2-án. Mert a két ünnep között már nem dolgozunk. Az esztendő utolsó napjaiban úgysem vennék már át a kövünket sehol, ezért még korábban úgy döntöttünk, hogy előre le* dolgozzuk ezt a kia időt. Így is lesz legalább 16 ezer tonnás terméktöbblétünk, ami elég áz induláshoz. Mire még elfogyna, a többit ismét hozzátesszük! Fölöttünk porol, füstöl a fúrógép. Fiatalembert szólítok meg a magasban: — Ügy hallottam, hogy in-• nén ment katonának, s a lészerelés után sem kívánko" zott máshová. Vajon mi tartja itt, ahová maholnap, mint mondják inkább csak javakorabeli, idősebb férfiak jönnek? — Bár Egerben dolgozik; kőbányász az apám is — válaszolja Szálkái József. — S ide, a baktai bányába jár à sógorom, meg sok jó barátom is. Közel van, megtalálom a számításomat, jövőre a másik szakmámban vizsgázom. Miért mennék hát násfelé... ? Később, a törő- és osztá- yozógépek üzemrészében ijabb „formabontóval” fu- unk össze. Tisza Miklósáé óeszéli mosolyogva, hogy éppenséggel ő sem jav.akorabé- i, nem idősebb még, s nem s férfi. Ráadásul már éppen lét éve dolgozik itt, s nem is az egyedüli nő, egész csapatra való van belőlük! Beosztására nézve ugyan gépkezelő, de ha kell, maga is szerszámot vesz a kezébe s nekiesik a kőnek. Egy idő óta kétműszakos, dé járt már háromba is. Könnyűnek éppen nem könnyű, amit csinál, de úgy érzi: nem választott rosszul. Jó a társaság, a munkát megbecsülik. S kell-e ettől több.. ? f Gyóni Gyula meg lelki erejét, agyának élességét, gondolatainak tisztaságát? Ilyen világosan, ilyen pontosan fogalmaz ebben a korban, az élete kilencedik évtizedének derekán, ez önmagában is tiszteletet parancsol. Valljuk be, egy kis enyhe irigységet is ki. vált. Azt a furcsa és önkéntelen gondolattársítást is, hogy vajon a mai derékhadbeliek képesek • lesznek-e ilyennek megmaradni nyolc, vanadik életévük múltán? Egyáltalán — hányán tudnak majd puszta létezésükkel is megbirkózni az évtizedek rohanó majd lassuló ritmusával ilyen távon? Ne sóhajtsunk saját esen. dőségünk tudatán, amikor másik társunk nyújtja ki felénk segítséget kérő kezét. Látjuk ezt a görcsökkel kifaragott, bütykös ujjú kezet magunk előtt? Mit tehetünk érte? Érte és másokért, a hidasi özvegyasszonyért és minden más özvegyért, nő. ért és férfiért, aki nem te. hét arról, hogy életereje múlóban, hogy nincs támasza. mert akinek a vállába kapaszkodhat esetleg, az maga is gyámolításra szó. rul. Mert tennünk keik Nem Iphet azzal lezárni a Németinél? és Szabó Péterek se1 gélykérésél. hogy: — Lehetőségeink nem ad. mk arra módot, hogy ké. résüket teljesítsük. Amikor magunk is tehetetlen gyerekek voltunk, bajunkban, betegségünkben kaptunk-e olyan választ, hogy: — Sajnos, fiam, nem tehetek érted semmit. Nekem dolgoznom is kell, Időm sincs rád, mert a tervet ne. kém is teljesítenem kell, különben is, kevés a pénz itthon, rajtad kívül a testvéreidről is gondoskodnom kell, nincs más hátra tehát, valahogy bírd ki ezt az egészet, majd lesz valami. Ne tessék mosolyogni. Groteszk és kiélezett helyzetet írtunk le? Valóban azt És ha most ebbe behelyettesítjük a magukra ha. gyott, mai öregeket? Felelősségünk értük kétségtelen, mindaninyiukért. Ha más okból nem, önös érdekünkből is. Mi is leszünk, reméljük, idősek, öregek, akik nem tudnak mások segítsége nélkül élni. És ha mi nyújtanánk ki vékony csontú. csupa bőrkarunkat úgy, hogy senki nem nyúlna utána, akkor mit éreznénk, gondolnánk azokról, akiknek akkori mindennapjai csak azért lehetnek olyanok, mert előkészítésükkor a mi verejtékünk is bőven gyöngyözött a fáradozásban, a munkában? Akkor mit éréznénk mi? Mindjárt más színt kap minden, ha a saját bőrünk, re kopírozzuk át a ténye, két. Gondoskodni az idősek. ről, ez bizony, társadalmi kötelesség. Van mit tennünk. Nemcsak kötelességből, hálából is. Eszünk és szívünk szerint is. Milyen egyszerű is lenne. Megint szavak csengenek bennünk vissza, arról, mennyire felületesen bánunk olykor anyagi javainkkal, mennyi, re könnyelműen elpazarolunk értékeket és munka, erőt, milyen könnyed vállrándítással intézünk el egyegy józan felszólítást, ha a megfontoltabb cselekvésre buzdítanának vele bennün. két. Pedig a megoldás kulcsa ott a kezünkben : özv. Né- metinéfc és Szabó Péterek nyugodtabb öregsége, biz. tomsága is attól függ, meny. nyíre vesszük komolyan kötelezettségeinket az esztergapad mellett is, az íróasz. tál mellett is, az igazgatói és elnöki székben is. Elveinket így szembesíti velünk maga a köznapi élet. Olykor egy ilyen, reszkető kézzel írt levél kell hozzá. És akikor a csontunk veié. jéig hat a felismerés: nem a szép szavak, hanem a tét- tek a fontosak. A te, az én, a ti és a mi cselekedetein, ken múlik minden, de minden. J ondold meg, barátom! 6 fgmf) ' © üü 1915. december 21, vasáráig
