Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

Szolga, szolgálat, szolgáltatás

ZAVARBA JÖTTEM egy berni cipőboltban. No, nem a választék bősége lepett meg, nem is a tisztaság. Az sem, hogy az elárusító hölgy udvariasan megkérdezte, mit aikarok, majd pilleléptekkel hozta a kívánt cipőt. Idáig minden rendben ment, legalábbis amíg lehajoltam, hogy kifűzzem az éppen rajtam levő lábbelit, ö megelőzött. Elém térdelt, levetette a régi cipőt és föladta az újat. A fejéből csak a kontyát láttam. Zavarba jöttem, feszeng tem a széken. Valaki térdelt előttem. Valaki: nálam idősebb, családanya, vagy magányos nő, köpenye zsebében a cipőkanállal. Térdén a bőr biztosan kemény, hiszen nem én vagyok az egyetlen vevő. Az első kipróbált cipőt megvettem, kibotorkáltam az üzletből és örültem, hogy szégyellem magam, hogy ehhez nem vagyok hozzászokva.

Persze, zavarba jövök én itthon is. Hazai boltjainkban sem igen merek egynél több cipőt kipróbálná. Volt rá eset, amikor az első választott lábbeli szűknek bizonyult, amit rögtön közöltem is az • eladóval. Morgott, s miközben a másikért ment, kolléganőjének odaszólt — Ez még azt sem tudja, hányas a lába... Kétségkívül magamra ismertem, szerencsére a következő próba jól sikerült,va cipő kényelmes volt, kapkodva fizettem, kibotorkáltam. Egyáltalában nem örültem, sőt, mérgesen azon törtem a fejem, hogy mit kellett volna válaszolnom neki. Igaz, ehhez a kellemetlen érzéshez már majdnem hozzá_ szoktam.

Mi az oka az általános udvariatlanságnak, türelmetlenségnek? Miért csak akkor lepődünk meg, ha kedvesen szólnak hozzánk? Állandó téma — az egyik ember be_ nyúl a bukszájába, pénzt vesz elő, és a másik ember ki! nyújtott tenyerébe csúsztatja olyan szolgáltatásért, amely az illetőnek munkaköri kötelessége. Egyre-másra olvasom a cikkeket a jattról, a kenésről. Akad, aki a borravalót a feudális beidegzettség továbbélésének tartja, az úr és a szolga viszony konzerválásának. „Ür vagyok, mikor borravalót adok, s nem is gondolok rá, hogy valakit megaláztam. Szolga vagyok, mikor borravalót elfogadok, s nem is gondolok rá, hogy valaki megalázott.” — írja Nemes György. Bár ilyen egyszerű lenne ez a kérdés!

László Anna újabb szempontokat villant fel: „A szocializmus hajnalán számos viselkedési formával — például az össznépi tegeződéssel — igyekeztünk hangsúlyozni, hogy dolgozók között nincsenek, nem lehetségesek rangbeli elválasztó falak. Viszolyogtunk az afféle szavaktól is, mint a kiszolgáló, vagy akár a személyzet. Mindenkit meg akartunk győzni arról, hogy a régebben így jelölt tevékenységet emberi méltósággal lehet és kell folytatni. Senki ne alázkodjék meg senki előtt! Egyenes derekakra és talpra segített kapcsolatokra vágytunk. Azóta egynémely kapcsolat ismét a feje tetejére állt.”

A szolgáltatók megszokták, hogy a nem szolgáltató: kiszolgáltatott — elcsépelt szójáték. Szerencse, hogy nem térdel le a cipőbolt eladója a vevő előtt, de egyáltalán nem szerencse, hogy már a jatt sem egészen az, ami volt, amire megszületett. Helytelen a tisztességes hang hiányát arra fogni, hogy szocialista rendünk az egyenlőséget hirdeti. Akkor ugyanis némelyek rosszul értelmezik az egyenlőséget. És valóban: rosszul értelmezik. Barátom egy valakiről mesél, aki mellett lakik. Nevetve mondja, hogy amíg a tisztségviselő oda nem költözött, az élelmiszerüzlet délután kettőkor már bezárt. Gyorsan módosították a nyitva tartási időt: a bolt ezután este hatkor húzta le a rolót. Ám amikör a valaki elköltözött, rögvest visszaállt a régi rend. A környéken mindenki örült, amikor látta, hogy X. kartárs újra lakója a háznak: Nem hiába: az üzlet ismét este hatig van nyitva. Mondanom sem kell, a valaki nem kérte a nyitva tartás módosítását, talán nem is tudott róla. Az ilyen esetek már súlyosabbak, mint az egész borravaló-ügy, mivel pontosan az egyenlőséget kérdőjelezik meg. Nem az egyenlő elbírálást, mint a jatt, hanem az egyenlőséget. És újabb szót hív elő a múltból : a „dúkál”-t. Ilyen megközelítésben pedig ismét van úr és szolga, egyszersmind vannak kiszolgálók és kiszolgáltatottak. A szerkesztőségbe panaszos levél érkezett, amelyben egy idős nyugdíjas tsz-tag méltatlankodik, hogy a kézbesítők különböző időpontban viszik ki a nyugdíjat — a volt állatorvosnak például hamarább, mint a „kisnyugdíjasoknak”. Lehet, hogy a levélírónak nincs igaza, hiszen minden kézbesítőnek megvan a maga útvonala, de sorai azt bizonyítják: érzékenyek vagyunk mindenfajta megkülönböztetésre.

Az elmúlt évtizedek öntudatra, önbizalomra neveltek bennünket. Ráébresztették a legegyszerűbb, legszegényebb embereket is önmaguk fontosságára. Nem kell értelmező szótár ahhoz, hogy a szolga szóból kiérezzük az emberi méltósággal össze nem férő megalázkodást; a szolgálat hallatán ne libériás inasok jussanak eszünkbe, hanem egy nagyobb közösséget, magasabb elvet szolgáló önzetlen tevékenység; a szolgáltat ige pedig a hivatalos nyelv szerint a lakosság szükségleteit kielégítő, de új terméket létre nem hozó gazdasági munka. Megtanultuk hát a fenti fogalmakat szétválasztani, csak a gyakorlatban még néha összegubancolódnak.

Túl egyszerű lenne a képlet: a szolgáltatók szívességet tesznek, mi szívességükért borravalóval fizetünk. Hiába morfondírozunk azon is, hogy egyes szakmákba miért kalkulálják be a fizetésbe a hálapénzt, ezáltal miért nem hiányszakma a benzinkutasé, s miért az a vájáré, hengerészé. Azon sem érdemes spekulálni, mi lenne akkor, ha nem lennének hiánycikkek, vagy jobbak lennének a liftek, a fürdőszobacsapok.

VALLJUK BE: a magunk megnyugtatására adjuk a borravalót, azért terjed úgy, mint a fény. Elvonatkoztatunk a munkától, attól is mit kapunk a különpénzért cserébe, egyszerűen és megszokottan a zsebünkbe nyúlunk, össznépi szokássá vált a számlán felüli fizetés. Hol van már a feudális beidegzettség továbbélése. Ur-szolga viszony! Ugyanolyan kiszolgáltatottak maradunk^ borravaló leszurkolása után, mint annakelőtte. Zsebből-zsebbe megy a pénz, borítékba bújik, vagy mezítelen marad, már-már nem is a munka jobb minőségét kívánva érte, hanem az emberi — azaz: manapság megkülönböztetett — hangot, bánásmódot. Olyat, mint, amilyet a külföldiek kapnak. Vagy olyat, amilyet egyes itthoniak bemutatkozás után. Tehát nem a szolgálatért fizetünk. Hanem a szolgálatnak tetsző valamiért, amit udvarias kiszolgálásnak nevezünk. A citrompótlóhoz hasonlítva egy bankónak nevezett pirula néhány pillanatig olyan ízt kölcsönöz, mintha a kiváltságosak közé tartoznánk. Holott elveink szerint senki sem lehet kiváltságos helyzetben, tehát pénzünkért — ha más optikával is, mint hajdanán olyan rangot akarunk venni, amilyen pénz nélkül is megilletne minket. Ez a beidegződés a gyökere a példánkban szereplő visszásságoknak — csakhogy ezekben a szolgáltató érzi néhány pillanatig szolgának magát, nem törődve a rábízott pénzzel, erővel. Pedig tudhatná: pénz, erőt szolgára nem bíznak.

Tamás Ervin

zázötven éve született

S

Lev Nyikolajevics

Tolsztoj, kiváló kritikai realista orosz író, a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Az évforduló alkalmából magyar írók, esztéták véleményét idézzük.

Bródy Sándor:

... bármily morális és apostoli czélokért küzdjön is Tolstoj Leo, bár szidja, lenézi és kiátkozza a művészetet, mégis csak a világ egyik legnagyobb művésze ő, ez az eredendő bűne, amely íme erőt vesz rajta és minden dolgában roppant erővel lép elő. Nem kell tehát komolyan venni azt a rikító ellenkezést, amely prédi- kácziói és költői munkái között van, azaz, hogy érdemes és értékes megfigyelni ezt a következetlenséget, azt., hogy mint küzd magával és maga által teremtett, csinált lelkét mint gyűri le az igazi.

Ady Endre:

Ö a mi lelkiismeretünk volt, igen, a mai embereké. Érezte az össszes milliók helyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. Elment ő is a Sivatagba és a Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltásunkért. A Ná- záretihez kívánt ' mindig szomjasan és örökösen hasonló lenni. Fáklyája az őskereszténység, a természettel való alázatos kibékülés volt. És ő maga pedig tipikusan új ember, mai ember. I. kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán is. Az Emberiségért sír, és folyton ölnie kell önmagában a művészt. Valósággal ütközője volt az ő szegény, nagy lelke a fájdalmas. határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad, gondolattalan állati létezésnek. Akármilyen óriás volt, akármilyen szent volt Tolsztoj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak.

Ignotus:

... csak álmélkodni lehet rajt’, hogy a Tolsztoj úgynevezett filozófiája mennyivel szűkebb eszű, s alacsonyabb rendű, mint az ő művészete. Művésznek csalhatatlan — nemcsak hogy minden szavát elhinni, de minden szavában igaza is van. Filozófiája ellenben; n°m lehet rá más szót mondani : ostoba. Egyiigvű s amellett megátalkodott, — híján minden észnek, minden logikának, minden, bár leaegvszerűbb, tudományos átlátásnak. Velejében nemcsak lemondás a7 életről, de diíbös és kai7n '^a^izenet az életnek

Bálint György:

... Lehet, hogy ilyen haláltól félt Tolsztoj, amikor 1910 novemberében elhagyta Jasznaja-Poljanát és mindMagyar Írót,

esztéták

tolszloiiól

azokat, akikhez a törvény és a vér kapcsai kötötték. Iljics Iván halálától valóban megmenekült. Az asztapovói állomásfőnök szobájában a világ részvétele és a világ só lélegzetvételét A világ részvéte és a világ

szenzációéhsége. Nem halt meg magányosan, haldoklása közüggyé vált, ha nem is egészen úgy, ahogy ő szerette volna. Ekkor sok millió híve és néhány száz gyakorlati követője is volt már, de a hívek és követők inkább személye felé fordultak, mint tanítása felé. Nem tudott igazi mozgalmat teremteni.

Kosztolányi Dezső:

... A bibliai egyszerűség művészete ez! Valami sajátos és nagyon bevégzett tökéletesség, amely önmagába fut vissza. Az élet, minden magyarázat és széljegyzet nélkül. Ha nézem embereit, szinte megijedek, mennyire elhagyatottan, mily vigasztalhatatlan egyedüllétben küzdenek. Vajon jók, rosszak, bűnösök-e vagy büntele- nek? Nem tudjuk. A tolsztoji emberek homlokán nem ég Káin-bélyeg, se aureola. A romantikusok angyalokat és ördögöket rajzoltak. A naturalisták — Zola szavai szerint — a vérmérsékletükön keresztül nézték a világot. De mit tesz Tolsztoj? Neki nincsenek kedvencei, ellenségei. hősei és mellékalakjai. Még a bűnös Uarenina Annát sem ítéli el. A tiszta epikus, a világszemlélő áll előttünk, az, aki a Háború és béke nagyszerű eposzát adta kezébe a XX. századnak. Művészete a legtökéletesebb realizmus, amely már nem kéjeleg a túlzásokban, mint a naturalisták, hanem nyugodtan leszögezi ítéleteit és ha társadalomkritikát gyakorol, ha embereket, ha tárgvakat fest., egyformán erről az emelkedett pon*-n’ néz mindent.

Babits Mihály:

... S ekkor jött egy nagy könyv, Oroszországból, a kornak legnagyobb, s talán leg- remekebb írói alkotása, melv szerzőjének szándéka sze cint alázatosságra akarta in. feni a gőgös Európát: „Nine ott nagyság, ahol nincs egy szerűség, jóság és igazság’. Tolsztoj könyve volt ez. a Háború és béke. Alighanem a legjobb regény a világirodalomban; noha nem a legtökéletesebb. Flaubert regényei például sokkal tökéletesebbek. Ez a történeti regény voltaképp történelem-elleni regény, az élet regénye, szalonoké, falusi udvarházaké, s a „szenvedő és hallgató” népé. Ami mind él és áramlik nagy időmedrében, minden történelem dacára is. Az olvasó az első laptól kezdve vele él evvel az élettel, vele és benne, lenyűgözve és sose feledve élményét. Ez az apostol- kodó író ott legnagyobb, ahol teljesen Tart pour l’art képeket ad, intim családi rajzokat, tájleírásokat, gyengéd lányportrékat, vagy a háború szférájába sodort egyszerű emberek sorsának és lelkiállapotának elemzését.

Lukács György:

... Tolsztoj helyes kérdés- feltevése abban áll, hogy olyan kifejezően és kézzelfoghatóan, mint ő, előtte még soha senki sem ábrázolta a „két nemzetet” a világirodalomban. Tolsztoj paradox nagysága abban rejlik, hogy míg tudatos, világnézeti törekvése állandóon arra irányult, hogy a társadalomnak ezt a merev kettéosztását erkölcsileg és vallásilag megszüntesse, addig a művészi munkáiban a könyörtelen igazsággal ábrázolt valóság a költő e kedvelt tervét folyton leleplezi. Tolsztoj fejlődése igen szövevényes utakon halad, sok illúziója elfoszlik, új illúziói támadnak. De ott, ahol Tolsztoj mint igazán nagy költő alkot, mindig a „két nemzet” kibékíthetetlen kettősségét ábrázolja: a parasztokét és a földbirtokosokét.

Kassák Lajos:

Volt idő a harmincas évek elején, amikor elhatároztam, hogy minden hozzáférhető Tolsztoj-művet elolvasok, azért, hogy felfedezzem írójuk titkos fogásait (trükkjeit), amivel fogva tudja tartani olvasóját és egyformán bűvkörébe keríti az alig olvasni tudó parasztot, a városok dolgozóit és a dekadenciába hajló arisztokráciát. Fáradságos munkámnak csak negatív eredménye maradt. Minden író stílusában megtalálhatók az említett fogások és trükkök, amikkel elárulják mesterségük titkait. Tolsztojnál ilyen áruló jeleket nem találtam, s végső eredményem az lett, hogy Tolsztojnak az a trükkje, hogy semmiféle tükkje* nincs. Illyés Gyula:

... Tolsztoj igazi tudása ez a fajta emberi tudás; az, amely azt hiszem, nem lehetséges mélységes közösségi érzés, eredendő embersze- •etet nélkül. Ez az ember ré- ■ize is valaminek. Ha akarom úgy nézhetek rá, mint a felvilágosodást követő Európa legnagyobb orosz képviselőjére; ha akarom, mint a háncsbocskoros, nemez-kaftános muzsik ősképére. I-á-« tom a fogyatékosságait. De azokkal is lenyűgöz.

Sarkadi Imre:

... Tolsztoj művei, ha úgy tetszik, akár az egész irodalmat pótolják. Olyasmi, rmnt az igazhívőknek a Ko n: minden benne van. Amit >e- tűvel ki lehet fejezni, az Tolsztojban benne van.

Éppen ezért nehéz író.

Nem ifjú szívekben él, hanem felnőtt szívekben él.

Németh László:

... Ha van név, mely a három részre esett emberiseget a közös akol ígéretével futja s öleli körül: a Tolsztojé az. A nyugati ember, aki tudja, hogy újkori művelődésének a természettudomány és zene mellett a XIX. századi regény a legnagyobb vívmánya, még mindig a felfedezők, a Voguek nemzedékének a bámulatával tekint a keleti óriásra, aki e műfajban az ő legnagyobb- jainál is magasabb hegyet rakott, új tájakra nyitva a csúcsról kilátást. A színes népek sem felejthetik el, hogy a dél-afrikai farm. melyen az ott élő hinduk a gyarmati felszabadító harc módszerét kidolgozták, Tolsztoj nevét viselte, hogy a sikeres vezér, Gandhi, Tolsztoj tanítványa volt, az első fehér emberé, aki nemcsak bölcsek tanítását szűrte egybe a magáéval, de az emberiség jövőjét is őbennük kereste. Végül a jasznaja-pol- ja,nai zárondokok, akik szakadatlan karavánokban özönlenek a legnagyobb orosz lakóhelye és sírja felé; ők hogyne tudnák s velük mi is, hogy nemcsak egy kivételes író, de az emberi lelkiismeret egyik legnagyobb műhelyének a küszöbét lépik át, a másik ember iránti felelősségét, mely végső fokon a szocializmusnak is motorja volt, s kell is hogy legyen.

... Tolsztoj műveinek má. sik állandó sajátsága, mely a legkorábbiaktól a legkésőbbiekig mindet egybefogja, a mélyükön ott élő kérdés: hogy kell hát élni?

Ez az egyszerű kérdés, főként ahogyan Tolsztoj felvetette, nem tartozik a költészet állandó ihlető: közé, mint halál, természet, politikai szenvedély. A XIX. század irodalmában tán Ibsenben van meg ez a Tolsztojra emlékeztető élet-keresés, melv magában az orosz irodalomban is csak Tolsztoj nagy kortársával, Dosztojevszkijjel lesz uralkodó. Ügy azonban, ahogy Tolsztoj hív meg, hogy a regényeiben s életében beállított erkölcsi kísérletet végignézzük. s miközben ő maga is tisztázza magának, minket is meggyőzőn, mit is kell hát az élettel kezdeni: előtte senki sem ültette le az emberiséget maga mellé.

(összeállította:

Angyal Jánoti