Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

ed

Hajszálakból

bajókötél

A hajszálat, mint a legvékonyabb és leggyengébb ; fogalmát szoktuk használni mindennapi életünkben.

A kötél, különösen a hajókötél, az erő, a biztonság, az elszakíthatatlanság jelképe is.

Akinek kötélből vannak az idegei, annak fát lehet vágni a hátán. Akit csak egy hajszál választott el a haláltól egy balesetnél, az szinte megélte a halált is. Hát akkor hogyan lehet hajszálból hajókötelet készíteni? Azaz: a szinte semmiből nagyon is érzékelhető valamit. Szóljon erről az alábbi megtörtént történet, amelynek nem a helyszíne az érdekes, hanem a tanulsága.

Nagy teljesítményű nyugatnémet gép érkezik a gyárba. Az új gép nemcsak, hogy összehasonlíthatatlanul termelékenyebb, mint régebbi társai, de egyben új tennék előállítására is alkalmas. És egy önmagára adó gyárban manapság sok mindent megtesznek, hogy új. kifizetődő, korszerű terméket gyártsanak, minden piacon értékesíthetők A gépet hát beszerelték, a nyugatnémet szerelők és szakmunkások eltávoztak, és immáron önállóan is megindulhatott a termelés az új gépen, és az új techno- . lógiával.

Öröm, megelégedettség, ahogyan az ilyenkor szokásos és jogos — a vállalat felső vezetői és a vállalatot irányító miniszteriális szervek részéről és körében. Egy kis, bár nem jelentéktelen csavarral tovább korszerűsödött a magyar gyártmány-„szerkezet”, és e téren a kis lépések is számottevőek és örömre alkalmat adóak lehetnek.

Mígnem: a nyugatnémet gép hazai körülmények közepette „hazája”-beli termelékenységének mindössze negyven százalékát teljesítette az új otthonában, az új termék előállításában. Még a felét sem a képességeinek! Mi lehet az oka? A vizsgálatok „szemre” csak keveset árultak el a lényegből, de'ezek a kevesek, ama bizonyos „hajszálak”, lám, végül is kötéllé csomósodtak. S nem vitorláskötéllé, hanem horganykötéllé, nem a repítő erőt szolgálták, hanem a fékezőt. Kiderült ugyanis, hogy alapvetően a gép — helyesebben a gépsor — teljes technológiája továbbra is és lényegében megfelel a nyugatnémet viszonyoknak. Hogy a gépet „kiszolgáló” szakgárda minden tagja lényegében a megfelelő módon dolgozik, hogy a gépsort lényegében megfelelően belehelyezték a gyár égés? termelési és ritmusrendszerébe. Hát akkor mi lehet a baj, és miért?

A lényegében — ez a gondok gyökere.

Mindenki csak egy hajszállal, alig-alig tért el a*

előírásoktól, ám ezek a hajszálak kötéllé szövődtek, a tizedszázalékok végül is hatvan egész százalékká halmozódtak a gyártás során. Lényegében minden rendben van, és lényegében éppen ezért semmi sem. És mindez miért? A gondos vizsgálódás azt is kimutatta, hogy az ok a legkézenfekvőbb és éppen ezért rendre figyelmen kívül , hagyott körülményekben : az érdekeltségi viszonyokban keresendő. Az új termékfajta egykor' majd, az éves. vagy éppen a következő éves nyereségben meghozza a maga hasznát gyári mértékben és természetesen meghozza nép- gazdasági szinten is. De semmi hasznát nem látta és nem érezte az, aki a géppel dolgozott aki a géptől függött, aki az új gyártmányt gyártotta. Sőt egynémelyike még átmeneti jövedelemcsökkenéssel is számolhatott.

Bárkit is megkérdeztek, lényegében mindenki egyetértett azzal, hogy kell az új termék, hogy kellett az új és korszerű gép — és ezt mindenki komolyan is gondolta. Ám az a tény, hogy az évek alatt begyakorolt gyártási eljárások, a megszokottá és rutinná vált mozdulatok, a munka ritmusa, a gyártott termékkel való szinte meghitt viszonnyá fejlődött ember és gép, az ember és termékkapcsolat az egyik napról a másikra megszűnt, már ez egymagában is nehézséget okozott volna az új gép kihasználásában. az új technológia alkalmazásában. Ám ha még ehhez hozzászámítjuk a közvetlen érdekeltség hiányát is, hogy jószerint még céljutalmakat sem tűztek ki hogy az új terméket egyszerűen besorozták a gyári terméklista „tagjai” közé — az hajszálakat hullajtott a gép precíz mechanizmusába. A gépbe jelképesen, a munka mechanizmusába már nagyon is konkrétan, és a végeredmény: negyven százalék. Azazhogy: végeredménytelenség.

Napjainkban, amikor népgazdasági szinten történik erőfeszítés a termékszerkezet átalakítására az új. a korszerűbb technológiák alkalmazására, amikor kis- és nagv- üzemek — olyanok is. amelyek számára kár még a régi technológia is — keresik az utat a gazdaságosabb és minden formában hasznosabb termelés kialakítására, ez a gond is népgazdasági szintű és jelentőségű.

Tudniillik és illik is tudni, hogv minden újnak az alapja, kiindtilóia és befeiezője. alfája és ómegája: az ember Akiről annvit beszélünk termelési értekezleten taggyűléseken mindenütt, ahol illik és kell. és mindenütt komo'van is gondoltuk szerepét és tiszte'étét. Hogv azfán a munka folyamatában a gépeknek, a technikának és a technológiának nyúttsuk a primátust, hogv megfeledkezzünk az alaptételről: az ember érdekét szolgálják a gépek. Mindig és mindenkor. A távlatok minden józan és tenni szerető ember előtt lelkesítők és a holnapért, ezekért a távlatokért szívesen tesz is mindenki. De ne feledjük hogy a holnapokhoz a mákon keresztül vezet az út. Amelynek nemcsak jó szándékból, de érdekekből is állnak a kövei.

Hajszál, hajókötél: mindez végeredményben szókép csupán egy írás címeként, mottójaként. Am a szóképek arra valók, és azért használtatnak hogy érzékelhetőbbé tegyenek fogalmakat és szándékokat.

Hátha érzékelhetőbb volt így mindaz, amit e sorokkal elmondani akartunk.

(Ifi MntfrfyWLnr ru° Í* iV r*. rí

Mohácsi Regös Ferenc:

Halak

(üvegterv)

Q

öldre szállt már a mesebeli sárkány is. Az őslénytan tudományos pontossággal rekonstruálta az életét. A mítoszok, legendák félelmetes mammut- állata kiállítási tárggyá szelídült, csontvázát múzeumban állhatjuk körül. Orvos barátom hosszasan magyarázza, hogy meséink vasorrú bábája nem más, mint egy akromegáliában szenvedő falusi öregasszony, akinek hormonzavarától megnőnek a test- és csontvégződései, a csigolyáinak szabad felületei is, ezért meggörnyed. Így hát ez a néni általában szelíd és csendes szavú, mégis kicsúfolják, pedig a légynek sem árt. Már az „Alice Csodaországban” is szindrómává változott; Alice szindrómának nevezik ezt a tünetcsoportot, amelynek az a lényege, hogy a beteg látásmódjában eltorzul a személyek és tárgyak alakja, nagysága, távolsága, helyzete.

Csillagokat ostromló korunk az elmúlt idők képzeletvirágait tépdesi. Romlanak meséink

Mintaóvodában átlaggyerekek. Még nem tudják, mi az a panel, s bár óvodájukat skatulyaként rakták az építők, ők maguk kacsalábon forgó várat varázsolnak az építőkockákból. Igaz, többen felhőkarcolónak nézik, _ így a képesítés nélküli óvónő is, akinek a fantáziája már liftre jár. Elújságolja, hogy tegnap haza kellett küldeni a gyerekeket, mert ismeretlen tettesek éjszaka betörtek az óvodába. A négyéves Zita odasurran és hadititokként, halkra fogott hangon közli: „Kijöttek a rendőr bácsik... ” A gyerekeknek jó fülük van, meghallják, erre fölugranak a játékok mellől. Már nincs üveghegy, kacsalábon forgó vár, az élmények a betörés körül forognak. Egy copfos kislány meséli: „Otthon voltunk

anyuval és nagytakarítást játszottunk és anyu azt mondta, hogy ha már nem megy be dolgozni, legalább rendet csinál.” Szemüveges kisfiú vág a szavába: „Apukám szerint biztosan valami trógerek törték be az üveget, mert itt annyian vannak. ..”

Valami történt. Nemcsak a felnőtteknek, a gyerekeknek is esemény a betörés. Most úgy tetszik, mintha csuoán pótszerként szolgálna számukra Hófehérke, Jancsi és Juliska. Mintha a tündérvilágot kiszorította volna a rendőrségi sziréna.

Minden mese — vallotta Novalis, a német romantika költője. Az emberi világ két ellentétes pólusa: a praktikus valóság és a mese realitása. Honti János A mess

Elromlott meséink '

világa című tanulmányában

így ír erről: „A mi civilizált európai világunkban már csak ott találhatjuk meg a mesét, ahol a praktikus világ kultúrájának még nem volt alkalma magához ragadnia a zsarnokságot: a

gyermeknél, akihez még nem jutott el ez a világkép a maga leigázó mivoltában, és a falu népénél, amelyhez hagyományban és ősi kultúrában való gyökerezése nem engedte meg „komolyan” közelférkőzni ezt a világképet.”

A falu városiasodik, a gyermekek világképe sokkal korábban hasonul a felnőttekéhez, mint eddig bármikor. Az erdőről a kemping, a csillagokról az űrrandevú jut az eszükbe. Aminek kereke van, az autó, s ha játékiparunk nyúl alá szerel kereket, az is csak autó lehet. Száguld velük az élet. Napirendjüket akár indigóval írhatnánk. A világ közléseit másképpen fordítják le maguknak, mint egykoron mi tettük — mi mégis hajdani receptek szerint viselkedünk velük. Az információáradat mindenkit, így őket is vadul, kérlelhetetlenül éri. Semmiből sincsenek kirekesztve, még abból sem, amiből ki kellene rekeszteni őket. Nincs elég idő és türelem rá, hogy megóvjuk a gyerekeket a képernyőn látható harcoktól, robbanásoktól és balesetektől, így számukra is előbb-utóbb harcok, robbantások és balesetek jelentik az eseményt. Eldobják a gyalogos katonákat műanyag rakétát, kele- pelő géppisztolyt ragadnak a kezükbe. A játékipar milita- rizálódása csupán következmény — hiába a keserű, tiltást követelő nosztalgikus hang, a similabdák korát emlegető.

A mintaóvoda szép. Berendezésében ugyan nem követi a gyermeki léptéket — ugyan miért nem? —, de a csöppségek szemlátomást jól érzik magukat benne. Az udvar a környező üzemek készítette hintákkal, mászó- kákkal van teli, a homokozón túl közlekedési park. Az óvodában sehol sem találok meséskönyvet. • A játékpolcon néhány ronggyá tépett kifestőfüzet árválkodik, kitört kerekű teherautók, műanyag homokozóformák társaságában. Bent az irodában új játék is akad — labda, társasjáték. szőrmeállatok —. tartaléknak, ha a többi tönkremegy. Az óvodákban a költségvetés jóval soványabb. mint a bölcsődékben: nem takarékoskodni, hanem

kifejezetten spórolni kell. A bölcsődék ugyanis az egészségügyi ágazathoz tartoznak, amíg az óvodák az oktatási tárcához. A két felügyeieti szerv pénztárcájából máshogyan csurran-cseppen a forint a gyermekintézményeknek.

A képesítés nélküli óvónő azért dolgozik itt, mert fél a gyári munkától. Gyerekkorom óta ismerem. Orvos szeretett volna lenni, de a vágyából csak a fehér köpeny marad. Férje már van, gyermeke még nincs: „nem is lesz, amíg önálló lakást nem kapunk.” Munkáját a gyakorlatban sajátította el. Az idősebb, szakképzett óvónő most is sokat segít neki, szinte jobban dédelgeti, mint a rábízott kicsiket. Nevetve mondja: óvodai munkaerőt nehezebben talál, mint óvodást Kérdem a fiatal óvónőt: szokott-e mesélni a gyerekeknek? „Mesélni?” — néz rám csodálkozó szemmel. — Ö, ők inkább játszani szeretnek! Meg különben is: jobban ismerik az Angyalt, vagy a Colombót, mint Hófehérkét ..”

Pakolás, indulás! A gyerekekre szinte fölrázzák a ruhákat a mamák és a papák. idegesen remeg a kezük. Figyelmeztető-fegyel- meztető szavak csattognak, majd egy-két nyugtató puszi. Délutáni búcsú az óvodától.

Felmérések bizonyítják, hogy milyen egyedül érzik magukat a gyerekek otthon. Nincs az az ingergazdag környezet, amely ne válna szegénnyé az értelmet érlelő párbeszédek nélkül. Nem ismerek szeretetteljes törődést bensőséges kapcsolat nélkül. Alig hiszem, hogy nevelni lehetne valakit a vele való türelmes foglalkozás nélkül. Minden gyerek közlékeny. A begubózás folyamata akkor kezdődik,., amikor senki sem figyel a szavára, vagy válasz nélkül hagyják a kérdéseit A szülők gyakran ügyet sem vetnek rájuk. Szerepet játszik ebben a hajszás életvitel is, meg a kényelemsze- rétet is. Aztán a nők munkába állása éppúgy, mint a televízió, a szűk, amúgy áem nyugodt lakás, a millió otthoni tennivaló. A dolog kényes része azonban ott kezdődik, hogy az óvodában a szülőre bízzák a nevelés kulcsát, amellyel „a családi tűzhely melegében” nemigen nyitnak ki semmit, munkába menet pedig használatlanul adják vissza — a gyerekekkel együtt — az óvónő kezébe. A mesemondásra nincs idő mindenütt, pedig egyedülálló kapcsolatteremtő erő az: a szülőkkel szállni tündérországba, hétmérf oldes csizmával (a papával— mamával), átkelni az Ópe- reneiás-tengeren, királyokkal, királyfiakkal találkozni,

csodákon csodálkozni A fabula aranyigazságainak oktató-nevelő hatása manapság már nem csiszolna finomra gyermeki lelkeket? Aligha van így. A mesemondó közelsége. melegsége hiányzik.

Akár a játékok, játszóterek, többnyire túlságosan készek a mai meséink is. Tanításuk szájbarágó, fantáziájuk szegényes, jelenünkre erőltetetten adaptált De hát öreg gond gyermekirodalmunk mostoha helyzete Ám, a mesélő papák—mamák is hiányoznak! S az utóbbiak hiánya a fájóbb, az elgondolkodtatóbb. Népmeséink, a Grimm-testvérek, vagy Andersen hőseit akár autóba vagy űrrakétába is ültetheti a szülői képzelet — gyorsan alkalmazkodnak a >yX. századhoz, hiszen járatosak a csodákban — csak nincs, »kj útnak indítsa őket

Mérnök ismerősöm boldogan újságolja, hogy mit talált ki: fiának a munkahelyi történeteket adja le mese formájában. Főnöke sárkány vagy jóságos, öreg király — attól függ, hogy milyen napja volt Így keveredik hát civilizált világunkban a praktikus valóság és a mese realitása. Ugyan ő tűnődve említi, hogy a Körös-parton tutajt ácsolt a két srácának és arcukon nagyobb volt az öröm, mint karácsonykor, amikor villanyvasutat kaptak.

Szülőkre éhesek a gyermekeink.

Beismerem: túlzottan általánosítva kongatok vészharangot Nemtörődöm mostohákat varázsolok ide, akiknek inkább a mesékben a helyük. Mégsem tudom elfeledni a büszke nevetéssel közreadott gyerekszáj-vicceket — többségük úgy születik, hogy tanácstalanul, eligazító szó nélkül kóborolnak az idősebbek világában, s néha illetéktelen utánzóként a felnőttek szótárához nyúlnak, anélkül, hogy tudnák, mit mondanak.

A kiváló úttörőmunka Jutalmául táborozó, kitűnő előmenetelű tanulók cigarettacsikkekkel égették egymást, vasmarkú kis fickók terror alatt tartottak gyengébbeket, a pedagógusok pedig csak az egyik, kékre- zöldre vert gyerek anyjának feljelentése nyomán szereztek tudomást az ügyről, a táborozás után. Őrzöm a levelét az édesanyának, aki elpanaszolta, hogy az általános iskola tanítónője őt hibáztatta: mit szaladgál semmiségekért a bíróságra?

Értetlenül csapjuk össze a kezünket: ez a nevelés csődje volna? Vagy a nem nevelésé?

Üljünk újra gyermekeink ágya szélére, s kezdjük el ismét a mesét; egyszer volt, hol nem volt.-. -----r — Tamás Ervia !