Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

90 éve született Tersánszky Józsi Jené

1910. február 16-án T. Jo- si Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóiratban — s ezzel egy alig huszonkét éves fiatalember „becsületes kőműves napszámosból íróvá züllött.” A nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenő, ki idén, szeptember 12-én lenne ki- lencvenesztendős, azért bújt

az idegenesen csengő álnév mögé, mert így biztosabb közlést remélt. írói múlt egyáltalán nem állt mögötte — a megjelenten kívül egyetlen írása volt a zsebében; ricsa- jos évek annál inkább. Az iskolában a jóeszűek, de rosszul tanulók közé számított, az életre nem a padokban, inkább a Zazar-parti vegyes társaságban készülődött. Csavargók, himpellérek, kártyások, napszámosok sorsát ismerte meg már gyermekfővel — s otthon ellenpontként a viszonylagos polgári kényelmet. A maturáló Tersánszkyt viszont már egy anyagilag megroppant család küldte Budapestre, hogy a jegyzőgyakomokság tanulói- évei után jogásszá képezze magát az egyetemen. A tandíjpénz elillant, jött a kőmű- vesi segédmunka — s azután, pénzmagot szerzendő, az első novella.

íróvá üttetését számtalanszor megírta Tersánszky Józsi Jenő, mindig hangsúlyozva: „a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsított engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam”. A „véletlen, külső kényszer” indította el tehát — Tersánszky szerint — a hat évtizedre nyúló írói működését, melyet indulásakor — úgymond — az édes jó atya, Tersánszky Jakab minősített a „legigazságosabban és leg- tárgyilagosabban”: — „Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te • marhaságodat közlik.”

Már a pálya kezdetén adva van minden — az író egyéniségében, sorsában, ismereteiben, a föllépés különösségében —, hogy Tersánszky személye és írói munkálkodása az anekdoták és legendák füstjébe vesszen, s hogy az ő alakját folytonosan összecseréljék — olvasók, kritikusok — a teremtett alakokkal. A Tersánszkyt oly kitűnően értő és elemző Illés Endre mutat rá több szép esszéjében is: írót a hőssel összecserélni vétek; Tersánszky — nem Kakuk Marci. Mert igaz ugyan, hogy a toll e csínytevő mestere a saját életének egyes epizódjait, s főleg gazdag tapasztalatát, emberismeretét viszi a novellákba, regényekbe — elsősorban legnagyobb alkotásába, a Kakuk Marci- sorozatba —, de a teremtett világban már ott a távlat, a kritika is.

Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalá- zottak és megszomorítottak írója volt: „a keményített

ingmelles társadalomból” ki- vetett-kihullott természeti embereké. Értük szólt, az ő erkölcsi igazukat védte- mondta —, de nem kritika, nem fenntartás nélkül. Munkásságából hat-nyolc regény emelkedik ki legmagasabb csúcsként, s ezekben a társadalom képmutató morálja, és a társadalmon kívül élők ösztönös erkölcsisége, öntudatlan tisztessége ütközik meg. Nem folttalanul — de a társadalomhoz, képest mégis erényesen, tisztán él a Viszontlátásra drága ... Nelá- ja, A két zöld ász hamis- kártyás Buzikán Mátyása, s elsősorban persze a Kakuk Marci. Ám Tersánszkyból nem hiányzik az a szemléleti erő, amely a leegyszerűsített, „csavargó-párti” társadalomkritikát árnyaltabb, gazdagabb társadalom-képpé emeli: látja és láttatja ő azt is, hogy a társadalomból kiszorultak — ha viszonylagos erkölcsi fölényük kétségtelen is — maguk is kárhoztathatok sorsuk alakulásáért. A sodródás, a tehetetlenség, a

gyávaság, az élvhajszázás, a lustaság — a közhiedelemmel ellentétben — nem csillognak dicsfényben Tersánsz- kynál. Állítja azt, hogy erkölcsösebb, ha a vetett filléreken élő koldus henyél, mint ha a sokakat koldusbotra juttató gyáros, vagy bankár, állítja, hogy szent dolog, ha — mégoly szalma- láng-életű — őszinte érzelmeinek engedve kedvesévé lesz a lány, de erkölcstelen, ha — vágyát álszentül takargatva — férfira vadászik az élveteg polgárasszony; — de tagadja, hogy maga a restség, vagy a puszta élvezetkeresés értékkel bírna. Az összehasonlításon, a viszonyításon van tehát a hangsúly.

Tersánszky Józsi Jenő rendkívül gazdag életművet hagyott az utókorra. Az említetteken kívül A margaré- tás dal, a Legenda a nyúl. paprikásról, az Egy ceruza története nem avuló értékek —, de legalább kéttucatnyi novellája és kötetnyi emlékezése is a század magyar irodalmának java termésében kér helyet. A Nagy árnyakról bizalmasan emlékezéssorozatával például új és új adalékokat szolgáltatott Babits, Móricz. Osvát, József Attila és mások teljesebb megismeréséhez. Különösen élményszámba megy Ady alakjának fölidézése (a költő egyébként Tersánszky első regényének ünneplő mél- tatója volt).

Az ünneplés mindig túlzottan nagy szavakra sarkall. Tersánszky Józsi Jenő alighanem maga tiltakozna, ha a legnagyobbnak akarnánk most kikiáltani őt. öntudatosan tudta és vallotta, hogy íróként „tett egyet és mást”, s hogy olyan írónak közeli „kartársa”, mint Jack London — ám tisztelte (ha többnyire ironikusan is) azt a művészi értéket, amit más .„kartársak termeltek”. Kilencvenedik születésnapján, Illyés Gyula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntő-versének szavaival, a teljes embert ünnepeljük Tersánszky- ban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet.

TARJÁN TAMÁS

•WSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/WAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/ ^A^SAAAAAAAA VNAAAAAA/WAAAÁ^Wi/WWSÁAAAáAAÁ/WVWWWSA/WWWWWSA íAAAAÁAÁÁAÁÁAAAAÁAÁAAÁA/WSAAAÁA/WWVWWWWWWWWW*AA/WV/y.v

Magyarország története

1890-1918

A tízkötetesre tervezett Magyarország történetét feldolgozó monográfiák hetedik kötetét vehette kezébe az olvasó az idei könyvhétre. A mostani kettős kötet a dualizmus utolsó negyedszázadát dolgozza fel, csaknem másfél ezer oldalon. A népes és neves szerzői gárda igen nehéz feladatra vállalkozott, hiszen gondoljunk csak arra, még napjainkban is mennyi illuzórikus nosztalgia kötődik az Osztrák—Magyar Monarchia nagyhatalmi ábrándjaihoz.

1890-re a monarchia nagyhatalmi pompájának fényéi/ ben jogosan remélhette, Európában nincs nálánál nagyobb és erősebb nagyhatalom. Igaz, sok minden megnyilatkozás i erősítette ezt az illúziót a Lajtán innen is. Magyarország ekkor ünnepelte ezeréves fennállásának és állami szuverenitásának évfordulóit, gondolva arra is, hogy Európa ezt a millenniumi örömmámort méltóképpen észre is vegye. Sőt, mi több. a korabeli vezető magyar politikai körök messzebbre is tekintettek, demonstrálni akarták azt is, Béccsel szemben is jogosak olykor a magyar szupremáciai törekvések.

A történelemnek azonban sajátos fintorai vannak. Mi- közben úgy tűnt, a boldog békeidőnek talán sohasem lesz vége, lent a mélyben már olyan társadalmi, nemzetiségi erők munkálkodtak, melyek hamarosan a dualizmus végét jelentették.

A kötet munkatársai arra vállalkoztak, hogy fényt derítsenek erre a folyamatra. Megrajzolták e sajátos polgári-feudális társadalmi-gazdasági alakulatnak a lényegi összetevő jegyeit. Mélyrehatóan elemezzék azt a társadalmi, polgári átalakulást, melyet a 67-es kiegyezés hozott létre, > illetve indított gyorsuló ütemű mozgással útjára. Világosin kirajzolódik az elemzésekből, hogy a magyar polgári átala. hutásnak ez a végső szakasza miért volt olyan terhes tár. sadalmi konfliktusokkal, s hogy miért jelentkeztek az állami élet zavarai, illetve az olyan elemi erővel feltörő társadalmi konfliktusok már akkor, amikor még a tőkés társadalom alapvető folyamatai szinte be sem fejeződtek. Magyarázhatja talán ezt az a magyar sajátos körülmény, hogy a polgári átalakulás olyan körülmények között ment végbe, hogy a feudális maradványokat nem sikerült teljes egészében eltakarítani, sőt ennek a polgári átalakulásnak éppen a hagyományos uralkodó osztályok lettek a legnagyobb haszonélvezői. így a felemásan egymásra kopírozott kettős társadalomnak olyan súlyos problémái jelentkeztek egyszerre, melyek a háborús vereség és a forradalmi krízis hatására pillanatok alatt széttaszították a monarchiát.

1890-re tehát a hanyatlás korszaka következik be, amit nem tüntethetnek el a millenniumi káprázatos ünnepségek sem. S akik távolabbra látnak, már észre veszik a súlyosabb bajokat. A nemesi Magyarország azonban kétes irányban tájékozódik. A bekövetkezett társadalmi, nemzetiségi, gazdasági bajokért a liberalizmust, pontosabban annak szabadversenyes gazdaságpolitikáját veszi bírálat alá. Egy túlfűtött nacionalizmussal szembehelyezkedik a polgári átalakulással, magyartalannak, tőlünk idegennek bélyegezve azt. S így egy jó szándékú jobbító utat kereső, reformokat adó politika helyett egy velejéig konzervatív jobboldali tónusú politika kerekedik felül. Védekezés volt ez nemcsak a belső politika problémái ellen, hanem a tőkés fejlődés általánosabb zavarai ellen is.

Izgalmas, teljes egészében ma sem megválaszolt kérdése történetírásunknak, tágabban kultúrtörténetünknek, művészeti téren miként következhetett be az a szellemi áttörés* amit, többek között, Ady neve is fémjelez. Egy alapjában véve reakciós társadalmi talajon hogyan sarjadhatott ki annyi maradandó kulturális érték, ami az európai civilizáció szempontjából sem becsülhető alacsonyra.

A nagyarányú vállalkozás eredményei olyanok, azokat föltétlenül ismerni kell a szélesebb közönségnek is. . Mert tanulmányozni a múltat annyit Jelent, mint jobban megérteni a jelent. Hiszen a történelem minden pillanatában végkifejlet és újrakezdés egyszerre, s ahhoz, hogy valaki magában is újrateremtse a történelmet, talán legjobb, ha egy színvonasan és probléma-érzékenyen megírt történeti munkában keres szakmai fogódzókat. (Akad. Kiad. 78.)

SZŐKE DOMONKOS 1

C lefántfű, szavannaszag! — ^ üvöltött fel Fütyök és megrúgta a hátizsákkal vacakoló Cská_ lovot.

Nem lehet tudni, melyikük ordította el először ezt a két szót. ,Azt sem, mit jelent. Talán a szabadságot. Ami lelkűk mélyén az erotikummal volt egyenlő. Ámikor csak eszükbe jutott, hogy mennek a tengerhez, mindig ezt üvöltötték. — Elefántfű, szavannaszag! Olyan szabadok leszünk öregem, de olyan szabadok, mint — mondta hónapokkal ezelőtt Fütyök a rendőrségi ablak előtt álló sor közepén, de útlevélkérő lapot lobogtató keze megállt a levegőben. Hirtelen nem tudta mihez hasonlítani a szabadságot.

Mintha a rúgást észre sem vette volna, Cskálov szép nyugodtan be- "kötözte a hátizsákot, a sarokba vitte, azután csak úgy félfordulatból fektette két vállra a még mindig üvöltöző és ugrándozó Fütyö- köt, rátérdelt a két karjára és ő is feiüvöltött :

— Elefántfű, szavannaszag!

Meg vannak hibbanva ezek, mondta magában Cskálov anyja, de ezen a héten, ahogy a két fiú lombosodó örömét látta, már semmiért nem haragudott. Szabadok, gondolta. Megdolgoztak érte tisztességesen. Bár ha meggondoljuk, még ő sem látta soha a tengert. De- hát ezek mégis fiúk, mégis gyerekek még, hadd menjenek. A lábosban sercegett a zsír, meglocsolta a húst, és visszarakta a fedőt. Még két év, és kész ember lesz belőlük.

í — Elefántfű, szavannaszag!

Ezekből? Mosolyodott el, s csodálkozott az előbbi gondolaton.

lelet Miklós:

Először a tengerhez

R

— Borisz Cskálava, ugye fokhagymásán süti nekünk a húst? — a konyhaajtó részében Fütyök vigyorgott, készen a menekülésre, de most nem zavarták ki, pedig ez máskqr csupán azért is megtörtént, ha Borbála néni helyett Boris nénit mondott.

eggel ötkor már a villamos- megállóban vártak. A hatalmas hátizsákot, ami Cskálov hátán dagadozott, Fütyök kicsit szégyell- te a munkába menő emberek előtt. Távolabbra állt, mintha ő nem tartozna a hátizsákhoz, de Cskálov rögtön mellette volt megint, s hátán a bűnjel.

— Min gondolkodsz már megint, Fütyök?

— Nem értesz ehhez — legyintett lemondóan Fütyök.

— Miért nem? — kérdezte Cskálov anélkül, hogy megtudakolta volna, mi az, amihez nem ért.

— Hát ezért nem — mondta Fütyök és vigyorgott.

— Hülye vagy Fütyök! — Cskálov megrántotta a vállát, és hatkor már az útpadkáról integettek

ya menekülő autóknak.

— Csavarogtok, srácok ^ — kérdezte végre egy Robur sofőré.

— Megyünk a tengerhez — mondta készségesen Cskálov.

— Csavargónk — mondta Fütyök.

— Az a jó. Na ugorjatok fel gyorsan, Kecskemétig jöhettek.

Jutabálákat szállított a Robur.

— Mekkora mázlink van! — mondta Cskálov, ledobta a hátizsákot, levette az ingét, és elterült a bálákon.

Fütyök kiült oldalra, és a gyorsuló kereket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük levő távolságból.

— Cskálov! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva.

— Mi van? — riadt fel a fiú.

— Ki söpri össze a forgácsokat?

— Milyen forgácsokat? Ja, a műhelysöprés? Az most elmarad egy kicsit.

— Azt hiszem — vigyorgott Fütyök.

Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton .egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk.

M

ár kora délután a határon voltak. .

— Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót? — Én nem ilyennek képzeltem. — Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit?

— Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök.

Mióta megkapta az útlevelét, és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a

határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet es vég. Ez meg olyan itt, mint egy tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni

Az egész határ, a sorompóval, együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom : határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük.

C helyett a sorompó nyitva állt, ^ amikor . odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek kornyadoztak, mint az innensőn.

— Siessetek, srácok, nagy a tömeg! Jó nyaralást — mondta egy

katona.

Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzőt.

— Látod, hogy nem kell mindenfélét elképzelni — mondta vígasztalban Cskálov.

Fütyök zsebre vágta az útlevelet.

— Majd a tengerpél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk — mondta Fütyök.

— Elefántfű — mondta Cskálov és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt is megkínálták fokhagymás hússal.

— Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy történetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek.

— Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot sodorgatva.

Cskálov kihajított egy csontot az ablakon.

— Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé?

kJ agyot zökkent a dzsip, a so- főr káromkodott, Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőt- len tájat a koszos ablakon át.

— Azt hittem — mondta.

Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsip, Cskálov kikecmer_ gett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajos bőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult.

— Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztania a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte.

— Ne erőlködj — mondta Fütyök.

— Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stopost.

E ütyök nem válaszolt. A ten- * gerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől még hosszú szárazföld választotta é" őket, s fölötte sótlanul álldogált r" megrekedt levegő. Igazán hamis, nak érezte a csatakiáltást.----------------------------(