Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
Magánügyek — közérdekek A témaválasztásból könnyen adódnak bizonyos félreértések. Magánügyek és közérdekek címszó alá nem feltétlenül és talán nem is elsősorban a munkahelyen való reggeli, déli kávézgatások. jóízű trécselések büfézgetések. fodrászhoz járkálások, ..főnök, csak kiugróm tíz deka valamiért..— felkiáltással való eltávozások, s nemcsak az ilyen-olyan . cuccokkal” való csencselések sorolandók, s nemcsak ezek miatt múlnak haszontalanul a percek és az órák milliói. Ha csak ezek okán keverednének a közügyek és a magánügyek, akkor az ily’ módon elvesztegetett idő — munkaidői — viszonylag egyszerű módszerekkel megfogható és visszaszerezhető. Végtére is: akárkivel rövid úton meg lehet értetni, hogy a munkahely nem kávéház, nem büfé és nem butik, mi több. a szívügyek bonyolítására ellopkodott órákat sem az állami költség- vetésből szokás finanszírozni... Az igazi gond — és a megoldásával kapcsolatos általános tanácstalanság — akkor kezdődik, amikor az emberek kénytelenek magánügyeiket a munkahelyükön, illetve a munkaidőben intézni. Hosszú időt töltenek azzal hogy különböző irodákat körbejárva igazolásokat, pecséteket, aláírásokat szerezzenek, űrlapokat kérjenek és töltsenek ki, KST-kölosönt vegyenek fel, üzemi kirándulásra jelentkezzenek, jegyeket, bérleteket vásároljanak vagy éppen számoljanak el. részleteket fizessenek a könyvterjesztőnél, hogy ne csak a tízórait, de esetenként a vacsorát is az üzemben vásárolják. Senki sem tudja biztosan, hogy az efféle ügyek intézése mennyivel csökkenti az amúgy is szűkös munkaidő- alapot. s mennyire sérti a közérdeket. Sőt okkal feltételezhető, hogy az alkalmazottak ilyesfajta elfoglaltságait a legtöbb helyen nem is sorolják a magánügyek közé. A mondat első felével nem érdemes vitázni (jóllehet, a munkahelyi vezetők közül sokan és már jó ideje tépe- lődnek azon, hogy termelőhelyeket, vagy szociális intézményeket igazgatnak-e?). Az iménti állítás második része azonban megkérdőjelezhető: vannak munkahelyek, szerte a világon (itt-ott Magyarországon is), ahol egy pohár üdítőért, vagy kávéért, vagy szendvicsért nem kell a büfé előtt sorba állni, és jó húsz percekig „helyben fogyasztani”, mert feltalálták az automatákat. Vannak módszerek az ügyek intézésének szigort ésszerűsítésére és lerövidítésére, s vannak bizonyos elméletek, amelyek szerint a modern gazdaság elképzelhetetlen a nagyobb rendszerekben való gondolkodás, s e rendszerek finoman összecsiszolt együttműködése nélkül. Az ebből adódó — mellesleg logikus — következtetések gyakorlati érvényesítése végül is elvezethet a magánügyek munkahelyeken, illetve munkaidőben való kényszerű intézésének visszaszorításához. Például: ha egyszer — sok-sok vizsgálódás és tétova töprengés után — eljutunk ahhoz a korszakos felismeréshez, hogy a hivatalok, a hatóságok a szolgáltató üzemek munkaidőbeosztása miatt az állampolgári ügyek intézése csak a termelőmunka rovására történhet, akkor nehezen érthetők azok a híradások, amelyek szerint egyes helyeken már gondolkodnak a nyilvánvalóan rossz módszer esetleges megváltoztatásán. Idézzük csak a statisztikusokat: a munkaidő 20—25 százaléka megy veszendőbe, s ez évente kevesebb, mint 2—2,5 milliárd munkaóra. Ebből legalább 600 millió óra az úgynevezett törtnapi veszteségidő. s ha ezt csak 10 százalékkal sikerülne csökkenteni, akkor az annyit jelentene, mintha a foglalkoztatottak számát jó 30 ezerrel növelnék. (Összehasonlításul: %z egész gépipar, a jelenlegi ötéves tervidőszakban nem egészen ötvenezres létszám- növekedéssel számol. Vagyis: egy fél iparágra való munkaidő úszik el a néhány órás hiányzások miatt. Ma már az is Ismert — korábban sem volt megfejthetetlen rejtély —, hogy miként lehetne csökkenteni ezt a roppant veszteséget. Tény, hogy a hivatalok, a szolgáltató intézmények szervezetlensége, túlbonyolított ügyrendje és alkalmatlan munkaideje nevezhető éppen — ahogy a köz- 5 nyelv is nevezi — „rejlett tartaléknak”. Ám e rejtélyek megoldáséhoz, pontosabban e tartalékok feltárásához és hasznosításához sok esetben nincs szükség különösebb szervezői leleményre. Alkalmanként megtenné csak a józan ész, a gondolkodás és a dolgok összefüggéseinek áttekintése. Például annak a kézenfekvő igazságnak a felismerése, hogy ha egyszer a több mint ötmillió munkavállaló nagyobb része kötött munkaidőben, termelő — ha úgy tetszik: „produktív” — munkát végez, akkor ne nekik kelljen igazodniuk a mindenképpen kiszolgáló tevékenységet végző hivatalokhoz, intézményekhez. Nyilvánvaló, hogy OTP-ügyeket intézni, útlevelet kiváltani, közigazgatási hivatalokban kuncsorogni, építési engedélyért hetekig kilincselni, tüzelőt vagy mosógépszerelőt várni, s mindezt úgy, hogy közben a gép áll. hogy . beugrót” kell keresni, hogy a főnök fejét kell fájdítani... szóval, mindez nagy luxus. Sokkal nagyobb, mint ami súlyos következmények nélkül elviselhető. S e példák a törtnapi veszteségidő emelkedésének csak egyik okcso- portját illusztrálják. Mert még nem esett szó a minden lehető és lehetetlen indokkal való úgynevezett „kikérésekről”; amikor tanfolyamra kell menni, táborba kell utazni, társadalmi ügyeket intézni munkaidőben, értekezleteken tanácskozásokon, több napos konferenciákon kell részt venni stb. S az efféle kikérések ellen végképp nincs apelláta. Lehet a legsürgősebb, a legfontosabb, a legkényesebb munkafolyamat, a különböző rendezvények kitalálóit és szervezőit ez aztán a legkevésbé sem érdekli. Merje is valaki azt állítani, hogy az éppen soron levő tanácskozás — a maga tizedrangú napirendjével és ásíto- zásra ingerlő unalmával — nem fontosabb, mint a rendben és terv szerint végzett termelőmunka... Az egyik nagy — és fegyelmezett, pontos munkájáról híres — gyár vezérigazgatója említette nemrégiben, egv szűkkörű beszélgessen: .nem az a legfőbb gond. hogy a kikérések, a kényszerű eltávozások miatt sok idő megy veszendőbe. Ez is nagy veszteség, de ennél sokkal nagyobb gondot okoz a jelenség demoralizáló hatása. Egyrészt ellenőrizhetetlen, hogy a kilépőcédulák tulajdonosai valóban halaszthatatlan és másképpen elintézhetetlen ügyeikben futkosnak-e. Másrészt a példa ragadós, s ha órákat, félnapokat lehet a munkahelyen kívül tölteni ilyen-olyan okkal akkor a munkahelyen belül sem kell annyira komolyan venni a műszak nyolc óráját”. A munkavállalótól, aki magánember, aligha várható el a munkáltató érdekeinek feltétlen tiszteletben tartása ha ezeket az érdekeket maga a munkáltató sem tartja különösebben fontosnak. S ez nemcsak azt jelzi, hogy ideje volna felülvizsgálni az üzemek szociális funkcióval és kötelezettségeivel kapcsolatos gondolkodásmódot és magatartást, hanem azt is. hogy ideje volna legalább a minimális feltételeit megteremteni annak, hogy a munkaidő valóban munkával töltött idő legven. VÉRTES CSABA Aki a gyógyszert csomagolja — Katona Katalin asszisztensjelölt —, még nem brigádtag. de a közösség számít a műnkajára. — Tessék, itt a kért gyógyszer — nyílik ki a kis ablak. (Fotó: Tóth Gizella! A, I kisfiú jókora, üres or- vosságos papírdobozt kap ajándékba a gyógyszerész bácsitól. Apró kezében érdeklődve forgatja a kincset, még az arcán félig legördült könnycseppről is megfeledkezik. Játékával az ajtóhoz húzódik, tisztes távolba a sok, fehér köpenyes felnőtttői, onnan pislog riadtan az anyjára, aki közben sietve pakolja a táskájába a halom- nyi gyógyszert. — Gyere, fiami — vigasztalja a mama. — Otthon gyorsan megkóstoljuk ezt a finom-finom orvosságot, amit még ennél is szebb dpbozban adlak itt neked ... Szinte egymásnak adják a gyógyszertár kilincsét az emberek. Idős néni tipeg be, lassan nyújtja a receptet. Az utána érkező kismamának várnia kell, a gyógyszer csak később lesz kész. Amíg vár, a falon lógó színes plakátokat nézegeti: Makk Marcit, az egészséges kisfiút, amilyenné ő is nevelni szeretné majd a gyermekét. o o o Csaknem tízezren élnek az egri lajosvárosi lakótelepeken, s alig kevesebb azoknak a száma, akik nappalra, éjszakára ide, a déli ipartelepre járnak dolgozni. Ennyi ember megfelelő gyógyszer- ellátásáról kell gondoskodnia — nem kis felelősséggel — a Berze Nagy János utcai patika kollektívájának, amely az utóbbi három évben itt nsszekovácsolódott. — öten kezdtünk: Garayné, Majorosné, Béres Magdolna, a főnök és én — mondja Kobolák Sándorné, aki ha szükség van rá, takarít, ha kell, akkor viszont pénztáros. Most éppen takarításhoz készülődik, bár a helyiségben — ahogy mondani szokás — „ragyog minden, mint a patikában ...” Amíg előveszi a törlőrongyot, elmondja, hogy most tizenegyen vannak, pontosan egy brigádra valóan. — Ha így együtt maradunk — mutat a többiekre —, akkor soha semmi gon~ dunk nem lesz. Ami a naplóba kerül „A rádium áldozata volt, azé a rádiumé, amelyet a férjével közösen fedezett fel!" — Madame Curie, a névadó szavait idézi első lapjain a brigádnapló, amelynek a bejegyzései arról tanúskodnak, hogy Kobolák Sándorné feleslegesen aggódik: gondokról nincs miért beszélnie a brigádnak. Azt hiszem, nem kell melléjük állnom, ha most netalán az a vélemény hangzik el e sorok olvastán, hogy „a brigádnaplóba azt írnak be, Tizenegyen — ezrekért „Ha így együtt maradunk...” Egy gyógyszertári szocialista brigád hétköznapjai amit akarnak...!" Vannak, akik kérés nélkül és bármikor bebizonyítják az ellenkezőjét az újságíró helyett. Például a MEZŐGÉP egri gyáregységének vöröskeresztesei, a VILATI, vagy a 4-es Volán illetékesei, akik együttműködési szerződést kötöttek a gyógyszertári brigáddal, amelynek tagjai ezekben az üzemekben mentő- és egészségügyi ládákat töltenek fel. elsősegélynyújtási alapismeretekre oktatnak a munkaidejük után. De tovább is mehetünk: az 5-ös és a 7-es számú iskola, a dohánygyár, a szőlészeti kutató és a honvédség „hallgatósága” is növeli azoknak a számát, akiket tudatosan, sok-sok ötlettel megismertetett Sípos Jenő vezető gyógyszerész és a többi szakképzett társa olyan egészségügyi alapfogalmakkal, amelyek nélkül ma már elképzelhetetlen az életünk. Vagy említsük sorjában, hogy évről évre ki mit tesz a brigádból? Béres Magdolna kiváló asszisztens, szakmai előadásokat tart és sorra nyeri az Alkotó ifjúság pályázat díjait; Nagy Borbála gyógyszerésznő elismert egészségügyi ismeretterjesztő; Garay Gáborné többszörös véradó, vöröskeresztes vezetőségi tag; Máté Gáspár né az orvos-egészségügyiek szakszervezetének megyei sportfelelőse, aktív sakkozó és asztaliteniszező. A „főnök” pedig egyebek között életrajzíró — a századforduló idején élt Than Károly, a neves patikus pályafutását mutat’a be az általa szerkesztett biográfia —, sőt: a gyógyszertári régiségek gyűjtője is. És a többiek? Róluk „csak” annyit: ha szépnek, gondozottnak találták az arra járók a gyógyszertár környékét, akkor őket illeti a< dicséret. De mindez még nem az igazi ! Premier az üzemi patikában Az igazi közösségi munkáról a Csepel Autógyár egri gyáregységében esik szó. A bizonyos szempontból kívülálló, ám az egész vállalkozást jól ismerő orvosnő, dr. Bírta Éva mondja:' — A legutóbbi influenza- járványkor bizonyosodtam meg róla, hogy a rendelkezésemre álló kézi gyógyszer- készlet nemhogy ilyen helyzetben, de még a csendes hétköznapokon sem elegendő. Üzemorvos vagyok, s a déli ipartelep három gyárából, a Csepel Autóból, a KAEV-ből és az AGRIA Bútorgyárból járnak a rendelésemre a dolgozók. Naponta 50—60 beteget látunk el, ezért gondoltunk arra, hogy a rendelő mellett létre kellene hozni egy, a több mint kétezer munkás gyógyszerellátását biztosító üzemi patikát... Az ötletet tett követte. Az érintett gyárak — a Csepel Autó szocialista brigádjaival az élen — minden támogatást megadtak. Az apró szobába rövidesen polcok kerültek, néhány nappal később hófehérre festett bútorokat állítottak a helyükre a szállítómunkások, még egv új hűtőszekrényre is jutott az üzemek pénzéből. Ezután vették át a „terepet” a lajosvárosi gyógyszertár dolgozói, akik a szabad idejükben kezdték el felmérni, hogy milyen gyógyszerekre is lenne szükség, mit hol he~ lyezzenek el, miként alakítsák ki a megye első üzemi patikájának a nyitva tartását. A „premier” a vártnál is jobban sikerült. — Talán nagyképűen hangr zik, de annak örültünk a legjobban — idézi a gyáriaktól hallottakat Sipos Jenő és a csepel autóbeli evógv- szerszoba kezelője, Máté Gás- párné —, amikor az emberek már úgy emlegették ezt a kis üzemi patikát, hogy a „mi gyógyszertárunk...” Később jöttünk rá. hogy ez nem véletlen, mert egy sor településen. mint például An- dornaktályán, Mezőszemerén, Égerfarmoson, ahonnan sokan járnak az itteni üzemekbe dolgozni, nincs patika. Ezért itt váltják ki az otthoni orvos által felírt gyógy-, szereket is. Csak kopogni kell Ezt tudván, tartanak itt aztán szinte mindenféle oH vosságot: a köptetőtői a fogamzásgátlóig, az elsősegély- nyújtáshoz szükséges kötszerektől a gyermektápszerig; Egyetlen dologban különbözik ez a gyógyszerszoba egy igazi patikától: itt nem készítenek gyógyszereket. — De ha ilyen orvosságra van szüksége valakinek, akkor másnapra elhozzuk a lajosvárosi gyógyszertárból — emel ki egy üveg szemcsep- pet a hűtőszekrényből Máté- né. — Ezt például a mező- szemerei Bukta Lajosné kérte, s fél 11-re jön érte. Igaz, ekkor még hivatalosan nincs nyitva a gyógyszerszoba kiadóablaka, de csak kopogni kell. És senki sem veszi zokon, hogy itt bizony ritkán tarják be a hivatalos — délelőtt 11-től délután 3-ig tartó — nyitva tartási időt. Korábban is jöhetnek már, de a késői beteget is kiszolgálják. Viszont, s ezt már a gyáriak mondták. nem is kérnek azóta annyi gyógyszertári kilépőt a művezetőktől, mint eddig... o o o A vezető gyógyszerésznek — az üzemiből a „nagy” gyógyszertárba visszatérően — a gyárkapunál nincs szüksége kilépőre. Gyakorta megfordul itt, távozóban ismerősként üdvözlik az új műszakot kezdett tányérsapkás portások. Néha még kérdezősködnek is az idősebbeket kínzó betegségek gyógyszereiről. Aggódva és reménykedve, mint ahogy mindenki teszi, amikor beteg. A Berze Nagy János utcai gyógyszertárban közben elkészült az az orvosság, amire a kismama vár. Megérkezésünkkor éppen arra ad tanácsokat neki a táraasztal — kiszolgálópult — mögött álló gyógyszerésznő, hogy miként adagolja majd a beteg gyermeknek a készítményt. S még hozzáteszi, ne aggódjon, ettől minden rendbe jön, meggyógyul az apróság. Furcsa képzettársítás, de a törzsgáröatag takarítónő szavai jutnak az eszembe: — Ha így együtt maradunk, akkor soha semmi gondunk nem lesz ... A kör bővíthető: reméljük, azoknak sem. akikért munkaidőben és az önként vále lalt órákban dolgoznak. Szilvás Istváflt
