Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*A^AAA^AAAA^^AA/WVS/WV\AA/WWW Formák és formalitások A sötét ruhás férfi, kellő komolysággal, sőt méltóság­gal odalépked a hatalmas terem még üres elnökségi asz­tala mögé, finoman hármat köhint a mikrofonba, hogy a teremben egy szemvillanás alatt elcsitul a zsibongás. A három köhintés, a sötét ruhás férfi komoly és ünnepélyes tekintete a konferenciának a kezdetét jelenti. Mindeddig csak készültek rá, tervezték, szervezték, de most ez a há­rom köhintés, mintegy gongot jelent a nagy szellemi pro­dukció megkezdéséhez. A sötét ruhás férfi köszönti a konferencia résztvevőit, néhány rövid szóval méltatja a konferencia jelentőségét, majd a megfelelő formák szerint megteszi javaslatát a konferencia elnökére, elnökségének tagjaira, a jegyzőkre, a hitelesítőkre. És a neveket, a funkciókat rendre meg is szavaztatja a küldöttekkel. Sőt, rendre azt is megkérdi, van-e valakinek esetleg más javaslata. Nincs, egy ilyen konferencián, amelyet gondosan, céljának és feladatának megfelelően készítettek elő, talán még soha nem fordult elő, hogy a küldöttek ne értettek volna egyet a „sötét ruhás férfi” javaslatával. Hogy akkor minek az egész? Így követelik meg a formák. Az ember anyagi, szelle­mi létezése a társadalomban formák között zajlik le. A politikai élete is természetszerűleg. Nem zsákruhát visel, hanem öltönyt például, amelynek szabása, formája van. De ha zsákruhát viselne is, annak is lenne formája: zsák. Az arra érdemes és értékes dolgoknak megadni a módját, azaz a formáját, az elválaszthatatlan magától a dolog­tól — és az embertől. Nem attól lesz házas a férfi és a nő, mert fehér menyasszonyi ruhában áll az gnyakönyv- vezető elé az ara, mert zeng a nászinduló, mert ott a ro­konság színe-java, hanem attól, hogy az anyakönyvvezető a kölcsönös „igen”-ek után házastársaknak nyilvánítja őket. Mégis, a legtöbb ember kisebb, vagy nagyobb lagzit csap, formát ad az esküvőnek. És ez így is a természetes. Lévén, hogy az esküvő általában az ember életének egy­szeri és mélységesen szép és nem kevésbé döntő aktusa. Meg kell adni hát hozzá a formát. Az esküvőnek is. A konferenciának, az értekezletnek is. Bejön egy overallos ember, fázósan dörzsöli össze a kezét, most szállt le a traktor nyergéből és hiába, más ma már a világ a traktorokon és körülötte, de ahol a szabad ég a műhely, ott csak megfárad, odafázik az ember. Az overallos sietett, mert gyűlés lesz. a szövetkezet szá­mára fontos gyűlés, elmaradni róla, dehogyis akart. Meg nem is tehette volna, mert ő az elnök itt. A levezető elnök. 0 tesz majd javaslatot a nem túl nagyszámú részt­vevőnek — okos, hogy csak viszonylag keveset, a témá­hoz értő és szólni tudó tagokat hívtak meg — az elnök­ségre. Mert nálunk egy valamirevaló megbeszélés nem attól lesz valamirevaló, hogy „mire való", hanem attól, hogy van-e elnöksége, avagy nincs. Ha nincs elnökség, akkor az csak egy röpértekezlet lehet. Így tehát az ove­rallos elvtárs megszavaztatja a nyolcfőnyi elnökség tag­jait egyenként, amelyben természetszerűleg ott ülnek a felsőbb szervek képviselői is, meg a jegyzőt is, meg a jegyzőkönyv hitelesítőit is. Mindegyiket külön-külön, az­tán mindegyik után megkérdezi azt is, van-e valakinek más javaslata... Mert, hogy így dukál, ha már egyszer a szocialista, meg a szövetkezeti demokráciáról van szó. Adjuk meg ennek a demokráciának, ami jár. Megadják. Mindent mindenki megszavaz, mindenki elfoglalja a helyét, az elnökségben majdnem hogy többen, mint a széksorokban. És a formáknak eleget téve megkezdődhet végre az értelmes tanácskozás. A formáknak? Dehogyis. A formalitásoknak csak. Mert mi az isten csudájának ez az egész és sajnos meg­szokott értekezletesdi, demokráciásdi játék? Kezdhetnénk talán ott, hogy egy kis közösségben mindenki ismeri a másikat és azt is tudja, hogy analfabétát nem bíznak meg jegyzőkönyv vezetésével például. Persze, hogy megsza­vazza azt, aki munkatársa, tíz éve irodista és persze, hogy eszébe sem jutna demokráciájában sértve érezni magát, ha csak bejelentenék, ki a jegyző, meg kiket tisz­telnek meg az elnökségi hellyel. Ha egyáltalán kell elnök­ség, s ha egyáltalán bárkit ilyesmivel kell — ilyen körül­mények között! — megtisztelni. Nem szólva arról, hogy az effajta hercehurca, a formák helyett ezek a formali­tások a hasznos megbeszéléstől veszik el a drága időt, - egyrészt. Másrészt a majmolással a valóban fontos és ün­nepélyes pillanatoknak veszik el a súlyát, tekintélyét: a formalitások a formát deformálják. E sorok írójának megadatott — gondolom másoknak is már — ama élmény, hogy szinte a páni félelem fogta el az egyedülléttől ott lenn-' a hallgatóság sorai között. Mígnem aztán bátorságot, erőt és nyugalmat az elnökség tagjainak igen szép számából meríthetett. Távol álljon tőlem, hogy bármiféle forgatókönyvet írjak a különböző szintű és rangú értekezletek, konferenciák, tanácskozások, gyűlések, megbeszélések lebonyolításának formáit illető­en. A társadalomtól nyert meghatalmazásom csak újság­cikkek írására és nem értekezletek illemkódexének elké­szítésére szól. Mindazt mit írtam, annak diktálója a sze­mélyes tapasztalat volt és az ok, sőt a jog hozzá, hogy sorsom azzal vert meg: többet járjak különböző szintű értekezésekre, mint egy ebben átlag ember. így hét több a tapasztalatom is e téren. Higgyék el: „megdolgoztam” ezért. Védjük meg hát, ne csak vizeink, de értekezleteink levegőjének is a tisztaságát azzal, hogy a formákat meg­adva hol, milyen dukál, száműzzük onnan a formalitáso­kat. Hogy hosszabb életünk legyen a földön. Mert a hosszabb élet — ugye? — több lehetőséget ad az értekez­leteken való részvételre. Akár elnökségi tagként is. B iatalasszony jön a té­ren. Hideg az őszi dél­előtt, lábainál szél zör­geti, terelgeti a vad­gesztenyefák nemrég még szép, de már ösz- szeaszott, száraz leve­leit. Szemrevaló is, csi­nos is, s hozzá kedves a fia­talasszony, nem veszi rossz­néven a szokatlan kérdést: — Tudja-e, ki volt Mali- novszkij marsall? Főhadiszállás Hevesen Á marsai] és az emlékezet — Persze, hogy tudom: szovjet hadvezér — mondja, és barátságosan mosolyog. — És vajon járhatott-e itt Malinovszkij? Felhő fújja el a derűt az asszonyka homlokáról, úgy töpreng, de nem tudja. Szin­te bocsánatot kér, s kelleme­sen rekedtesre vált a hang­ja: — Nem... nem tudom..., de mi még csak négy éve la­kunk itt. Az az igazság, hogy nem nagyon van oka szégyenkez­ni a fiatalasszonynak: a majd tizenkétezer lelket számláló Heves nagyközség­ben a fiatalabb nemzedék tagjai közül akadnak néhá- nyan, akik hirtelenében nem tudnák megmondani, hogyan is hozható kapcsolatba He­ket, s jelentős része volt az újabb sikerek elérésében. A történelmi eseménynek jelentős teret áldozott a Heves története című köny­vében dr. Grúz János, a nagyközségi tanács elnöke. „A szovjet csapatok novem­ber 14-én szabadították fel Hevest — írja. — A fasiszta alakulatok részéről Hevesen ellenállás nem volt, így szin­te egyetlen lövés nélkül sza­badult fel községünk. Heve­sen egy szovjet katona halt meg, akinek és rajta keresz­tül minden szovjet hősnek — szimbólumként — a tanács háza elé hősi emlékművet állíttatott a község 1958-ban. A felszabadulást követően még egy hónap sem telt el, amikor a szovjet parancs­nokság részéről kiürítési pa­A ház, a Deák Ferenc utcában, amely egykor a főhadiszál­lás színhelye volt. Falán emléktábla hirdeti: „Örök hála R. Malinovszkij marsallnak.. , (Fotó: Szabó Sándor) vessel a híres marsall neve. Pedig... Malinovszkijra büszke Heves. 1944. november 14. a fel- szabadulás napja volt. Harmincnégy esztendeje történt, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Heves azon a napon és a rákövet­kező napokban, hónapokban lényegesen több lett, mint „egyszerű” felszabadított te­lepülés: a további felszaba­dító harc egyik központja volt. Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka itt rendezte be főhadiszállá­sát A nagy orosz hadvezérek méltó utódja innén irányí­totta a további hadművélete­rancsot adtak ki. Minden hevesi lakosnak el kellett hagynia a községet, így a környező tanyákba és fal­vakba költöztek. Ezek utána 2. Ukrán Front főparancsno­ka, Malinovszkij marsall a családjával a Bruckner-féle házban lakott, mivel a főha­diszállást Hevesen helyezték el." A könyvből, valamint a helybeliekkel való beszélge­tésekből az is kiderül, hogy Malinovszkij marsall a hat­vanas években kétszer is járt a községben, s annak veze­tőivel baráti beszélgetésekén elevenítették fel a hajdani idők nehéz, dé hősi emlé­keit. A tiszteletére rendezett díszebéden Malinovszkij 1963-ban a következőket mondotta: ,,Tizennyolc évvel ezelőtt nem ilyen körülmé­nyek közt jártunk itt, Heve­sen. Még éjszakánként is a térkép fölé hajolva azon dol­goztunk, hogy a magyar né­pet minél kisebb ember- és anyagi áldozattal szabadít­suk fel... ” Nagy Károly, a járási hi­vatal jelenlegi elnöke jóf emlékszik a marsall látoga­tására. Június 13. volt, és a II. vi­lágháború óta akkor először járt újra itt, Hevesen. A községi tanácselnöki szobá­ba mentünk, és azonnal egy térképet kért, hogy megke­resse egykori lakását, ahol oly sok nehéz napot és éj­szakát töltöttek, s ahol ki­dolgozták Budapest és Becs felszabaditási tervét.. Mindez megfelelően illúsztrálja, mi­lyen fontos szerephez jutott ily módon a köíség a fasisz­ták feletti győzelem végső kivívásában. Ha a mai, a fiatal nemze­dék tagjai közül nem is min­denki tudja ezt, akkor is élő valóságként kell elfogad­nunk a tényt: a hevesiek őr­zik szívükben és emlékeze­tükben ezt a hősi korszakot és büszkék rá. Sokan tudnak apróbb-nagyobb története­ket mind a község felszaba­dításáról, mind az azt köve­tő kitelepítésről, mind pedig a Malinovszkij-látogatá sok­ról Ezek során mesélte el a marsall azt is, hogyan esett Hevesre, mint leendő'főha­diszállásra a választás: fek­vése stratégiai szempontból nagyon jónak bizonyult, s igen alkalmasnak látszott ar­ra, hogy a további hadműve­leteket innen irányítsák. Szabó Béláné a községi ta­nácsnál most csoportvezető, akkor viszont, amikor a köz­ség ilyen történelmi szerepet töltött be — tizenhat éves diáklány volt. — Kihirdették — meséli —, hogy három nap alatt el kell hagyni Hevest. Az egész község, így a mi utcánk is olyan volt, mint egy méhkas. Mindenütt izgatottan nyüzs­gő, tárgyaló, készülődő em­berek, felfordulás, elszaba­dult tyúkok hajkurászása, malacvisítás... Ki mire tu­dott, pakolt. Nekünk volt egy kis kólánk, a kétkerekű kocsit neveztük annak, és ar­ra pakoltunk, amit lehetett, úgy indultunk Tarnaszent- miklósra. Persze, sok min­dent itt kellett hagyni ne­künk is, másoknak is. Min­denki a legszükségesebb dol­gokat vitte magával, a töb­bit meg, aihit lehetett, elrej­tették. En az iskolás könyvei­met és az emlékkönyvemet dugtam el. Később meglett, ma is őrzöm.., Nem kis dolog a kiürítés. Méhkashoz hasonlított a község. Érthető, hogy a Há­borúba, a sok rettegésbe be­lefáradt emberek nem éppen örömmel hagyták hátra há­zukat, javaikat. De már ak­kor sokan megértették •ót. ami ma olyan világos, es amit Malinovszkij marsall s megfogalmazott: a felszaba­dító háborút tovább keile't folytatni, és ehhez Heves > főhadiszállásnak bizonyult. Mielőtt ezt berendezték vol­na, ki kellett üríteni a köz­séget — a lakosság érdeké­ben. Számolni kellett ugyan­is azzal, hogy az ellens.j felderíti a főhadiszállás he­lyét, és mindent elkövet, hogy megsemmisítse. Ha ez bekövetkezik, és a lakosság a helyén marad, bizonyára na­gyon sokan esnek áldoza­tul. .. Az elővigyázatosság sze­rencsére eredményesnek bi - zonyult, s a tízezer ember útra kelése 1944 decemberé­ben ma már csak izgalmas emlék, szülők és nagyszülők mesélik a mai gyerekeknek, unokáknak. Ezekben az elbe­szélésekben — amint időben egyre távolabb kerülünk a történettől — a megtörtén, átélt valóságba bele-beleszö- vődnek a képzelet, a fantá­zia szülte történések is. es egyik-másikukban súlyos szenvedésekké lesznek az egykori gondok, s hősökké azok, akik a többinél is job­ban féltek, vagy éppen meg­fordítva : mosolyognak egy­kori „kitelepülő” önmagu- kon. — Senki, egyetlenegy em­ber sem maradhatott itt — emlékeznek és mesélik most sokan a község felszabadu­lásának évfordulóján, és ez így is igaz. Majdnem. Mert Ficsor Erzsi néni például Hevesen maradt, ő főzött a vezérkarnak. Ittjártakor Ma­linovszkij marsall nagy sze­retettel emlegette, és Erzsi néni szintén a szívébe zárta egykori kosztosait. Az idő azonban elszáll, a kitűnő, kedves szakácsnő sincs már az élők sorában... A 34 esztendővel ezelőtt felszabadult Heves azonban újra virágkorát éli, s igen szépen fejlődik tovább. A lehetőséggel, amit a szabad­ság és a rend adott, jól és okosan gazdálkodik. Űj lakó­telepeket épít, ipart fejleszt, szemlátomást szépül, gyara­podik. Hogy így van, hogy így lehet, az ma már fölöt­tébb természetes, elámulni a dolgok ilyen alakulása fe­lett, eszébe nem jut senki­nek. Mégis, a nevezetes évfor­duló elérkeztével sokan el­merengenek : ki hitte volna akkor...? ! Pedig így igaz. Mint az a paradoxona i<j az életnek, hogy volt -gy község, amely úgy vonul be a történelembe — hogy ki- télepedett. B. Kun Tibos •4

Next

/
Thumbnails
Contents