Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

Makrisz Agamemnon: Térdeplő nő Pátzay Pál: Felszabadniásl emlékmű !AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAéVKAA/WWWSAiA>WW\AA „Szálasi naplója" Nem hiszem, hogy Szálasin kívül valaki is komolyan gondolhatta, az általa papírra vetett „gondolatok” törté­nelmi kipróbálása egykoron bekövetkezik. De Szálasi, ez a paranoiás őrült, aki sohasem kételkedett önmaga vezéri elhivatottságában, mégis joggal remélhette: a ma­gyar történelem egykor gyakorló terepet kínál, mozgalma számára. Bár az is igaz, 1944 őszén bekövetkezett ország­osát már nem lehet pusztán a mozgalom belső sikerének elkönyvelni, inkább méltó lezárását jelenti ez egy ellent­mondásokkal terhelt negyedszázados ellenforradalmi kor­szaknak, mely ráadásul egy háborús veszteséggel terhelt vészterhes időszakban sem tudott reakciós tradícióival szembefordulni. A 44. október 16-iki hatalomátvétel azon­ban így sem nevezhető sikeresen szervezett akciónak, sokkal inkább a féktelen terror, a gátlástalan cinizmus, az emberi méltóság teljes megalázása nyer ekkor végső polgárjogot. A most közzétett Szálasi-napló 1940. szeptembere és 1944. októbere közötti eseményeket rögzíti. Ez az időszak a magyar nyilas mozgalom és a szélsőjobboldal politikai mozgalmának egy ellentmondásos időszaka. A fokozott hanyatlás, a belső torzsalkodás, a szervezed anarchia szakaszát jelenti. Az 1938—39-es nagy előretörést a moz­galom apálya követi. Szálasi börtönbe kerül, a tömeg­befolyásban tőle elmaradt egyéb nyilas vezetők egymás­sal torzsalkodnak, s az oly gyorsan remélt hatalomátvétel mindinkább kitolódik. Az 1939-es választás, melyben jelentős sikert ért el a magyar szélsőjobboldal, gondol­kodóba ejti nemcsak a magyar politikai baloldalt, hanem a kormányzati politikát is. A mo6t publikált napló nem egységes és vem kon­cepcionálisan felépített iromány. Egyébként is Szálasitól nehéz, lenne elvári, hogy helytálló és a valóságos viszo­nyokat helyesen visszatükröző helyzetértékelést adjon, hiszen a napló egyes fejezetei olyan politikai hozzáértés hiányáról tanúskodnak, amit ritkán tapasztal az ember. Szálasi nemhogy nem „eredeti gondolkodó”, de a zömmel német náci elgondolásokból átvett elképzelései is annyi­ra1 eklektikusak, hogy azok között meglehetősen nehéz eligazodni. Ha a naplóból egyáltalán valamiféle rendező elv kiolvasható, akkor az nem egyéb, mint a hatalom megszerzésének mániákus akarása. Szálasi, mint a sok­rétű és heterogén társadalmi bázisú' magyar fasiszta mozgalom radikális szárnyának a vezetője, csak egyet akar komolyan, a kormányzati hatalom mielőbbi meg­szerzését. Ezt azonban nem sikerült olyan könnyen meg­szereznie. Még maga Horthy nemhogy a kormányelnöki kinevezéstől, de az egyszerű kihallgatástól is idegenke­dett. Sőt, maguk a németek sem akarták a miniszterel­nöki székben látni, hiszen nekik elég volt olyan kor­mány is, amelyik, mégha vonakodva is, de azért teljesíti a háborús követeléseket. A náci Németország is csak végső mentsvárként dönt a magyar fasiszta vezér mellett. A napló mai olvasója előtt mégis döbbenetes olvas­mány. A nehezen nyomon kísérhető okfejtésekből egy­valami jól kiviláglik. A magyar nacionalizmusnak ear olyan torz, mélységesen reakciós változata nyer megfo­galmazást a Szálasi-féle elképzelésekben^ melytől még a korabeli magyar politikai uralkodó körök is okkal viszo- lyoghattak. A Szálasi által megkonstruált hungarista államban nemcsak a józan ész detronizálódik, hanem polgárjogot nyerne a féktelen terror, s mindenek fölé .helyeződne az egy vezérnek engedelmeskedő politikai akarat. Szálasinál a hungarista eszmében egyesülő nem­zeti-népi államban a paraszt, a polgár és a katona egyen­rangú értéktényezők lennének. A napló mai olvasása sem csupán, a szűkebb szakma számára kínálhat fontos ténybeli információkat. Elgondol­koztató olvasmány lehet a történelem iránt jobban ér­deklődő nagyközönségnek is. Az utolsó oldalak felé járva az olvasón elhatalmasodó döbbenet csak egyet kérdezhet,: hogyan történhetett meg, hogy százhetven napon keresz­tül Magyarországon ilyen szellemben lehetett kormányoz­ni. (Kossuth 78.) SZŐKE DOMONKOS I WWWAAWW|^/SAMAAAAAWA^WAAAWAWAAMAAW|AAW^W^^WAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAMAM MiAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Dogdán úr, a vízimolnár egy hétig agonizált. Az első napokban mindenki na­gyon figyelmes volt hozzá. Figyel­tek és próbálták kitalálni kíván­ságait. Kérdezgették is, hogy mit akar; vizet? ételt? fáj valamije? agy tál kell? Álmában esett le az ágyról Megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép. Csak feküdt, magatehetetlenül, és talán érezte, talán tudta es el­hitte már, ez most nem olyan, mint a korábbi bénulások voltak, amelyekből kigyógyult. Ez megle­petésszerűen és gyorsan végez vele. Fülhallgatóval hallgatta SokoL- rádióját. Ha valami kívánsága volt, ép jobb kezével átváltott fülhall­gatóról hangszóróra, teljes hang­erőre csavarta a rádiót és erőtle­nül mutogatott. A harmadik napon már ötper­cenként hangosította fel a rádiót. Nehéz volt kitalálni, mit akarhat. Türelmetlen lett, az' elmúlt éjsza­ka semmit sem aludt, a hangoló­gombot csavargatta. A nővér rá­ijesztett. hogy elveszi a rádiót, ha nem nyugszik el. Az öreg erre el­sírta magát. A betegek fáradtak voltak, ki­merültek. Úgy tettek, mintha alud­nának, és elengedték fülük mel­lett a követelőző nyöszörgéseket De mindig volt valaki, aki felug­rott az ágyról, mert már nem bír­ta, vagy lelkifurdalása volt. Attól lehetett tartam, egyszer valaki megüti. De nem ütöttek m-g kéz­zel, csak szavakkal : M it akar már megint, _ vén nyavalyás? Inna? Zabáira? Klozetotaa? Vagy ind az istent akar? I Herceg Árpád: Halálunk óráján Az öreg, amikor először szóltak hozzá durván, megsértődött; má­sodszorra megszeppent és elbőgte magát; félelem és könyörgés volt a szemében meg a nyögéseiben, aztán meg csak végtelen nagy ár­vaság és bocsáraatkérés és alázat., Am hiába lett alázatos, azért követelőző maradt és kibírhatat­lan. A többi beteg meg még ke­gyetlenebb lett; és utálták egy­mást, de már utálták magukat is ezért a kegyetlenségért. Végtelen nagy hálát éreztek aziránt, aki el­sőnek adta meg magát, és foglal­kozni kezdett az öreggel. A Sokol bömbölt; két idegen ál­lomás egyvelege feleselt. Az öreg eszméletlen volt, nem fogta a rá­diót. Valaki — később senki sem emlékezett rá, ki volt az —, a tá­bori vaságy szélére tette. Feküdtek hanyatt, vártáit, hogy az öreg magához térjen. Vártak és tudták, hogy valaki nagyorunagy bűnt követett el; tudták, hogy ezt az embert nagyon meg kellene vetniük; de tudták azt is, hogy már bárki megtette volna ugyan­ezt. Titkos és bűnös elegedettséget erzett mindegyik. Később az, aki odatette a rádiót, afra gondolt: Talán nem is én vol­tam! — másvalaki meg azt gon­dolta: Lehet, hogy én voltam? — Ezért mondták később azt, hogy nem tudná, ki volt, mert éppen aludtak, és amikor felébredték, látták, hogy ott van. és rögtön tudták, hogy el kellene venni on. nan. És valaki elindult, hogy el­vegye; ekkor mozdult meg az öreg is, és az üvöltő Sokol leesett, kop- parrt egyet a köpadlón, és elhall­gatott. A fülhallgató az öreg fü­lében maradt, zsinórja meg, mint egy köldökzsinór, lógott, összekö­tötte a néma embert a néma rá­dióval. Mindenki tudta, hogy ez a köl­dökzsinór nem köldökzsinór többé, de mindannyian rettegtek, hogy hátha mégis. Senki sem mert meg­bizonyosodni erről, ezért a rádió sokáig ott maradt a kövön. Az emberekben az idő múlásával mú­lott a bűntudat is, meg az elége­dettség is, ám egyre nagyobb lett bennük az idegesség és a nyugta­lanság. Mégsem mertek a rádióhoz nyúlni, a nővérnek kellett azt fel­vennie, jó egy óra múlva. I incs maguk között műsze­rész? — kérdezte a nővér. Volt közöttük egy, aki bár nem volt műszerész, azt, mondta, ért, a rádiókhoz, es szíves-örömest meg­csinálja, Hadd legyen meg az öreg­nek ez az utolsó öröme Amíg ez az ember a rádióval babrált, a többiek kisompolyogtak -a szobából, sorba álltak a vizelde előtt. Jó sokáig tartott, amíg el­végeztek a dolgukat. Miután el­végezték, és áz is megpróbálta el­végezni, akinek nem kellett, meg­várták egymást, és néhány zavart szót váltottak. Szegény öreg, már Vem húzza sokáig, úgy látszik — mondták. Nj Visszamentek a kórterembe. Az ember éppen a bőrtáskát csatolta vissza a rádióra és azt mondta: Ennek most már kampec ! Az öreg molnár visszanyerte az eszméletét, és a betegek odamen­tek hozzá, megpróbálták kitalálni, mit akar. Mit kíván, Bogdán úr? Hozzunk valamit? Gyógyszert? Hívjuk a nővért? Vagy az orvost? — Az öreg nem felelt, nem is jelzett; már a jobb keze is béna volt. A betegek csak álltak, nem néztek egymásra, hallgatták az öreg zi­hálását. Amikor nagyon elviselhetetlen volt ott állni, kimentek. De egy­valaki ottmaradt; és később más­valaki bement, odaállt az ágy mel­lé, szótlanul Senkinek se kellett sokáig ott állnia; amikor úgy érez­te, hogy már nem bírja tovább, mindig bement valaki és fölvál­totta. Másnap hajnalban, amikor föl­eszmélt, az öreg arca egészen ki­simult vélt. Mintha egész életében nem dolgozott volna semmit, egy­általán, soha senkinek a malmá­ban nem járt volna. A szeme tiszta volt, és nyugodt, amilyen ak­kor sem, amikor még ép ésszel mesélte csodálatos történeteit gaz­daasszonyáról, a szép molnáméról és a b ugrás málamgazdáról. "Talán nem is fog meghalni! * — röppentek ki a szavak valaki szájából; aztán másvalakié­ből, hogy: Talán csak haladék, ta­lán az öregnek is jobb volna, ha nem szenvedne már tovább. 11 Többet nem szólt senki; nem volt ellenvéleménye, liozzáfűamvaloia senkinek; nem erősítették meg, hogy így gondolják, bizony, bizony. Feküdtek nyitott szemmel, bámul­ták a mennyezetet. Az a néhány szó meg ott lebegett a fejük fö­lött, a mennyezet alatt, és csak a reggelihez szólító gong csalta le őket onnan. Fura szavak voltak; kisuhantek a résnyire nyitott, aj­tón, végiglebegtek a hosszú folyo­són, bekopogtak a betegszobák aj­taján, leszálltak az alagsori étkez­débe, és ott lebegtek a lámpates­tek csőirigái között: talán, talán... A betegek nyugtalanul ettek. Bogdán úr, ball engem? — szó­lította az öreget az orvos a dél­előtti viziten. A főnővér elhúzta a kezét az öreg arca előtt. Nem lát, nem hall — mondta. Ha elveszti az eszméletét, már nem tér többé magához — mondta az orvos. A szokásosat azért, ügye... — rebeg- te a főnővér. Igen, a szokásosat azért ... — mondta az orvos. Dél körüli valaki, akinek volt egy zsebrádiója, bekapcsolta, és az öreg éjjeliszekrényére tette. A rá­dió szólt másnap reggelig; igaz, nagyon csöndesen, hogy ne zavar­jon senkiit, hogy mvndenkö alud­jon. Ejfél után. amikor a magvar adó elhallgatott, valaki ráállt a luxemburgi állomásra.— A hajnal váltás előtt befőtt a ' ' nővér: csak rápillantott, az. öregre, és elment, és visszajött az ügyeletes , orvossal. Kis idő múlva jött két férfiápoló, felnyialábolták néhai Bogdán Pál vízimolnárt, és elvitték. Aki tegnap a rádiót adta, visz­szavette, és elzárta a táskájába. Csak neki volt rádiója. A szobá­ban három napig nem hallgattak zenét. A pesti Városliget régóta kedvelt pihenőhelye a fővá­rosiaknak. Harmonikus ter­mészeti kppe, hangulatos sé­tányai irodalmi alkotásokban is fölbukkannak. Zegzugos ösvényein baran­golva természetesnek hat, hogy a természeti ritkaságok mellett művészeti életünk érdekességei is útba esnek. A Szépművészeti Múzeummal szemben található Műcsar­noktól a liget belseje felé haladva új élmény várja a látogatókat. A Képzőművé­szeti Kivitelező Vállalat szeptemberben nyitotta meg kiállítását, a műtermek mö­götti parkrészben. A képzőművészeti világhét alkalmával elkészült szobor­park huszonöt nemesanyag­ból váló köztéri szobra vár­ja az érdeklődőket. Az alko­tások a budapesti bemutatás után kerülnek végleges föl­állítási helyükre az ország különböző részére. Az utóbbi években friss lendületet vett kiállítási program, a közművelődési szempontokkal bővülve számtalan újszerű kezdemé­nyezés történt a kiállítók és a közönség közvetlenebb kapcsolatának( kiépítésére, sikerrel. Az. esztétikai szemponto­kat is figyelembe' véve épülő játszóterek. a bárki által bejárható nyitott arborétu­mok és a szabadtéri szobor­kiállítások jelzik az utat A Képzőművészeti Kivite­lező Vállalat is rég dédel­getett tervének talált végle­ges formát « városligeti szo­borpark létrehozásával. E park elődjének tekinthető a pár esztendővel ezelőtt, ugyancsak a Városligetben felállított portrékiállitás, a kecskeméti vasúti pályaud­var előtti parkban látható szobrok együttese, valamint a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központot övezd park szobrai. A példákat to­vább sorolhatnám. A Városliget patinás kör­nyezetében ékszerként bate bronz-, acél- és kőszobrol nagy része figurális alkotás közérthető kifejezésformáva jelenít meg egy-egy hangu­latot, ideát, érzést. Kiss István Kossuth-díja< alkotó Munkástrón című szobra dinamikus, monu­mentális hatású formavilá­gával vonzza a tekintetet Rusztikus, matt fényű ele- mek és csiszolt, pontosan il­lesztett mértani szigorúsági formák rendeződnek erőt éi hatalmat sugárzó jelképpé ; szerkezetet irányító munká: figurájának keze alatt P robusztusságában is könnyed feszes formát és gondolat- világot tükröző szobor mél tán tarthat számot érdeklő désre, a városligeti bemutat­kozást követően Miskolcon. Pátzay Pál Felszabadulási emlékműve Hőgyész község főterén hirdeti majd az em­ber esendőségében is hősies, legyőzhetetlen voltát. A Kossuth-díjas szobrász ez al­kalommal egy a zászlóra fél­tő tisztelettel föltekintő ma­gányos katona alakjával fi­gyelmeztet és késztet, gondol­kodásra. Makrisz Agamemnon Tér­deplő nő című alkotása Mar­cali számára készült. A szobrok egy év leforgá­sa alatt három ízben eseré- , lödnek, ily módon a Város- , liget gyakori látogatói het­venöt-nyolcvan új köztéri : szoborral ismerkedhetnek ! meg. i A folyamatosan megújuló szoborpark remélhetőleg ked- ’ veit érdekessége lesz a liget- . nek. Csákv Ida Szobrok a parkbao

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents